Dr. Zonda Tamás
(1940)

Édesapja, Zonda József (székely őseit 1614-ben említi nemesként a Bethlen-féle conscriptio) Székelyudvarhelyen érettségizett, majd Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi szakán avatták orvossá. Sebésznek tanult, aztán Ráckevére került körzeti orvosnak. 1938-ban kötött házasságot Frecska Hedviggel, 1940-ben született meg Tamás fiuk.

Az anyai ági Frecska család ősi fészke Nógrád megyében (Felső)Esztergály település volt, akik a Balassa család jobbágyaiként indulva Balassa Ádám révén 1702-ben felemelkednek: (őket felmentette és címeres nemes levél nyerhetése által a kiváltságosak sorába lépésére segítette). Az ország csonkolásáig a népes Frecska család tagjai a Felvidéken éltek (Zólyom, Selmecbánya, Rozsnyó), több evangélikus lelkész és hivatalnok került ki közülük.

Az apát, a bécsi döntések után Erdélybe, Parajdra helyezik át járási tisztiorvosnak, majd 1942 novemberében Szécsénybe, amelyet 1944-ben katonai behívás követ.

Zonda Tamás, anyjával, nagyanyjával együtt Balassagyarmaton vészeli át a háborút. Gyermekkorát Szécsényben, a nyarakat többnyire Gyarmaton a nagymamánál tölti. 1956 tavaszán költözött át a család Balassagyarmatra, a megürült Andrássy úti (ma Ady Endre út) családi házba, melyet a Frecska nagyapáék 1920-ban vásároltak, kiűzetvén Nagy-Magyarországból.

A harmadikos gimnazistát itt érték az 1956-os események, pár napig nemzetőrként is helytállt.

1958-ban érettségizett, nem került be azonnal az egyetemre, egy évig a helyi Vegyesipari Vállalatnál dolgozott, falvakat villamosítottak. Kitanulta a szakmát és nagyon hasznosnak tartja még ma is ezt az egy év kemény fizikai munkát. A következő évben már felvételt nyer a Budapesti Orvostudományi (ma Semmelweis) Egyetemre, ahol 1965-ben végzett az általános orvosi karon.

A diploma után Balassagyarmaton, a kórház ideg-elmeosztályán kezdett dolgozni, melynek akkoriban neve volt: az Európa-hírű Sántha Kálmán professzort internálták ide. A szakmát az Ő tanítványaitól tanulhatta.

Önhibáján kívül családi élete zátonyra futott, nagyobbik fiával 1980-ban a fővárosba költözött, akit egyedül nevelt. A Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház idegosztályán 1980-84 között főorvos, majd 1984-tól 2003-ig ugyanott a pszichiátria osztályvezető főorvosa, ekkor nyugdíjazzák, de egy évig vezeti még az általa alapított Pánik Ambulanciát.

Kutatási témaköre a hangulatzavarok és az öngyilkosság, eredményei, munkái e tárgyban határon túl is ismertek.

Három szakkönyve (Az öngyilkosság kultúrtörténete; Öngyilkos nép-e a magyar?, Öngyilkosság, statisztika, társadalom) és nagyszámú tudományos közleménye, könyvrészlete jelent meg.

1991-2004 között a Végeken, majd a jogutód Mentálhigiéne és Pszichoszomatika c. szaklapok társfőszerkesztője volt. Több magyar és nemzetközi tudományos társaság tagja, két hosszabb, frankfurti és londoni tanulmányúton vett részt.

1988-ban Jahn Ferenc díjat, 1992-ben és 1996-ban Nyírő Gyula díjat kap, utóbbiakat a nagysikerű szakkönyveiért.

A gimnáziumi években már verselgetett, de igazán csak az 1970-es években kopogtatott a múzsa. Alapító tagja lesz Balassagyarmaton a Komjáthy Jenő Művészeti Társaságnak, verseit először a nógrádi lapok közlik.

A költészet egyre mélyebben érdekli, több országos lapban, irodalmi folyóiratban jelennek meg versei, 1988-ban a Szépirodalmi Kiadó kiadja első verseskötetét Nincs félelem címmel, melyet 1993-ban a Törtarany követ. Utóbbihoz az illusztrációkat Réti Zoltán festőművész barátja készíti.

Nógrádi, gyarmati kötődését újólag mutatja, hogy XIX. századi, elfeledett nógrádi (balassagyarmati) kismester költők műveit felkutatva, antológiát állít össze, amely 2006-ban jelenik meg Nagyok árnyékában címmel. Az utóbbi időben egyre többet jár haza irodalmi kutatásai miatt is, de miként mondja: ahogy öregszem, álmaimban is egyre gyakrabban járok otthon.

Első házasságából Balassagyarmaton két fia született, mindkettő egyetemet végzet: Igor (1968) gyermekgyógyász, immunológus (itt két unoka van) Tamás (1970) német-történelem-média szakos középiskolai tanár, akit tanítványai nagyon kedvelnek, ami manapság ritkán mondható el - jellemez Zonda Tamás.

Tíz év lázas munka, alkotás után, 1991 óta él együtt második feleségével; gyermekük Bence, 1992-ben született, akit áldott jó, kedves és főként nagyon okos fiúnak mutat be.

Az Ő sorsát szeretné még egyenesben látni.

Zonda Tamás, feleségével, Nagy Gabriella pszichológussal és Bence fiával Budapesten, a Mártonhegyen, egy csendes, zöldövezeti társasházban lakik.

Zonda Tamás saját honlapja itt olvasható!

Nem szenved témahiányban az Önnel beszélgető. Neurológia, pszichiátria, irodalom, költészet, szociológia, öngyilkosság, kultúrtörténet, megannyi szakma, szakterület, hobbi. Mostanság egy balassagyarmati lexikon szerkesztését fontolgatja.

Mi az, amit elhagyott az átlagember szokásos elfoglaltságából vagy sikerült forradalmasítania az időgazdálkodást?

Többen kérdezték ezt. Nagyon sokat és intenzíven dolgoztam, a munka élvezetet jelentett,

ébredéstől éjszakáig tartott, anélkül, hogy fárasztónak éreztem volna. Azért, ha egy-egy találkozón meglátom volt évfolyamtársaimat, kissé talán leharcoltabbnak érzem, látom magamat. Ez azonban inkább az első 15 év eredménye, amit Gyarmaton töltöttem, nagyon sokat kellett ügyelni, mellékállások után szaladgálni, gyerekeket nevelni egyedül, mert édesanyjuk egyetemre járt. A nagymamák nélkül nem is ment volna.

A fővárosban már megengedhettem magamnak, hogy a tudományos és a mindennapos osztályos munkát összekössem, otthon csak folytattam. Persze azért közben maradt a gyerek, főzés, mosás, bevásárlás. Főzés közben is gyakran a következő fejezeten töprengtem, így időnként odaégett valami vagy más hasonló baleset történt, legfeljebb megint hideget ettünk. Ezen még ma is sokat vidulunk nagyfiammal, akivel kivételes szerencse folytán semmi bajom nem volt: A kamaszkort szinte kihagyta, komoly, jól tanuló, aranyos fiú volt.

Nagy-nagy szerencsém volt, mikor a bölcsészi-irodalmi és pszichiátriai érdeklődésemre sikerült közös nevezőt találni: a kultúrtörténeti vizsgálódást. Ez a kettős állampolgárságom végigkísérte életemet, ezért a versírást nem nevezném hobbinak, fontos része életemnek. Amúgy a legtöbb költőnek van kenyérkereső (polgári) elfoglaltsága is.

Szécsény-Balassagyarmat-Budapest talán így lehetne röviden leírni a településekhez köthető eddigi életútját.

Balassagyarmatról csak testben, de lélekben sohasem jöttem el, mondta, írta több helyütt. Balassagyarmathoz való kötődése kicsit Szabó Lőrinc-i, mi ennek az alapja, iskola, barátok, család, nosztalgikus gyermekkor, első munkahely vagy mindezek együtt?

Az idő semmit nem változtatott a lelki kapcsokon?

Kötödésem azt hiszem mélyebb, mint Szabó Lőrincé lehetett, Ő kisgyerekként és viszonylag rövid ideig élt Gyarmaton, én 14-40 éves koromig. Gyarmathoz kötnek a Balassi Gimnáziumban töltött évek, a nagy strandolásos-fejeléses nyarak, zenekarunk fellépései, úszómesterkedés a lepusztult strandon, a TÜZÉP-i rakodások (pusztán virtusból), az első nagy szerelem még 16-17 évesen, a családi ház hatalmas kerttel, mely a ligetben folytatódott. Egyetem után a kórház, egy-egy siker a gyógyításban (ma már alig látok-hallok ilyet a fiataloktól), aztán a gyerekeim születése. Igen, mindezek együtt, s ezeken alig változtathat az idő, sőt mostanában egyre többet jutnak eszembe az akkori idők. Ez talán törvényszerű velejárója az idő múlásának. Ha lemegyek Gyarmatra, kicsit fáj, hogy egyre kevesebb ismerőssel találkozom. Változott a régi városkép is, az emberek, mint mindenütt. Így a temető után (minden felmenőm itt nyugszik) a régi utcákban, aztán a ligetben teszek egy kört, bármi is a jövetelem célja.

Talán azért sem meglepő nógrádi hűsége, hiszen magasra nőtt az anyai ág nógrádi, felvidéki életfája. Dédnagyapja Trianon után éppen Balassagyarmatra telepítette le a családot, ugrásra készen a visszatelepülésre, mivel nem tarthat sokáig ez a disznóság – vélekedett akkoriban.

Az apai ág viszont Erdélyhez köti.

Felvidék, Erdély: elgurult gyöngyszemeink, mit őrzött meg a családi legendárium, hogyan viselték felmenői lelkileg e veszteségeket?

Anyai dédapám Tótpelsőcön volt jegyző, mikor a botrányos trianoni döntés megszületett. Eladták a kevés erdőt, földet és a vagyonnal elindultak az újonnan kijelölt határ felé. Gyarmat volt az első település, ekkor mondta szegény dédapám a fentebbi kijelentést. Ők vették a családi házat 1920-ban, a többi pénzt a bankba tették, a tanácsok ellenére. Na, jött is a 29-es világválság és az egész vagyonból dédnagyanyámnak egy magas szárú cipőt tudtak venni. Ez a nagyszerű üzleti érzék egyébként hagyomány a családban.

Erdélyről kevés szó esett, Apám szófukar, csendes székely volt, gyerekkoráról keveset mesélt.

Apja Udvahely-szék vármegye főállatorvosa volt, 1973-ban még állt szép márvány sírköve, öt év múlva egy temető rendezés martaléka lett, persze nem értesítették. Többször jártam Erdélyben, és megyek is, de ez a hazamenés más, mint a gyarmati, az inkább lázadás-szerű, ez csendes nosztalgikus.

Volt szíves egy kis háttéranyagot küldeni életpályájáról, ebben nemzetőri feladatainál, 1956-ról emlékezve, Forradalmat említ, nagy kezdőbetűvel írva. Ez érzékletes kiemelés vagy netán betűhiba?

Semmiképpen nem betűhiba, a Forradalom még ma sem pontosan értett és feldolgozott a magyar népesség számára, de szép és felemelő volt. Harmadikos gimnazista voltam akkor, pár társammal három napig voltunk nemzetőrök, Gyarmaton nem történt semmi nagyobb esemény. Sokkal veszélyesebb volt, mikor osztálytársaimmal a MUK (Márciusban Újra Kezdjük) röplapjait terjesztettük a városban sötétedés után 1957 februárjában. Egy pufajkás járőr csaknem elkapott minket, csak pontos helyismeretünk mentett meg. Lássuk be: nem voltunk hősök, de a közömbösségnél több volt. Arra emlékszem, hogy november 4-én sírtam.

Mint említette, az egyetemi évek után Balassagyarmaton a neuro-pszichiatriai osztályon kezdett dolgozni és itt is maradt 15 évig. Végül is mi vonzotta ezirányú szakosodás felé, eleve tudatos, vagy csak az egyetemi évek alatt született döntés volt?

Egyértelműen ideg-elmegyógyász szerettem volna lenni, tehát mindkét - sok területen egymást fedő - szaktudást szerettem volna megszerezni. Erre a gyarmati osztályok a legalkalmasabbak voltak. Az első évtizedben inkább az ideggyógyászat vonzott, a pszichiátria csak ezután fogott meg, egy életre szólóan. Egyébként nem hiszem, hogy kellő színvonalon művelni lehet e két szakmát egymás tudása nélkül. A psziche anatómia szubsztrátuma mégiscsak az agy.

Tanulmányai között az öngyilkosságok hazai földrajzi megoszlásáról is írt, így az igen eltérő megyei gyakoriságokról. Végre egy adat, ahol Nógrád inkább a középmezőnyben áll, míg a Dél-Alföldnek stabilan legrosszabbak a mutatói. Mi lehet az oka a nagy különbségeknek egy ilyen kis területű országban? Mi a véleménye, ez már hosszútávra predesztinált vagy megfordulhat a tendencia?

Az öngyilkosságok markáns területi különbségei más országban is ismertek. Magyarországon először 1864-ben (!) jelezte Konek Sándor, hogy az alföldi megyékben jóval több az önkezű halálok száma, mint a nyugati megyékben, vagy pl. Nógrádban. Megyénk inkább az alacsony öngyilkossági rátájú megyék közé tartozik, az utóbbi évtizedben jelentkezett némi emelkedés. A földrajzi különbség tehát több mint 140 éve fennálló jelenség és semmi jel nem utal arra, hogy ez a markáns területi különbség változna. Egyébként megírtam Balassagyarmat 100 éves öngyilkossági krónikáját is, elmondható, hogy városunk lakói nem hajlamosak könnyelműen és értelmetlenül eldobni életüket.

Ha már korábban Trianont említettem, egyébként Ön nem is a nemzeti tragédiák, hanem éppen az utána következő konszolidáció éveit tekinti veszélyesnek az önpusztítást illetően.

Azt is igazolják a számok, hogy a kádári gulyáskommunizmus alatti években volt a legmagasabb a hazai öngyilkossági gyakoriság.

Nem hazai specialitás, hogy a nagyobb katasztrófák, háború stb. idején az öngyilkosságok száma lecsökken és utána növekszik. Miként az Öngyilkos nép-e a magyar? c. könyvemben megírtam: a két világháború ideje alatt még a háborúban részt nem vevő országokban is megfigyelhető volt ez a jelenség. És hát bizony a kádári konszolidáció ideje alatt (1968-1987) volt a legmagasabb a hazai öngyilkossági ráta, évekig őriztük szomorú világelsőségünket, bármennyire is mi voltunk a legvidámabb barakk a szocialista táboron belül.

Egyik szakmai példaképe, a pszichiáter-filozófus Karl Jaspers azt írta: Az öngyilkosság valódi oka az egyén közölhetetlen titka marad.

Közelebb kerülhet valaha is az orvoslás ennek megfejtéséhez?

Az elmúlt 25 évben nagyon sokat megtudtunk erről, a talán legrejtélyesebb emberi jelenségről. Okait, kezelését illetően egyaránt. Tucatnyi igen hasznos, fontos és a kérdéshez közelebb vivő teória született, mely egy-egy oldalát, aspektusát magyarázza e magatartásnak, de igazán és alapvetően minden szomorú esemény egyedi és így tulajdonképpen Jaspersnek ma is igaza van.

Egy írásában a támaszt, fogódzót említve, érzékletesen ír arról, hogy az élővilágban az emberen kívül senkinek és semminek nincs szüksége segítségre, a természet mindent megold, ahogy évmilliókon át tette.

Viszont minél fejlettebb az ember alkotta világ, annál törékenyebbek és támaszra szorulóbbak vagyunk. Nietsche szerint: Az ember csak akkor lehet szabad, ha Isten nincs. de Ön Jasperst idézi: Az ember csak akkor növekszik, ha Istenre szegezi tekintetét.

Egy kicsit nem erről szól a lélekgyógyászat, a bennünk rejlő kettősségről, a racionalitás és irracionalitás küzdelméről?

Igen, az embernek sikerült az anyagi világot és önmagát is tönkre tennie. Minél hangosabban kiabáljuk, hogy mindent legyőz az ész, a ráció, sikerül a természetet a magunk arcára formálni, egyre élesebben derül ki, hogy a természet nem legyőzhető, lassan minden beavatkozásunkat megbosszulja. El is pusztíthatjuk hatalmas nagy eszünkkel ezt a sárgolyót, az univerzum elnéző mosollyal, de inkább közömbösen nézi majd; a természet számára nem történés, hogy egy picinyke része ismét - mondjuk - kozmikus porrá változik. Ezt pontosan érzi az ember is, egyre törékenyebb, egyre intenzívebb a szüksége támaszokra, fogódzókra. Az Öngyilkosság kultúrtörténete c. könyvem így végződik:

A történelem azt láttatja velünk, hogy az ember, legyen bármilyen szuverén is, bölcs is, transzcendens fogódzó nélkül képtelen mit kezdeni tömérdek eszével, szabadságával és szuverenitásával. Csak körül kell néznünk naponta. A végső kérdésekre nincs válasz, és a szorongás, a félelem nem feloldható. Még nem sikerült az embernek biztosabb és szilárdabb fogódzót találnia, mint a hit egy istenben.

A pszichiátria aligha tudja ezt pótolni, csak igyekszik valamit segíteni a felfoghatatlan létezésben.

Műveiben adatokkal cáfolja, hogy egyfajta turáni átokként önpusztító lenne a magyarság, sőt azt is, hogy más nációkhoz képest hajlamosabbak lennénk a depresszióra. Azt viszont állítja - külföldi statisztikai adatok alapján is - hogy a vallásos és/vagy erős nemzettudattal rendelkező nemzetek kevésbé hajlamosak az önpusztításra.

Mi a megérzése, az elmúlt évek történései visszaköszönnek majd a számadatokban?

Egyik könyvem többek között, arról szól, hogy őseink kultúrájában, szokásrendszerében, életében, értékrendjében, tradícióiban a meghívott halál nem szerepelt, így annak ősi eredete, archaikus néplélektani gyökere nem bizonyítható. Meg kell nézni történelmünket. Csoda-e, ha fél ezredévnyi vereség, megalázás, szolgaság, fenyegettetés után szkeptikus, rezignált, kudarcra szocializál, melankóliába hajló, nem víg a magyar?

Úgy érzem, hogy több, a sorsból következő és leszűrt tapasztalat a magyar karakterben, mintsem eredendő (hovatovább genetikailag determinált) nemzeti sajátság. Nem tartom tehát másoknál depressziósabb, öngyilkos népnek a magyart, mert az időben-térben történő vizsgálódások azt mutatják, hogy a történelem során más-más időben, más-más népekre volt jellemző a magas öngyilkosság-gyakoriság, és az a két évtized, amikor a magyar népesség világelső volt (1968-1987), túl rövid idő messzemenő következtetések levonására és öngyilkos jelző ragasztgatására.

Az sem lehet véletlen, hogy a szabadság első jeleire (1988) azonnal elkezdett csökkenni a magyar öngyilkossági ráta, az elmúlt 20 évben 30%-kal csökkent, de nem csodálnám, ha az elkövetkező években ismét emelkedne a gyakoriság. Várunk riadtan.

Az egyértelműen igaz, hogy az erős nemzettudattal, identitással rendelkező és/vagy vallásos népességek körében az öngyilkossági gyakoriság jelentősen alacsonyabb.

Nem járnak túl jó idők a szakmájára, a közvélemény a Pszichiátriai Intézet leépítéséről hallhat, de nem tudom megkerülni a veszélyesebb témát: a Szcientológia Egyház háttérmunkáját, amelyet a hagyományos pszichiátria ellen folytat.

Ön már kicsit távolabbról szemlélődhet, milyen veszélyeket lát az Egyház támadásaiban?

Egy jóval hosszabb beszélgetést igényelne ez a kérdés. Röviden: a Szcientológiai Egyház nem egyház, hanem egy profitorientált, multinacionális vállalkozás. (Mellesleg, egy agyonfrusztrált, pszichésen érintett amerikai háborús veterán alapította zavaros tanai terjesztésére). Egy-két fiókszervezeten és alapítványon keresztül hangzatos és mindenki által elfogadható és fontos látszat-célokat hangoztat (drogmegelőzés, bűnözés megelőzés, emberi jogok védelme).

A pszichiátria ellenessége súlyosan veszélyes, mert a pszichiátria, a pszichés betegségek létét kérdőjelezi meg, a betegek és főleg a hozzátartozók körében fejt ki destruktív tevékenységet, tévhiteket terjesztve ellehetetleníteni igyekszik a modern terápiákat és kétségbe vonja a pszichiáterek segíteni akarását. Helyette semmit nem tudnak nyújtani, csak az általuk auditációnak nevezett terápiát, mely a páciens anyagi és lelki tönkretételével jár, fél tucat beteg jelentkezett csak nálam teljes anyagi és lelki csődben, az öngyilkosság szélén egy ilyen terápia után. Európában több országban betiltották tevékenységüket társadalmi veszélyességük miatt. Alapos a feltételezés a szakmánkban, hogy a hazai pszichiátria szétverése és így az OPNI bezárása mögött is a szcientológia áll.

Joggal ostorozta korábbi írásaiban a magyar társadalom közönyét az önpusztító magatartások iránt, hiányolva a preventív intézményeket, nemzeti stratégiát.

Szándékosság vagy tudatlanság hogy ezt a politika nem érzékeli?

Ezt nehéz megválaszolni. Mint említettem a magyar népesség igen elnéző, toleráns, ha akarom közömbös az önpusztító magatartások iránt. Ennek oka mélyebb kutatásokat igényelne, de biztos, hogy bármelyik oldal, kurzus is van hatalmon, egyformán befogadja ezt az elnéző, sőt elutasító magatartást. A drog kérdésre van pénz (helyesen), de szinte nem jut semmi a jóval nagyobb problémát jelentő alkoholizmus és öngyilkosság megelőzésre.

Nem hangoltuk jókedvre egymást, így inkább másról kérdezem.

1991 óta második házasságában él, ahogy mondja, nagy szeretetben, Bence fiukat nevelve. Magánéleti révbe érése óta inkább kisprózákat ír, verseket alig.

A költészet múzsái e szerint a harmóniában hallgatnak?

Ez sem könnyű kérdés. A költészet egyfajta belső kényszer, az én forradalma. Folyamatos felhorzsolt állapotot igényel, melyet vagy a külső események okoznak az alkotóban, vagy belső lelki konstitúciója teremti meg a permanens sérelmet, érzékenységet. Azt hiszem a nagyokban mindkettő megvalósul. Igen, a felhorzsolt állapothoz kell valamiféle boldogtalanság, a lélek traumája, ha kell, hát szenvedés. Költői talentum azonban minden esetben szükséges, ami vagy velünk születik, vagy nem. Valamiféle intuíció, a dolgok előre megérzése, ráción-túli észlelés, vagy mit tudom én. A lélek igazi megértéséhez is valami ilyesmire van szükség, és az már szinte közhely, hogy a nagy költők-írók a legjobb pszichiáterek, pszichológusok.

Annak idején a Filmművészeti Főiskolára is jelentkezett, de filmrendezői szak helyett dramaturgia szakra lett volna csak reménye felvételre. Szűkszavú székely édesapja ekkor azt mondta: Hát fiam én nem tudom pontosan mi az a dramaturgia, de valami politikai állás lehet. Orvosnak lenni szerintem szebb dolog.

Emlékezésében utólag igazolta az orvosi felé irányító szülői nyomást.

Bence fia miben erős? Egyébként kész a szülői pályairányítási stratégia?

Másodjára valóban jelentkeztem filmrendezői szakra egy időben az orvosival. Anyám együtt járt iskolába Tolnai Klárival, írt neki, aki akkor mindent el tudott intézni. Így merült fel a dramaturgiai szak. Na, erre reagált apám bölcsen a fentiek szerint. S mivel egy időben felvettek az Orvosira is, hát nem igen volt ez szülői nyomás, inkább a józan észre hallgattam.

Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha nem lettem volna orvos. Felkent állapot ez, nekem legalábbis, én még tiszta orvosi etikával és elhivatottsággal éltem és dolgoztam. Ez sajnos nem mondható el minden kollégámról. És egyre jobban világiasodik a pálya, pedig orvosnak lenni szent dolog. Ma már foglalkozás, hovatovább szolgáltatás. Már nem is bánom, hogy csak a medence széléről nézem az eseményeket.

Bence fiamat nem nagyon terelgetem. Ő is orvos akar lenni, bár történelemből egészen kimagasló tudású. Az lesz, amit választ. Választását még szeretném tudni, s hogy végül szerénytelenül magamat idézzem:

Aztán a nélkülem-jövő, a

- reméljük -

igazabb gyöngyöt dajkáló

nehéz sötétség

Zonda Tamás verseiből rövid válogatás itt olvasható.

2008. augusztus