Megjelent a Palócföld 1991/4 számában.
Szabó András saját írásának közzétételével gratulálunk a 2006-os Madách-díjához.

Szabó András: Tanárok a végeken

Gyermekkorom egyik legizgalmasabb, máig elevenen élő emléke a vasrácsokkal körülkerített gimnázium épületében tett első látogatásom volt. Szüleim vittek el a komor homlokzatú iskola falai közé, talán azzal a céllal, hogy kollégáiknak bemutassanak.
Sötét folyosókra emlékszem, s egy zöld ajtajú, homályos szűk kis helyiségre, mely vitrinekkel és akváriumokkal volt tele. Ott édesapám egy állványon álló akvárium csillogó üvege elé emelt. Az üveg mögött, apró kavicsokon, a zöld növényzet törpe dzsungelében egy foltos szalamandra sötétlett. Tokája hullámzott, iszapfeketeségű testét pettyek borították. Megrendítő volt!
Sokáig ez a biológia-szertár, s az innen kapott élmény izgalma jelentette nekem a gimnáziumot. Ennek az épületnek az alapjait még a múlt század utolsó negyedében rakták le, s hasonló stílusban épített testvéreit ott találjuk a felvidéki gimnáziumok egész sorában. Falain emléktáblákat helyezett el a kegyelet.
Az épület homlokzati részén, nem messze attól a táblától, mely a századvég jeles költőjének ez iskolájában eltöltött öt éves tanári működésére figyelmeztet, van még egy márványlap, melyen idézet áll. A tévesen Balassi vitézi énekének tulajdonított verssor, valójában a tanítvány, Rimay János költeményéből való: Hazádnak szép vége mindenütt csonkán áll.
A sors kifürkészhetetlen szeszélye folytán a mementónak szánt emléktábla a helyén maradt: talán azért, mert mind a mester, mind a tanítvány ezen a tájon töltötte élete egy részét: talán azért, mert a józan belátás végül is nem a nacionalizmus megnyilatkozását látta e sorok mögött, hanem a fájdalmas tény rögzítését a XVII. század eleji sorok idézésével - a hajózhatónak kikiáltott határfolyótól kőhajításnyi távolságban.
Kezemben tartom a magyar nyelvű világi líra legelső és egyik legnagyobb költőjéről elnevezett gimnázium értesítőjét, 1934-ből. Már a hang is részvétet keltő, ahogy a krónikás a történelem nagy kataklizmája után szélekre került kisváros iskolai életéről szól. Egyik tantársuk nyugalomba vonulását a következő sorokkal kommentálja: Hisszük hogy most, midőn vállát nem nyomja többé adminisztratív munka gondja, maradék nélkül az lehet, amire 43 esztendővel ezelőtt elhívta őt a lélekben megszólaló hang: eszményi paidagogos. Hiszen olyan nagy szükségünk van az elhivatottakra. Néha, mikor fáradni kezdünk, megmelegszünk lelkük melegétől, bekapcsolódunk életük áldott, frissen lüktető ritmusába, mi, magyar tanárok maroknyi csapata. Trianon második évtizedében itt - a végeken.
Mintha egy XX. századi Mikes Kelemen vetné papírra kedves nénjének ezeket a sorokat.
De maradjunk egy villanásra még a történelemnél! Amikor 1919. januárjában az intervenciós csapatok átlépték az Ipoly folyót, e gimnázium testnevelő tanára fegyveres harcba szólította diákjait.
Az egyetlen, első és utolsó beszélgetés, mely a gimnázium öreg tanára és köztem létrejött, ahhoz a találkozóhoz fűződik, melyen a tantestület és a diákság e gimnázium alapításának több évtizedes évfordulójára emlékezett.
Mint díszvendégek, az egyik osztály e célra rögtönzött emelvényén kaptak helyet az idős tanárok. Szinte látható fénykör vonta körül alakjukat, annyira összetartotta őket a kor, a mögöttük álló idő, s innen, a rögtönzött Parnasszusról hallgatták értő figyelemmel és nagy türelemmel az önképzőkör ifjú poétáinak írását. Nagy részük a kisváros kívül eső utcáiból jött el erre az ünnepélyre, de volt, aki Pestről érkezett.
Dobó Józsi bácsi, a testnevelő tanár, Szász Lajos, a mennyiségtan és fizika tanára mellett ült az emelvényen. Az 1934-es gimnáziumi értesítő, mint az akkori tantestület tagjait, név szerint említi mindkettőjüket, s írja róluk a következőt: Dobó József szolgálati éveinek száma 15. Hadviselt emléklapos főhadnagy. Kitüntetései: harmadosztályú katonai érdemkereszt, ismételt ezüst vitézségi érem, Károly csapatkereszt. Szász Lajos. Szolgálati éveinek száma 8. Hadviselt tart. hadnagy. Kitüntetése arany érdemkereszt, vitézségi érem, szalagján kardokkal.
A keskeny kis dobogó vasvázas székein az alma mater régi tanárainak vékonyka gyűrűjében Dobó József és Szász Lajos enyhe megilletődöttséggel fogadta az ifjú generáció hangos közeledését. Amikor véget ért az önképzőköri felolvasás, s már kötetlen társalgásba merült a publikum, odajött hozzám a dobogón ülő veteránok legfiatalabbja, s értésemre adta, hogy Dobó Józsi bácsi beszélni akar velem. A gimnasztika idős tanára rövidre metszett bajszát simogatta, amikor odaléptem hozzá, s megkérdezte: - Tudod-e mit jelent ez a mondás? És Juvenalis híres igazságát idézte az ép testben lakozó ép lélekről - latinul. Megsemmisülten álltam. Én a gimnáziumban franciát tanultam, latint nem. Dobó József hunyorgott. Zavarom egyre nőtt. Mintha az egész elviselhetetlenül hosszú szünet az én megleckéztetésem érdekében történt volna. Aztán megérkezett a felelet: mens sana in corpore sano - most már magyarul. Dobó Józsi bácsi szemöldöke felugrott: - Láttalak a délelőtti szertorna gyakorlaton. Egész jól ment a haskelep! Még mindig pironkodva a szégyentől, akkor értettem meg, hogy a délelőtti sportbemutatón nyújtott szerény teljesítményemet, s önképzőköri felolvasásomat kívánta Juvenalist idézve honorálni.
A középosztály eme iskolák falai között munkálkodóira az alapos tárgyismereten túl, jellemző volt a sokirányúság. A gimnázium földrajz- történelem szakos tanára iskolatörténettel foglalkozott, de népesedés-szakértő is volt. A gimnáziumi évkönyv tanúsága szerint majd minden évben elzarándokolt tanítványaival a drégelyi és a visegrádi romokhoz.
A fellegvár hatalmas méretű falait megilletődve járja sorra a kiránduló csapat - olvassuk a diáktudósítást a harmincas évekből - majd végül letelepszik a nagy lovagterem fali tövébe, s áhítattal hallgatja Németh Béla tanár úr előadását a vár történetéről. Egy, öt évvel későbbi értesítő elragadott hangú krónikása ugyanezt a képet örökíti meg ekképp:
A fellegvár repkénycsipkézetű falai alatt Németh Béla tanár úr szóra bírja a köveket, és azok beszélni kezdenek.
Gimnáziumi éveim derekán jártam, amikor egy forró júliusi napon, csomagjaimmal a lábam előtt, a városka buszmegállójában, a rámváró kéthetes balatoni tábor előre sejthető élményei foglalkoztattak. A tér sarkából, a rekkenő hőségben, öltönyére kihajtott ingben felbukkant Németh Béla tanár úr, s felém tartott. Alacsony, zömök, ősz hajú férfi volt, találkozásunk időpontjában már nem tanított az iskolában.
- Szóval a Balatonra mész - merengett el jelentőségteljesen, mikor utazásom céljáról felvilágosítottam.
- Gondolnád-e, hogy a Föld lakosai (akkor még jóval 5 milliárd alatt voltak), ha a téli Balaton jegére állnának, elférnének a befagyott tavon?
Elhűlten hallgattam.
- Persze, jó szorosan egymás mellé kell állniuk.
Még aznap este, a Balaton partján, a szélben csattogó sátorponyva alatt megosztottam szenzációszámba menő értesülésemet lakótársaimmal. Kételkedve fogadták, de nem akadt egy sem, ki e tételt teljesen elvetette volna. Így máig izgat Németh Béla tanár úr állításának tudományos igazsága.
A gimnázium idős tanárainak nagy részét bensőséges viszony kötötte az iskolához és annak diákjaihoz. Az épület akkor még tágas udvarán délutánonként felsorakoztak az egyes évfolyamba tartozó osztályok atlétatrikós futballcsapatai - afféle házi bajnokságot játszani.
A porosfejű akácok árnyékába ilyenkor már kikészítette székét a francia nyelv tanára, hogy onnan figyelje a csapatok mozgását.
Mikor egy alkalommal irodalmi színpadi szereplésemre hivatkozva két francia óráról felmentést kértem tőle, enyhe vállrándítással csak ennyit mondott: - Te tudod...
Hogy jó tanár lehetett, arra abból következtetek: ritkán éreztem annyira maró lelkiismeret furdalást, mint e két kihagyott francia óra miatt.
Az ötvenes évek elején a francia tanár megbuktatta egyik tanítványát, mire az bosszúból feljelentette. A bukott diák olyan szavakat adott a tanára szájába, melyek az akkori politikai körülmények között a legsúlyosabb következményekkel jártak. A hatalom a diák mellé állt, s már kész is volt az ítélet: felfüggesztés.
Más - ekkortájt országosan előforduló - hasonló példákhoz viszonyítva még enyhe volt a büntetés - mondhatnánk.
Hogy közben milyen közérzet pokróca alatt volt kénytelen élni, arról csak ő adhatott volna számot.
Aztán visszakerül a tantestületbe, s kezdte ott, ahol abbahagyta: az igeidők fejbegyömöszölésénél. Azt hihetné az ember, hogy a diáksághoz való viszonya ezt követően fordulatot vett: hogy elzárkózó, elutasító magatartással hordozta eztán magában sérelmét. Nem így történt. Úgy volt, akként járt el, ahogy Kosztolányi Novák tanár ura: magában megbocsátott az ellene vétkezőknek.
Ötéves érettségi találkozónk napján úgy lépett be az étterem üvegajtaján, mintha az osztálya fordult volna be.
- Comment allez-vous, André? - érdeklődött rekedtes hangján hogylétem iránt, amikor a kölcsönös üdvözlésben elé kerültem.
- Jól vagyok tanár úr - válaszoltam vissza franciául. Kicsit szűkszavúnak találván a feleletet, pillanatnyi hangulatomat is összegezve, még hozzátettem: s elégedett: - Et je suis content.
- Rám nézett, mutatóujját felemelte és a rá jellemző humorral közölte: - No, azért nem kell dicsekedni.
Minden változatlannak mutatta őt. A régi öltönyét viselte és parázslott kezében a cigaretta. Rá egy évre értesültünk haláláról.
Ha arra kellene választ adnom, hogy mi volt ott, az iskolában, a diákszemmel is felmérhető érték, ezeknek a múltból, félmúltból érkezett középosztálybeli tanárembereknek a munkájában, gondolkodás nélkül pattan a számból a közhelyízű felelet: életformájuk volt a tanítás.
A francia nyelv tanára is valószínűleg ezért nem épített falat a sérelemből önmaga és az ifjúság közé, mert tudta, a legnagyobbat kockáztatná ezzel: a számára legbecsesebb létezési mód feladását. A századfordulós falak, melyek között fél életüket eltöltötték, a sok értelemben peremre került kisváros és annak légköre érzékennyé tették őket a múlt eseményeinek számbavételére. Óráik ezért lehettek az emlékezés töredékeiben is maradandó értékűek, mert a sorsuk mögött felsejlő történelem, a maguk mögött hagyott, de lényükben továbbvitt, megőrzött múlt ott hatott a tanítás során is.
Mert azzal valamennyien tisztában voltak, hogy ember és ember között, lélektől lélekig nagyon sok szellemi útja lehet az érintkezésnek, de a közeledés legmélyebb pillanatait, az emberség és emberiesség megméretését ez a pálya ígéri legteljesebben.