Egy balassagyarmati díszpolgár, Jobbágy Károly

1921-1998

2006-ban, az 1956-os forradalom 50. évfordulója kapcsán, a megemlékezéseken és a Magyar Rádióban is többször elhangzott a költő Mondják, a himnuszt énekelték c. verse.

A szeptemberi, Balassagyarmatiak találkozójának budapesti rendezvényén is élvezhettünk egy, a várost megörökítő Jobbágy Károly verset.

Kíváncsivá tett, milyen életet élt a költő.

Az alábbi életút leírása remélhetőleg segíthet másoknak is ennek megértésében.

Jobbágy Károly költeményei számos iskolai ünnepély kísérői voltak a 60-as, 70-es években, de életrajzát áttekintve, alkalmanként tanáraink időszakos bátorsága, a kultúrpolitika árnyalatainak figyelmen kívül hagyása vagy erős lokálpatriotizmus kellett, együtt vagy külön-külön, hogy Jobbágy Károlyt szavalhatott a korabeli diák.

Jobbágy életútja magán viseli történelmi fordulatainkat, az ideák és eszmék, néha bénító és megtévesztő bűvkörében élő honfitársunk útkeresését, a remény és csalódás ciklikus változását, az elismerést kereső művész magárahagyottságát.

Jobbágy Károly 1921. május 27-én született Balassagyarmaton, a Kossuth Lajos u 12. számú ház udvarában lévő kis szoba-konyhában, nagyszülei lakásában.

Eredeti neve Jancsovits, költői pályája kezdetén vette fel a szegény néphez tartozást kifejező Jobbágy nevet.

A család Budapestre, majd Abbáziába költözött, ahol apja cukrászként dolgozott.

Édesanyja 24 évesen meghalt, az akkor öt éves gyerekkel az apa visszaköltözött Budapestre, majd fiát Balassagyarmatra, a nagyszülőkhöz küldte. A majdani költő a szabósegéd nagyapjának műhelyében nőtt fel, itt ismerte meg a szegénységet, amelyben nem éhezett, de vajat ritkán látott, de fényt nagyon keveset, mert még a petróleummal is takarékoskodni kellett.

Az irodalommal először nagyapja meséi révén találkozott, aki esténként katona- és kísértet históriákat mesélt neki.

A család papnak szánta a kisgyereket, ezért mindent elkövettek, hogy Pesten továbbtanuljon.

A négy polgárit elvégezte, de a gimnáziumban tanárai miatt több, életre szóló csalódás érte.

Apja másodszor is megnősült, azonban a család élet- és lakáskörülményei változatlanul rosszak maradtak, pincelakásokban éltek, egyik napról a másikra.

Érettségi után belép a Szociáldemokrata Pártba, első versei a Népszavában jelennek meg.

1943-ban bevonul, majd 1945. márciusában, a háború végnapjaiban zászlósként olyan parancsot kap, hogy vigye át csapatát Ausztriába. Fellázítja társait a parancs megtagadására, mert hitt a moszkvai rádió magyar adásának, hogy akik nem lépik át a határt, azoknak szabad hazamenetelt biztosítanak.

A Szálasi hívők már az ősszel hazatértek, akik a tiszta szívű költőnek hittek, évek múlva kerültek vissza (már aki) Szibériából.

A focsan-i gyűjtőtáborban Jobbágy naivitása újból megmutatkozott, amikor az ellenállásban vagy a munkásmozgalomban résztvettek jelentkezését kérték, ő a társaiért vállalt szolidaritásból nem jelentkezett, de kíváncsi is volt, mi vár a többségre.

Ezt az Urálban, 45-50 fokos hidegben megtudhatta.

A kilátástalan helyzetben beletörődést mutató verseket írt, minden lehetőséget megragadott azonban versei megörökítésére, ezért cementes zsákra, borítékra írt.

Hazatérve megmutatta verseit Illyésnek, Szabó Lőrincnek, akik óvatosságra intették, sőt tanácsolták, jobb, ha elégeti azokat. Így a Vesszőfutás c. kötete csak 1990-ban jelent meg.

A fogság évei alatt fokozatosan jutott el a kommunizmus eszméjétől a kiábrándulásig.

Megtapasztalta, hogy a táborlakóknál még jobban fél az orosz paraszt, a kiszolgáltatottság mindenkit sújtott.

De Jobbágyra a naiv hit és a kettősség is jellemző volt. Nehezen szabadult meg ifjúkori, világmegváltó álmaitól, még gerendacipelés közben is a szocialista rendszert dicsérte.

1947-ben, hazafelé menet - amiből végül újabb egy éves Dnyeper menti kényszermunka lett - a búzamezőkre és a kolhozföldekre mutatva mégis a rendszert dicsérte. Társai szidták, átkozták, bárcsak sose térne haza, kívánták neki.

Az egy éves hosszabbítás révén ez a kívánságuk majdnem teljesült.

Amikor az egyik őr megkérdezte, miért hozták ide, ő megmondta, hogy versei miatt.

Az őr szörnyülködött:

Te szerencsétlen! Sose kerülsz haza.

1948. szeptember 10-én végül hazajut, megfáradt, megtört emberként érkezett. Ekkorra már átértékelt, de a fogságot isteni kegyelemként látta. Ő, aki hitt az eszmében és a Szovjetunióban, úgy vélte, ha nem látta volna saját szemével a valóságot, belesodródhatott volna olyan dolgokba, amit később szégyellnie kellett volna.

Elfordult a politizálástól és csak 1988-ban, az MDF-be történő belépéskor változtatta meg véleményét.

Hazatérte után tanulni akart, oroszul már kint is jól tudott, de beiratkozott a magyar-orosz szakra. A koholt perek és kitelepítések megdöbbentették, az akkori befolyásos írók agitálása ellenére nem fogadta el a karrier lehetőségeket.

A 1956-os forradalomban nem vett részt, de lelkesen üdvözölte azt.

Igaz világot akart, amiben nincsenek leleplezésre váró dolgok, ártatlanul bebörtönzöttek.

A rádió mellett és a Mondják, a himnuszt énekelték c. versei bejárták a világon szétszórt magyarokat is, és hatalmas sikert arattak.

A forradalom bukása elkeseredéssel tölti el, de még jobban az a mellőzés és visszautasítás, ami az elkövetkező időszakát jellemzi.

1963-ban kiadott Hó és nap c. kötete azonban nagy sikert arat és visszahozza önbizalmát, József Attila díjat is kap.

A 70-es években bekövetkezett ízlésváltozást nehezen értette meg. A posztmodernt elvetette, ő a közérthető költészetet szerette és művelte, amit az egyszerű ember is megért, de mindezt magas szintű nyelvi megfogalmazásban.

A politikával többszörös gondjai akadtak. Kárpátaljai ösztöndíja idején megalakította a József Attila kört és a magyar szabadság szintjén akart irodalmat csinálni.

Ez nagy bűnnek számított, rendőrségi beidézés, a helyiek ázsiai katonai szolgálatba rendelése lett belőle.

Hazatérte után panaszkodott, hogy nemcsak Erdélyben, hanem Kárpátalján is elnyomásban élnek a magyarok, furcsamód ezt itthon nem fogadta lelkesedés.

Szülővárosáról írott, Újarcú, szelíd szülőföld c. verse csak egy szigorú cenzor nemtetszését válthatta volna ki, de hogy a művészek sorsát néha más is befolyásolta, mutatja, hogy a három T idejében, Aczéllal hogyan gyűlt meg a baja. A Pedagógiai Társaság elnökeként sötétre sikerült szakmai írásai miatt Aczél megneheztelt rá, ezen összeszólalkoztak és egy németországi ösztöndíja ellenére bevonatták útlevelét.

Hosszú évekre elhallgat, majd 60. születésnapjára, 1981-ben Balassagyarmat díszpolgárává választják. Ezt nagy kitüntetésnek tartja, üröm azonban, hogy a Palócföld a neki szánt négy oldalból csak egy oldalon üdvözli, majd a megyében is negligálják.

Váratlanul, 1986. tavaszán két hónapos amerikai meghívást kap, úti élményeit Amerika poétaszárnyon c. könyvében örökíti meg, amelyet a balassagyarmati Ipoly Könyvkiadó jelentet meg.

Bár a kinti magyarok gyanakodva fogadják, de őszintesége, nyugalma, becsületessége hatott.

E kötet bevételéből irodalmi alapítványt hozott létre, így régi vágya teljesült, hogy valamit tehetett szülővárosáért.

Élete utolsó éveit jobbára ágyhoz kötötten töltötte, depresszió, Parkinson és Alzheimer kór támadta meg.

Mint érzékeny művész nehezen viselte a meg nem értést, a költészetet ő szolgálatnak tekintette, a jogtalan és jogos kritikákat mindig magára vette. A költészet kis emberének is hívták, az örök vesztesnek.

Bizonyára ebben közrejátszott naivitása, alkalmankénti karakánsága, és az, hogy gyakran naiv vagy inkább idealisztikus elképzelései nem találkoztak, nem találkozhattak tragikus történelmünk mindennapjait irányítók szándékaival.

Összeállította: Nagy László

Forrás: Jobbágy Károly Válogatott versek c. antológia