Mikó Zoltán, repülő vezérkari százados, a magyar ellenállás mártírja

2008. tavasza. Könyvhét, Püski kiadó sátra.Itt is, mint máshol, leárazott könyvek várták az olvasóközönséget, ezek között isszerényen húzódott meg Sári Katalin: Mikó Zoltán emlékezete c. könyvének pár példánya, 100 Ft-os egységáron. Bizony szíven ütött a dolog, egy pillanatra úgy éreztem, mintha egy életút egységárasítása történt volna, mintha a magyar történelem e tragikus alakjának emléke került volna ilyen megalázóan háttérbe, pedig csak egy egyszerű, szokásos, kiadói marketing akcióról volt szó.

Ha áttanulmányozzuk Mikó Zoltán sorsával kapcsolatos irodalmat, egy tragikusan záródó élettörténettel ismerkedhetünk meg, de egy olyan személyiséggel, aki valamennyi emlékező szerint csak pozitív jellemtulajdonságokkal rendelkezett, pedig ezek és szakmai képességei, ismeretei a II. világháború utáni magyar katonapolitika legjelentősebb szerepelőjévé tette.

De ki volt valójában Mikó Zoltán, akinek nevét, tevékenységét a rendszerváltozás időszakáig alig lehetett szóba hozni?.

A felvidéki, gömöri származású Mikó család Balassagyarmaton élt, édesapja Mikó Pál, köztiszteletben álló, több nyelven beszélő, magyar-latin-görög szakos gimnáziumi tanár volt.

Nagytudású, széles látókörű, magyarságára mindig büszke ember volt, aki azonban nemcsak szavakban, hanem tettekkel is igazolta ezt.

A Mikó házaspárnak nyolc gyermeke volt, akiket hazaszeretetre, önállóságra, becsületre, szociális gondoskodásra tanították. Bizony a szülők nem lelkesedtek, amikor Zoltán fiuk katona kívánt lenni, hiszen a nagyobbik testvér, Árpád 1933-ban éppen repülőbalesetben veszítette életét.

Mikó Zoltán gyorsan emelkedett a katonai ranglétrán, de mindezt kiváló képességeinek, szorgalmának, megbízhatóságának köszönhette. A családot nem hanyagolta el, amikor lehetősége nyílt meglátogatta szüleit, testvéreit, hosszabb- rövidebb időszakra visszatért Balassagyarmatra. 1943-ban megfigyelői feladattal az orosz fronton is járt.

Mikó Zoltán élete a német visszavonulással vett tragikus fordulatot. Ekkorra tudatosult benne, hogy a háborút elveszítettük, és Magyarországot tragikusan fogja érinteni az orosz front átvonulása. A tiszti kar többsége azonban végletesen kitartott, a vele egyetértő társainak száma minimális volt. A Vezérkari Főnökség 6. osztálya különleges csoportjának vezetője volt Mikó, ami gyakorlatilag kémelhárító feladatot jelentett, feltételezhető, hogy a kormányzó és körének kiugrási kísérleteit háttérből támogatók közé tartozott.

Számos népi író neki köszönhette megmenekülését, akik iránt nagy tisztelettel viseltetett.

Úgy vélekedett, a kultúrára a hazának mindig szüksége lesz, ezért át kell menteni íróink legjavát a jobb időkre. Így kapott Illyés Gyula, Sinka István, Szabó Pál, Féja Géza, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Asztalos István menlevelet tőle. De ugyanígy rengeteg zsidó ember köszönhette megmenekülését Mikónak, az un. védett házak védelmét Mikó által nyílt paranccsal kirendelt csendőralakulatok látták el, akik megakadályozták a nyilasok akcióit.

A nyilas hatalomátvételt követően tragikusan kevés idő maradt a szervezkedésre, a megfelelő szintű orosz katonai kapcsolatfelvétel sem sikerült, amely révén azt akarta elérni, hogy Budapest nyílt város legyen, elkerülve ezzel az ostromot, az anyagi és vérveszteséget. Helyettese, Bondor Vilmos, aki 1995-ben könyvet is írt Mikó rejtély címmel, több okot látott, miért nem sikerült elkerülni a főváros ostromát. A kommunista ellenállás nem adta meg az elégséges fegyveres segítséget a védelem lefegyverzésére, úgy tűnt az orosz hadsereg sem akart ostrom nélkül átvonulni a városon.

Mikó Zoltánnak Raoul Wallenberggel való kapcsolatának kezdetéről nincs információ, a lengyel menekültek ügyében ill. a háborús kiugrási kísérlet révén kerülhettek ismeretségbe. Az sem tudható, milyen mélységben tájékoztatta a svéd diplomata Mikót a katyni mészárlásról, ami tény, Mikó révén és kíséretében jutott el a Magyar Nemzeti Bank páncéltermébe a svéd diplomata, ide helyezte a lengyel tisztek által átadott, a katyni mészárlásra vonatkozó dokumentumokat.

A Mikó által szervezett ellenállási csoportokat barátjának, Sipeki Balás Lajos katonatisztnek az árulása buktatta le, több társát kivégezték, de Mikónak sikerült elrejtőznie.

Az ostrom befejezése után azonban önként jelentkezett az orosz hatóságoknál, és ezzel gyakorlatilag megpecsételte sorsát. Mikót osztrák és magyar fogolytáborba hurcolták, majd 1945. augusztus 15-én Odesszában kivégezték. Hiába intéztek diplomáciai jegyzékeket a magyar hatóságok az oroszok felé, ígéreteken kívül más nem történt. De miért is történt volna, maguk az oroszok örültek meg a legjobban, amikor értékes tisztáldozatot kaptak Mikó önkéntes jelentkezésével.

A katyni nyomokat Sztálin parancsára el kellett tüntetni, ezért kellett Wallenbergnek és Mikónak is meghalnia. Azt már csak Bondor teszi hozzá, hogy azért is, mert Mikó rendkívül népszerű, nagytehetségű és a magyar érdekeket védelmező katonatiszt volt, az ilyen emberre sem a magyar baloldalnak, sem az új szovjet hatalomnak nem volt szüksége. Az pedig tovább növelte a Mikó rejtélyt, vajon miért adta fel magát, miért bízott az orosz hatóságokban Mikó, hiszen beosztásánál fogva sejthette az általa megismert titkok veszélyét.

Bondor Vilmos hosszú évekig lágerlakó maradt, de elkerülte a halálbüntetést, 1995-ben pedig Göncz Árpád köztársasági elnök dandártábornoki kinevezést nyújtott át részére.

Mikó Zoltán ekkor kapta posztumusz vezérőrnagyi előléptetését.

Nem kevésbé volt tragikus több családtagjának sorsa.

Felesége, Dunszt Éva, a nagypolgári, több budapesti étteremmel rendelkező Dunszt család egyetlen gyermeke, műveltségben, megjelenésben, magyarságában méltó társa volt Mikónak.

1944. nyarán köttetett házasságukból gyermek nem született. Mikó halála után férjhez ment egy svéd gyároshoz, gyermekük is született, de Zoltánnal kötött házasságának 25. évfordulóján öngyilkosságot követett el.

A Mikó és Dobó család pedig Zoltán egyik nővérének, Mikó Máriának és Dräxler család egyik fiúgyermekének, Dobó Józsefnek házasságával került rokoni kapcsolatba. A Dobó család hányatott sorsáról pedig honlapunk e rovatában is olvashattok.

Végezetül álljon itt néhány sor Mikó Zoltán 1944. telén írott egyik leveléből:

Szécsény, Gyarmat, Ipolyság, Oroszi, Jenő, Verőce - valamikor rég (egy éve? ezer éve?) szabadságok, vadászatok, kirándulások helyei, ma a senki földje.

Lesz még otthonunk, békés, boldog, családi karácsonyunk? Én tudom, hogy lesz!Mindaz, amit ma szenvedünk, büntetés az elmúlt, észre se vett nagy bűnökért. Büntetés a társadalmi válaszfalakért, a szűkagyú középosztályi gondolkodásért, az álmagyarkodásért, egymás meg nem becsüléséért, gőgért, széthúzásért, társadalmi és politikai tehetetlenségért - húsz év minden bűnéért. Én hiszem, hogy túl szenvedésen, véren, halálon, pusztuláson egy jobb és magyarabb élet nő ki a magyar földből. Én végzem a munkámat, reggeltől éjjelig.Célom: ott és úgy menteni a legnagyobb értéket, a magyar életet, ahol és ahogyan csak az adott viszonyok közt legjobban lehet. Segítsen meg benne az Isten, aki eddig megtartott s ha tettem valamit, jutalmazzon meg avval, hogy lássam totyogni, gagyogni, verekedni és csókolózni majd a fiaimat, lányaimat. S ha nem? Megtrágyázom a testemmel én is a magyar földet! Vigyázzon rátok az Úristen, s őrizzen meg minden bajtól, hogy ha majd új élet nyílik a magyar földön, új hajlék épül a romok fölé, erősebb, igazabb magyarokul élhessetek és élhessünk mindnyájan, akiket erre méltat a Legfőbb Kegyelem.