Volt egyszer egy Ipoly Bútorgyár – Olexa Miklós ipartörténeti visszatekintése

2020. február 20.

Honismereti Kör szervezésében folytatódott Balassagyarmat egykori iparvállalatait bemutató sorozat, a húsiparról, a Vágóhídról szóló előadás után ez alkalommal az Ipoly Bútorgyár történetével Olexa Miklós ismertette meg a hallgatóságot.

Olexa Miklós és Vas Ágnes

fotó: Deák Ottó

Bevezetőben Miklós röviden összefoglalta szakmai életútját, 1971-ben végzett az újpesti Faipari Technikumban, majd 1976-től azon munkatársak egyike lett, akinek a bútorgyár új telephelyre költözését, új technológia beindítását kellett ellátnia. Átélhette a cég aranykorát 1986-ig, a privatizációit még a szakmában, de „kívülállóként” követhette, majd az ezredforduló utáni szinte követhetetlen bútoripari kanyarokban újfent felbukkant, de a pénzügyi erők ellenében cégével elbukott.

A kezdetektől hosszú utat tett meg tehát a helyi bútoripar, hiszen az Ipoly Bútorgyár jogelődjét 1952-ben alapították, a háború előtt jól prosperáló Cirokseprő, Ecset, Kefe és Faárúgyár és 4-5 helyi iparos kisüzemének államosításával.

Az üzem a Rákóczi fejedelem úti mai pékség udvarában létesült, „leánykori” neve Nógrád Megyei Fatömegcikkipari és Bútorgyártó Vállalat volt. Az akkori igazgatók közül Bálint György és Ótot Pál neve emelhető ki.

1961-ben egyesítették a gyarmati vállalatot a szécsényi Vegyesipari Vállalattal, bár az ipartelepi infrastruktúrán ez alig látszott, de az egyesítéssel a város, és a megye egyik fontos iparvállalata formálódott. 1965-től Szedlák Sándor töltötte be az igazgatói posztot, műszaki vezető Balla István, Nyiregyházi István pedig a főkönyvelő lett. A termékválaszték szegényes volt, ezt „megalapozta”, hogy minőség, anyag, kereslet terén is dúlt a hiánygazdaság. Idővel a Nógrád 1 nevű szekrénysor bevezetése már ebből előrelépés volt, megalakult a cég kárpitos részlege is.

Minden gond ellenére vagy tán éppen ezért, ebben az időszakban kialakult egy olyan kollektíva, amelyre mindvégig számíthatott a cég, az előadó a teljesség igénye nélkül kiemelte közülük Izsák Pál, Petői János, Bárány János, Szandai Pál, Fekete István, Lantos Dezső, Pohánka László, Fülöp József, Szirtes Tibor, Kun Zoltán, Ebecz Lajos, Jancsó László neveit.

Az 1968-as új gazdasági mechanizmus némiképp új változásokat hozott, ekkortájt került a céghez Csizek Ferenc, a nagytekintélyű műszaki szakember, aki a szakmai és nem az ideológiái vonalat képviselte, továbbá Oppe László, ő lett az Ipoly Bútorgyár új üzemének technológiai megalapozója, be is indult egy tudatos műszaki fejlesztés. Létrejött két új szécsényi telephely is, bár az előadó szerint a termékek egy jó része kevésbé a cég, inkább különböző kiváltságosok javát szolgálta, a „megoldjuk ügyesben” alapja a nagymérvű selejttermelés volt.

Az 1970-es évektől létrejöttek a lakótelepek, hirtelen hatalmas keresletnövekedés alakult ki a bútorok iránt, országosan új alapokra helyezték a gyártást, fejlesztést. Nógrádban így jutott az Ipoly Bútorgyár is új forrásokhoz, ezáltal 1976-ra szerkezetkész lett a város iparterületén az új üzemcsarnok, amelynek felelősei Kun Zoltán, Rubint Pál, Olexa Miklós lettek, az építésvezető pedig „külsősként” Palánki Pál volt. Ez az időszak sem nélkülözte a szakmai vitákat, amelyről különböző anekdotákat hallhattunk az előadótól és azt is, gyakorta egyesek egyéni gyarapodása szimbiózisban járt a beruházás előrehaladtával.

1977. augusztusban felavatták az új gyáregységet, ekkortól datálta Miklós a cég aranykorát. 1979-től megérkezett a céghez Antalfi Zoltán műszaki szakember, akinek szakmai ismereteit jól egészítette ki példás embersége is, így „Magyarország szerintem legjobb műszaki csapata lettünk” – ahogyan ezt az időszakot Olexa Miklós jellemezte.

1982-ben nyugdíjba vonult az autodidakta, de mégis sikeres cégvezető Szedlák Sándor, utóda Csizek Ferenc lett, akinek az mindenképpen javára írandó, hogy „mindig hagyott bennünket dolgozni.”

Tervezés alatt

fotó: Helytörténeti Gyűjtemény

1985-ben a gyár megkapta a BNV nagydíját a Columbia szekrénysorral, olyan nagy volt rá a kereslet, hogy számtalan vásárló hónapokig várakozott a leszállításra. Az új időket már jelezte, hogy ezek összeszerelését VGMK-k, GMK-k végezték, jelentős többletbevételhez juttatva a brigádtagokat.

Columbia szekrénysor

fotó: Helytörténeti Gyűjtemény

1986-ban a vállalkozás lehetőségének kapuit szélesre tárva létrejött a társasági törvény. Az igazgató is új irányt szánt a cégnek, ehhez többen, így Olexa Miklós sem kívánt asszisztálni, „alig vártuk már, hogy magunk urai legyünk.”

1993-ban az Ipoly Bútorgyár részvénytársaság lett, 1994. februárban pedig budapesti pénzügyi befektetői háttérrel Csonka Attila vette meg a céget. A vadkapitalizmus erősödését mutatja, hogy Csizek Ferenc mégsem gondolta átadandónak a céget, így némi kommandós erősítés is kellett a birtokbavételhez.

1997-ig még szállodai bútorok gyártásával úgy-ahogy működött a cég, de ekkor Csonka eladta a bútorgyárat Mihácsi Gábornak, a lejtmenet azonban nem volt megakadályozható. Ráadásul az új cégvezető felélte a vagyont, sőt a telephely fedezetére jelentős kölcsönt vett fel, amely majd szőrén-szálán eltűnik. A telephelyet újabb váltásként Novák János vezette kis kft. vette meg.

Ezután lép ismét előtérbe Olexa Miklós, cége, az Axelo Kft. 2007 végén megveszi a felszámolóktól a gyárat. A termelés dandárját számítógépasztalok képezték, jó értékesítési hálózatot is sikerült kialakítani, napi 200-400 asztalt gyártottak.

Cégének a kegyelemdöfést a CIB Bank adta meg, a gazdasági világválság időszakában 2008 májusában egy inkorrekt banki eljárás gyakorlatilag lezárta a további működés lehetőségét, „pénzügyi csapdába kerültünk, így jártunk” – mondta lakonikusan Miklós.

2009. februárban elindult a felszámolás, a CIB Bank visszavette a telephelyet, a nélkül, hogy bármi továbbit tett volna. A folytatás sem meglepő, a megmaradt berendezést, telepet gyakorlatilag elhordták az „erre szakosodott szakemberek”.

Még megtudhattuk, hogy a „maradvány” tulajdonosa az Omega Pénzügyi Befektető Zrt. lett, amely más egységekkel együtt csomagban vásárolta meg a telephelyet. „Nem ismerem őket, sem a szándékaikat, de attól tartok sok jóra nem számíthatunk, lévén pénzügyi befektetők, akiket már jól ismerünk” – zárta le Olexa a cégtörténetet.

Az alapvetően pozitív, de sok nehézséget rejtő életút újbóli összegzése után Olexa Miklós megköszönte az egykori kollégáknak a szakmai segítséget és azt a kollektív szellemet, amely a nehéz pillanatokon átsegítette őt, támogatásuk révén pedig részesülhetett a sikerekből.

„Amíg mi élünk, az Ipoly Bútorgyár legendája is élni fog és az különösen jó, hogy ennyi baj és változás után még itt vagyunk.” – zárta előadását a bútoripari szakember.

*

Arról pedig, hogy Miklós mai életútja és tervei merre vezetnek, itt olvasható írás.

Az előadáson készült felvételek itt tekinthető meg.

2020. február

Összeállította: Nagy László