Két keréken a Mont Blanc-ra
Szugyiczki
Zsolt útinaplója
Vándor vagy és minden nap tovább kell menned.
Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd,
eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megértéshez?
2006. augusztus 20.
Balassagyarmatról indultam.
Mindenki ünnepel, én tekerek.
Augusztus 21.
A soproni határátlépést követően, igen erős szélben, majd esőben tekertem. A menetszélnek és a napnak köszönhetően a délutáni órákban már szárazan érkeztem meg az Alpok lábához. Ezzel megkezdődtek a hegyi szakaszok. A térképek pontatlanok, a srácok: Pernye Attila (Hamu) operatőr és Bérci László sofőr rendre eltévedtek, és ez majd a későbbiekben többször megtörténik. Nekem is sikerült 20 km-rel többet tekerni.
Éjszakába nyúlóan tekertem, 170 km-t tettem meg.
Egy hangulatos kis osztrák város, Leoben mellett, az erdő szélén állítottuk fel a sátrat.
Augusztus 22.
Felhős reggelre ébredtünk, gyors szerviz után pattantam a nyeregbe. Szinte egész nap áztatott az eső, és ahogy ilyenkor szokott lenni a szél sem kímélt, folyamatosan szembe fújt. Viszont a táj szépsége kárpótolt minden fáradságért.
Rétek - emberek - tanyák - tehenek, a lényeg mindig ugyanaz, csak a sorrend változott. A Magellán jóvoltából egy pixys nyergében szeltem az Alpok meredek ösvényeit. Az indulás előtt sok időnk nem volt megismerni egymást a drótszamárral, de a hosszú út során jó házastársi viszony alakult ki köztünk. Együtt keltünk, ettünk, tekertünk, áztunk, aludtunk és alkalom adtán fürödtünk. Egy szóval összeértünk.
Wagrain község közelében egy hegyi patakkal szomszédos havasi réten vertük fel a sátrat. Vacsora után desszerttel próbáltunk kedveskedni magunknak, de félresikerült, a csokipudingból kakaó lett.
Már három napja nem fürödtünk, én ragadok, Hamu büdös.
Augusztus 23.
Már tartottam attól, hogy szomorú szürke, gomolygó fellegek alatt kell végigtekernem Ausztrián, de 11 óra tájékán felcsillant a remény, a felhőket áttörve derengő fény vetődött a fejem felett tornyosuló sziklafalakra. Kisütött a nap! Feléledt a táj!
A takaros farmokat színes virágoktól hemzsegő
havasi rétek ölelték körbe, melyeken mindenfelé, jellegzetes alpesi tehenek
legelésztek. Olykor a hegyi ösvényeken sem volt ritka, hogy egy-két megtermett
példány pont egy beláthatatlan kanyar után, épp keresztbe álljon az úton, hogy
még véletlenül se férjek el mellette. A nagy sebességnek köszönhetően, több
alkalommal a tehén szarva vagy koszos feneke helyett, inkább a bokorral
ütköztem.
Ausztria legmagasabb csúcsa, a Grossglockner lábánál, két ló társaságában fogyasztottam
ebédet. A 3798 m magas
csúcsa, mely akkor felhőkben állt, egy nagyon kedves barátomat jutatta eszembe,
aki ennek a hegynek az árnyékában talált örök nyugalomra.
A menetszélnek és a melegebb levegőnek köszönhetően megszáradtak rajtam a ruhák.
A 110. km-nél dupla defektet
kaptam, amolyan kígyóharapás féléből próbáltam megragasztani, de a hosszú lyuk
miatt ez reménytelen lett, így fel kellett használnom mind a két tartalék
belsőmet. Ennek csak azért volt jelentősége, ha esetleg ismét kilyukad a gumi,
akkor szerepcsere áll be, nekem kell vinni a kétkerekű csodát. Természetesen
Murphy-törvénye most is igazolta önmagát és így egy órás utat kellett megtennem
bringával a vállamon, amíg beértem a következő faluba.
Augusztus 24.
Csodaszép hajnalra ébredtünk. A horizont felett a kócos felhők vörösen izzottak, a felkelő nap sugarai fenyőfák sűrű tűlevelei között jutottak el a kilátóhoz és ébresztettek minket. Az operatőrünk, frissességének köszönhetően lencsevégre kapta a fényeket.
A hőmérséklet 5 fok volt.
Lacit kineveztük állandó sofőrnek.
A tegnapi hosszú emelkedésnek
megvolt az eredménye:
Az Alpok sajátossága: völgyből fel, hegyről le, fel-le, fel-le. Nekem nagyon bejön, sokakkal ellentétben én szeretek felfelé kapaszkodni, de hazudnék, ha azt mondanám, a száguldás nem esik jobban.
A térképek pontatlansága miatt csak végszükség esetén hagyatkozhatom rájuk, így a hegyi falvakba betérve mindig a helyi lakosság segítségével araszolgattam előre. Hangos Guten Tag mellett mondom és mutatom az irányt, hogy hová is tartok, jó felé haladok-e?
Az egyik alkalommal kellemetlen
élményben volt részem, betekertem egy
Kiérve az alagútból alig volt időm fellélegezni, máris egy rendőr állított meg. (bíztam benne, hogy nem én miattam kellett kijönnie az őrsről.) Elkérte az útlevelemet és valami olyasmit kérdezett, hogy merre jöttem, de én, mint jó konfliktuskerülő, nem erre válaszoltam, hanem arra, hogy honnan.
Széles mosollyal hangosan mondtam:
- Magyarországról.
Szemmel láthatólag nem elégítette ki, amit mondtam - de én mindeközben tovább mosolyogtam - a helyes válaszról lemondva, azt kérdezte, hogy hová tartok.
- Franciaországba.
Ha eddig nyugodt volt, mostanra teljesen megbokrosodott, valamit hangosan mondott és mutogatott, majd felírta az adataimat, azt gondolhatta, hogy hülyének nézem, ezért odaléptem hozzá és megmutattam a foghíjas térképen, hogy honnan, hová tartok.
Ettől visszanyerte a színét, elmondta, hogy ő is szokott biciklizni, gratulált és hangos: Guten Tag, őrült biciklis ember - mosolyogva búcsúzott.
Ezen a napon értem el a csodaszép folyó menti várost, Tirol fővárosát: Innsbruck-ot. Mikor a városba beértem, még szakadt az eső, mikor kijöttem, már hét ágra sütött a nap. Rövid idő alatt sikerült megszáradnom.
Az utolsó
1500 m felett már a felhőkben
tekertem, az 5 fokos hőmérséklet, a hideg eső és szél, na meg a kimerültség
miatt, már nagyon fáztam. Mire felértem a
600 km megtétele után már némi izomlázat éreztem a bal combomban, de ez csak amolyan jóleső érzés volt. A hágó alatt egy tóparton vertünk sátrat, dideregve bújtunk a hálózsákjainkba. Egész éjjel szakadt az eső!
Augusztus 25.
Tegnap, mikor felállítottuk a sátrat, már felhőkbe burkolódzott a táj, de reggelre tovatűntek a szürke óriások. Ennél fogva csak most találkoztunk a minket koszorúként körbe ölelő tájjal.
A tópartot mindenfelé havas hegycsúcsok díszítették. A táj kötelező kellékéből itt sem volt hiány, a lengedező farkú szürke alpesi tehenek összebújva melegítették egymást.
2000 m felett már csípősek a reggelek, mindentudó órám 4 fokot mutatott. Megszokott, gyors mozdulatokat követően bekaptam néhány szem kekszet és Anyu házi lekvárjából pár kanállal, aztán pattantam a nyeregbe. Amiért tegnap keményen megdolgoztam, azt ma arattam le. Meredek szerpentineken 33 km-t száguldottam.
A sors megismételte önmagát, egy kanyarban ismét a négylábú barátaim közül az egyik szeretett volna velem találkozni, és amíg én azt néztem, hol tudom kikerülni, rámentem arra a dologra, ami tőle származik és barna színű. Az élmény kihagyható lett volna. A kanyarban az első kerék megcsúszott, majd megakadt a gyökerekben, ennél fogva én egy laza mozdulattal a tarka óriás mellett értem földet. Furcsán nézett rám, hisz ha olvasta a Kisherceget, azt hihette, tán meg akarom szelídíteni, pedig nem! Bajom nem lett, csak a kesztyűm lyukadt ki.
Lefelé még lovakkal is találkoztam, velük óvatosabb voltam.
A völgybe érve hangulatos parasztgazdaságokon át vezetett utam. Hegy-völgy-hegy, aztán a svájci határ. 15 óra magasságában léptem át Martina-nál. Majdnem egy órát kellett várnom a kisbuszra, ugyanis tegnap kiderült, Lacinak nincs útlevele, ezért kíváncsi voltam, hogy sikerül-e neki átlógnia. Nagy örömünkre sikerült!
A vadregényes tájnak köszönhetően, melyben mindenhol homokszínű csúcsok meredtek az égre, úgy éreztem, jobban meg kell dolgoznom a kilométerekért.
Több a bicajos a hegyekben, mint
az osztrák sógorainknál, és itt előztek meg először montival. Már szürkületben
értem az
Az első és az utolsó olyan nap, melyen nem áztam el.
Augusztus 26.
A hatodik nap hatkor kelt a csapat, gyors reggeli, bicikli szerviz, fotók, wc és irány a hosszú szerpentin, a 2385 m magas Weisshorn hágó tetejére kellett felpedáloznom.
Szikrázó napsütés, 20 fok, rövid filmezés, fülhallgató a fülben, majd kezdődött az ereszd el a hajam száguldás. Lefelé menet fantasztikus kilátás nyílt a völgyben a folyó mellett elterülő falvakra. Épp, hogy csak befogadtam szépségüket és már tova is szállt, hisz percek alatt leértem és már másik látószögből, a szűk utcáin biciklivel gurulva csodáltam ékességüket. Kedvem lett volna leülni egy kiskút mellé és Hamvas Béla szellemi társaságában eltölteni ott néhány órát.
De az idő ketyeg és a km-nek fogynia kell. A srácok mára már türelmetlenekké váltak a mostoha körülmények miatt, ennek folytán minél előbb szerettek volna Chamonix-ba érni.
Szinte egész nap napsütésben fürödve tekerhettem, ellenben 19 óra után már vizesen róttam a kilométereket. Alagutakon keresztül, óriási sziklafalak alatt kapaszkodtam az esti szálláshelyünk felé. Egy domboldalon álló juhhodály mellett vertünk tanyát. A sátrak és az autó láttán családok jöttek ki a házakból és távcsövön figyeltek minket. Olyan nagy feltűnést keltettünk, hogy a szomszédok egymás között fejtegették, miféle szerzetek is lehetünk. Biztos vagyok benne, hogy elképzelni sem merték, hogy mi ott esetleg főzünk, biciklit szerelünk, és ne adj Isten, még ott is alszunk.
Egyre többen lettek és az irányunkba mutogattak. Tartottunk attól, hogy kihívják a rendőröket, ezért gyorsan főztünk magunknak valamit, hogy ha szaladni kell, ne üres hassal kelljen.
Az eső elvette mutogatós kedvüket és lassan szétszéledt a népes csoport.
Sikerült igazán kifáradnom, olyannyira, hogy üzenetírás közben elaludtam. A Sony Ericsson jóvoltából az Ipoly Tv-nek küldött e-mailjeimen keresztül közvetítettem, hogy hol és merre járok, mikor és mit csinálok.
Elromlott a pulzusmérő órám.
Augusztus 27.
Ismét egy
Már teljesen összeolvadtak a napok, néha még arról is megfeledkeztem, hogy másik országban járok, de ha tovább haladok és tehenekkel találkozom, akkor tudom, hogy Ausztria, ha bárányokkal, akkor Svájc. Gondolom, Franciaországban kecskék lesznek. A nap második felében gyönyörű tájakon és városokban jártam. Bár furcsa volt, hogy olaszul beszélnek és minden olaszul van kiírva, de azért tekertem. Mikor a rendszámok is olasszá változtak, már nem bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem, hol is járok. Szegények igen buzgón magyarázták, de olaszul egy mukkot sem tudok, vagy mégis: ti amo. Ezt inkább nem mondtam, mert egy termetes középkorú férfi volt, ki jóindulatúan mutatta az irányt.
A lényeg az, hogy 30-40 km-t feleslegesen kerekeztem. Nagyon boldog voltam, ráadásul 2/3-át gurultam. Délutánra kisütött a nap. Sajnos nem sokáig élvezhettem a jótékony hatását, estefelé ismét felhők kergettek, tekertem, ahogy tudtam, hátha nem ázok meg.
Még egy
A csillagos égbolt és kétoldalt a hegyek sziluettjei olyan gigantikus élményt nyújtottak, melyet csak a magashegyekben szoktam érezni. 22:30-ra értem be Martigny-ba. Az út szélén várt Laci és megmutatta, hová sikerült beállnia: az árokba. L
203 km. Bőséges vacsora: rizs, Szugyi Bens, desszertnek tejberizs lekvárral. Az eltévedést és az óra meghibásodását még fokozta, hogy kilyukadt a matracom és a hálózsákom zipzárja is megadta magát. Viszont engem ez mit sem zavart, kifeküdtem a rét szélére és aludtam, a biciklit pedig odakötöttem a hálózsákhoz, nehogy valaki letekerje helyettem a holnapi szakaszt.
Hálószoba, konyha, garázs, WC. Minden a szabad ég alatt.
Augusztus 28.
Gépies egyhangúságban indult a reggel. Mikor kikecmeregtem a hálózsákból, tudtam, hogy ez a nap valamivel másabb, de már a sietség szétzúzta ezt az új érzést. Csak mikor a biciklimet kezdtem átnézni, villant be agyamba, hiszen ma megérkezem!!!
Máris két lábbal a föld felett
lebegtem a boldogságtól. És nem azért, mert már unom, csak közelebb kerülök a
hegyhez, ahhoz a hegyhez, amit már pár évvel ezelőtt megmásztam és csodálatos
élményekkel gazdagított. Az utolsó svájci városban, pár snitt, majd eltűntem a
szőlőlugasok árnyékában.
Hívószavukra hallgatva gyorsan letekertem az utolsó kilométereket. Magyarországról indulva 7,5 nap alatt, közel 1400 km-t tekerve érkeztem meg Chamonix-ba. Abszolút nem éreztem fáradtságot. A rossz idő miatt egy nap kényszer pihenőnapot tartottunk.
Augusztus 29.
Pihenőnap. Akkumulátorok feltöltése. Városnézés esőben. Élelmiszeradagok kiporciózása, felszerelés kiválasztása, ami a hegyre jön. Bicikli rögzítése a zsákra. Rendrakás a kocsiban és a fejben. Ráhangolódás a hegyre, lélekben. Ja, és zuhanyoztunk is. Meleg vízzel. Információszerzés a hegy hóviszonyairól és az időjárás előrejelzésről. A pár héttel az érkezésünk előtt leesett hó már 3 ember halálát okozta.
Augusztus 30.
Le House-ból indultunk. Hátizsákjaink súlya alatt igen meglepődtünk (idehaza megmérve biciklivel együtt 43 kg-ot nyomott a szobai mérlegen) A fogaskerekű sineit követve haladtunk felfelé. Az egész táj felhőbe burkolózva nem keltett barátságos benyomást.
Szakadt rólunk a víz, Attilát bíztatnom kellett, hogy ez a szakasz nem olyan meredek és nincs is olyan messze az Egértanya. (Jaj, dehogy nincs!) Az alagútba beérve hallgatózni kellett, hogy nem jön-e vonat lefelé, ugyanis az alagút olyan szűk, hogy nem fér el együtt a vonat és egy megtermett hátizsák az emberével együtt. Hallgatóztunk, hallgatóztunk, de saját lihegésünktől nem hallottunk semmit. Előre mentem 20-30 m-t. Ha netalán jönne, akkor időbe szóljak Hamunak.
Jött is a vonat. A vonaton mindenki szájtátva nézett minket. Két izgalmas alagút átkelés után a fogaskerekű végállomásán 2300 m-en pihentünk meg. Itt igen hűvös volt, csak pár percig maradtunk. Néhány fotó és indultunk tovább. Innen már látni a Bosson gleccser nyúlványát, ami egészen lehúzódik az erdőhatár vonaláig. Keskeny köves ösvényeken vezetett az utunk. (Korábban úgy emlékeztem, hogy ez a szakasz egyáltalán nem meredek, de ezekkel a zsákokkal minden annak tűnt.)
Mikor megláttam, több mint megörültem a
Koszos padló, vasajtó, amit éjszaka a szél csapkod és ágy helyett deszka, na meg egy kinyithatatlan ablak. És egy erős vasbilincs, ami átfogja az egész házat, nehogy szétdőljön. Amolyan szükségszállás. De nekünk pont ilyenre volt szükségünk. Az egyik helyiséget egy lengyel házaspárral laktuk be és tettük otthonossá. Pár perccel a megérkezésünk után duruzsoltak a gázfőzők és forrt a víz. A lengyelekkel jót nevetgéltünk. A fiú csak azt tudta mondani magyarul, hogy szép magyar lányok. Egyetértően bólogattunk, mert tényleg ők a legszebbek.
Éjszakára mindent felakasztottam a gerendákba vert szögekbe, hátha a patkányok így nem férnek hozzá az elemózsiámhoz. 22 óra tájban arra ébredtem, hogy valami rágja a hálózsákomat, de a fejlámpámat felkapcsolva láttam, hogy csak Attila az.
Halkan súgta, hogy mindenfelé egerek vagy patkányok járnak, most épp a sarokban, a szemétben turkál az egyik. Egyszerre kapcsoltuk fel a lámpáinkat és tényleg olyat láttunk, amit még soha: nagy termetű, borzas szőrű, dagadt egér jött ki a zacskóból. Látszott rajta, hogy nem zavartatja magát, végül is ő van otthon.
Pár óra elteltével ismét Attila fényére ébredtem. Most éppen azt vélte felfedezni, hogy az ablakban hagyott rizsemet, a tonhal konzervet és a tejet szlopálja a mouse. Mire én is odanéztem, már a tányéromban volt és a kanalamból ette a rizst. Nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Soha nem hoztam fel tejet a hegyre, csak most. Isszák az osztrák tejet a francia egerek. Éjszaka még többször felébredtem, hogy mászkálnak a falon.
Éjfél után nagy létszámú román csapat érkezett és menedéket keresve a hideg elől, a padlásra fészkelték be magukat.
Szeptember 1.
Napkelte előtt felkapaszkodtam a ház feletti sziklaszirtre, melyről egyenes rálátás nyílt az 1400 m-rel lejjebb fekvő Chamonix városára. A felkelő nap fényétől izzottak a hegy csúcsai, majd a vörös festék folyamatosan folyt lefelé a völgy irányába, melegséget árasztva, amerre járt. Megmozdult a természet, a kőszáli kecskék játékosan döfködték anyjukat. (mintha csak azt akarták volna mondani, hogy kelés hétalvók, fel a szarvval!)
Pár perc elteltével a hófoltok is könnyezni kezdtek a lábam alatt. A ház tetejére egy magányos havasi csóka szállt, kíváncsian tekergette a nyakát, hátha akad némi reggelire való. Mikor visszaértem a menedékházba, már a többiek is felkeltek. Attilát az esti aktivitásának köszönhetően a lengyel kollégákkal elneveztük mouse hunter-nak.
Az esti mókát követően ki kellett fertőtleníteni az edényeket. Ehhez a legjobb megoldásnak a forralás tűnt. Reggeli után fogtuk a zsákjainkat és elindultunk a 2-es tábor irányába. Először kőtengeren keltünk át, majd fokozatosan meredekebbé vált a terep, míg annyira meredek lett, hogy csak cikk-cakk-ban tudtunk haladni felfelé. Félúton lehettünk, mikor úgy döntöttünk felcsatoljuk a hágóvasat a lábainkra. Ez pont oda esett, ahol az első kereszt található. Az árnyékos részeken a letaposott hó jéggé keményedett.
A keskeny sziklapárkányokon óvatosan kellett egyensúlyozni, mert a hálózsákra erősített bicikli könnyen beakadt a sziklafalba. Így azokon a részeken, ahol korábban gyorsan haladtam, most csak lassan tudtam araszolni. Már korábban is megfigyeltem, hogy mindenki megbámul, aki elmegy mellettem, de csak most tették szóvá, amit látnak.
A déli órákra értük el a
hóhatárt. Havas sziklákon botorkálva, majd egy hómezőt keresztezve érkeztünk
meg Tetteruse platóra, 3250 m-re. Úgy terveztük, hogy
még aznap továbbmászunk és
Felállítottuk a sátort és berendeztük a tábort. Mindeközben kipakoltunk a hátizsákjainkból és láss csodát: Attila zsákjából egy potyautas ugrott ki: egy szürke hasú, jóllakott hegyi egér. (volt ideje jóllakni J)
Délután a szinte menetrend szerint érkező hó-és kőlavinákat figyeltük. Próbáltunk valami rendszert találna a kiindulási pontjaikban, de nagy következtetéseket nem sikerült levonni. Egy íróasztal nagyságú kő hatalmas robajjal támadt az alatta mászókra.
Szörnyű volt látni, hogy pillanatokon belül bekövetkezik a tragédia és a két emberből az egyiket elsodorja. Isteni szerencse, hogy időben észlelték, de ez még nem jelentette azt, hogy megmenekülnek. A kő folyamatosan morzsolódott és más köveket is magával sodort a mélybe. Ami a legrosszabb, hogy folyamatosan változtatta az irányát. Nem lehetett kiszámítani a sodrás vonalat. Így csak az utolsó pillanatokban derült ki, hogy a srácok félre tudnak-e ugrani. A pattanásig feszült helyzetet földbegyökerezett lábbal néztük végig. Kaptak egy esélyt az élettől!
Úgy gondolom, nincsenek véletlenek, így ez sem volt az. Mindennapi életünkben körülvesznek minket ún. szinkronisztikus események, melyeket ha tudatosan élünk, észleljük őket. Ezek figyelmeztetnek, vagy választ adnak korábbi kérdéseinkre. Mindenesetre, ha jó, ha rossz, a javunkat szolgálják azzal, hogy az életünk látókörébe kerülnek. Az ember szabad akaratából fakadóan eldöntheti, hogy él-e a változtatás lehetőségével, vagy süket ember módjára sodródik tovább az árral, amerre a folyó viszi.
Leültek és lihegve bámulták a követ, mely kis híján a vesztüket okozta.
A délután további részét hó olvasztással töltöttük. Minden ételnek, italnak az alapanyaga a hólé.
A lemenő nap fényei ilyen magasságban feledhetetlen élményt nyújtanak a mászók számára. Ez olyan, mint egy előadás, amit minden hegyen lévő ember tátott szájjal figyel, fotózza, videózza, megpróbál egy szeletet hazavinni ebből a felejthetetlen élményből, hogy másokkal is megossza. De minden igyekezet ellenére sem sikerül. Egyetlen kópiát nézegetve sem jön át az a varázslat, amivel a természet megajándékozott itt minket. Ez sokkal több annál, minthogy egyszerűen le lehessen fotózni. Kézzel foghatatlan és ettől oly értékes. Ezek a percek, de lehet csak pillanatok, babonázzák meg a mászókat, és teszik őket függővé és egyben elszánttá, hogy újra a hegyek között ébredjenek.
Miután a nap elbúcsúzott és a korongja lebukott a hegyek mögé, rohamosan süllyedt a hőmérő higanyszála. Úgy döntöttünk, hogy a hálózsákjaink melegét választjuk és beköltözünk a sátorba. Éjszakába nyúló beszélgetés folyamán megtárgyaltuk a lehetséges variációkat a holnapi és az elkövetkező napokra. Másnap a technikailag legnehezebb szakasz következett.
Szeptember 2.
Már világos van, de a napot még nem látjuk, csak tudjuk, hogy a gerinc mögött már rég felkelt. Reggeli, keksz, forró teával. Indulunk a beszálláshoz. Úgy döntöttünk, hogy a hátizsákjaink súlyát csökkentjük. A sátor belső részét, a rudakat, élelmet lent hagyjuk. Ebből csak annyit viszünk fel, hogy ma és holnap ne haljunk éhen (csoki, aszalt szilva). Én semmi változást nem éreztem a hátizsák súlyát illetően.
Csak a tudatom segít, hogy 3 kg-mal kevesebbet nyom a zsák. Elrettentésképp, hogy ne szedjék szét a sátrat, büdös zoknit, alsógatyát és az esti edényeinket - melyek félig voltak nem hólével - hátrahagytuk.
3200 m-ről 600 méteres sziklaborda vezet fel 3800 m-re. Az út első szakasza a Grand Couloir, a Nagy Folyosón vezet, melyet tekepályának is neveznek. Feladat: minél gyorsabban sérülés nélkül áthaladni. A veszély forrása: a felkelő nap sugarai felmelegítik a sziklákat, azok megolvasztják maguk körül a havat és indul a tekézés. Itt történik a legtöbb baleset, a borsónyi kövektől a szekér nagyságúig minden előfordul. A Couloir-on keskeny ösvény vezet a szikla lábához.
Attila ment elől és miután átért, intett, hogy mehetek. A filmezés miatt minden apró részletet meg kellett tervezni. Középen tartottam, mikor apró kődarabok indultak el fentről. Próbáltam gyorsabban menni, de akkor beakadt a bicikli kormánya a mély hóba. Így csak lassan tudtam haladni és a gyors kövek utolértek. Szerencsémre már annyira szétforgácsolódtak, hogy jobbára csak szúrást éreztem a nadrágomon keresztül.
Miközben lassan araszoltam a túloldalra, Attila megpróbált kamerázni. De egy óvatlan mozdulattal leejtette a csákányát, ami pattogva szánkózott lefelé a gleccser gyomrába. Miután átértem, elkezdtem mászni, de ő rámszólt, hogy visszafordul. Csákány nélkül nem megy egy tapodtat sem. Lemásztam és elmondtam a hegyen felmerülő technikai lehetőségek nehézségeit.
Ami a legveszélyesebb szakaszt illeti, ott úgysem tudja használni (a sziklabordán). Legközelebb a csúcs környékén lenne rá szükség, de azt egy sima túrabottal is meg lehet oldani. Bár egy esetleges kicsúszás alkalmával kétségkívül egy csákány biztonságosabb. Megígértem, ha mégis úgy gondolja, hogy velem tart, minden lépésére figyelek.
Tehát elindultunk a kettes betétekkel tűzdelt sziklabordán. A köveken vastagon ült a hó, ezért bármennyire is bizonytalanok a lépések, és kényelmetlen a kapaszkodás, de hágóvasban kellett másznunk. Én másztam elől és így lépéseket és fogásokat kitapogatva segítettem Attilát az instrukcióimmal. Most szembesültünk csak igazán a hátizsákjaink súlyának nehézségeivel. A mászás során több alkalommal csúszott meg a kezem a jeges sziklán. A zsák súlya kihúzta a felső testemet a fal síkjából. Ilyenkor tíz körömmel kellett kapaszkodni, ha fent akartam maradni. A bicikli csak fokozta az egyébként is pattanásig feszült légkört azzal, hogy minden lépés, fogás alkalmával kimozdított egyensúlyomból.
Egyik alkalommal, megfelelő lépés hiányában felhúzódzkodtam egy sziklapárkányra. Mikor fel akartam volna tenni a lábamat a kezem mellé, beakadt a bicikli kereke a fejem felett kinyúló áthajlásba. Két-három próbálkozás után, mikor már csak két kezemen csüngtem, az is a nagy súlytól folyamatosan egyenesedett, nem láttam sok lehetőséget a megoldásra, előre nem és visszafelé már nem tudtam mászni. Gyors helyzetfelismerés, még gyorsabb cselekvés. A hátizsákom pántját leengedtem az egyik vállamra, majd a zsákot a testemmel a sziklafalnak szorítottam. Így az egyik lábamat sikerült feltenni a párkányra, majd nagy kínszenvedések után a biciklis zsákot felhúzva a másikat is. Ilyen és hasonló helyzetekkel még jó néhányszor kellett szembenéznem.
A fizikai, de inkább a pszichés megpróbáltatásokat Attila igen nehezen viselte el. Ezért folyamatosan önteni kellett bele a lelket. Ha összefogunk, meg tudjuk csinálni. Odalent a kőtengernél még megvetve néztek más országok mászói, idefent inkább kérdően tekintettek és érdeklődve kérdezősködtek a bicikli és a hozzá fűződő kapcsolatomról. De volt, aki csak széles mosollyal az arcán odakiabálta: crazy man. A 3 órás utat 5 óra alatt tettük meg.
Ragyogó napsütésben értünk fel a
Idefent sokkal tisztábban és mélyebben éltük meg a mindennapok egyszerű örömeit. A hegyen más válik fontossá: kiszakadva a hétköznapi élet lüktető forgatagából, más értékek képezik a valóságot. Átértékelem a további tetteimet, elgondolkodom honnan is jövök, hová is tartok és vajon jó úton haladok-e? Minden egyes ilyen alkalommal, mikor sikerül hátam mögött hagyni a művilágot, akárhányszor visszatérek az egyszerű életből, más ember jön ide vissza, mint aki elment, mindig veszítek egy kicsit a kényelmemből, az igazamból, a dominanciámból és ezáltal valami gyökeresen megváltozik: az életminőségem.
Délután felpattantam a bicikli nyergébe és tettem egy pár kört olyan helyen, ahol korábban senki. A tájidegen bicikli igen furcsán festett a meredek hegycsúcsokkal tűzdelt havas tájban. A napnyugtát pehelypáholyból nézhettem végig. A hálózsákomba beburkolózva fotóztam a búcsúzó fényeket. A hegyen az ember a lenyugvó nappal fekszik és a felkelő nappal ébred, kivéve, ha a csúcstámadás előtt áll, mert akkor a hajnali órákban kénytelen kelni, hogy a hóviszonyok az oda-vissza úton is optimálisak legyenek.
Attila úgy döntött, hogy a kimerítő mászást civilizált körülmények között szeretné kipihenni. Ezért bent aludt a menedékházban.
Szeptember 3.
A csúcsot nem támadjuk, hanem megmásszuk, alázattal.
Hajnali 1 órakor indultunk a csúcsra. A koromsötétséget csak a csillagok fénye törte meg. Szabad szemmel csak úgy lehetett megkülönböztetni, hol a horizont: ahol a fojtogató sötétség megszűnik és az égbolt csillagokkal hintve folytatódik. A fejlámpám fénye mutatta utunkat, jelezvén a lent maradt mászóknak, merre is haladunk. Jó iramban kapaszkodtunk.
Csak 4300 m-en fordultunk vissza és néztük volna meg, merre is haladtunk, de helyette csak a tátongó sötétséget és a mélyen fekvő város több ezer fényét láttuk pislogni. A Dôme-ról lefelé vezető ösvény egy nyeregben folytatódik, majd hirtelen ismét 4300 m-re emelkedik a Vallot házhoz.
A ház alumínium lemezekből tákolt építmény, melyben belül majdnem ugyanannyi hó van, mint kint. Odabent semmivel sincs melegebb, csak annyi az előnye, hogy nem fúj a szél. Aznap mi voltunk az első mászók, kik ezt a magasságot elérték. Attila a kimerültségtől, és az időközben feltámadó hideg szél elől bement a házba. Ekkor szembesültem azzal a szomorú ténnyel, hogy Attila nem csak egyszerűen fázik, hanem a teste folyamatos izom összehúzódásokkal és fogát vacogtatva védekezik, jelzi, hogy neki már túl hideg van. Nejlonzsákokból valami fekvő alkalmatosságot barkácsoltam és lefeküdtünk erre. Attilát átöleltem és próbáltam melegíteni a testét a testemmel. 2,5 órát feküdhettünk a földön.
Attila már ekkor jobban érezte magát, de elmondta, neki itt ér véget a csúcstámadás. Elege van az egész megpróbáltatásból és minél előbb vissza akar érni a civilizáció nyújtotta biztonságba. A mászás kezdetétől figyeltem Attilát és láttam, hogy a felmerülő feladatokhoz nem, vagy csak nehezen tud alkalmazkodni. Elmondtam neki, hogy nem csodálkozok ezen döntésén, mert az elmúlt 3 napban olyan erős impulzusok érték, amit egy hegyen otthonosan mozgó embert is megviseltek volna. Viszont tudtam, hogy ez a hegy álmai netovábbja, pár évvel ezelőtt 3800 m-ről volt kénytelen visszafordulni, és a csalódás ellenére ő mégis itt van és megpróbálta újra. Ha most nem jön és visszafordul, megmarad benne ez a keserű élmény és ide biztos, hogy még egyszer nem jön vissza, de lehet, hogy a hegyeket is nagy ívben elkerüli. Ezért ez az utolsó lehetősége, hogy feljusson a csúcsra. Megígértem neki, ha tovább jön, az ő tempójához alkalmazkodom és cm-ről cm-re együtt haladunk.
A döntés megszületett: elindultunk felfelé.
Ekkor már a hajnal nemcsak a felkelő nap
fényeit, de égen szálló hófelhőket is hozott magával. Amitől szálltak, az volt
a legveszélyesebb számunkra. Olyan erősségű szél támadt, hogy a mászók 70 %-a
visszafordult. Hol meredek, hol kevésbé meredek kígyózó gerinc vezet fel a
csúcsra, melynek bizonyos szakaszait gleccserhasadékok, hóhidak és alkalmanként
keskeny tarajgerincek tarkítják. A mászók többsége feltehetően az erős
széllökésektől és a pár lábfejnyi szélességű taréjgerincen való átkelés
nehézségének lehetőségétől hátrált meg. A szél olyan erősre korbácsolódott,
hogy három alkalommal ledöntött a lábamról. A hátizsákra erősített bicikli
vitorlavászonként működött, így az erős szélnek köszönhetően úgy cibált, mint
egy falevelet.
A viharos erejű szél két lehetőséget hozott magával. A taréjgerincen a hátizsák miatt nincs esélyem átkelni. Ezért vagy visszafordulok, vagy itt hagyom 4400m magasan a zsákot, és tovább mászok. Nem voltam csalódott, hisz tudtam, hogy ilyen magasan még nem járt bicikli, és ha a tovább viszem, akkor esélyem sem lett volna a csúcsra. Nem kérdés, az utóbbit választottam, természetesen szem előtt tartva azt, hogy így Attila elől sem veszem el a csúcstámadás lehetőségét. Lassan, de megállás nélkül, olykor több tíz méteres tátott szájú hasadékok mellett haladtunk tovább. A magassággal egyikünknek sem volt problémája. Attila jól akklimatizálódott, nekem pedig korábbi mászásaim adtak jó alapot ebben a magasságban. Kissé aggasztottak az ÉNy-i irányból beszálló felhők, de megnyugodtam, mikor láttam, hogy a lábunk alatt ÉK-ről kerülik meg a hegyet. Nagyon erősnek éreztem magam, szinte futni tudtam volna felfelé.
Teljesen úgy vettem a levegőt, mintha idelent tengerszinten lettem volna, pedig odafenn már csak a fele oxigén van jelen ilyen magasságban. A felhők kezdtek teljesen besűrűsödni, nem értettem mi történik, de bizony nem sok idő telt el az észlelés és a tudatosodás között, mikor megláttam, hogy azok a felhők, melyek elhúztak a lábunk alatt a fehér óriás mögött, a Mont Blanc csoportba megakadva tornyosulnak és kezdik betakarni az egész égboltot.
A sötét felhőknek nem sok idő kellett
és már a csúcsot is szürke paplan borította. Attila léptei a kimerültségtől és
feltehetően az oxigén hiánytól egyre bizonytalanabbak lettek, órája ekkor
Ezzel szemben most ordít a szél, és szürke felhő borítja a csúcsot.
Megbeszéltük, hogy amíg én felmegyek a csúcsra, ő megvár, és együtt kezdjük meg az ereszkedést.
Elindultam, a gerinc fokozatosan ívelt és enyhén emelkedett, aztán majdnem vízszintben folytatódott, de ekkor a csúcshoz hasonlóan már engem is elnyelt a szürke felhő. Először 3-4 métert lehetett látni, majd ahogy fokozatosan emelkedtem, a látóterem úgy szűkült 1,5 m-re. Mindeközben felerősödött az egyébként is orkánerejű szél. Az oakley viharszemüvegem nagyszerűen funkcionált, mindaddig, míg rá nem fagyott a hó a lencsére. Semmit sem láttam!
Újjnyi rést hagytam a szemüveg és az arcom között, hogy kilássak, de a szél szemembe vágta az apró hókristályokat, és olyankor mintha tűvel szurkálták volna a szememet, a fájdalomtól nem láttam. Tudtam, ha a keskeny taréjgerincen megcsúszok, esélyem sincs a kemény jégen megfogni magam.
Így a hibázási lehetőségem nulla, bármilyen hibával az életemmel fizethetek.
A felhőbe érve sokszor olyan sűrű volt a hóesés, hogy nem láttam a gerinc vonalát és nem láttam hová léphetek, így csak a túrabottal tudtam kitapogatni a lépéseknek megfelelő helyet. A sűrűsödő széllökések miatt négykézláb ereszkedtem, de esetenként így sem volt elég, ezért a kezemmel és a lábammal átkaroltam a csúcsgerincet. Próbáltam felvenni egy ritmust, számoltam a széllökések és a köztük eltelt másodperceket, nem sok eredménnyel. Centiről centire araszoltam a csúcs felé. Minden mozdulatot kétszer meggondoltam, tudtam, hogy ennek a fele sem tréfa.
Azt mondják a szerencse Isten ajándéka, de a sikerhez elszántság és akaraterő is kell, amit csak mi magunknak fejleszthetünk ki. Minden erőmmel küzdöttem, de legfőképp belső tartalékjaimra volt szükség.
Ezek az események (és szándékosan nem nevezem harcnak, mert a hegyekkel, a természet erőivel nem lehet harcolni) fejben dőlnek el. Nem egy olyan embert láttam, aki kontrollálatlan körülmények között agyban már meghalt. Aki harcolni akar, az ne a hegyekbe jöjjön, üljön le otthon a számítógépe elé és vegyen elő valami újstílű játékot, ahol kiélheti az indulatait. Nem mintha ez segítene rajta, de mégsem kockáztatja mások és a saját életét.
Nem kevés kifejezés terjeng a hegymászók között, ami arra utal, hogy ki-ki a személyes harcát jön ide, a hegyekbe megvívni. De elfelejtik, hogy ez nem játszótér. Meghódítom - legyőzöm - csúcstámadás. Ezek a kifejezések mind arra utalnak, hogy nem a természet erőivel összhangban, hanem ellenük, önös érdekeket kiélve próbálnak tevékenykedni a hegyen. Felfelé jövet sok olyan embert láttunk, akiket a hegyi vezetők kötélpórázon húznak fel, mint egy bábút. Hallottak a hegyről, hogy ez a legmagasabb Európában és a hiúságuk azt követeli tőlük, hogy másszák meg, mert akkor jobb emberek lesznek. Viszont ettől, hogy nem lesznek jobb emberek, csak az egójuk dagad akkorára, hogy leérve a hegyről a kocsiba sem tudnak majd beülni az arcuktól. Sajnálom őket, mert úgy küzdenek egy cél érdekében, mintha az életük múlna rajta. Ezzel még nincs is semmi gond, de nem értik az út lényegét, nem azonosulnak a hellyel és nincs bennük alázat. A felkészülésük hiánya miatt úgy néznek ki, mint aki kétszer lefutotta a maratont.
A csúcsra érve letérdeltem, becsuktam a szemem és elmondtam egy Miatyánkot.
A csúcsot csak onnan tudtam azonosítani, hogy már korábban jártam itt és emlékeztem, ahol a keskeny gerinc kiszélesedik, ott kezdődik a csúcs, vagyis a látási viszonyok 1,5-2 m-re korlátozódtak. Még csak a csúcsfotókat készítettem, de már az ereszkedés menetét raktam össze a fejemben.
A cél az, hogy feljussak a csúcsra és nem az, hogy a csúcson legyek, mert az út a lényeg és nem a cél.
Természetesen fel akarok jutni a csúcsra, de nem veszek bele annak dicsőségébe, a csúcs csak egy állomás a tapasztalás régiójában. Számomra az odavezető ösvény megpróbáltatásokkal tűzdelt valósága az, amiért megéri csinálni. Az ott szerzett szélsőséges tapasztalatok és a vele szemben tanúsított akaraterőm az, amit átkonvertálok a mindennapi életembe.
A lefelé menő úton az életem volt a cél. Úgy tűnt, gyorsabban haladok, bár körülményesebbnek tűnt. Nem tudom, hogy perc vagy óra telt el azóta, hogy Attilától elváltam. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, csak a jelen pillanatra és a bekövetkező lehetőségekre tudtam koncentrálni. Ha ezek nem is voltak olyan rózsásak, egészen nyugodt tudtam maradni.
Bár megtörtént a legrosszabb, amire nem is számítottam, Attila eltűnt.
Nem tudtam, hol keressem. Mire visszaértem, csak akkor láttam, hogy a levezető nyomokat teljesen elmosta a hóvihar. (a gerincen fel sem merült bennem, hogy ilyen feladattal kell szembesülnöm, amikor letérek róla). A látótávolság most sem volt jobb, mint odafenn, ezért csak tapogatózni tudtam a fehér homályban. Próbáltam a tájékozódó képességemre hagyatkozni, de a lejutáshoz több részletre lett volna szükség. A környék tele van hópárkányokkal, amik 1500 m-es szakadékokba végződnek, gleccserhasadékokkal, amiket csak akkor vettem észre, ha már a botomat félig elnyelte, a bizonytalan hóhidakról és behavazott repedésekről nem is beszélve. Egyszóval elindultam és nem lehetett tudni, mikor hibázok. Folyamatosan azok a lehetőségek pörögtek a fejemben, amik Attilával történhettek.
Ketten vagyunk ezen az óriási hegyen, de lehet, hogy már csak egyedül?
Szörnyű érzés volt ilyen gondolatokkal folytatni az ereszkedést. Lassan, óvatosan araszoltam lefelé, a tájékozódást segítette a korábbi mászóktól hátramaradt vizelet, hányás és ürüléknyomok. A frissen hullott havon átütöttek bizonyos részletek és ezzel némi támpontot adtak az egyébként is nehéz helyzetben. Mikor egy meredekebb rész alján lévő hasadékhoz értem, arra lettem figyelmes, hogy tőlem bal kézre egy nagyobb sziklatömböt látok.
Hátha ez segít tájékozódni - gondoltam. Mivel nem volt messzebb 3 m-nél, egy-két lépést megtéve láttam, hogy emberek. Három svéd mászó rekedt fenn a viharban. Nem tudták, mi tévők legyenek Első kérdésemmel Attila után érdeklődtem, de sajnos nem látták őt. Közöltem velük, hogy fenn még rosszabb a helyzet és hamarosan itt is olyan lesz, úgyhogy meneküljünk. Ők sem tudták az utat lefelé. De volt egy hatalmas előnyük, volt náluk kötél.
Megbeszéltük, hogy egy könnyű, de tapasztalt mászó megy elől és utána a többiek. Én még ekkor sem voltam bekötve, mert nem volt mihez. Az élen haladó lány több alkalommal beszakadt, hol derékig, hol mellig. Segítettem az utolsó embernek kihúzni és kezelni a kötelet. Láthatóan rosszul volt a magasság miatt, láttam, hogy nem oda lépett, ahová nézett, többször elesett és csak imbolygott a kötélvégen. A hóba többször megfürödve teljesen átáztak a kesztyűink, az arcunkat már nem éreztük, csontig hatolt a metsző szél.
100 m-t kb. 30 perc alatt tettünk meg, mikor megláttam valami sötét foltot a fehér pokolban. Mintha egy térdelő emberre emlékeztetne az alakzat. Közelebb mentünk és megtaláltuk Attilát. Utólag mesélte, hogy azért indult el lefelé, mert látta, hogy a nyomok percről percre kezdenek elmosódni és itt ahol ráleltünk, már azon gondolkodott, hogy beássa magát, mert már nem érzi a lábát a hidegtől, be szerette volna tenni a hátizsákba. Attilát bekötöttük és lassan ismét elkezdtünk ereszkedni.
A vihar olyanná fokozódott, milyet még soha sem láttam. Így visszaemlékezve, a National Geography műsorán láttam csak ilyet, mikor a hegymászók minden erejükkel és meglévő eszközeikkel küzdenek a tomboló viharban.
Volt úgy, hogy a széllökések miatt le kellett feküdnünk a hóba. Két alkalommal Attila kapott lehetőséget az élettől, a sorstól, Istentől, hogy tovább folytassa a földi életét. A friss hó ráesett a vízjégre és ezen a hágóvas is megcsúszott, így a többieket magával rántva megindult lefelé a szakadék irányába. A lány és a jólképzett fiú tették a dolgukat és csákányaikkal, hágóvasaikkal biztos pontot keresve próbálták megfogni Attilát. A hátsó ember erőtlenül rogyott össze, csúszni kezdett Attila irányába. Én abban tudtam segíteni, hogy utána ugrottam a nagytestű fiúnak és miután megfogtam a lábát, együtt szúrtuk le a csákányt és biztosítottuk a többieket.
Időközben nagy nehezen - ugyanis a friss hó betakarta - megleltük a hátizsákot, majd kis idő múlva a Vallot házban kerestünk és találtunk menedékre. Meggyötört havas arcok, elfagyott ujjak, kérgesre merevedett kabátok, vizes kesztyűk, de reménykedő tekintetek! Az egyik svéd fiúval kibogoztuk az összefagyott kötelet és a házban talált négy cseh mászót rávettük, hogy másszanak velünk. Nem volt sok időnk, ugyanis még a sötétedés előtt el kellett, hogy érjük a 3800-as tábort. Kilencen összefogva és összekötve indultunk a tábor irányába. A felhők jöttek-mentek, hol elleptek minket, hol tovább álltak, a nagy ködben nem tudtunk jól tájékozódni. 50-100 méterenként percekig álltunk, míg az első emberek kitalálták, hogy merre menjünk.
Az egyik ilyen alkalommal a svéd mászók közül Martin, egyszerűen összerogyott. Nem értettem, hogy mi történt vele. Kis idő múlva felkelt és tovább indult a csapattal. Csak egy óra múlva jöttem rá, hogy mi is történt vele: az egyik ilyen alkalommal, mikor a többiek keresték az irányt, teljesen elnyomott az álom, arra ébredtem, hogy a hátizsákom súlya alatt összerogyok. Állva aludtam el a kimerültségtől. 18 óra körül értünk be a táborba.
Szomorúan láttam, hogy a hálózsákomat és minden kiegészítő felszerelésemet vastagon belepte a hó.
Szeptember 4.
Másnap reggel szomorú dologra ébredtünk.
A sziklabordát, amin aznap lefelé kellett, hogy menjünk, vastag jégréteg borította. (Az éjszaka hullott csapadék ráfagyott).
Hajnalban a csúcsra induló mászók közül már mindenki visszaért. A tegnap kezdődött vihar azóta is tartott és senkit nem engedett fel a hegyre. A tapasztalt hegymászók, akik már Himaláját is többször láttak, üveges tekintettel bámultak maguk elé a menedékházban. Látszott rajtuk, hogy nem mindennapi eseményeken mentek keresztül odafent.
Attilával arra vártunk, hogy a felkelő nap fénye leolvassza a sziklára dermedt jeget és így kevesebb veszéllyel kell szembenéznünk az ereszkedés során. (az olvadás ugyan megtörtént, de a hegy minden porcikája mozgott. Attila a helikopteres mentésen gondolkodott, mert nem sok esélyt látott, hogy élve lejut. Őszintén szólva én sem láttam sok esélyt arra, hogy épségben lejutunk a táborba.) Fentről a táborunk apró kis pontnak látszott. A helyzet igen bizonytalan volt, de választásunk kevés, így elkezdtünk ereszkedni. A sziklák nedvesek, a hó latyakos, a sziklatörmelékek omlósak voltak.
Kevés biztonságos fogást találtunk. Ennek sajnos meg is lett az eredménye, ugyanis Attila keze megcsúszott egy vizes sziklán és kicsúszott a Couloir-ba. Egyre sebesebben haladt a gleccserhasadékok irányába (Rettenetes volt látni, hogy a hátizsák súlyától tehetetlenül forog és pattog a meredek havon.) Szerencséjére és ez már a 3. szerencséje ezen a hegyen, az egyik sziklaborda megdobta és áttaszította egy másik részbe, ahol a mélyebb hóban sikerült lefékezni magát. Fentről nézve elég bizonytalannak látszott a helyzete és azt sem lehetett tudni, hogy megsérült-e. Az utánunk mászóktól kötelet kértem, leraktam a hátizsákomat és leereszkedtem Attilához.
Szerencsére nem történt semmi komolyabb baja, így a kötél segítségével felkapaszkodtunk. Nagy megdöbbenésemre nem találtam ott a biciklis zsákomat, ahol hagytam. Rövid keresés után rájöttünk, hogy lezuhant a sziklaborda tövébe.
Ismét ereszkedés. Szomorúan láttam, hogy a bicikli összetört és a zsákra erősített többszázezer Ft-os objektív odaveszett és valahol valamelyik gleccserrepedés alján érhetett földet.
A táborba leérve hálát adtunk az Istennek,
hogy a megpróbáltatásokat élve megúsztuk. Sátorbontás után nem volt időnk havat
olvasztani, így ketten mindössze fél liter vízzel ereszkedtünk 3000 m-t. Attila
lefelé jövet már követ szopogatott, hátha attól megindul a nyálképződése. Már
sötétben értünk a meredek erdei szakaszhoz, elcsigázottan és a kimerültségtől
már szinte holtkórosan bolyongtunk a fák között. Természetesen sikerült is
eltévednünk, ezért 23 h-kor értünk le a parkolóba.
Jámbor örömök, zuhanyzás, fogmosás, gondolatok rendezése.
Épp a társas hegymászások nyújtanak alkalmat arra, hogy egyszerre legyek önmagam és csapattárs. Korábbi egyéni mászásaim és versenyeim alkalmával azt tapasztaltam, hogy egyedül sokkal gyorsabban és kényelmesebben tudok haladni, hisz nincs, aki nyöszörögjön, hogy itt fáj, ott szúr, lassabban, és felelősséget is önmagammal szembe kell tanúsítanom. Viszont ha egy párral, vagy egy csoporttal tevékenykedek, akkor alkalmazkodnom kell. Egy egység része, alkalom adtán a motorja vagyok. Az így szerzett eredményekkel eltöltött időt többre becsülöm. Az alkalmazkodás kapcsán szembesülök azzal, hogy melyik tulajdonságomat kell megszelídítenem, hogy mások hasznára váljak.
Az expedíció támogatói voltak:
Vitalitás SE, Trekland, Balassagyarmati Határőrigazgatóság, Három Testőr Kft, Nógrádi Tüzeléstechnikai Kft, Ipoly Unió Egyesület, Honvédelmi Minisztérium, Cserhátvidéke Takarékszövetkezet, Ipoly Televízió, Delta-Tech Kft, Oakley, Balassagyarmat Város Önkormányzata, Balassagyarmati Ajándék Üzlet, Érsek Balázs ötvös, Golyán Szilárd.