Dr. Szabó András (1953)

Az ELTE Eötvös Kollégium könyvtárának vezetője, irodalomtörténész, előadóművész

Balassagyarmaton született, a Balassi Bálint Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE magyar-népművelés szakán szerzett diplomát. Kazinczy-, Radnóti díjas, 2006-ban pedig Balassagyarmaton Madách díjat kap (Oroszlánné Mészáros Ágnes méltató gondolatait, amelyek a díj átadásakor hangzottak el, itt olvashatjátok Andrásról). Több tanulmánya, tanulmánykötete jelent meg, rendszeresen publikál, szépirodalmi művei különböző folyóiratokban, kötetekben is megtalálhatók. Egyik kedves írását, amelyben egykori tanárainak állít emléket, itt olvashatjátok.

Maczkó Mária népdalénekessel a fellépéseik anyagából két hangkazettát is megjelentettek. Számtalan alkalommal sikerrel lépett fel úgy külföldön, mint a történelmi Magyarország régióiban, településein.

A Katolikus Rádió irodalmi vetélkedő műsorának vezetője. Grafikáiból, akvarelljeiből kiállítása is volt, de saját kedvtelésére szobrot, hangszert és bútort is készít, kedvenc anyagából, a fából.

Budapesten él, nős, két fiúgyermeke van.

Legelőször is gratulálok a város legmagasabb irodalmi elismeréséhez, 2006-ban Te lettél a Madách díj egyik kitüntetettje. Madách díj Balassi költészetének legjobb tolmácsolójának, egy kis ellentmondás, de annak idején itt Madách, és nem Balassi díjat alapítottak. Egy biztos: jó helyre került az elismerés.

Nagyon köszönöm a gratulációd. Annyiban nincs nagy ellentmondás a két személy, és nincs nagy távolság Balassi és Madách között, hogy Balassi Bálint tanítványa, Rimai János, a Madáchok földjén élt, sőt, a Madáchok egyik leszármazottjának, ősének, Madách Gáspárnak lett a sógora.

Tehát Alsósztregován élt Rimai János, Balassi tanítványa, így a két név, Balassi és Madách áttételesen kapcsolódik, sőt, ha meggondoljuk azt, hogy az előnevüket a Balassiak Balassagyarmatról kapták, amiért Gyarmati Balassi Bálint néven ismerjük Balassi Bálintot, akkor pedig egyáltalán nincsen távolság a két hatalmas óriás között. Tehát Balassi-birtokon kaptam meg, Balassagyarmaton, szülővárosomban, a Madách emlékérmet.

Azért is vontam párhuzamot Balassi és Madách között, mert Téged egy dinamikus, életigenlő, földi örömöket érző és értékelő embernek ismertelek meg, akit karddal az oldalán, Balassi korában tudok elképzelni, semmint a kétségek között gyötrődő, vívódó Madách korában, ahol a liberalizmus már sikeresen talajt fogott.

Te még mindig szívesebben azonosulsz a Balassi életigenlésével, mint a XXI. század tévelygéseivel?

Sokkal jobban azonosulok Balassi élet igenlésével, mint a XXI. század tévelygéseivel, hozzá kell ehhez tennem azt is, hogy nem tartozom a harcos természetű emberek közé. Én azokat szeretném hitükben megerősíteni, a magam oldalára állítani, Balassi táborába besorakoztatni, akik hozzám közel állnak. Persze, lényegesen könnyebb feladat és hasznosabb is, mint állást foglalni olyan dolgokban, melyekhez helyzetemnél, tájékozottságomnál fogva nem sokat értek.

Tehát azt kell válaszolnom, hogy igen, sokkal jobban vonz az a világ. Meg is mondom miért. Mert a személyes emberi létezésnek az alapkérdései, az élet, a halál, a szerelem, a múlandóság. Ezek valószínűleg ugyanolyan hangsúllyal vetődtek föl a régiségben is, mint most, csak talán eleink ezekben a kérdésekben őszintébben, az életet igenlőbben találták meg a feleletet.

Ahogy olvasom ezt az irodalmat, a Balassi féle irodalmat, egyre inkább úgy érzem, hogy ehhez az irodalomhoz, igen erős közöm van, éppen azért, mert beleszól az életembe. Hiszem azt, hogy azok a négyszáz éves nyelvi korlátok, melyek tagadhatatlanul fennállnak a ma olvasója és a régiség között, ledönthetők, mert annyira eleven, annyira életszerű ez az irodalom.

Párbeszédet lehet folytatni ezzel az irodalommal ma is. Ha csak arra gondolsz, hogy szebb metaforával a természetet megilletni, minthogy sétáló palota, Balassi óta nem tudta érzékletesebben senki. Ha a természetben járok, akkor mindig Balassinak a sétáló palota szóképe jut eszembe.

Sorolhatnám tovább, miért is érzem erősnek ezt a szálat, de a külsődleges okokra szeretném most felhívni a figyelmet. Balassagyarmaton születtem, balassagyarmati általános iskolába jártam, majd a Balassi Bálint Gimnáziumban folytattam tanulmányaimat, Pestre, amikor felkerültem, a Balassi Bálint szavalókörnek lettem a tagja, és ebből természetesen adódott az a tény, hogy tavaly előtt a Balassi-évben Balassi műsorokat szerkesztettem és azokkal jártam az országot.

Én az ősi gének erejét érzem benned, nyilván lelkileg, nem fizikailag, amelyet Te sosem tagadtál, sőt büszkén vallottál. Talán a beszélgetésünk végén mindenkinek kiderül, mire gondolok. De beszéljünk akkor a génekről, a szülőkről, nagyszülőkről, családról.

Édesapád Vas megyei származású, az 50-es években került édesanyáddal Balassagyarmatra, ami akkor számukra ismeretlen vidék volt. A helyi emlékezők szerint bizony szinte nincstelenül.

Így van, igazad van. Azért kerültek Balassagyarmatra, mert oda hirdették meg azt az állást, amire párban pályázhattak.

Édesapám magyar-történelem szakos, édesanyám magyar-szakos tanárként végzett. Együtt vághattak neki Balassagyarmatnak. Számukra ez teljesen idegen közeg volt akkor, de hát édesapám igen-igen szerette édesanyámat. Mindketten dunántúliak voltak.

Édesapám egy szegény, háromholdas paraszti családból származott, mondhatom azt, hogy elsőgenerációs értelmiségi. Mindig nagyon nagy élményt jelentett nekem egyébként az ő falujában lenni, Bő-ben, Vas megyében.

Édesanyám pedig Dombóváron élt, Kaposváron járt a zárdába, Pécsett született, az ő ősei, felmenői uradalmi gépészek voltak. Elég szerencsés kombináció, Pécsett, egy fél dzsentri-fél iparos család édesanyám részéről, édesapám részéről pedig évszázados paraszti világ.

Mindketten hívő katolikusok, és nemzeti érzületű emberek, így mint történelem illetve irodalom tanárnak nem volt könnyű a tananyag egyes kötelező bakugrásait megélniük. Igaz hogy máshol sem mélyedtek 1956, Klebersberg, a határon túli magyarság és irodalom rejtelmeiben, sem a tanárok sem a diákok. De ti otthon beszéltetek erről, vagy a szülői önvédelem erre is kiterjedt?

A szülői önvédelem erre is kiterjedt. Nézd, valójában templomjáró gyerekek voltunk, nagymamámmal akkor még hárman testvérek - húgom később született - a katolikus templomba jártunk. A szülők nem jöhettek velünk. Édesapám minden gyerekkori barátja pap volt. Ezek a paptanárok aztán rendszeresen látogatták édesapámat és ő is kapcsolatot tartott velük, Balassagyarmaton és a szülőfalujában is. Tehát azt kell válaszolnom, hogy amennyire lehetett vallásos nevelésben részesítettek és vallásos lelkű életet is éltünk odahaza. Úgy emlékszem, hogy imádkozással kezdtük, indítottuk az étkezéseket és rendszeres templomjáró voltam.

Három testvéred van, Andrea Balassagyarmaton újságíróskodik, jelenleg a Nógrádi Hírlap munkatársaként, Miklós Sopronban gimnáziumi igazgató, de segíts Péter esetében.

Péter öcsém az ELTE Újkori Tanszékének a tanára, fő kutatási területe az erdélyi fejedelemség. E tárgykörben több könyvet jelentetett meg már, tankönyveket és kifejezetten erdélyi vonatkozású tanulmánykötetet. A Kazinczy Főiskolán is tanít. Művészettörténész-történelem szakra specializálta magát a kezdetek kezdetén, azután mint történész tanított elsősorban.

Miklós öcsém nagyon sokáig, a soproni Széchenyi Gimnáziumnak volt a tanára, most pedig az igazgatója. Felesége szintén Sopronban tanít.

Tehát Andrea maradt Balassagyarmaton, ápolja édesapád. Édesanyád már évekkel ezelőtt meghalt, a fiúk, pedig messze kerültek. Te 1971-ben indultál útnak, hová máshová, mint Budapestre, a bölcsészkarra. Nem hiszem, hogy kétséged lett volna a szakválasztáskor vagy mégis?

Nem nagyon voltak kétségeim. A magyar irodalom szeretete vonzott és vitt el az ELTE Bölcsészkarára.

Bár nyelvtagozatos osztályba jártunk, de én a francia nyelvet annyira nem tudtam elsajátítani, hogy a magyar mellé állíthattam volna. Tehát így önmagától adódott az a lehetőség, hogy magyar-népművelés szakra jelentkeztem, amit nem bántam meg, mert gyakorlatilag a két szak mellé egy harmadik szak is társult, ez pedig a budapesti Egyetemi Színpadon való szerepelgetés.

Itt mutatkozhattam be egészen fiatalon, 1971-ben, olyan énekesek mellett is, mint Sass Szilvia, vagy a Gryllus-testvérek. Tehát nem bántam meg az akkori választásomat, mert a munkám mellett, ez a második nagy szerelmem, a versmondás. A civil munkám mellett, mint előadóművész keresem a kenyeremet.

Ha már szóba hoztad az Egyetemi Színpadi fellépéseidet, a 1970-es évek elején kezdted a budapesti fellépéseket, számos műsorban szerepeltél, ekkor még Latinovits is, ha jól tudom, szavalt veletek.

Így van.

Mi volt akkor a műsor fő repertoárja?

1974-ben történt az, hogy egyik szavalóköri társunk felhívta az akkor, a színházakból már innen-onnan kiebrudalt Latinovits Zoltánt, aki készségesen vállalta, hogy egy Radnóti és egy Balassi estet rendez számunkra. A Radnóti-est megrendezésére 1974-ben került sor és 1975-ben a Balassi-estre, mindkét élmény elkísér életem végéig.

De hogy válaszoljak kérdésedre: azért lehetett hatalmas élmény, mert emberi élmény volt. Ott láttam azt, hogy a színészet heroikus magaslatokba is emelheti az embert, de a színész nagyon emberi is lehet. Én vele nagyon sok emberi, mindennapi, apró-cseprő dolgokról is el tudtam beszélgetni. Kérdésed második felére válaszolva: mi volt akkor a repertoáron? 1973, Csokonai születésének 200-ik évfordulója alkalmából, háromrészes Csokonai-estet készítettünk. Általában évfordulós költőket állítottunk színpadra. 1472-ben hal meg Janus Pannonius, halálának ötszázadik évfordulóján, mint másodéves egyetemista, Janus Pannonius esten vettem részt és mondtam verseit.

Sohasem éreztem abban az időben, hogy beilleszkedési gondjaid lettek volna, a nagyváros befogadott és Te is őt. De azóta is, ha szóba kerül a szülőváros és Nógrád, az Ipoly partot emlegeted, Kóvárt, Őrhalmot, és mindig látom szemedben, hogy legszívesebben felpattannál a kerékpárra, hagynál csapot-papot, és útnak indulnál. Igen, ha két életed lenne, de csak egy van.

Most utólag bevallhatod voltak fájdalmas nosztalgiáid?

Voltak, igen, olyannyira voltak nosztalgiáim, hogy nagyon gyakran megesett, hogy a Deák-téri buszmegállóhoz - a vidéki járatok onnan indultak - néha-néha kimentem a gyarmati buszokat megnézni. Egyszerűen azért, hogy gyarmatiakkal találkozzam.

Merthogy a vers- és prózamondás, ami viszonylag korán meglátogatott engem, azt követelte, hogy itt ragasszon hétvégére is, mivel a próbák legtöbb alkalommal szombaton voltak. Ha szombaton este nekivágsz, vasárnap már csak félig a tiéd, és akkor már nem olyan jóízű a hazamenetel. Amikor csak tehetem, most is megyek.

Valóban, ha az embernek két élete lenne, mint ahogy ez nem így van, akkor két helyen élnék egyszerre.

Mikszáth mondta, a negyvenéves írói jubileumán, Isten ments, hogy hozzá hasonlítsam magamat:

….Csak nappal élek Budapesten, ha behunyom a szemem, mindig ott vagyok az Ipoly mentén, Szklabonya környékén a palócok között…

Én is így vagyok, amikor csak tehetem, akkor felülök erre a nagyszerű találmányra, a biciklire...és meg kell mondjam, nekem a legszebb a Nyírjes és Csesztve közötti völgy. Azon a földúton eljutsz egészen. Szűgy-Patvarc felé is, de előtte fürdés a nyírjesi tóban, ez egyik legcsodálatosabb élményem.

Kedvet csináltál, de most tél van, így nem tudunk felülni a kétkerekűre, ez nyárra marad, vagy legkorábban tavaszra.

Az irodalommal való kapcsolatod az egyetem után intézményesült. Az ELTE Ménesi úti kollégiumába kerültél és ott a könyvtár vezetője lettél.

Igen, gyakorlatilag az egyetem után.

Ideális helyszín, hogy munka közben élj a hobbidnak, Balassi és kora a polcokon várja, hogy naponta meglátogasd. Kiválóan elmélyültél a költő munkásságában, számtalan tanulmányt, elemzést írtál róla, és költészetének legkiválóbb tolmácsolója vagy.

Egyébként figyelemmel követed a Balassiról publikálókat? Vagy van olyan kolléga, aki ellenlábasod lehet? Mindkét téren, tehát a versmondás és az irodalomtörténet, Balassi terén.

Persze, hogy figyelem a szakirodalmat, és figyelem azt, ki hogyan mond Balassi-verseket.

Az Eötvös Kollégium épületében székel a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete is. A régi magyarosokkal én együtt ebédelek. Nagyon sok Balassi-kutató található közöttük, és rengeteget segített, amikor a Balassi-évben egy-egy új kérdésre, egy-egy új kutatásra felhívták a figyelmemet.

Merthogy számos ismeretlen folt van még Balassi életében, többek között az egyik ismeretlen folt az, hogy kiválóan beszélt olaszul és lefordítja a Castelleti Amarilli című pásztorjátékát, és ezt a pásztorjátékot 1589-ben magyarítja, ami korábban, 1588-ban jelent meg. Az olasz nyelvtudása vitathatatlan, de azt nem tudjuk, hogy járt-e Itáliában. Ezekről beszélgetünk és ezek a kérdések engem is nagyon érdekelnek, izgatnak.

Akkor ő hol tanulhatott olaszul, honnan tudhatott olaszul?

Hol tanulhatott olaszul? l572-től 1575-ig Erdélyben élt. Találkozik Báthory István fejedelemmel, akit aztán követ a lengyel trónig is, egészen Lengyelországig és ebben a három évben ő a leggazdagabb könyvtárakat látogathatja Erdélyben. Például a gyulafehérvári könyvtárat. Azokban a könyvtárakban megtalálhatók voltak a híres olasz antológiák.

Ne felejtsük el azt, hogy Izabella királyné, János Zsigmondnak az édesanyja, Szapolyai János felesége, egyrészről olasz volt. Tehát amikor Izabella ide kerül, könyvszerető ember lévén, az olasz könyvtárak nagy része idevándorol, Erdélybe. Ezekkel a könyvtárakkal és ezekkel a könyvekkel, ezekkel az olasz nyelvű könyvekkel is találkozhatott Balassi. De hogy járt-e Olaszországban, azt változatlanul nem tudom.

Ami az ellenlábasokat illeti, a múlt alkalommal bűn rossz tolmácsolásban hallottam Balassi verseit, ráadásul papírból fel-felnézve, nagyon szaggatottan és hozzá nem értően mondta valaki a Balassi-verseket.

A Balassi-verseket az ember, ha el akarja sajátítani, akkor hetvenhétszer neki kell ugrania, bele kell bújni azokba a versekbe, eggyé kell válni azokkal a sorokkal, azokkal a képekkel és úgy kell előadnia, mintha a csata szünetében születtek volna, térden írva.

Olyan irodalomtörténész, aki Balassi-verseket szaval?

Nem tudok róla.

Az országjáró fellépéseidet már régen elkezdted. Mindig szívesebben mentél vidékre, kisebb településekre. Úgy érzem, hogy ezt nem misszióként éled meg, de igen büszke vagy arra, hogy ott várnak Téged, és arra is, hogy hívnak, és nem Te ajánlkozol. Pedig az önreklám a mai világban nagyon fontos, bármennyire is ódzkodunk tőle.

Nézd, nagyon-nagyon örülök annak, hogy nem kell kilincselnem, és nem tartozom azok közé az előadóművészek közé, akik szórólapokkal járják a művelődési házakat, elhelyezik a saját ismertetőiket, abban a reményben, hogy meg fogják őket hívni.

Hála Istennek, hogy erre nem szorulok rá, nagyon jó példa volt erre a Balassi-év. Tudták, hogy itt vagyok és annyira magamévá tettem Balassi költészetét, hogy időrendűségében is fel tudom építeni azt a költészetet.

1554. október 20-án reggel kilenc órakor, a zólyomi várban megszületik Balassi Bálint - szinte a horoszkópját is fel lehetne állítani - és eljutok egészen 1594. május 19-ig, a sebesülés körülményeihez, majd a május 30-án beálló halálig.

Ez a kis irodalmi összeállítás rendhagyó irodalomóra jellegű. Annyit jelent ez, hogy két-három mondattal mindig megmagyarázom - nem agyonnyomva - a verset és a soron következő prózát, egy-két eligazító mondattal beszélek a vers születésének körülményeiről, a történelmi háttérről, amit a közönség is szívesen vesz.

Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy 2004. október 20-án, tehát Balassi születésének 450-ik, halálának 410-ik évfordulóján a zólyomi várban én mondhattam Balassi-verseket. Óriási megtiszteltetés volt ez, ennél nagyobb elismerés nem is érhetett.

A fellépéseket részben missziónak is tekintem, különösen, ha olyan kis közösséggel találkozom, akik például Balassiról vagy a korábbi magyar irodalomról kevesebbet hallottak, például a Halotti Beszédről, vagy az Ómagyar Mária siralomról, és ezeket a kis közösségben megszólaltathatom.

Nagy élményeim voltak Horvátországban, Szlovéniában, egész apró kis településeken, a Felvidéken, most gondold meg, megszólaltatni a Halotti Beszédet például Deákiban, ahol évszázadokon keresztül őrizték azt a latin nyelvű szertartáskönyvet, mely Halotti Beszédünk szövegét tartalmazza. Ez nekem is egy nagy élmény, hogy olyan helyeken járok, ahol tudom, hogy ez az irodalmi alkotás megszületett.

Tehát több reklámra nincs szükséged. Valójában a szóbeszéd és az egymás közötti hírvivés elegendő.

Hála Istennek. Ha a reklám alatt azt érted - amit én nem annak érzékelek - hogy nemrégen megkerestek a Külföldi Kulturális Kapcsolatok Intézetétől, adjak le önmagamról egy tájékoztatót, egy néhány soros ismertetőt, és jelezzem azt, milyen önálló estjeim vannak, mert ezeket - nem jut eszembe szebb szó - kiközvetítenék külföldi magyar intézeteknek, akkor ezzel éltem.

Most is egy olyan lehetőség előtt állok, hogy Svédországban lesznek fellépéseim, március 9-től 20-ig, félek is, mert 11 nap elég sok idő. Másodmagammal, Berecz András kollégámmal, aki kiváló népdalénekes és mesemondó, végiglátogatom a svédországi magyar klubokat. Korábban voltam már Norvégiában hasonló jellegű műsorral, nagyon nagy élmény volt. Egészen más egy ilyen szórványmagyarsággal találkozni, mint a szomszédos országok közösségével, más-más élmény, nem lehet összevetni.

Ha már reklámról, értékesítésről beszélünk, a verseket is el kell adni, mint kulturális terméket. Bár előadásaidon mindig telt házat láttam, remélem, Te is így vagy vele, de valljuk be, a mai kor messze van attól, hogy a verset úgy értékelje, mint a régi korok embere. Különösen a kortárs költők elfogadására igaz ez, apropó Te hogyan állsz velük?

A régi magyar irodalom, tehát ami megérint engem az irodalomból, a jó, az korokon átível. Ha az Ómagyar Mária siralom úgy van megírva, ahogy azt megírták, úgy van lefordítva, akkor az egy kiváló szellemi produktum. Ugyanez mondható el a XX. század magyar irodalmáról. Ha a mű maga olyan, hogy újra lehet olvasni többször is, akkor az alkalmas arra is, hogy megjelenjen színpadon.

Napjaink magyar irodalmáról annyit, hogy a szakirodalom soha nem befolyásolta a szépirodalmat olyan mértékben, mint manapság. Ezalatt azt értem, hogy az irodalomkritika, az irodalomtudomány, melynek megvan a sajátos nyelvi rendszere, ez a posztmodern nyelvi rendszer, ez a szakzsargon állítja fel azokat a sorompókat, melyek között a szépirodalom létezhet. Sokszor a szakirodalom szabja meg, hogy a szépirodalom határai meddig terjedhetnek. Nagyon gyakran találunk töredékirodalmat, olyan értelemben, hogy az író nem tudja a valóságot befogni, vagy eleve nem is akarja, kiemel szegmenseket, részleteket, és azt duzzasztja fel nyelvi fordulatokban gazdag, de legtöbbször önmagáért való szépirodalommá. Bevallom neked, ez nem áll közel hozzám.

Egyébként a mai versmondóknak mi a fő repertoárja, milyen arányban szavalják a mai költők verseit?

Nagy Lászlóig elmennek, szerencsés esetben Nagy Gáspárig. A Nagy László utáni irodalommal már nemigen foglalkoznak. Foglalkozhatnának, de lemondanak róla, mert mint említettem, nagyon sokszor esetleges, túlon-túl szubjektivizált irodalom ez, nehezen átadható, megmarad a szóvicc, a gag-ek szintjén, egy-egy jól megformált nyelvi találatnál. Az emberben alig hagynak nyomot ezek az írások. Sajnos pang az irodalmi élet, félig meg is bénult.

Ahogy öregszem, egyre inkább biztos vagyok abban, hogy mi a nagy irodalmi műalkotásnak többek között az ismérve. Az, hogy hányszor érzel késztetést az újraolvasására. Az Iván Iljics halálára minden évben késztetést érzek. Valószínűleg azért, mert kérdéseivel állandóan fogva tart, mindvégig mélyen bennem rezonál.

Sikereidre, irodalmi ismereteidre máshol is felfigyeltek, mert 2004 óta vezeted a Katolikus Rádió irodalmi műsorát. A műsorvezető szigorú, de segítő jószándékát is érzem, amikor hallgatlak. Édesapád jut eszembe, egy történelem órán, amint feleltetés során azt mondja: segítek fiam, de igen nagy kár, hogy ezt sem tudod.

Hát nagyon kedves, hogy édesapámat felhoztad. Igen, valóban nagyon sokat örököltem tőle.

Nézd, körülbelül tudom az emberek olvasottsági szintjét, be tudom határolni az emberek tájékozottságát, ennek megfelelően adom fel a kérdéseimet is. Nagyon tud viszont bántani az, amikor elemi kérdéseket nem tudnak, ekkor kell megtalálni az egészséges egyensúlyt a szigor és a segítőkészség között.

Amikor felteszem azt a kérdést, hogy Húsz év múlva és elmondok Vajda Jánosról mindent, még azt is, hogy Petőfinek és Aranynak volt a kortársa, de egy lényegesen városiasabb, polgáriasabb költészetet valósít meg, mint említett kortársai, azt mondja erre a játékos:

Arany, Petőfi kortársa, akkor nem József Attila?

Akkor már nekem is nagyon nehéz dolgom lesz, és legszívesebben azt mondanám, hogy jó, hagyjuk abba, de ezt nem mondhatom, hanem továbbra is kérdésekkel ostromlom, talán-talán rájön a helyes megfejtésre.

Éreztetem, mind a játékossal, mind a rádióhallgatóval, hogy ez bizony alapkérdés volt, amire illett volna válaszolni.

Te naponta találkozol diákokkal és fellépések során a legkülönbözőbb emberekkel, kisvárosban, falun, külföldön is, de hogyan állsz az emberi csalódásokkal? Van-e még remény, mi lesz a jövő generációjával, hígulunk, vagy csak a jelen ilyen szigorú ebben a dologban?

Hígulunk, azt mondom neked, hígulunk, bár Vajda János is úgy szidta a saját korát, hogy szenvedély-vásott kor. Nagyon tetszik nekem ez a jelző, szenvedély-vásott kor, ez a mai kor sem más. A XXI. század elején nagyon bánt, hogy a bóvli, az igénytelenség kerül a kirakatba, és az érték, az valahol ott lapul a kirakat sarkában, vagy meg sem jelenik ebben a szellemi kirakatban. Nem tudom, nem is látom a kibontakozásnak a lehetőségét, egy biztos, hogy nagyon sokban egyetértek Madách Imrével, aki a londoni színben úgy fogalmaz:

..elkopott mind, mi a mienk volt, s újat létrehozni erőnk kevés...

Visszatérve a családodra, a vasi szülői gyökereket Felvidékről erősítetted meg. A feleséged szlovákiai magyar, őt is az irodalomnak köszönheted, mert egy fellépésed során ismerkedtetek meg, és ma már két felnőtt korú gyermeked van. Egyik érettségi előtt áll, a másik pedig már túl van rajta. Hogyan sikerült a gének továbbadása?

Ez az egyik legbizalmasabb kérdésed. Az ember mondhat itt szóvirágokat, én nem akarok neked szóvirágokat mondani. Mind a két fiammal meg vagyok elégedve, a tekintetben, hogy megvan az eszük, érzékelik a valóságot. A szorgalmukkal már kevésbé, a nagyobbik fiamat, aki egy jó eszű fiatalember, sajnos elvitte a számítástechnika a Gutenberg-galaxistól. Ami nekem nagy fájdalmam, hogy keveset olvas.

A kisebbik fiam a Gutenberg-galaxisnak a képviselője, nagyon olvasott ember, de ő sem túlzottan szorgalmas.

Beszélgetésünk Zuglóban zajlik, a Thököly út egy forgalmas szakaszán, mégis egy csendes lakásban, ennek az a magyarázata, hogy a lakás nem a főútvonalra néz, hanem a belső kertben helyezkedik el. A helyiségek elrendezése remek, mindenki számára lehetővé teszi a csendes elvonulást, a közös együttlét lehetőségét pedig a világos nappali adja.

Igen, valóban a nappali megfelel a céljának. Mint egy átlagos család, ha hazaérünk, akkor beszéljük ki magunkat, akkor találkozunk. Utána, valóban, mindenki vonul a saját rezidenciájába, én többnyire memorizálásra elmegyek a hálószobába.

Ez napi kötelező gyakorlat neked, vagy önszorgalom?

A memorizálás az egy olyan dolog, hogy attól nem lehet megszabadulni, az utánad nyúl. Ha valami baj van ezzel a hivatással, ha valami nehézség van ebben, az az, hogy nem enged pihenni. Akkor is memorizálsz, amikor nem akarsz. Egyszerűen elkezdesz egy verset mormolni.

Nézd, tudom, hogy például ennek a svédországi útnak milyen lesz a tétje. Már most, pedig ismerősek a szövegek, és tudom is őket, már most, naponta kétszer-háromszor elmondom. Az egyik egy hosszabb lélegzetű Illyés-próza, egy 101 évet élt országgyűlési képviselőről, egy 48-as országgyűlési képviselőről, a másik pedig Jókainak egy gyönyörű írása, Egy nemzeti hadsereg címmel.

Ezeket kérték vagy Te választottad?

Nem, ezeket én választottam. Ezeket szívesen mondom. Teljesen rám bízták a műsornak a szerkesztését, és ezt a két prózát mindenféleképpen meg akarom szólaltatni. Amellett versek is lesznek. Prózát mondani nehéz, de nagyon szép feladat. Ha elfelejtesz egy fordulatot, a vers visz téged, a ritmus visz, nagyon nagy gondolati baki nem lehet, memóriabeli zavar sem.

Egy prózánál, ha egy évszám helyett mondjuk egy másikat mondasz, akkor már azonnal beugrik egy következő mondat, ami nem oda való, például itt Illyés esetében rengeteg az évszám, és ilyenkor gondok lehetnek. Tehát igen meg kell vívnom a harcomat ezzel a prózával, de ezt a szenvedést nagyon-nagyon szeretem.

Ha már a bakit említetted, meg kell kérdeznem érdekességként, hogy például évszámot tévesztettél e már vers vagy prózamondás közben? Ami, abszolút falsként jött elő, és a közönség is azonnal érzékelt?

Ez előfordult már, de nem a számok esetében, hanem egy gyönyörű Sinka István versben, Mados Imre a versnek a címe, és nem jutott eszembe a vers vége. Addig eszembe jutott, hogy ..most látom csak magyar baját és ekkor vettem egy nagy lélegzetet és jelentőségteljesen megismételtem még egyszer. ..most látom csak magyar baját..

Óriási taps volt a közönség soraiban. Honorálta a közönség, nem azt, hogy helyre hoztam valamit, azt észre sem vette, hanem azt honorálta, hogy lezárásom így is jó volt, odaillett.

Visszatérve az otthonotokhoz, a hangulatos sarkok, a belső tér kialakítása, a dekorációk a feleséged ízlését dicsérik, de megakadt a szemem egy öreg faládán és egy Szent György faragott szobron.

Nagyon szeretek szobrászkodni, nagyon szeretek bútort készíteni. Ugyanúgy meg lehet formálni, mint a verset. Ugyanaz az élmény. Nincs nagyobb öröm, mint a félig megmunkált tárggyal másnap találkozni, alig várom, hogy visszamenjek hozzá. Megnő a megmunkált tárgy értéke, ha meg is dicsérik és még értékesebb, ha ki is tudjuk használni. Majdnem minden nap megsimogatom a saját tárgyaimat.

Melyiket szereted jobban?

A Szent Györgyöt tartom idáig a legjobb alkotásomnak.

És a versmondás és a szobrászat közül?

A versmondás és a szobrászat közül nem tudok választani. Egyforma gyönyörűség.

Beszéljünk egy kicsit a szabadidőről! Mivel telik, - ha marad még ezután - a szabadidőd? Azt, hogy a világjárással hogyan állsz már részben említetted. Számos meghívásban részesültél, és bizonyára fogsz is még egyre gyakrabban, de hát nem voltál korábban nagy világjáró, én úgy érzem, neked a világok világa Magyarország marad.

Igen, nagyon jól érzed. Magyarország marad, hozzáteszek még valamit, a történelmi Magyarország és nem a csonka Magyarország. Egészen más, Norvégiában, vagy Svédországban lenni, mint Felvidéken, mint Erdélyben, mint Kárpátalján. Kárpátalja, döbbenetes élmény volt, oda jutottam el legkésőbb. Egészen más a magyar szónak az ízlelése, az íze, ha megszólaltatom például a Felvidéken. Bizonyos fogalmakhoz, bizonyos szavakhoz éppen léthelyzetükből adódóan sokkal több közük van, mint nekünk.

Ha utazol, akkor a Trianon előtti nagy Magyarország területére utazol. Tehát akkor nem fogunk téged látni esetleg valamelyik wellness központban pihenni?

Nem, nem.

De azért elfogadod azt, hogy a korosztályunk legnagyobb tragédiáját az okozta, hogy világot nem láthatott, nyelvet pedig nyelvi laborban gyakorolhatott. Nem hiányzott neked a világra kinyíló ajtó, melyen át, mint európai polgárok kifelé, befelé közlekedhettünk volna, így több tapasztalatot szerezve?

Dehogynem. Ott vagyok a gyerekek között, mármint az egyetemisták között, látom, hogy bármikor büntetlenül megszakíthatják a félévüket, egyetemi tanulmányaikat, elmehetnek bármilyen ösztöndíjjal külföldre. Gyakran élnek ezzel a lehetőséggel, a legtöbb egyetemista, kollégista féléveket, vagy éveket nyugaton tölt.

Most is enyhe idegességgel és szorongással megyek Svédországba, mert ott hogyan fog kisegíteni a francia nyelv? Angollal kell ott megbirkózni, angolul pötyögök valamit, ahogy németül is, de a nyelvek valójában kimaradtak. Mindig azt mondom erre, és ezt ne vedd öndicséretnek, mert az fokhagyma szagú, hogy két nyelvet megtanulhattam volna, ha kirekesztem magamból, a memóriámból a magyar verseket és prózákat. Mindig megélem ezt a hátrányt a maiakkal szemben, akik már-már anyanyelvi szinten beszélnek egy-két nyelvet.

Térjünk vissza a provinciális szülővárosunkhoz, a messzi horizonttól. Egy nagy közösség tagjai lettünk a közelmúltban, amelyik azt sugallja, hogy tartsd meg a tradícióidat, kultúrádat, mert csak úgy vagyunk kíváncsiak rád. A helyi cselekvés, kezdeményező készség a fontos. Te, aki vissza- visszatérsz az Ipoly mentére, hogyan látod, városunk megfelel-e ennek? Megtalálják-e utódaink számításukat, vagy elsodorja, bedarálja őket a globalitás masszája?

Amikor otthon vagyok Gyarmaton és a hivatalos programokra elmegyek, vagy a Balassagyarmatiak találkozójára a Duna Palotába, akkor mindig értékekkel találkozom. Ez nagyon izgalmas város. Irodalmi tradíciókkal, középosztálybeli tradíciókkal, melyek végigkísértek engem gyerekkoromban is. 18 éves koromban elszakadtam ettől a várostól és nagyobb közelségben kellene élni ahhoz, hogy én objektívan lássam ennek a városnak a mai életét. Mert az kissé torzító, hogy mindig akkor vagyok jelen, amikor valamilyen kulturális esemény van készülőben. Nem tudom, hogy a Nyírjesben fürdőzők vagy az utcákon korzózók hogyan élik meg a várost, mennyire büszkék erre a városra. Nem is jut rá időm igazából.

Ez természetes, hiszen elszakadtál tőle.

Változások természetesen vannak, de azok léptéke elegendő-e? Egy-egy átadott út, új üzlet, bevásárlóközpont a fejlődést mutatja, de az is kérdés, hogy egyéb vonatkozásban fejlődött-e a város. Azokat a tradíciókat, amelyek a szüleinkben, nagyszüleinkben megvoltak, azt tovább viszik-e?

Nagyon szubjektív az én optikám.

Kicsit elfogult is vagyok ilyen irányban. Sok mindent megőrzött a város a régi arculatából. A mi kis gimnáziumunk falán Balassi neve van kitéve, és Komjáthy-é. Hány író és költő volt ott régen? Jobbágy Károlynak a sírjával találkozol a temetőben. Közös ismerősünk, osztálytársunk, Gerlei Laci ott lakik ahol nagyon régen, gyerekkorában Szabó Lőrinc lakott. Tudom neked fél napig sorolni, városunk irodalmi nevezetességeit. De irodalmi élettel találkozom mai is, amikor otthon vagyok. Most is láttam a Röpke ívek szerzőinek a bemutatkozását. Mindig volt a városban valami kovász. Mindig rang volt írni, festeni, megjelenni tárlatokon.

Az ének tanárunk is, Réti Zoli bácsi hány és hány alkalommal állított ki és ő országos hírű képzőművész. Ugyanezt mondhatjuk el művészettörténet, rajztanárunkról, Farkas Andrásról is.

Bármilyen szkeptikus kérdést tettem fel, mindig kicsúsztál az optimista válaszaiddal, ami a jövőt, a várost, és ami az irodalmat illeti. Bizonyos kritikával éltél, de elővetítetted, hogy a jövőt azért mégiscsak optimistán nézed, még ha fenntartásokkal is.

Te már ilyen ember maradsz, kultúráé, a betűé, amelyek évezredek óta kíséri az embert. És ezt még én is hasonlóképpen vallhatom. Ezzel gondolom, Te sem vitatkozol, hogy a kultúra megmarad ameddig az ember él.

Pontosan, ez ad nekünk létezési formát, ez az igényes emberi létezés alapformája. Ezt kaptam meg a szülői háztól, ezt kaptam meg Balassagyarmattól, és egy kicsit a pesti élet is ennek az égisze alatt telt el, és ezt szeretném a családomban is nyilvánvalóan érvényesíteni és elmélyíteni, amennyire csak lehet. Kiterjesztve egy kissé nagyobb családra is, beleértve Balassagyarmatot is, az arra érdemes emberekre, akik ezt az országot lakják. Én nagyon szeretem az országomat. El nem tudnám képzelni azt a pillanatot, hogy egyszer is azon gondolkodjak, hogy elhagyjam Magyarországot. Sose fordult meg a fejemben. Annyira egy vagyok vele, és ehhez az irodalom is közvetített. A szüleim irodalom és történelem szeretete, benne éltem és benne vagyok otthon.

Összeállította: Nagy László

2006. február