|
Olexa
Miklós - egy nyugdíjas vállalkozó,
forrás: facebook/Reviczky Társulás, Léva Olexa
Miklós nem csak aktív vállalkozó, hanem közösségi ember is. Mindkettőre jó
példát adnak az utóbbi két-három évben elindított idegenforgalmi szervezései,
a határon átnyúló nagy ívű tervei a nevét pedig még közismertebbé tették. Honnan ered ez az
aktivitás, egyáltalán mit lehet tudni az Olexa családról? A
család mindkét oldalról Vámosmikoláról származik, én viszont tősgyökeres
balassagyarmatinak számítok, hiszen 1953-ban az Ipoly-parti városban
születtem, nem mindennapi időpontban, azon a napon, amikor Sztálin meghalt. A
költözésünk oka nem egy egyszerű településváltás volt, hanem valójában a
politika motiválta. Nagyapám erős jellemű emberként, mindig is a kommunizmus
engesztelhetetlen ellensége volt, ennek számos alkalommal hangot is adott.
Elképzelhető, milyen következményekkel járt mindez, jutott ebből bőven a
család többi tagjának is. Az ebből várható nagyobb bajok megelőzése miatt -
no meg a személyes zaklatások elkerülése végett - költöztek szüleim
Gyarmatra. Ez
a várakozás be is igazolódott, mivel nagyapám 1956. októberben a helyi
forradalmi bizottság elnöke lett, a novemberi fordulat után az ÁVH emberei
rendszeresen megjelentek nála, általában éjszakánként. Hol fekete autóval
jöttek, hol gyalog, helyben vagy a laktanyában verték őt össze, a 60-as
évekig tartott fizikai bántalmazása, a megtorlási időszak.
Egyébként
a vámosmikolaiak úgy tartják, a forradalom első
halottja éppen egy helybeli egyetemista volt, akinek nagyapám a temetőben
emlékkeresztet állított. A kommunisták első dolga az volt, hogy a keresztet
nagyapámmal szétszedették és elszállíttatták, a további büntetése sem maradt
el. Ebben
a helyzetben a család már korábban jobbnak látta, ha legalább a szüleim
távoznak a településről, bennünket már ne tegyenek ki, a ki tudja meddig
tartó atrocitásoknak, félelmeknek.
Nagyapa, Olexa József Olexa
Józsefné sz. Varjú Ilona Édesanyám
igen aktív és 10 évvel ezelőtti haláláig tartó helytörténeti munkát
folytatott, tevékenységével a lengyel-magyar kapcsolatokat ápolta. Mint
köztudomású, 1939-től a magyar kormány közel 100 000 lengyel katonát,
katonatisztet fogadott be, közülük sokan kerültek Vámosmikolára és az
Ipoly-mentén üressé vált katonai laktanyákba. A faluban felállított tiszti
tábor történetét, a mindennapok eseményeit írta meg könyveiben ill. dolgozta
fel kutatásai révén, hiszen a háború alatt még középiskolás korú volt.
Munkáit a rendszerváltoztatás után tudta megjelentetni, először
Lengyelországban, majd hazánkban.
Lengyel
katonák Vámosmikolán. Forrás: www.pestmegye.hu A
lengyel oldalról mindezért nagy megbecsülés és tisztelet övezte, magam is
részese lehettem, hogy a lengyel állam milyen elismeréssel adózik nemcsak
ezirányú munkásságának, hanem személyének is. 1999 őszén a Zeneakadémia nagytermébe,
egy díszünnepségre szólt a lengyel nagykövetség meghívója, az eseményre én
kísértem el édesanyámat. Grzegorz Lubczyk nagykövet az ilyenkor megszokott
diplomata díszuniformisban, felesége nagyestélyiben, rendkívüli eleganciával
fogadta a vendégeket a bejáratnál. Amikor meglátta édesanyámat, otthagyta
beszélgetőtársait – a kötelező diplomáciai protokollszabályokkal nem törődve –
térdre ereszkedve kezet csókolt édesanyámnak. Ekkor értettem meg, hogy a
lengyel-magyar barátságért, a lengyel katonák emlékének kutatásáért milyen
fontos küldetést látott el, amelyet sajnos alig-alig tudtam figyelemmel
követni, mivel vállalkozói munkám minden időmet lekötötte. Természetesen nem
csak ez a spontán momentum vált számomra emlékezetessé, hanem az is, hogy a
lengyel nagykövet az ünnepségen emlékérmét adott át édesanyámnak és
Vámosmikola közösségének, az egyéni és közösségi elismerés azoknak szólt,
akik sokat tettek a lengyel népért. De térjünk át saját
sorsodra, hogyan alakultak tanulmányaid, életed, szüleid balassagyarmati
költözése után. Mindig
Gyarmaton akartam élni és dolgozni – bár ennek részben ellentmond, hogy
mostani lakóhelyem Szlovákgyarmaton van – így az újpesti Faipari Technikum
elvégzése után visszatértem a városba és a mai Kék ABC helyén álló bútorgyárban
kezdtem meg négy évtizedig tartó pályafutásom a faipar területén. Ez a cég egy
manufaktúra volt, én pedig a szakmai ranglétra számos fokát végigjárva egyre
alaposabb szakismeretekre tettem szert. Amikor a 70-es évek közepétől a
gazdaságban a korábbi időszakokhoz képest végre jelentős változások indultak
meg, a fejlődés jeleként a nyugati ipartelep körzetében új bútorgyár
létesült, ott folytathattam a munkát leszerelésem után. Fiatalkori
életem legszebb évei következtek, rám bízták az új üzem beindítását, szabad
kezet kaptam új szervezési és technológiai rendszerek beindítására, ami
addigi életem csúcspontját jelentette. Mindezt kiváló emberi közösségben, még
fiatalon, a huszas éveim közepén kaptam meg az
élettől. Nagyon hálás vagyok ezért a cég akkori vezetőinek – Szedlák Sanyi
bácsinak és Csizek Ferinek – akiktől ráadásul
nagyon sokat tanultam. Sajnos ők már nincsenek köztünk. Az
új üzem elindulásával megkezdődött egy átfogó termékrekonstrukció az új ipari
technológia meghonosítása után, ami aztán a korszak talán a legeredményesebb
szakcégévé emelte az Ipoly Bútorgyárat. Részese, majd alakítója lehettem
mindennek, egyre több feladat hárult rám. Kiemelkedő termékeink voltak, először
a Nógrád bútorcsaládok, majd a Columbia elemes bútorcsalád, amely a maga
korában luxus minőségűnek számított, sokan heteket, hónapokat vártak rá,
sorba álltak érte. Aranykornak nevezhető mindez, amelyet csak egy ténnyel
jellemzek, a lengyel piacra a 80-as években az ottani hiánygazdaság korában vonatszerelvény
számra szállítottuk a bútort. Sajnos
nagy paradoxon, hogy ma a magyar bútorgyártás összezsugorodott, az Ipoly
Bútorgyár megszűnt, a lengyel bútorgyártás közben akkorát fejlődött, hogy az Unió
legnagyobb gyártójává vált. Ők látják el bútorral a brit szigetektől Spanyolországon
át Magyarországig teljes Európát.
Ipoly Bútorgyár 1980-as évek. Fotó: Reiter László Amikorra
beindultak a vállalkozási lehetőségek, mi szinte mindet elértünk már az Ipoly
Bútorgyárral, amit lehetett. Én 16 év után kiszálltam ebből és vállalkozóként
folytattam. Igaz, ez nem ment egyszerűen, a kezdetek magukon viselték a kor
gazdasági, jogi környezetének minden anomáliáját, mi voltunk a korszak és a
magyar gazdaság állatorvosi lova. Amikorra az első társasági törvény 1986-ban
megjelent, már azonnal önálló kft-ként működtünk, majd az Axelo Kft.-vel megvettük
a bútorgyárat. Sínre is tettük a termelést és a 2008-as válságig sikerült
nagy sebességgel növekednünk. Minden nagy vásárlónak szállítottunk az
országban lapraszerelt bútort – kb
50 nagyáruháznak – elsősorban számítógép asztalt. Naponta 100-200 db-ot is
becsomagoltunk, de csúcsidőszakban volt, hogy 400 db ment ki a szalagról.
Ennek vetett véget a válság, 2008. október 21-én a számlavezető bankunk
gyakorlatilag kivégezte a céget, mivel az általa megígért forgóeszközhitel
hosszabbítást nem teljesítette. Úgy tették tönkre cégünket, hogy az
nyereséges volt. Ez is jellemző az elmúlt évekre. Gondolkoztam rajta, hogy
meg kellene könyvben is írni, ”Kegyetlen évek”
címmel, de végül úgy döntöttem, hogy inkább el kell felejteni ezt az
időszakot. Végül
a vállalkozás „romjain” még két-három kisebb egység megmaradt, magam is
próbálkoztam e téren pár társammal. De immár végleg elveszett az általunk
sokáig remélt lehetőség, mégpedig az, hogy egy prosperáló bútoripari
vállalkozást hosszú távon fenntartsunk. Ez elmúlt, elveszett, megszűntek a
feltételei. Mára szomorúan látom, hogy a gyártócsarnokból csak a csupasz
falak maradtak, a telephely ott áll kifosztva, kirabolva, szinte sírni tudnék
ezt látva. Innen léptél
kénytelen-kelletlen tovább, de feltételezem, nem kerültél messzire az
alapszakmádtól. Valóban
nem, belsőépítészettel, egyedi konyhabútorokkal foglalkoztam közel 10 évig.
De be kellett látnom, a tőke, a jó szakemberek, a megrendelők fizetési
hajlandóságának hiánya, röviden, az általános megbízhatatlan környezet miatt
nincs értelme mindezt továbbra is erőltetni. Mire eljött a nyugdíj ideje, a
vállalkozói létem folytatódott, csak éppen teljesen új területen. És ez lett az
idegenforgalom, aktív turizmus. Ha van, ami még a nógrádi tájékon szűz
terület, ez biztosan az. De mi ennek a szervezeti kerete? Ezt
igyekeztünk minden irányból felépíteni. Hazai
pillérét egy nonprofit cég alkotja, egyrészt ennek keretében működtetjük
Balassagyarmaton a TESCO-val szemben, a határra vezető főút mellett a barkács
szaküzletet. Szétdaraboltuk a családi céget, nagyobbik fiam viszi a
bútorboltot, kisebbik fiam pedig a barkácsboltot. Mindkét fiam vállalkozóként
ezen a területen szorgoskodik, jómagam kisebbik fiamnak a pénzügyi és a
cégirányítási ügyeibe segítek be. Az üzlet szomszédságában már részben
kialakítottuk az Ipoly Túra Központot,
benne az 1. Magyar Kerékpár Múzeummal,
e „mellé” létrejött az Ipoly Túra
Egyesület, amelyekben reményeim szerint jól összekapcsolható az elmúlt
években általam szervezett és vezetett felvidéki túrák minden ismerete,
tapasztalata a kerékpáros és mindenfajta kültéri sportágak felől érkező
igényekkel. Ennek
van egy szlovák oldali része is, ott létrejött a Polgári Társulás az Ipoly-mente Fejlesztéséért nevű szervezet,
így a jövőben közösen próbálunk INTERREG és egyéb forrásokért pályázni a túra,- és látogatóközpont teljes kialakítása érdekében.
forrás: facebook/Felvidéki örökségünk kincsei Ezek szépen
hangzanak, de van-e remény a rentabilitásra? A
remény, ha másból nem is, a mai siralmas állapotból adódik. Kevés olyan hely
van, mint Balassagyarmat, ahol nincs turistákat fogadó hely, egy szelfi pont,
egy eligazító bázis, nincs helyi ajándéktárgy, de talán még helyi képeslap
sincs. Ezt próbálom a magam lehetőségein belül, sok más mellett megoldani,
megszervezni. Nagyon kevés a turisztikai attrakció. Az idetévedő turista kb.
három óra alatt végignézi a látnivalókat, aztán megy tovább. Ezért nincs
értelme az idegenforgalmi szolgáltatóknak befektetni a városban. Másrészről,
járva-kelve az országban és a nagyvilágban, azt tapasztalom, hogy hatalmas
felfutásban van a kerékpáros turizmus, mindenfajta aktív sport és az ezekre
rászervezett vállalkozások. Ebből szinte semmi nem látszik helyben, de
mihelyt kiteszi az ember a lábát, azonnal szembeötlő mindez. Igaz,
előnyünkre szolgálhat az itteni fehér folt, hiszen egyes településekre,
régiókra már használják a „túl van turistásodva” szakkifejezést, így a
figyelem előbb-utóbb másfelé fog fordulni, szándékaink szerint éppen e régió
felé is. Ezért hoztam létre az Ipoly Túrarendszert és az 1. Magyar Kerékpár
Múzeumot. Balassagyarmat rendkívüli lehetőségekkel rendelkezik: kb. 25 vár
érhető el 80 km-en belül, 4 gyógyfürdő szintén a közelünkben van. A fejünk
fölött egy olyan turisztikai csoda található, aminek a neve Felvidék. Városunk
nevében egy egyedülálló marketing eszköz van – a CIVITAS FORTISSIMA. Hasonló
csak Sopronnak van, ők élnek is vele, meg kell tanulnunk tőlük mindezt. Hát
ezért csinálom a Felvidéken az előadásokat is, hogy megismerjék városunkat.
Mindezt látni kell, ezt meg kell szervezni, reklámozni kell. Jó lenne, ha
egyre többen érkeznének ide, a magánszállásadók a szobáikat, a termelők a
saját sajtjukat, borukat, termékeiket, mások a tudásukat tudnák értékesíteni,
nos ezen dolgozunk. Az, hogy mennyire lesz ez rentábilis, attól függ,
mennyire tudjuk ezt reklámozni, ami alatt nem csak a hagyományos reklámot
értem. Jó reményeim vannak, a közelmúlt tárgyalásai, a döntéshozói
fogadókészség reménykeltő, a facebookon, és kerékpárosok valamennyi
internetes felületén ott vagyunk, érkeznek is a pozitív visszajelzések. Ehhez hatalmas
energia kell, de milyen az együttműködési szándék helyben és távolabb? A
palóc ember sajnos sohasem volt erős a kooperáció terén. A
kép felemás. Amikor híre kelt szándékaimnak, ismerősök és ismeretlenek sora
keresett meg, különösen, amikor meghallották a Kerékpár Múzeum létrehozásának
szándékát. Volt, aki egy kerékpárt, mások 20-30-at ajánlottak fel, volt, aki
felajánlott egy restaurált P10-es Pannóniát. A Pannónia Motorkerékpár Múzeum
tulajdonosa 4 db motorkerékpárt adott át nekünk. Az Alföldről és messzi
vidékekről is kaptam telefonhívásokat. Volt, aki teljes múzeumnyi játékbabát,
volt, aki múzeumnyi Lego-t tudna kiállítani, sok
minden más mellett. De az értetlenségre, és társára, az érdektelenségre is
van példa. Igaz, nehezen érthető, értelmezhető a szándék, különösen abban a
közegben, ahol hosszú-hosszú évtizedek alatt működött egyfajta megszokás,
amelyet turizmusnak neveztek, ettől a gondolkodásmódtól én messze állok. Ez
a világ elmúlt, túl kell lépni rajta. Gyarmatra és körzetére egy másik
világot, másfajta gondolkodásmódot kell behozni és ennek a másik világnak úgy
kell működni, hogy a látogatóinkkal – akik az élményekért, és végül is a
pénzköltés „szándékával” érkeznek – ezt a kölcsönös „csereakciót” a helyi
partnereink megelégedésével lebonyolíthassuk. Meg kell érteni a turisták
alapfelfogását: azért gyűjtik otthon a pénzüket, hogy máshol elköltsék. Ha
okot adunk rá, itt fogják elkölteni, nem máshol. Gondoljunk bele, hogy az
itteni ember is gyűjtöget, azért, hogy máshol ezt a pénzt elköltse. Elviszi
az itt összegyűjtött pénzecskéjét máshová. Ha mi nem gondoskodunk arról, hogy
itt költsék el mások a megtakarításaikat, úgy fogunk járni, mint már
évtizedek óta, a turizmus más irányokba megy, az erre a célra összegyűjtött
pénzt máshol költik el, itt meg megmarad a profit helyett a szegénység és a
kilátástalanság. Ha minden változatlan marad, itt egyre kevesebb pénzt lehet
majd keresni, máshol meg „túl turistásodnak”, ezzel betegre keresik magukat.
Miközben a vidékünk kimagasló lehetőségekkel rendelkezik, amelyeket elszalaszthatunk,
úgy, hogy észre sem vesszük. Az
együttműködésre jó példa lehet majd az Egy
hajóban evezünk nevű projekt, amely az INTERREG pályázaton nyert forrást
az Ipoly folyó vízitúrizmusának fejlesztésére, joggal nevezhetem az én
Ipoly-túra rendszerem édestestvérének. A gondolat egymástól teljesen
függetlenül fogant meg, de a kettőt lehet együtt értékesíteni, lehet együttműködni,
remélem lesz rá lehetőség. De vannak itt más
akadályok is, szálláshelyek, a hagyományos értelemben vett kerékpárutak
hiánya, de a magyar-szlovák határmenti vasúti összeköttetés dolga sem képes
előrehaladni. Az
első kettő csak látszólagos. Kétségtelen, 4-5 csillagos szálláshely nincs
Gyarmaton vagy az Ipoly-völgyében, de aligha hiszem, hogy a mi céljainkra
erre szükség lenne. Aki erre vágyik,
megtalálhatja Gácson, Losoncon, vagy más szlovák kastélyszállóban, sőt
Hollókő, Bánk is rendelkezik nívós szálláshellyel. Viszont sok olcsó, mégis
színvonalasnak nevezhető, így alacsonyabb kategóriájú férőhely is fellelhető,
elsősorban Szlovákiában. A szomszédban az a sikeresnek minősíthető rendszer
honosodott meg, hogy egy-egy mezőgazdasági, ipari beruházás mellé a
kedvezmények révén szálláshely is kialakítható volt, legyen az vendégszoba, vagy pár szobás panzió. Balassagyarmat
kapacitása nem reménytelenül szűkös, létezik az Ipoly Party-Ház,
azután a Gösser panzió mellett a vadonatúj Cédrus,
amely busznyi vendéget tud elszállásolni és vendégül látni. Igaz, ők üzleti
turizmusra, nem egyéni vendégekre kívánnak berendezkedni. Mihelyt megjelennek
az első szervezett turisták, azonnal lesznek szobakiadó vállalkozók is. Ha
országúttól elkülönült sávokon haladó kerékpárút kevés is van, de kerékpársáv
kialakítása a mellékutakon szinte bárhol lehetséges. Erre precedenst
teremtettünk, 2019. júniusban 20 gyarmati bringással megcsináltuk a 0. Ipoly
Kerékpáros Túrát, a forrástól Gyarmatig. Októberben két budapesti bringással a
200 km-es teljes távot, a forrástól a torkolatig tettük meg. Célunk az Ipoly
gátján ehhez hozzáférést biztosítani, Szécsény körzetében minden adott ehhez,
igaz, Ipolyszögnél például kevésbé. Jelenleg azon dolgozunk az
illetékesekkel, hogy a 6-os számú kerékpáros főútvonal milyen nyomvonalon
legyen kijelölve térségünkben. Szeretném elérni, hogy megszakítás nélküli
kerékpáros főút jöjjön létre az Ipoly völgyében, ami elkerüli a közúti
főútvonalakat és becsatlakozik az európai EuroVeló
nagy kerékpáros turisztikai útrendszerbe. Jó esély van erre is, tavasszal jön
egy csapat az Aktív Magyarország stábjából a javasolt útvonalaimat végigkerekezni,
mivel ők az illetékesek a biciklis ügyekben. A
határmenti vasút ügyében nemhivatalos információim vannak. Az egyik
összeköttetésről, a Drégelypalánk-Ipolyság közöttiről műszaki terveket is
láttam. A másik hír, hogy állítólag a két ország illetékes szakminisztériumai
megegyezett abban, 2023-ig létrejön Budapestet a Tátrával összekötő
gyorsvonati kapcsolat, mindez Drégelypalánkon keresztül. Ha ez igaz, azt
jelenti, hogy a pályát Vác-Drégelypalánk között fel kell újítani, nemkülönben
az ipolysági szakaszt. A szlovák szakminiszter, Érsek Árpád nevéhez köthető,
hogy az Ipolyság-Zólyom vonalszakaszon a forgalom a közelmúltban elindult,
ráadásul az utasszám is kedvező. A
keleti oldalon persze kívánatos lenne a Balassagyarmat-Losonc vonalszakasz
újraindítása is. Igaz, nem egyszerű művelet eredmény felmutatása a vasút területén,
de bármiféle előrehaladás terveimet segíti, pontosabban a régió lakosságát. Ehhez
még úgy látszik gyengék vagyunk, pedig a távolság, amellyel meg kellene
hosszabbítani az ipolytarnóci – egyébként aktív –
vasúti összeköttetést, mindössze 12 km. Ráadásul már 8 km-rel a határ után
felépült a rappi gyógyfürdő, tudjuk, ezen a településen
halad át a sínpálya Losonc felé. Ez csak döntés kérdése az illetékes
döntéshozók részéről, még új pályaépítéssel sem jár. Ezt eddig ők nem tették
meg, reméljük erre is sor kerül majd. Tehát nem
haszontalan, ha a civilek is mozgatják a szálakat és hátulról próbálják a
politikát ösztökélni. Próbálkozunk
persze, amivel lehet. A közelmúlt legnagyobb eredménye, hogy 2019. nyarán
Besztercebánya és Nógrád megyék önkormányzatainak vezetői aláírtak egy
együttműködési megállapodást, amelyben kölcsönösen kijelentik, az
Ipoly-völgye elmaradott térség, ez tovább nem tartható, szükség van a
vasútvonalak felújítására, az Ipoly-túra rendszer megindítására, ezek
támogatásra érdemesek. Felkérik a két ország kormányát, hogy
felzárkóztatásban segítsék az érintett megyéket.
forrás: facebook/Felvidéki örökségünk kincsei Szerencsés
helyzetben vagyunk, hogy szlovák oldalról a besztercebányai önkormányzat mostani
elnöke, Ján Lunter egy jószándékú, segítőkész politikus, aki hivatalba lépése
után kinevezte Csúz Pétert alelnöki jogkörű elnöki megbízottá, Jámbor Lászlót
a külkapcsolati bizottság elnökévé. Hatáskörük a déli, elmaradott magyar
vidékek segítésére, felzárkóztatására vonatkozik alapvetően, eddig jó
partnernek bizonyultak számunkra is. Reméljük, ez a későbbiekben meghozza
eredményét. Szavaidból az
óvatos bizakodás érződik, mik a közeljövő céljai? A
sok lobbymunkám mellett jelenleg Tyekvicska
Árpáddal járjuk a Felvidék településeit, a Civitas Fortissima 100.
évfordulója kapcsán már a hatodik előadást tartjuk a történelmi eseményekről,
még legalább nyolc előadást tervezek. Ez jó alkalmat ad a helyi polgárokkal
való találkozásra és városunk, vidékünk népszerűsítésére. A tél folyamán
vasárnaponként ismét elindítjuk Chopokra a síbuszt, a tavaly télen bejáratott
útvonalon. Télen
előkészítjük a nagy projektünk indítását. Január 1-től szeretnék felvenni egy
friss diplomás hölgyet, aki négy nyelven, magyarul, szlovákul, angolul és
lengyelül tudja az idegenforgalmi irodánk tevékenységét tavasztól elindítani.
Ezzel elindul az Ipoly Túrarendszer, amely létrehozhatja vidékünk szervezett
turizmusát. Szintén előkészítjük az Ipoly Túra Egyesület első eseményeit. 2020
kora tavaszán reményeim szerint megnyílhat Balassagyarmaton, az 1. Magyar
Kerékpár Múzeum, amely már a számozásából adódóan is különleges lesz, az első
hazai, egy darabig az egyetlen. Ezzel együtt szeretnénk megnyitni egy
különleges hangulatú biciklis kávézót, klubot, amely természetesen nem csak a
kerékpározás híveinek látogatható. A
többi már jön a maga útján, minimum két keréken. Szeretném
még elmondani, hogy a múzeumhoz, egyesülethez való csatlakozásra van
lehetőség, ezáltal a közös együttműködésre is. Aki tagként, pártoló tagként vagy csak egyszerű civil polgárként segíteni tudja
munkánkat, örömmel látjuk. 2019. december Lejegyezte: Nagy
László Jelöletlen fotók:
családi forrás |
