|
Természetesen ez nem
teljesen fehér foltnak minősíthető, hiszen számos tanulmány, könyv készült a
háborút követően erről, de a ma kutatóinak többsége egyetért azzal, ezeknek
volt ideológiai korlátjuk. 1989 után erre már
kevésbé lehetett hivatkozni, de részben a történészek megosztottsága, részben
az átfogó kutatások hiánya miatt, árnyaltan és mélységében a téma még
kellőképpen nem kidolgozott. Ezt próbálta némiképp
ellensúlyozni az a konferencia, amelyet a Terror Háza Múzeum 2014. október
30-án rendezett meg Haza, szeretet
címmel. A konferencia egyik
célja volt, hogy a történészek szélesebb körének bevonásán túl, a közvélemény
felé is jelezzék, tudassák, bizony voltak kormányzati, katonai és civil
szándékok, próbálkozások arra, hogy
Magyarországot kivezessék abból a tragikus helyzetből, amibe 1944. március
19.-ét követően került. A másik ki nem mondott, de vélelmezhető cél az
lehetett, hogy ellensúlyozza azt a vitát, amit a Szabadság téri német
megszállás áldozatainak emlékműve,
Párkányi Raab Péter alkotásának mondanivalója gerjesztett, amit sokak a
kollaboráns magyarság démoni alakjaként szeretnének inkább látni. A
médiumokban a rendezvény apropóján megjelent interjúk, cikkek, riportok is a
történelmi korszak "árnyalásáról" szóltak. Az, hogy maga a
konferencia és a kampányszerűnek is minősíthető "felvilágosítás"
igencsak elkésett, azt a szoborállítás előtt lett volna célszerűbb
elindítani, talán elfogadható észrevétel. Természetesen a fenti
sorok ne azt a képzetet keltsék, hogy az akkori magyar politikusok teljes
köre és a kollaborálók felmenthetők, de azt igen, többet kell megtudnunk
azokról a magyarokról, akik az ellenállás bármely útját választották. Azt az
ellenállást, ami lehetett fegyveres, katonai, de szellemi is. Mindkettőre sok példa volt
(tudjuk, nem elegendő), ezekhez két, Balassagyarmathoz kötődő személy is
megnevezhető. Egyikükre, Mikó Zoltán
vezérkari századosra M. Kiss Sándor történész magán a konferencián és a
bemásolt Magyar Nemzet interjúban is (MN 2014. okt. 29) hivatkozott. Baráti Huszár Aladár sorsa a szellemi
ellenállás meglétére ad példát, hiszen 1941-től számos írásában, beszédében
lépett fel a náci ideológiák, és magyar követőik ellen. A megszállás után a
németek letartóztatták és Dachauba hurcolták. (sokatmondó az a lista,
amely a Gestapó által letartóztatott, internált magyarok neveit tartalmazza,
köztük Huszár Aladárét. Ehhez honlapunk is forrásul szolgált, bár a dachaui
KZ levéltárától beszerzett, Huszár ottani elhalálozásáról szóló, és a XX. sz.
Intézetnek megküldött „perdöntő” iratot ez a kimutatás még nem tartalmazza). Azt, hogy a szellemi
ellenállás veszélyét igen komolyra tartották a németek, mutatja az, hogy bár
számos lefogott magyar közéleti személyiséget Horthy és a magyar kormány
közbenjárására szabadon engedtek, de Huszárt nem. Sorsa végül a lágerben
teljesedett be. Ahogy Mikó Zoltáné
Odesszában, az oroszok foglyaként, akinek (sohasem hivatalos)
"bűne" az volt, hogy Raoul Wallenberggel kapcsolatot tartott, de az
is, hogy felelősen, magyar érdek mentén cselekvő katonatiszt az oroszok
számára sem volt kívánatos. Így csak a túlélőkre
vonatkozhatnak, amire a MN írás alcíme utal: ha a kommunisták elismerték volna mások antináci tevékenységét, akkor
politikai jogokat kellett volna adniuk nekik. (A konferencia
hanganyaga a http://www.terrorhaza.hu/mozi/konferencia honlapjára várhatóan
rövidesen felkerül) Összeállította: Nagy László 2014. október |
