Ajánlás

Most kellene a harcot abbahagyni,

búcsúzót írni az eső

sustorgó csipke-falára,

kitűzni hirtelen egy pipacs-kokárdát...

Lehet lenni is tovább,

nem kérni semmit senkitől,

hálát se várni,

ragyogni korom-fehéren,

lenni zsoltárosan elmondható,

sosem és mindig tudható,

lenni a törvények hárfa-illata,

bohóc kezében árva trombita ...

Ötiksz (szociófotó 1990)

Őszbe fáradt megint ez a túlérett,

lángszórós, minek is tomboló nyár,

a jegenyék hegyén egyre korábban

akad fenn a nap,

cefreszagú estékben dideregnek az évek...

Lassan hullani indul a lomb és

látszani kezd a hegyről megint a város:

látod, ez az ősz öröme, hány éve már ?

Lehajolt érted az ősz észrevétlen,

makacsul fogja kezed,

szaporodnak az arcodnak dőlő esték,

az üvegbetétek...

Talán alakít, jobbít a fájdalom,

biztatod magad, hogy bölcsebben gyűlölni

(egyszóval szeretni) megtanulsz talán,

mert a bután elkapkodott

sok szerelem bosszú volt csupán,

zsigereidre támadó, véredben,

röntgenfilmen látható, konok,

visszavonhatatlan árvaság

Bizony sok volt az alku.

Minden nap, minden párbeszédben.

De mindig volt feloldozás, aktuális ok

a mindenkinek-mindenkor-megfelelés

- dohogtad -

de szíved tudta, hogy inkább gyávaság.

Csak hát az erőszak ott sompolygott

nyomodban eszmélésed óta,

titokban itatta át reflexeid és tudtad,

ha másként moccansz rádugat,

kérdőre von, vagy jeltelen sírba lök...

Futballmeccsnyi himnuszokban

lettünk is magunk-roncsoló deviánsok

vagy néma lázadók,

vörös dogmáktól rugdosott,

Istentől is elárvult nemzedék...

Persze közben a napok, hetek,

évek kegyetlen körhintája,

s az idő mint a zipp-zár

mögötted is hideg, fémes

zizzenéssel bezárul,

már csak a mindig-más-éjszakák

szánalmas hajszolása,

aztán a nélküled-jövő, a

- reméljük -

igazabb gyöngyöt dajkáló

nehéz sötétség -

Pár hónap még és a füvek, orgonák,

akácok tébolyult lázadása újra,

a város eltűnik egy évszakra megint,

s mikor a balkonajtót kitárod

az új tavasz bódult dzsungelére,

így ötvenedve azt kérdezed:

hány tavasz még, virágok?

Lesz-e kegyelem?

Kinek ki osztja majd?

Kinek bocsássak meg itt?

És ki fog nekem?

(Fut)urológia

seu summa urologica

Szél ellen

- úgy mond -

nem lehet

Hátszéllel

(szélirányba)

érvénytelen,

amúgyis

indokolatlan

nagyképűség

(kvázi bárgyú hencegés),

Oldalszélben

kedves barátaim

nadrágja ázik el

(érzelmi krízis),

ha nem barát: garázdaság,

visszatartani

banális frusztráció

(már-már közhely)

veséim jók,

éhség-sztájkhoz

még nem elég szar a helyzet

s a kör ím bezárul -

Marad a szél ellen.

Az már bevált

Levél fiának

Arcod királyi bársonyát

kikezdték már a hormonok

Elhagyott játékaidat

még makacsul babusgatom,

titokban felcsatolom a görkorid -

Mielőtt végleg körülkerít a csend

és váratlan hirtelenséggel

felbukkanok egy apróhirdetésben,

még elmondanám:

mesebeli csizmáim rég lekoptak,

kimaradt az ütés kezemből

elestem hát minden háborúban,

valami mindig közbejött,

rizsporos küszködés ez már

súlyzókkal, vitaminnal ...

Amit találtam vidd magaddal,

ha átléped majd

kopott kis színpadunkat,

szomorkás bohócod már maradna,

esetlen szaltóit felejtsd el:

mint trapéz alatt a háló

feszült rá annyi évre, hogy

Téged baj ne érjen…

Talán szereted roncsolt arcomat,

s túl minden árvaságon

tündöklök mégis fénytelen...

Halottak napján

A lugasok zavarba jöttek mára

Hajnali szememen dér piheg,

a nyár keréknyomain

jéghártya készülődik:

fanyar illatával hajában

itt van megint -

Majd ránk zuhannak a

kertek barna lucskai

foszló krizantémok

árokba, halomra lőve -

Bágyadt kérdések döngicsélnek

sietős dolgú perceken,

már alig fáj a fájdalom,

csak kérnék még időt...

Ad Senecam

(confusum est...)

Ma pszichológushoz mentem.

Ízlelgette személyiségem bukéját.

Kiderült persze minden:

hogy szőke, kövér, satöbbi

amúgy kopasz, sovány namindegy...

Ültem ott szétszedetten,

pár pacni jóvoltából végleg felderítve,

nyalogatva dimenzióim korlátait -

Kinn csendes őszutó,

lobos szemén egy varjú csemegézett,

zörgő, elfojtott ösztönöket

rugdalt a szél.

Zavaros lesz minden, ha

egészen porrá zúzzák

- dudorásztam magamban

hazafelé a bölcset...

Törékeny szivárvány

(Bence 1992, Karácsony)

A gének konok parancsa kivédhetetlen.

Már csillag-fölötti rend

gyűr, apaszt vért, eleven húst:

aprócska növekvő világ,

felsejlő csontok, szervek hírnökei

a visszavert ultrahangban

mint műhold-rajzolta felderítés,

sosemvolt lázadó dörömböl

paradicsomi börtönében s mi

rettegve-féltőn figyeljük minden parancsát

pedig még csak talán,

mesék koboldja, titok-manó -

Aztán, hirtelen gyémánt-parancs jön,

a hormonok biccentenek: totális háború -

Pár óra s véget ér a misztérium:

lilácskán, ráncosan,

készülékekkel felkarácsonyozott munkatérben

felszáll egy gyönge hang a végtelenbe,

száll,

száll

a hangod kisfiam,

picinyke törékeny szivárvány,

már nem titok vagy, már Te vagy:

indulni kell ebben az elárvult,

esélytelen, édes iszonyatban...