II.

A Honismereti Kör ismét elindította - a régen is nagy sikerrel megrendezett - túráit az Ipoly mentén. Tavasszal az Ipoly torkolatáig, õsszel a forrás közelébe látogatott el a lelkes csapat. A tavaszi túráról szóló beszámoló itt és Az Ipoly mentén délnek és északnak I. címû írásban olvasható.

Az õszi túrán - Kovács Ferenc tanár úr vezetésével - az Ipoly menti szûkebb tájhaza megismerése ismét a Madách utcában kezdõdött. Az utca végén ott árválkodnak a Madách híd roncsai a híd felrobbantása után 64 évvel. Az Ipoly már nem folyik alatta a hetvenes évektõl, midõn a szabályzás során visszakerült az eredeti helyére. Ezután a medret lassacskán szeméttel, törmelékkel feltöltötték.

Lehetne egy hangulatos holtág, de nincsen. Lehetne egy Ipoly-parti közpark, de az sincsen. Lehetett volna továbbra is egy vonzó, folyóparti városunk, de annak a lehetõsége is - úgy tûnik - hosszú idõre megszûnt az "elkerülõ" út megépítése miatt. Szembesülhettünk azzal, mi lesz az eredmény, ha egy szakmaiatlan, elhibázott döntést politikai akarattal, az emberek feje felett döntve végrehajtanak. Csak remélhetjük, a következõ generáció lesz olyan helyzetben, hogy meg tudja építeni a déli-, tényleg "elkerülõ" utat és ismét megteremti az Ipoly-part használatának lehetõségét és leküzdi a súlyos örökséget.

Az Ipoly bal partján az elsõ megálló Põstyénpuszta (Szécsény) volt.

Az EU-s csatlakozás elõtt az Ipolyon épített fahidakat csónak kikötõnek használták. Ma már folyamatosan át lehet sétálni a kis hídon a szlovákiai oldalon lévõ egykori malomhoz. Itt fog épülni hamarosan az elsõ híd EU-s támogatással.

A Páris patak Nógrádszakálnál ömlik az Ipolyba. Idõk folyamán valóságos kanyont vágott a felszínbe az Ipoly felé rohanva, hóolvadások idején. A nagy vízgyûjtõ területrõl összegyûlõ csapadék idõnként vízesésként zúdul alá a 15 métert is meghaladó partfalakon. Mi ezen a száraz õszön csak a vízmosás nyomait láthattuk, de az is lenyûgözõ volt. A geológiailag is rendkívül értékes terület védelem alatt áll.

Ráróspusztánál láttuk az Ipoly-parti vízkivételi mûvet. Innen a vizet - a salgótarjáni medence ellátására - a Litke melletti, Komra-völgyi víztározóhoz emelik fel. A Mihálygergén lévõ vízmûbõl vezetéken érkezik a víz Salgótarján térségébe. Litkén - áthaladva a Komra-völgy felé - megpillantottuk a mûemlék templomot, ispotályt és a magtárat. Az ispotály elõtt rendületlenül áll az a hét tölgyfa, amit a hét vezér emlékére több mint száz éve ültettek. Megemlékeztünk Litke két tudós szülöttjérõl is. Borbás Vince a 19. század nemzetközi hírû botanikusa volt. Több növényfajt is neveztek el róla. Imre Lajos állami díjas atomtudós, debreceni professzor, a magkémia tudományának megalapozója, atomreaktorok tervezõje volt. Mindketten nagyon mélyrõl, szegényparaszti sorból indultak. Bámulatos szorgalommal, kitartással nagy tudásra és elismertségre tettek szert.

Ipolytarnóc neve világszerte fogalommá vált a különleges, ritka természeti kincsei okán. A Bükki Nemzeti Park kezelésében lévõ terület meglátogatásakor különös idõutazás részesei lehetünk. A húszmillió évvel ezelõtti lávaesõ által konzervált táj mindig nagy hatással van az emberre. A megkövesedett növényeknek, állatok lábnyomainak lenyûgözõ együttesét felterjesztették világörökségi elismerésre. Hollókõ után ez a táj már a második lenne Nógrád megyében a világörökségi listán.

A Bükkábrányban felszínre került õsfák néhány példányát a fogadó épületben lehetett megcsodálni.

A kiállítási katalógus így köszönti a látogatókat:

"Kõbe vésett üzenetek idézik a tovatûnt világot. 23 millió éve trópusi tenger cápafogak ezreit hintette a partszegélyi homokba. Folyamok siettek belé, lerakva terhüket. A tenger lassan visszahúzódott, a feltöltõdött területet kanyargó folyó szelte át. Homokzátonyok tarkították. Az õsfolyó partját kúszópálmákkal átszõtt dzsungel övezte. Õsállatok lábnyomai száradtak a folyóparti iszapban. 20 millió évvel ezelõtt hatalmas vulkánkitörés rázta meg a tájat, forrón hömpölygõ riolittufa temette be a gigantikus méretû fákat, az õsélõhelyet.

AZ ÕSMARADVÁNYOK ÜZENETE

Üdvözlünk Vándor,

kierre jársz, tovatûnt lények honára találsz. Egy õsmaradvány nem csupán megkövesült darabja a múltnak, hanem része, részese is annak, ahová tartozott. Benne, a részben ott rejtezik az egész, csupán rá kell nyitni szemünk.

Egy pálmalevél lenyomat mellett ott az erdõ susogása és illata, egy cápafog mögött életre kel a cápa, a tenger sós vizével é sa véres harapással, hiszen együvé tartoznak. Ahol megtaláljuk a régmúlt maradványait, az ott az õ nyughelyük.

Legyünk méltók a becses örökségre, tiszteljük hát a múltban a jövõt, és a mi nyugalmunkat is méltósággal fogják õrizni egykoron.

A Ipolytarnóci Õsélõhelyen járva a látogató beavatást nyerhet abba a múltba, melynek szelleme ma is itt lengedez. Ha jól figyelünk: a mindent betemetõ vulkáni katasztrófa mögött ott az õsi dzsungel zajongása, melynek tengr mosta partjait. Csatlakozzunk hozzá. Mossa hát le magáról a jelenkor bajait, tegye félre a gondokat... vegyen mély levegõt, csak bátorság. Lépjen át a Beavatás küszöbén.

Jó idõutazást!"

Poltáron, az Ipoly felett még áll a régi, boltozott kõhíd, amely már csak a gyalogos forgalmat szolgálja. Hasonló volt a rárósi híd is, csak több boltívvel, nagyobb méretekkel, hiszen ott már szélesebb folyót kellett átívelnie. A régi poltári híd mellé építették a modern vasbeton közúti hidat, mely elbírja a megnövekedett forgalom terhelését. Az Ipoly most - ezen a száraz õszön - mindenhol szelíd patakocskának mutatkozott. Van szerencsénk ismerni a másik arcát is, amikor tavasszal tengerré változtatja az árterületeket, visz mindent, ami útjába esik, megbontja a partfalat, töltést, elsodorja az utat, vasutat.

Haladva tovább a forrásvidék felé, elérkeztünk Málnapatakra. A szûk völgybõl kibukkanó "patakot" egy remek mérnöki létesítménnyel megfogták és felduzzasztották. Innen látják el - gravitációs úton - Losonc, Fülek, Poltár stb. vidékét ivóvízzel. Hát el lehet gondolkodni. Nekünk maradt a szivattyúzás meg a víz átemelése és az árvíz elleni védekezés.

A tározó után a táj is megváltozott, egyre magasabb hegyek között kanyargott az út az Ipoly partján. Megálltunk az utolsó hídnál is, ahonnan már csak félórányi sétára lett volna a forrás. Itt már csak egy kis csermelyként, alig észrevehetõen csörgedezett a dús növényzet között az Ipoly.

Az Ipoly jobb partján jöttünk hazafelé. Megálltunk Kálnó fõterén, elhelyeztük a kis koszorút Bél Mátyás szlovák nyelvû emléktáblájánál. Már nagyon elszaladt az idõ, így csak a buszból pillanthattuk meg a rárósmúlyadi templomot, mely a magyar szecesszió és a vasbeton építés egyedi, úttörõ alkotása.

ZSÉLYI ALADÁR REPÜLÕJE 1910-BEN

Bussán átsétáltunk a civil összefogással - vasbeton pilléreken nyugvó, NDK-s, KGST hadi tartalék acélszerkezetbõl - épült gyalogos hídon. Megemlékeztünk Zsélyi Aladár jeles aviatikusról, aki innen indult. Utolsó megállónkon, Alsósztregován tisztelegtünk Madách Imre síremléke elõtt és elhelyeztük az emlékezés koszorúját.

Kovács Ferenc tanár úr búcsúzóul Komlós Aladár utolsó versét olvasta fel és osztotta szét a résztvevõknek, mely így szól:

MIELÕTT ELMEGYEK

(részlet)

"Mielõtt elmegyek, meg kell köszönnöm,

Hogy idehoztak erre az érdekes, szép földre. Annál inkább, mert az a hír járja, hogy rövidesen felrobbantják és elpusztítják az egészet, úgy hogy szinte az utolsó pillanatban sikerült még idejutnom. S méghozzá olyan szerencsém volt a lutriban, hogy emberként jöttem - hiszen lehettem volna béka, vakondok, sas, veréb, delfin, mit tudom én, micsoda - de a legkülönb élõlény formájában jöttem, aki eszével ura lett a földnek, aki látja, megismeri a levegõ, a föld, és a vizek, az élõk és az apró részecskék titkait, aki városokat és hajókat és repülõgépeket teremt, aki dalokat, zenét és gyógyszereket talál ki, aki úgyszólván isten... És láttam a földet és láttam, hogy csodálatosan szép és kimeríthetelenül gazdag és titokzatos, láttam édes, gyönyörû hároméves gyerekeket és tündérien kecses cinkét és színpompás virágokat és magam is írtam verseket és megfejtett tudományos kérdéseket... És jó soká maradhattam a földön. Nem mondom, hogy minden jó volt, mert bántottak is, szenvedtem is, de ennek többnyire én magam voltam az oka, s magam az oka annak is, hogy nem volt több örömöm, több felemelkedésem, több gyõzelmem. De egészben éedekes volt, szép, és semmiért nem adnám, hogy lehetõségem volt megtapasztalnom ezt a földet. Mondom, köszönöm." (1980)

Egy élményekben gazdag nap után értünk a gyarmati Nagyhídhoz. Szerencsére az alkonyat jótékony homályba burkolta azt a lehangoló látványt, amit a határátkelõhöz épített bevásárlóközpont hátsó udvara nyújt az országunkba érkezõ vándornak. Hát ez sem sikerült a legjobban. Úgy tûnik, a gyarmati Ipoly partnak még sok mindent el kell viselnie.

2009. szeptember

Közreadta: Nagy Angela