Szugyiczki Zsolt (1977)
Kenyérkereső foglalkozását tekintve határőr, a Határőrség Országos
Parancsnokságának balassagyarmati egységénél, de igazi értékeit más képességei
bontakoztatják ki.
Saját meghatározása szerint természetfotós, világutazó, és tapasztaló,
mégis hegymászó teljesítményével vívott ki hírnevet magának. Európa számos
hegycsúcsát meghódította, 2006-[M1][M2]ban Magyarországról kerekezett Chamonix-ig,
majd 4300 m-ig kerékpárját a hátán vitte a Mont Blanc orma felé.
Madách falujában, Csesztvén született, Szűgy és Patvarc között teltek
általános iskolás évei. Balassagyarmaton a Szondi György ipari iskolában ács,
állványozó szakmát szerez, estin leérettségizik.
Sportképességeit a Határőrségnél is kamatoztatja.
A természet szeretetéről a fotóit megtekintő rögtön meggyőződhet, de
nemcsak a Nikon készüléke használatakor él a természet és az élővilág
közelében, hanem életvitelszerűen is.
Nyírjes közelében egy erdő közepén - mint a mesében - egy faházban
lakik, bár bevallja, hogy egyre több köti a városhoz, Balassagyarmathoz is.
Édesapja nyugalmazott tűzoltó, édesanyja a Városi Bíróságon dolgozik,
ők Szűgyben élnek. Húga, Anikó, Egerben földrajz-történelem szakos főiskolai
hallgató.
Szugyiczki Zsoltnak bátor és céltudatos tervei vannak, aki ismeri őt,
nincs kétsége afelől, hogy ezek megvalósulnak.
Számtalan
életveszélyes helyzeten, hegymászáson vagy túl. Ismerjük a mondást a tetőről
leeső cserépről, vagyis hogy baj mindenkit és mindenhol érhet, de amikor
nekiindulsz egy útnak, hogyan állsz a lelkiismerettel?
Gondolom, barátaid, szeretteid óvnak, szüleid talán az utolsó
pillanatig reménykednek, hogy mégis meggondolja magát a fiú, mielőtt útnak
indul. Néha nem tiltakozik a lelkiismereted, hogy állandó izgalmat és kétséget
okozol nekik?
De bizony, gondolok erre, próbálom őket megnyugtatni, és magával a felkészüléssel bizonyítom, azt nagyon komolyan veszem, tudatosan felépítem. A felkészülés egy-másfél évvel általában előbb kezdődik, mint maga az expedíció. Ezzel tudatosítom bennük azt, hogy bizony komolyan gondolom a célom és jól felkészülök. Tehát nemcsak kipattan a fejemből az ötlet és egyet gondolva indulok is. Bevallom, volt ilyen időszak is, a kezdetekkor, de rájöttem, az nem mehet sokáig, hogy az életem kockáztatom. Természetesen a felkészülés sok, de nem minden, a hegy mindig tud meglepetést okozni.
Előre felkészíted őket lelkiekben, hogy majd pár hónap múlva következik
egy komoly túra, így van idejük hangolódni, hogy ősztől, tavasztól, vagy
nyártól izgulhatnak érted?
Tudod, ez nem úgy van, hogy leülünk egy asztalhoz és elmondom, mit szeretnék, hanem látják, hogy készülök, és ha kérdezősködnek, akkor válaszolok. Ott elkaphatnak egy-két gondolatot a tervekről. Még ha nem is konkrétan, de kis részleteiben benne van, hogy hová is készülök.
Nem mindig szoktam elmondani, hogy konkrétan milyen veszélyek leselkednek rám, mert így is sok feszültséget okozok nekik. Hazaérkezés után mondom el, hogy mi is történt valójában.
Nem irigylem őket.
Te még éppen harmincon innen vagy, de ahogy említettem, számos
hegymászáson vagy túl, szinte minden évre jut egy expedíciód. Mikor volt az
első komolyabb túrád?
Az első túrám Erdélybe vezetett. Mindig is vonzott Erdély, abból a szempontból is, hogy nagyon sok magyar él ott, akik sokkal inkább magyarnak érzik magukat, mint hazai honfitársaik. Székelyföldön kezdtem, utána egyre jobban tágítottam a földrajzi kört.
Ezt követte a Déli-Kárpátok, a Keleti-Kárpátok és természetesen a nyugati része is, a Bihar hegység. Ott kezdtem el, azt mondhatnám, túrázni. Barátokkal nagyobb túrákat tettünk, ami 10 naptól egészen 20 napig terjedt. Ezek inkább fotós túrák voltak.
Vonzódásod a természethez a gyerekkori, családi túrákon keresztül
vezetett. Édesapád barangoltatta be veled az országot, de alaposabban a nógrádi
tájakat. Ilyen idillien telt az ifjúkor?
A szülőfalum Csesztve, aztán korai gyerekkorban Patvarcra, majd Szűgybe költöztünk. Patvarcon kezdtem el az általános iskolát, Szügyben fejeztem be. Azt követően Balassagyarmatra jöttem a Szondi György ipari iskolába, ott ács, állványozó szakon végeztem, majd munka mellett estin leérettségiztem. Katonának vitt a haza, majd miután a sorállományt letöltöttem, hivatásos katona lettem. Innen váltottam a Határőrséghez és ebben az évben lesz 10. éve, hogy itt dolgozom.
Külön élsz a szüleidtől?
Igen, külön élek. Most már 4 éve lesz, hogy a várostól messzebb, a Nyírjes melletti erdőben, az erdő közepén, egy faházban élek egyedül, testközelben a természethez.
Balassagyarmat már nem is ember és természet közeli?
De igen, hiszen időm nagyobb része ideköt, barátaim is itt vannak, a nap nagyobb részét a városban töltöm, faházamba aludni és pihenni megyek.
Balassagyarmatot tekintem valójában életem központjának, nemhiába lengette a szél a Mont Blanc és a Kaukázus tetején is a kék-fehér zászlónkat, amit annak idején oda is magammal vittem.
De az idilli gyermekkorra visszatérve, elmondom, hogy akkortájt is nagyon sokat bicikliztem, de e mellett állandóan fára másztam, mindig a természetben voltam. Nem voltam jó tanuló, az általános iskola végén kezdett benőni a fejem lágya, és egyik pillanatról a másikra lettem rossz tanulóból, jó tanuló.
A természetjárást korán kezdtem, persze először apukámmal, aki a szó szoros értelmében bemutatta a természetet, melyik madár mit csinál, melyik állat hogy él és ezek a benyomások később váltak eredménnyé, olyan értelemben, hogy a fotózás hozott még közelebb a földanyához. Megpróbáltam ezeket a gyönyörű élményeket először a családom körébe a fotók révén hazavinni, majd később a baráti körömnek is átadni.
Az első gépemre öt évig spóroltam, mivel azt gondoltam, hogy egy Szmenával gyönyörű képeket lehet készíteni. Tudod te is, a Szmena egyszerű gép, messze nem tükörreflexes.
Amikor pedig hozzájutottam a géphez, nézegettem az újságokat, témahelyeket kerestem, mégpedig az állatvilág környékén. A gímszarvasok vonzottak a legjobban, lementünk Somogyba, amiről tudni kell, hogy Európa, de a világ legszebb részének is tartják, mármint gímállomány szempontjából. Nagyon sok szarvast láttam, de amikor előhívtam a képeket, akkor a kockákon nagyon picike állatokat találtam, így rá kellett jönnöm, hogy a komoly fotózáshoz beruházni is kell.
Mikor volt ez a nagy beruházás?
Öt évvel ezelőtt. Ami a nagy beruházást illeti, azt gondoltam, vettem egy jó gépet és közben csak egy szappanos dobozt, bár Nikon volt ráírva, de minden műanyagból készült. Most is lehet ilyet kapni, kétszázezer forint körüli, de full műanyag gép. Minden automata volt rajta, de tudtam manuálisan is állítani. De rájöttem arra, hogy a Nikon F3-as, amit a mai napig is használ a NASA, az sokkal jobb gép, és fémvázas. Egyébként ugyanúgy néz ki, mint az orosz Zenit. Nem kézbe illő csoda, hanem egy szögletes, fémből készült doboz, viszont azzal majdnem hogy a szöget is be lehet verni, de mindent magadnak kell állítani. Ott kijön, ki hogyan tud fotózni.
Nyirjes közelében élsz, autód nincs, kerékpárod viszont van. Az ember
fontos tartozékát, a lábakat is jól használod, gyakran futva közlekedsz hazáig
vagy a munkába. A sportos mobilitást életformának tekinted, vagy netán anyagi
okok is vannak mögötte?
Ahogy mondtam, a természet közel áll hozzám, ezért próbálom óvni és minél kevesebbet használni az autót. 1996 óta van jogosítványom, de csak a munkahelyemen használom, csak ott vezetek. A civil életben síléccel, sífutva, biciklivel, futva, vagy gyalog közlekedek. Hat és fél km-re van a házikó a várostól, inkább úgy mondom, hogy a szolgálati helyemtől, és azt mindig futva, biciklivel, vagy télen sífutva teszem meg. Ez attól függ, hogy sáros, száraz vagy éppen havas az út, annak megfelelően húzom a cipőt.
Hogyan működik ez? Ha síléccel mész, azt le kell tenni, cipőt kell
váltani.
Ez valóban nagyon körülményesen működik.
Sífutás előtt még egy edzést is be szoktam iktatni, akkor már viszem a hátizsákomat, abban már benne kell lenni a civil tárgyaimnak, vagyis cipő, ruha, iratok stb. A sílécet általában nem szoktam behozni a városig, de volt már úgy is, hogy besíeltem egészen a Kecske-ligetig.
Ha futok, akkor ugyanez a menetrend.
Nyilván kényelmetlen hátizsákkal futni, bár edzésnek megfelelő.
Az edzéshez pedig, ha van kedved, ha nincs, akkor is ki kell menned, és csinálnod kell, ez edzi az akaraterőt.
Az akaraterőd állapotával, úgy látom nincs sok baj.
A Határőrség futó, lövő, váltó stb. sportversenyeiben is az élvonalban
vagy. De a túrák, expedíciók időigényesek. Elismerik egyébként eredményeid,
segítik céljaid a Cégnél?
Sportlövészetben múlt nyáron sikerült a háromszoros világbajnokot megvernem, volt is nagy meglepetés.
Munkahelyem a maga módján mindig segített, de a hobbim alapvetően a saját szabadságaim és szabadidőm terhére építhető.
Azt azért nem tagadom, én a végeken vagyok, így a hírek is lassabban szállnak a központ felé, bár éppen mostanában mutatták be az országos parancsnoknak az expedíciókról szóló DVD filmemet. Előzménye ennek, hogy járt itt egy újságíró, és teljesen el volt hűlve, hogy ilyen emberük is van.
Tehát vannak innen is támogatási remények, és ezek főnix madár módjára mindig újjászületnek.
Térjünk vissza a hegyekre, mi az, ami a döntést hozza az útirányt illetően, mondjuk nyáron a Pireneusok, ősszel a Mont Blanc, jövőre a K2, vagy bármi más hely.
A hangulat, egy adott hegy iránti aktuális szimpátia, anyagi okok vagy
a társak, szponzorok?
2-3 évvel ezelőtt még nem voltak támogatók,
ha valami vonzott, mint ahogy Erdély esetében említettem, akkor azt az irányt
választottam.
Ma már, mint ahogy ebben az évben is történt, a támogatókkal együtt beszéljük meg, hogy ők mit várnak el és én mit szeretnék, ebből kovácsolunk egy célt.
De legalább ilyen fontos a társak a kiválasztása és elképzelése, ők is szerepet játszanak. A múlt évben szerettem volna, hogy olyan csúcsot másszunk, amin magyar ember még nem járt. Ez Törökországban lett volna, nagyon szép csúcsok vannak arrafelé, amikről szinte alig tudnak az emberek, mert kevéssé látogatottak. Ez már a grúz határon van, eléggé távol, és bizony erre nem találtam társat.
Az a társam, akivel nagyon szerettem mászni, 2003-ban leesett a Glockneren és meghalt. Ő volt az az ember, akivel úgy másztunk, mintha eggyé olvadtunk volna.
Az emberek úgy néznek a hegymászókra, hogy ők nem félnek, milyen bátrak, nos ez nem mindig van így. Nagyon sok hegymászó fél. Bizonyos helyzetekben is. Azok a bizonyos helyzetek, azok döntik el, hogy jó-e a hegymászó, vagy sem, mennyire tud társa lenni a másik embernek, nemcsak a saját önös érdekeit nézi. Ha baj van, akkor tudja meg az ember, hogy a másik valóban társ-e, bár ez egy örök klisé.
Nos, ő volt az az ember, akivel ha együtt másztam, tudtam, mire számíthatok.
Tervezett útirány lett volna tavaly egy nagyobb kerékpáros verseny, amelyre szerettem volna benevezni, a Transalp Challenge, ez a verseny keresztben szeli át az Alpokat. Itt anyagi okok is jelentkeztek, mert 250 ezer forint a nevezés, viszont csak társsal lehetett indulni, mivel annyira veszélyesnek tartják a szervezők, hogy nem vállalnak semmilyen felelősséget. Az egyik ismerősöm részt vett ezen, ő mesélte, hogy minden 10 percben van egy életveszélyes helyzet, sziklás részeken kell lebiciklizni, ezért 2 perc távolságra sem szabad eltávolodni egymástól, mert büntető pontokat adnak.
Ide sem találtam társat.
Ezt te vállaltad volna?
Persze, én erre készültem, ezen szerettem volna részt venni, mert ez a mountain bike versenyek csúcsa, a világ minden részéről megmozgat embereket.
A Mont Blanc túra ebből az ötletből fejlődött ki. Bár magának a csúcsnak a meghódítása nem rendkívüli, viszont kitaláltam, ha olyan dolgot csinálok, amit eddig korábban még senki, akkor támogatókat is könnyebb szereznem.
Talán sehol nem számíthatsz annyira csak saját magadra, mint a hegyek
ölelésében, a természetben, még akkor is, ha társakkal indulsz a hegynek. A
lépés a te lépésed, a döntés a te döntésed.
Mit favorizálsz jobban, az egyéni, vagy a társakkal való hegymászást?
Mind a kettőnek megvan az előnye és a hátránya. Úgy gondolom, hogy egyedül az ember sokkal jobban érzi a természetet önmagához közel és mindenfajta élményt, a szélsőségeket is, sokkal keményebben éli át, mivel csak magára számíthat. Ehhez példának a Fogarasi-havasokat tudnám említeni, ott 5 napig másztam a gerincet és olyan dolgokat éltem meg, ami egy életre sok lett volna. Ekkor akár el is mehetett volna a kedvem a hegymászástól. Az önmegtapasztalás és a természet közelsége szempontjából azt mondanám, hogy az egyedüli mászást szeretem jobban.
Viszont a legutóbbi expedíció kapcsán jöttem arra rá, hogy ez így kicsit önző lenne. Ha más emberekkel megosztod magad, megosztod a tudásod, az odafigyelésed, a felelősséged, így az élmény sokkal erősebb, jobban érik be, mintha egyedül éli át az ember. Mert ott fenn, egyedül, akkor csak önmagamra gondolok, viszont ha másra kell figyelni, másikra is kell koncentrálni, az más dimenzió és itt szövődnek az erős barátságok. Egyébként is benne van az emberben, hogy társas lény.
Ennek révén tapasztaltam meg, hogy itt sokkal jobban kell szembenéznem önmagammal is, hiszen kialakulhatnak „önző” helyzetek. Mert például én gyorsabban szeretnék haladni, mert jobbak a képességeim, viszont ebből le kell adnom, nem mászhatok olyan gyorsan, vagy nem olyan technikával, mintha csak egyedül lennék. Egyébként korábban jellemző volt rám egy bizonyos fajta önzőség, ha nem ment a többieknek és feladták, én folytattam.
Most a Mont Blanc-on ez más, egészen más volt, mert itt gondoskodni kellett egy emberről és az az ember, a társam nagy bajban volt. Ez hozott közelebb a társas hegymászáshoz, ezt többre becsülöm ma már.
Mi ad erőt egy csúcs meghódításához? A becsvágy, a kudarctól való
félelem önmagad vagy mások előtt, a kíváncsiság, mi van a következő lépés után,
amit meg kell tenned, vagy esetleg valami más? Honnan veszed az erőt mindehhez?
Az erő mindenféleképp az akaraterőt jelenti. Kell, hogy valami motiváljon. Korábban azért tettem, hogy bizonyítsak a környezetemnek, utána, hogy bizonyítsak önmagamnak, tehát a megfelelni vágyás vitt mindig tovább. Ahogy a személyiségem kicsit jobban beért, ezek kevésbé lettek fontosak.
Ma már a támogatók is alakítják a terveim, miattuk is fontos lehet egy csúcs. Viszont a támogatók révén azt csinálhatom, amit akarok. És ez nagyon fontos. Olyan helyekre jutok el, ahová saját erőből nem tudnék eljutni. Ez egy közös szerződésforma, én azt csinálom, amit szeretek, és úgy, hogy az másnak is jó.
Egy expedíció megszervezése egyébként sokkal nagyobb feladat, mint megcsinálni. Az azt követő levezénylő fázis is ugyanolyan nagy feladat.
Ennek részének tekintem az előadásokat, élménybeszámolókat is, ekkor testközelbe hozhatom az élményeket azoknak az embereknek, akiknek nincs pénzük, nincs idejük, és nem éreznek olyan akaraterőt magukban, hogy eljussanak ezekre a helyekre. Megpróbálom kiemelni, fotókkal vagy éppen film segítségével azt, amit ott láttam és így elvinni őket, elvarázsolni egy kicsit, hogy mit is jelent a hegy meghódítása. Ugyanakkor a legtöbb ember azt érzi ebből, mintha ő is ott lenne, tehát a maga módján átéli a sportteljesítményt, és ez nekem is, neki is fontos.
Épségben és egészségben túl vagy már számtalan veszélyes helyzeten.
Ezek szerint mindig jól döntöttél, amikor ennek eljött az ideje. Engem
legjobban a döntés utáni perc érdekel, ilyenkor sosincs kétség benned, vagy
esetleg pánik, hogy az adott döntés abban a pillanatban jó volt-e?
Ha veszélyes helyzetbe kerülök, az adott szituációban az objektív helyzeteket összerakom és pillanatok alatt kell döntenem, mert a saját és a társak élete azon múlhat, hogyan döntök. Igazából a mérlegelés egy pár pillanat műve. Nem tudom, hogy miért, de szerintem a személyiségemnek köszönhetem, hogy ezt a képességemet jónak értékelhetem. Nagyon sok esetben bizonytalanságban éltem és élek, ezért megszoktam a bizonytalanságot. Így a rögtönzést is.
Azt tapasztalom, ha olyan ember jön el velünk túrázni, akinek rendre pontosan minden dolga kerek az életében, mindent tud, hogy mi történik vele és körülötte, az egyszerűen megőrül mellettem, mert én együtt folyok a dolgokkal.
Az én mottóim lehetnének:
Majd alszunk valahol. Biztos, hogy azt a helyet fogjuk megtalálni, ami
a legjobb a számunkra.
Mindig optimistán nézek előre, és nem mindig zajlik minden szervezett formában. körülöttem. Ezért sem szeretem a hegymászás kapcsán felhasználni a civilizáció adta lehetőségeket.
A döntés témájához visszakanyarodva, nekem nagyon sokat jelent, hogy hiszek Istenben és a sorsban, így tudom, ha esetleg rosszul döntök is, akkor azt kell elfogadnom, megtapasztalnom. Ilyen formában nincs rossz döntés. Azt kell megtapasztalnom, ami éppen akkor velem megtörténik. És azon kell végigmennem. Furcsán hangozhat, de ez nem rossz. Lehet, hogy elveszítek valamit, vagy olyan dolgok érhetnek, amik abban a helyzetben nincsenek örömömre. De utána tudom, hogy ez a tapasztalat később az én személyes hasznomra fog válni.
A
legutolsó expedíciód volt talán a legkülönlegesebb, hiszen kerékpárral indultál
Magyarországról a Mont Blanc lábáig, onnan vitted fel a
Foglalkozol egyébként ilyen észrevételekkel, megjegyzésekkel, vagy
hidegen hagy, hogy mások mit gondolnak rólad?
Tényleg nem befolyásol, abszolút nem. Azt már régen megtanultam, hogy emberek véleményére sosem adok, mert ha az ember fontosnak tartaná, hogy mit mondanak a háta mögött és róla, akkor beleőrülne. Minden ember más, ugyanakkor van a környezetemben maximum három ember, akikre hallgatok, elég bölcsnek tartom őket, és tudom, hogy már sok mindent megéltek az életben.
Amikor elkezdtem hegyet mászni, már akkor is furcsa dolgokkal találkoztam. Most is látom, hogy az emberek irigyek. Irigyek arra, hogy szabad vagyok, azt csinálom, amit szeretnék, és arra is, hogy elérem azt, amit akarok. Mások is megtehetnék, hogy eljussanak ezekre a különleges tájakra, viszont leginkább azt veszem észre, hogy nincs akaraterejük, no meg félnek. Maga a bizonytalanság az, ami hatással van rájuk, nem mernek megtenni dolgokat.
De ezek a mondatok inkább ténymegállapítások, ahogy említettem, a megjegyzések nem befolyásolnak.
Ebből az irigységből származott hátrányod, vagy csak elhangzott
megjegyzések, hátulról jött szavak, mondatok jutottak vissza hozzád?
Tapasztaltál olyat, hogy emiatt hátrány ért?
Attól függ, hogy mit nevezünk hátránynak. Jelentős hátrány nem ért, csak annyi, hogy bizonyos emberek..
Nem erkölcsit értek alatta, hanem inkább anyagit, egzisztenciálist.
Olyan nem, vagyis hát nem tudom.
Nem tudom, hogy hol tettek keresztbe, vagy hol nem, de azt tudom, hogy korábban, akikről azt gondoltam, hogy jó barátaim, bebizonyosodott, hogy nem azok. Nem vagyok haragtartó. Azt gondolom, hogy senkiben nem lehet csalódni, csak is az elvárásaimban vagy a rossz ítélőképességemben. Ennek alapján nem az az ember okozott csalódást, aki kellemetlenséget okozott, hanem a róla alkotott hamis képem.
Egyébként szakmailag melyik csúcsmászásodat értékeled a
legértékesebbnek? Amiről azt mondod, hogy igazán kemény túra volt, amit nem
biztos, hogy sikerülne legközelebb is úgy megoldani.
Ami számomra legnehezebb, az a
Fogarasi havasok főgerincének mászása volt.
Így utólag visszagondolva kemény mászás volt, mivel nem volt kötélbiztosításom, előfordult, hogy ereszkedés közben a hátizsák 30 kilós súlya kihúzott fal síkjából úgy, hogy a lábamnak nem volt lépése, mire leereszkedtem a 3-400 méteres szakadék felett húzódó egy lábhelynyi szélességű párkányra, végig futott bennem pár gondolat a szeretteimről. De a villámcsapástól a sátort emelgető viharig még sok mindenről tudnék beszélni.
Fontos, hogy én nem tartom magam hegymászónak. Szerintem az a hegymászó, aki abból is él. Korábban én is az akartam lenni, de rájöttem, hogy nekem az emberi kapcsolatok többet jelentenek. Ha titulust kell keresnem, akkor inkább azt mondanám, hogy természetfotós vagyok, de inkább világutazó, tapasztaló, aki mindenre nyitott.
Az idei úti cél mi lesz?
Lassan rajzolódnak a körvonalak.
Az egyik terv: Balassagyarmat és testvérvárosai. Sztancsik József fejéből pattant ki a szikra. Számomra megtiszteltetés, hogy egy ilyen összeszokott, tapasztalt csapatnak lehetek majd a tagja.
Ez a 4 fős csapat, 14 nap alatt, 600 km-t úszik, 2900 km-t fut és 4000 km-t biciklizik, tehát 7500 km-t kóborol Európában. Városunk testvérvárosait keresnénk fel, a szélrózsa minden irányában.
A másik terv alapja, hogy egyik fő támogatóm, a Magellán cég, ember közelibb cél kitűzését kérte tőlem. Egy olyan célt kerestünk, ami inspirálja az embereket a biciklizésre és kedvet kaphatnak tőle. Ehhez kitaláltam, hogy Erdélyben fogok biciklizni olyan részeken, ahol még korábban nem, vagy nagyon ritkán kerekeztek hegyi kerékpárosok, vagyis nincsenek felderítve.
Különböző hegyvonulatok, a Fogarasi, Retyezát, Csiki, vagy éppen a Hargitai havasokba, eldugott völgyeibe tekerem majd a drótszamarat. Ezekről térképeket készítek, naplót vezetek és a megfelelő szaksajtóban írásokat közzétéve, inspirálom az embereket, hogy nemcsak kocsival, buszokkal lehet nyaralni, hanem sokkal inkább természet közelibb közlekedési eszközként a bicikli is felmerülhet. Hogy ne legyen versenyhangulata az egésznek, és hogy magamat is visszafogjam, megpróbálom családtagjaimat és barátaimat belevonni.
Részben, vagy a teljes útvonalra? Vagy majd eldől, hogy mit vállalnak?
Attól függ, hogy mit vállalnak be, körülbelül napi 150 km-ekről van szó, hegyen-völgyön át, a biciklit hol tekerve, hol a hátunkon cipelve, fedezzük fel Erdélyt, elég vadregényes tájakra néztem ki az útvonalat.
Kár, hogy nem fiatalabb vagyok. Szívesen mennék, de attól tartok, hogy már lemaradtam.
Visszatérve a testvérvárosok meglátogatására, bizonyára a város
támogatja az ötletet.
Konkrétat még nem tudok. Sztancsik Józsefet kellene megkérdezni, mert ő ennek kitalálója és szervezője. Hamarosan megbeszéljük a közös feladatokat, hogy a csapatmunka már itthon megkezdődjön. Bízom benne, hogy a város a lehetőségeikhez képest támogatni fogja az akciót. Nem tudom, hogy mennyire titok, vagy nem, de talán a polgármester úr is részt vesz ezen a nem mindennapi teljesítmény-túrán. Lehet, hogy az őszi Bécs-Budapest maraton lefutásával már a nyárra edzett.
Tudom, hogy ő futó, kerékpározó. Lehet, hogy akkor önbizalmat kaptam!
Beszéljünk egy kicsit a másik hobbidról, amit legalább olyan szinten űzöl, mint a hegymászást, a fotózásról. Nem meglepő, hogy a természetfotózás az igazi specialitásod, kevésbé az ember és az épített környezet, hanem a természet maga.
Igen. A természet fotózása mindig is közel
állt hozzám, bár mostanában azzal találom magam szembe, hogy az ember fotózása
is nagyon vonz. A hegy, a hegy közelében élő emberek és a mindennapi életük,
kultúrájuk az, ami mostanában nagyon inspirál, hogy lefotózzam, megörökítsem.
Ami még nagyon izgat az az állatvilág fotózása, viszont ez rengeteg türelmet igényel.
Kiépítem a leseket, ahová több órán vagy több napon keresztül visszajárok, etetem a rókákat, a szarvasokat, vaddisznókat. Bár ezek mögött nagyon sok energia van, de nem is ezt kell tudnia az embereknek, hanem azt, hogy mi történik ott, mi veszi körül az élővilágot, talán így jobban megbecsülik majd őket és a természetet.
A fotóapparátodról meséltél már pár mondatot, de megkérdezem, mi a
csúcstermék számodra, vagy a jelenlegi már az álmaid gépe?
Álmaim gépe a meglévő gépem, és így most nagyon szerencsésnek érzem magam.
Ez Nikon D 200-as. Ugyanakkor optikám még egy pár hónapig, vagy lehet még évig, álom marad. Ugyanis egy természetfotós teleobjektív nélkül nem természetfotós. A nagyvadas fotózás és a madár fotózás, ami egy természetfotós számára kötelező, az 400 mm-es gyújtótávolság fölött kezdődik. Így ennek a megvásárlása még álom számomra, meg bizonyos kiegészítők, tartozékok, vaku állvány is, amik nagyon fontosak volnának.
Jelenlegi gépem számomra a csúcs, technikában a legjobb gépekhez tartozik, ha nem is a leg-ek leg-e, de nekem nem is fontos, hogy az legyen.
Képeid elnézve én nem látok itt technikai hiányt. Támogatók jöhetnek a
tartozékokkal?
Erre keresek most támogatót. Most próbálom lefordíttatni a filmjeimet és egy portfoliót, vagy esetleg honlapot szeretnék készítetni. Ami által nagyobb reklámfelület lehetnék.
Hátha olyan emberre találok, aki pozitív elképzelések segítője lehet. Gondolatok, ötletek már vannak a fejemben.
Iskolákba is gyakran járok előadást tartani, legutóbb a Balassi-napokon voltam Az ilyen alkalmak jó lehetőségek arra, hogy a gyerekeknek testközelből bemutassam a természetet és a tengernyi akaraterőmmel példa legyek számukra ebben az akaratgyenge világban. Mindig felhívom a figyelmüket, hogy ne csak a puszta teljesítményeket nézzék, hogy mit csináltam, hanem ami mögötte van, ahogyan elértem, alázattal a természettel szemben. Ez nagyon fontos. Nem a teljesítményt akarom kiemelni, hanem a teljesítményen keresztül akarom képviselni azt a szellemiséget, ami építően hathat, ha csak 1-2 embert ragad meg, vagy megérint, akkor annak már van értelme. Annál nagyobb öröm nincs, mint amikor egy általános iskolában tartok előadást és hetek múlva találkozok egy anyukával, vagy éppen a tanárral, aki elmondja, hogy milyen nagy hatással volt a gyerekére az élménybeszámolóm. Bízom abban, hogy megmarad a mondanivalóm.
Ez abszolút értékelendő. Úgyhogy csak drukkolok, és bátorítalak, hogy
folytasd tovább.
Próbálom folytatni. Ha az ember ezeket az élményeket magának tartja meg, az önzőség és ezért próbálom átadni, megosztani azt, amim van.
Végére hagytam egy nehéznek tűnő kérdést.
Hol könnyebb dönteni, fent a magasban, vagy itt a földön?
Nagyon szép a kérdés.
Hol könnyebb dönteni? Azt hiszem, odafönt.
Odafent egy fél lépés is már az életedbe kerülhet. Idelent meg a körülmények, amik zavaróak lehetnek. Odafent tiszta fejjel tudsz dönteni, a szituációban mindig teljesen benne élsz. Teljesen benn élsz és ennek megfelelően a koncentrációd segítségével, így-vagy úgy döntesz és amikor döntesz, a következményeit szinte azonnal érzékeled.
Itt, nevezzük úgy, hogy lent, nagyon sok dolog van, ami zavarja az embert. Számtalan információ ér minket, többsége felesleges, ami homályosítja a körvonalakat. Manapság az emberek hozzáállása is annyira határozatlan és felelősséget elhárító, hogy nehéz ebben a dzsungelban, ebben a tömegben tisztán látni.
A szélsőséges, természeti környezetben tapasztaltak más megvilágításba helyezik a dolgok értelmét, így sokszor csak mosolygok egyes honfitársaim hétköznapi aggodalmain.
Nekik, de talán
sokunknak a következő bibliai üzenetet tudnám idézni:
Avagy nem több-é az élet hogynem az eledel,
és a test hogynem az öltözet?
Kicsoda pedig az közületek, aki
aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal?
2007. március
Szugyiczki Zsolt Napló-ját a Mont
Blanc meghódításáról itt olvashatjátok, a
csúcshoz vezető úton készített fényképeit és egyéb természetfotóit pedig a Fényképalbumok-ban tekinthetitek meg.