MEGYEI MADÁCH-ÜNNEPSÉG

2010. január 22.

Nógrád Megye Önkormányzata, Balassagyarmat Város Önkormányzata és a Madách Imre Városi Könyvtár 2010. január 22-én megyei Madách-ünnepségre várta az érdeklődőket Madách Imre (1823. január 21. - 1864. október 5.) születésének évfordulója alkalmából.

Az ünnepség sorozat a Madách szobornál koszorúzással kezdődött. Az emlékezés virágait helyezték el állami-, önkormányzati- és civil szervezetek képviselői. Koszorúzott a balassagyarmati tanuló ifjúság és több határon túli civil szervezet is. Énekelt Barák Zsófia, verset mondott Tóth Franciska, a Balassi Bálint Gimnázium tanulója.

A Madách-ünnepségek keretében nyújtják át hagyományosan Balassagyarmat Város Önkormányzatának Horváth Endre Művészeti-díját. E napon Petró György szobrászművész lett a díjazott. A méltatás itt olvasható. Petró György műveiből kiállítás nyílt a Madách Imre Városi Könyvtárban. A kiállítást Csach Gábor művészettörténész, Balassagyarmat alpolgármestere nyitotta meg. Gitáron közreműködtek a Szent-Györgyi Albert Gimnázium és Szakközépiskola diákjai: Kurucz Balázs, László Bence, Sarankó Ádám és Újvári Zsolt.

A Mikszáth Kálmán Művelődési Központ kamaratermében tartott megyei Madách-ünnepség résztvevőit Becsó Zsolt, a Nógrád Megyei Közgyűlés elnöke köszöntötte.

Hrubík Béla író, költő, a Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség országos elnöke nagyhatású ünnepi beszédet tartott.

Kiűzetés a Paradicsomból

Egy Madách-ünnepség margójára

Kevés olyan tája van a világnak, amelyet úgy megáldott a Teremtő írófejedelmekkel, mint a Palócföldet, ám a jó Isten aligha igazodott a palócokhoz, akik azt tartják, hogy jó, ha mindenből sok van, de legalább kettő. Csak így történhetett meg, hogy még erre is ráfejelve, e nagyságokból mindjárt hármat is küldött a világnak eme kis szegletébe, ahol, ha az ujjunkat rátesszük a térképre, vígan elfér alatta a Balassiak ősi fészke, Kékkő; a nagy palóc, Mikszáth szülőfaluja, Szklabonya; és az oroszlánbarlangot rejtő Madách-fészek, Alsósztregova, nem is beszélve Szindbádról, aki éppen innen, Szécsénykovácsiból, a Trianonban hajózhatónak nyilvánított Ipolyon evezett fel a magyar irodalom nagyjai közé. Csak az idő és tér hiánya hallgattathatja el velem az olyan további nagyságokat, mint Szabó Lőrinc, Komjáthy Jenő, vagy éppen az irodalmi aprószentek közt is emlegethető, nemrégiben öröklétre szenderült barátainkat, Csikász Istvánt vagy T. Pataki Lászlót. És akkor még nem is beszéltem azokról, akik éppen a világhír felé vezető úton megálltak vagy visszafordultak, s akikből még akármi lehet.

Bámulatos az a gyanútlanság, amivel az 1822. esztendő átfordult a következőbe. Persze, csak innen, 187 év távlatából nézve, hiszen a történelem, amikor éppen a jelen idejét éli, mit sem tud a jövőről. Az akkori jelen jövőjét mi ismerjük, kései utódok, természetesen már múltként, amelynek gyanútlanságán álmélkodhatunk, borzonghatunk és élcelődhetünk. Mindazonáltal 1823 azon évek egyike (s az ilyesfajta esztendők a leggyakoribbak még egy mozgalmas sorsú, egy balsors tépte nemzet históriájában is), amikor semmi sem történt. Semmi olyan esemény vagy eset - legalábbis a közélet színpadain -, amiről az akkor élők okkal-joggal vélhették volna, hogy a nemzet sorsának változását készítik elő.

Ki gondolhatta, mely látnok, próféta vélhette, hogy ez az 1823-as esztendő a magyar nemzet sorsát máig meghatározó magvetés és sarjadás ideje? Ami történelemnek bizonyul, az most még családi esemény: gyöngécske fiúgyermekek születnek majd Kiskőrösön Petőfi Sándor, Alsósztregován Madách Imre.

A mai napon azonban Madách Imrének kell állnia a középpontban, annál is inkább, mert e kis ember, aki 1823. január 21-én úgy döntött, hogy éppen annak a napnak az előestéjén tekint szét idekint a világban, amikor Kölcsey Ferenc befejezi a magyar nép imáját, megíródik egy vers, amiről csak szerzője tud, valahol az ország keleti végein, s amely vers azóta is zsoltáros teljességgel szól a nemzeti sorsról. Így nemcsak címe, hanem mondanivalója miatt is a nemzet himnusza lett. S hogy ez a nap majd egykoron a Magyar Kultúra Napja lesz, ekkor még senki sem sejthette. De lehetne e szebb felfuttatása e napnak mint éppen Petőfi Sándor, Mikszáth Kálmán és Madách Imre születésnapja? Aligha.

Fényes Elek Madách szülőfalujáról a korabeli geográfiai szótárában még úgy ír, hogy "tót falu Nógrád vármegyében egy völgyben, minek földje agyagos, néhol köves, néhol vadvizes, hegyes és vízmosásos. Legjobban termi a rozsot, zabot, burgonyát, veres lóheréjét, rétjei néhol háromszor kaszálhatók." Fényes Elek azonban még nem olvashatta ekkor Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyőjét, ahol erre a csodára, hogy egy évben háromszor is kaszálhatják a rétet, mint Glogován, elég meggyőző példa szolgáltatik.

A Madách-családba azonban már beleszületni sem volt akármilyen tett, hiszen a 12. századig visszavezethető családfán a középkori vitéztől, a törökverő hősökön keresztül, a kuruc főtisztig mindenki virágzott,s hogy írói vénáját sem csak úgy a sztregovai patakban találta, bizonyítékként ott volt felmenői között a költő Madách Gáspár, vagy éppen Zrínyi Miklós, de a későbbiekben még Krúdy Gyula is emlegette a Madáchcsal való távoli atyafiságot, bár ez inkább már csak az ő számára volt felemelő.

Csoda-e hát, ha Madách Imre sorsa már eleve a születésekor megpecsételődött? Már fiatalon, a szerelem első érintésére virágba, lant-virágba borult a szíve. Hivatalnokként éli meg első tragédiáit, melyet írói vénájának köszönhetően próbál feldolgozni drámáiban és versciklusaiban, nem túl nagy sikerrel. Az Európában fellángolt forradalmak 1848-49-ben őt is megégetik, majd később Kossuth titkárának bújtatásáért egy évi, letöltendő börtönbüntetésre ítélik. Házassága megromlik, elkezdődik számára az az élet, mely akaratlanul is Az ember tragédiájának megírásához vezeti.

Írói fantáziám azonban nem enged nem eljátszani a gondolattal, vajon miként élne és alkotna ma Madách Imre? Vajon a XX. és az alig kifutott XXI. század nemzeti és világ tragédiáit hogyan dolgozná fel az önmagával is sokat vívódó drámaíró? Az oroszlánbarlang magányába menekült remete, vajon hogyan járná végig a mai kor világpolgárai által gerjesztett lelki pusztaságban Az ember tragédiájának helyszíneit? Az első színben valószínűleg a teremtés befejezését ünneplő angyalok helyett, az Úrral együtt keseregne Ádám képében a világ végének kezdete fölött, ahová az emberiség egyre nagyobb telhetetlensége, a Földnek, a természetnek, és a természeti erőforrásoknak minden következmény nélküli kizsákmányolása okán jutott. Az égből kitaszított Luciferrel együtt Ádám és Éva hiába keresnék a számukra tiltott két fát, és annak gyümölcseit, mert mire a Paradicsomba érnének, azokat már ellopták volna, a kerítésbe vezetett villanyáram ellenére is. Mire Ádám leveri a kerítés cövekeit, és Éva lugast alkot, Lucifer képében megjelenik az APEH ellenőr és befizetteti velük az ingatlanadót. Ez a legbiztosabb módja annak, hogy maguktól is, hátrahagyva a két tiltott fa hűlt helyét, hanyatt-homlok elmeneküljenek a Paradicsomból. Valószínű azonban, hogy nem menekülnének Egyiptomig. Elégséges lenne, ha a parlament lépcsőjéig eljutnának, s ott az ismert mondatok is elhangozhatnának a rabszolga szájából:"Uram, segíts!" Éva pedig, akár az egyiptomi színben, férjére borulva elmondhatná: "Hiába kéred azt, ki kínjainknak nem volt részese. Nem ért, nem ért! - Halk a jajnak szava, s a trón magas." A következő színben , mely akár Athén is lehetne, de nem az, a H1N1 vírussal sújtott fővárosban, ahol a zsíros végkielégítések számlálásában kimerült BKV vezetőket már sem a sztrájkkal fenyegető munkások, sem az ital, sem az öszödi és egyéb más Kossuth-téri nemzetmentő beszédek nem szórakoztatják, megjósoltatják Joshi baráttal a birodalom bukását. A nyugati fejlett civilizáció közben Tankréd lovag képében vívja modern keresztes hadjáratait Irakban, az egykori Babilónia földjén, és Afganisztánban, ahol mindenki, akinek más a bőrszíne és szakálla van, Oszama Bin Ladennek nyilváníttatik, és a civilizáció atommáglyájára vettetik. Közben, mint egykoron Kepler, a világ valamelyik sötét hegyén (de lehetőleg Amerikában), megépítik a világ legnagyobb teleszkópját, hogy az ember ellásson a csillagokon túlra, a Teremtés koráig, lehetőleg úgy, hogy lássa, ahogyan Isten az idő kezdetén elhelyezi az ősrobbanás gyújtózsinórját. S miközben kutatjuk a végtelent az újabb és újabb galaxisok után, elnézünk embertársaink feje fölött, akik százezrével halnak éhen és szomjan körülöttünk, válnak hajléktalanná, vagy áldozataivá lesznek esztelen, gyilkos öldöklésnek a harmadik világban. Ádám joggal tehetné fel a kérdést, vajon mi van távolabb az embertől? Egy-egy galaxis, vagy a másik ember fájdalma és nyomora? De megérkezünk a rendszerváltás éveibe, ahol ismét a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavát tűzhetjük a zászlónkra, melyeket később átírnak, főleg itt Közép-Európában, a gyűlölet, megalázás, és kiszolgáltatottság jelszavára a nemzeti nacionalizmusok jegyében. Nyelvtörvényeket alkotnak a többségi nemzet védelmében, embereket aláznak meg nemzeti hovatartozásuk miatt. S jön egy író, aki megírja:

"A szabadság a legnagyobb jó az életben, de igen nagy ára van. Ez az ár, a szabadság ára, olyan magas, hogy csak kevesen hajlandók megfizetni. És mindenki egyedül döntheti csak el, hajlandó-e ezt a félelmetesen nagy árat megfizetni… Az élet tele van nyomorúsággal és megalkuvással. És névtelen, kis emberek millióitól nem lehet követelni, hogy hősök legyenek, feláldozzák a szabadságért a családjuk biztonságát, a mindennapi kenyeret vagy éppen az életüket... Nem tudok ítélni egy társadalom felett, amely a zsarnokságban elveszíti szabadságigényét. Ilyen az élet. Ilyen az ember. De azt megmondhatom, hogy mind az utálatosságok között, amit ebben a korszakban megéltem... nem azokra haragudtam, akik nem voltak hajlandók megfizetni a szabadság árát, hanem azokra, akik állandóan keresni is akartak azon, hogy nem voltak szabadok." Ezt az írót Márai Sándornak hívják. Nem értettük, amikor azt mondta, hogy a bolsevizmusnál csak egy rosszabb van, ami utána jön. Ma már tudjuk. Igaza volt. A következő színekben látjuk, ahogyan a szemünk előtt omlik össze minden, amit a szabadságról, a jogról és az egyenlőségről hittünk. Eljátszották a bizalmunkat. És eljutunk a modern kori falanszterbe, az egységesült Európába, ahol a kereszténység eszméje, mely a családot, az erkölcsöt testesíti meg, már nem fontos. Az új európai eszmék: a csoportérdekek, a piac, a termelési mutatók hálójában vergődő társadalmak, a gazdasági válság és kiszolgáltatottság. A család, mint a társadalom sejtje, felbomlóban van. A Németországban dolgozó apuka, az Angliában szociális munkás anyuka, és a bébicsősz gyerek Hollandiában már nem alkot családot. Ami összeköti őket, az a mobiltelefon, az internet és a skype, falanszteri átalány díjszabás alapján. Pedig még felhallatszik a távolból Ádám egyre halkuló szava: "Mi ország ez, mi nép, melyhez jövénk? Egyet bánok csak: a haza fogalmát. Megállott volna az tán, úgy hiszem, ez új rend közt is." Elgondolkodtató a figyelmeztetése: "Mi eszme az, mely a széles világot eggyé olvasztja, mely a lelkesülést, az emberszív e szent örök tüzét, mit eddig száz hitványsággal szított, s ábrándos harcra zsákmányolt ki csak, nemesb célhoz vezérelendi végre." És eljutunk az űrbe, hogy megtudjuk, mi van a Hold túlsó felén, pedig azt sem tudjuk mi van az utca, a ház, a domb, a folyó túlsó felén. Kijutunk a világűrbe, hogy megérthessük, az ember a Föld foglya és az is marad. Nem kell elmennünk az eszkimókhoz, hogy megtudjuk, kevés a fóka, s a Föld nemhogy kihűl, de felmelegszik. Mi emberek még ott is fel tudjuk olvasztani a jeget, ahol elméletileg nem is olvadhat. Rá kell jönnünk, hogy a tudomány nem mentheti meg a Földet, mert azt a politikusok irányítják, tartják a markukban. És eljutunk az utolsó színhez. " Uram, rettentő látások gyötörnek, és nem tudom, mi bennök a való. Óh mondd, óh mondd, minő sors vár reám..." Igen. Mostanában, egyre többen újra Istenhez fordulunk. Vajon mi lesz velünk? De a kérdésre a választ magunknak kell megadni azzal, hogy végre felismerjük, az ember legnagyobb tragédiája maga az ember. Isten hat nap alatt megteremti a Földet. A hetedik napon megpihen, és végignéz nagy művén. De jön az ember a nyolcadik napon, végignéz azon, amit Isten teremtett, és elpusztítá azt. Ecce homo! Leonardo da Vinci írja: "A víz, melyet a folyókban a kezeddel érintesz, az utolsó cseppje annak, ami elment, és az elsője annak, ami jön". Ha kételyeid vannak, állj a víz partjára, és kérdezz. Nem tudom, mennyi a valószínűsége annak, hogy a sztregovai patak fűzfáiról lehullottt levelekből az Ipolyon, a Dunán és a Fekete tengeren keresztül, mennyi jut el az óceánig. Hitem szerint egy eljutott. Az értől az óceánig. És ez megnyugvással tölt el. "És mindvégig Az ember tragédiáján hangzik az a bánatos muzsika, amelyet maguknak, magukban vonnak a férfiak, akik a Nőben megcsalatkoztak. Néha úgy tűnik fel e drámai költemény, mintha a sztregovai uraság pusztán a maga mulattatására mártogatta volna pennáját a tintatartóba, aminthogy a naplókat és önéletrajzokat azok írják, akik némi elégtételt akarnak venni az élet bántalmaiért" - írta Krúdy Gyula. Azt hiszem, igaza volt. S mintha csak Az ember tragédiájának utolsó mondatait hallanánk Ádámtól, Ady Endre egyik versének felejthetetlen sorai jutnak eszembe:

"Ha van Isten , meg ne sajnáljon engem

én magyarnak születtem

Szent galamb nehogy zöd ágat hozzon

Üssön csak ostorozzon

Ha van Isten, földtől a fényes égig

Rángasson minket végig

Ne legyen egy félpercnyi békességünk

Mert akkor végünk, végünk!"

Hrubík Béla

Kozák Simon Katalin, a 7Határ Együttes énekese népdalokkal gyönyörködtette a közönséget.

Madách Imre százötven éve, 1859-60-ban írta Az ember tragédiáját. A műben az ember és az emberiség sorsára keresett magyarázatot, 15 színben Ádám és Éva alakja köré fonva a történelmet. Lukács Sándor Jászai Mari-díjas Érdemes Művész előadásában az első és a tizenharmadik színből hallhattunk részleteket. A művész felelevenítette Balassagyarmathoz fűződő emlékeit, majd a Szinetár Miklós rendezte szegedi Tragédia előadásra emlékezett. Az élet nagy ajándékának tekinti, hogy a hetvenes évek közepén, Básti Lajos és Gábor Miklós után, fiatalon eljátszhatta Lucifer szerepét. Ezt az előadást "csikó tragédiának" nevezték, mert Lukács Sándor mellett Bánsági Ildikó és Hegedűs D. Géza játszották a főszerepeket.

DR. MÁTÉ ZSUZSANNA - MATÚZ GÁBOR - BECSÓ ZSOLT - HRUBÍK BÉLA

Dr. Máté Zsuzsanna és Matúz Gábor Madách-díjban részesült. A 2010. évi Madách-díjakat Becsó Zsolt, a Nógrád Megyei Közgyűlés elnöke adta át. (A laudációk a díjazottak nevére kattintva olvashatók).

Dr Máté Zsuzsanna irodalomtörténész, esztéta munkásságát Dr. Andor Csaba, a Madách Irodalmi Társaság elnöke, Madách-díjas kutató méltatta. A díjazott Lukács Sándortól kapott ajándékot. Madách Imre egy versének részletét és egy saját versét mondta el a művész.

Matúz Gábor újságíró, szerkesztő-műsorvezető munkásságát Csábi István Madách-díjas előadóművész méltatta. A díjazott tiszteletére muzsikált a 7Határ Együttes, melynek tagjai: Szabó Sándor, Hána László, Kozák Simon Katalin, Hegyaljai Boros Zoltán, Budai Sándor, Lábos Szabolcs. A mai alkalommal Telek Zoltán is csatlakozott az együtteshez.

Az ünnepi műsort Szalai-Lovász Emőke vezette.

A 7HATÁR EGYÜTTES

A Madách-ünnepséggel egy időben zajlott a XX. Nemzetközi Madách Imre - Mikszáth Kálmán vers- és prózamondó verseny a volt Vármegyeházán, a Mikszáth Kálmán Gimnázium, Szakközépiskola és Szakiskola rendezésében. Az eseményről a beszámoló itt olvasható.

Fotó: Bárány István és Nagy Angela

Közreadta: Nagy Angela