Jobbágy Károly: Újarcú, szelíd szülőföld

Balassagyarmat

A város felszabadulásának

30 éves évfordulójára.

I. Bizony ötven, sőt, - több, mint ötven... Süvít a gyors idő fölöttem. Az emlékezet kihagy néha, ráhull a napok omladéka, egy hét? - már mérföldre a mától. De - bár fedi a múlt tört bokra - Vakít a gyermekkor ragyogva Fél évszázadom távolából. A Kossuth Lajos utcát látom, macskaköveit, fénykeretben. A Petrovics-ház udvarában kósza sorsomra itt születtem, itt eszméltem rá önmagamra, ismerkedtem, - nevetve fájva - az élettel, egy vén szabócska - Jancsovits Ignác - unokája. Belőlem fut le az Ipolyra a kanyargós kis Templom-utca, volt napjaimat körbefolyva felragad, tengerekbe futna. A betűkre Jeszenszky Margit néni tanított mutogatva: i-nél az ujj a szájhoz illik, z-nél a levegőt kavarja. Olvasni egyre jobban tudtam de mutogatni semmiképpen. A gondolat szárny volt alattam, s röpültem már a messzeségben, csak távolból hallottam néha: -Mutasd! -s ez mindig visszarántott. Aztán hagyott már. - Olvass szépen! S én elolvastam a világot. Másodikban Erdélyi Sári néni emelt még magasabbra. Szépség, rajongás, (Földi, égi...) mind tőle van... és hogy a gyatra kopott szó hirtelen világít, nála láttam. Beleszerettem nyolc évesen, s ez kísér máig felettem rezgő fényjelekben. Ő vitt először nagy közönség elé a zsúfolt megyeházban. A megszólalás részegségét éreztem. Súgta: Karcsi, bátran! S én fújtam, amit megtanultam, bízva magamban és őbenne... Bíztatását ma mélyre hulltan hallani néha de jó lenne. Az első verset harmadikban írtam. Az igazgató úrnak mutattam. Be le is pirultam, mint kit pucéron megbámulnak. Megdícsért. Ezzel indított el szárnyalások és zuhanások kínjához. S mint, ki parazsat nyelt, mindenem sziporkázni látszott. Mindenszentek 1928 (emlék) Mint két apró, törpe ember, Hajlongtunk a hüs november délutánján nagyanyámmal, s szedtük szedtük garmadával a krizantém kócos, árva fejét a ruháskosárba. Kicsik voltunk mind a ketten. Talán ezért is szerettem olyan nagyon, mert hétéves korban felértem fejéhez, s nem nyújtottam, mégis éppen vele egyformákat léptem. Gyűjtöttük a sok virágot. Akkor este lila álmok lengtek kinn a temetőben, gyertyalángok lebegőben, és ezer kis mécs világa mutatott a másvilágra. Irigyeltem a halottat, hogy ilyen sok virágot kap, és már akkor megfogadtam: Nőjjek csak meg nagyra, nyomban meghalok, csak a virágért, a gyertyák lobogásáért. Mert kiskorom óta mindig engem a pompa bolondít, és mint gyertyák lángja lobban Életem e szűk sorokban. El is égek egyszer este gyertyamódra, sisteregve. Az ó-város téren bolyongok, zeg-zugokon a szűk folyóig. Újra hallom a furcsa hangot, félénk, bús, pajeszos zsidóit, éneklő beszédük... A saktert lestem, gyors kése mint világít Ámuló gyermek. Csak szívem vert, titkon lopództam be a házig, Hol vannak már a kövér, kedves asszonyok? Telt keblük tűnik fel. A rőtszakállas kóser hentes, Bodorék, ruha-üzletükkel? Pajtásaim édes szülői, símogató kezüket érzem... Ugyan, hol égették el őket egy szörnyű nyáron, negyvennégyben?

Álmos szendergő unalommal gőzölgő szennyvíz-pocsolyákat csorgató város - terólad vall szülötted. Új életre támad benne a Selmeczi cukrászda - lányok ültek itt kacarászva - a Nagyliget libeg kitartón, a bordélyház az Ipoly parton: házakhoz adott, lekopasztott szegény lányok békés bolondok, csendes rabok, csíkos ruhában piacon árulják a borsót A régi, fényes állomáson (bomba verte szét negyvennégyben) - hogy mindenki mindenkit lásson - párok korzóznak erre éppen, szobámon (emlékemen) át... Várják a cigánymuzsikát. A Kisligetben teniszpálya, szedem a labdát cukorért. A kisasszonyt egy hadnagy várja -izzadtan számolom a bért. A Nagyligetben old-boy meccs van. Rónai Pista ott nevet, az úton omnibusz poroszkál csupán 10 fillér egy menet. Litániára készülődünk, rajtam a ministráns ruha, a füstölőt pörgetve lépünk a kis sekrestye-kapuba... De néha vásár van. Ilyenkor harsány árusok serege rigmust kiált az utca tombol. Kisasszony, nagysád, ezt vegye? Aki vesz, annak lesz. Aki nem vesz, beteg lesz! Gyermekfővel szédülök tőle, a forgatag magába von. Pár fillért kapok fütyülőre... Ó, ipolyparti Párizsom! Aztán megint csönd. Kihalt város, csak egy nyikorgó nagy szekér (más tájra vonuló bazáros) s csörgés, mi házunkig elér. Hol van? Hová tünt ez a múlt? A megyeház, zsinóros hajdúk? A kulcsra zárt széles kapuk? A titkot rejtő zárda-ajtók? Az a rejtelmes, csodaszép harmonikus és lágy gyerekkor? Szakállam váltja már színét, fehér, mi barnán borzolt egykor: Elsüllyedt minden, már csak én úszom az idők felszínén II. Ahogyan közeledtem hozzá, Balról a vágóhíd a régi, De jobbról egy házcsoport elnémít. Ez Gyarmat? Alig ismerek rá! A régit átszövi merészen Az új. Modern épületek könnyed terek... Ámulva nézem És iskolák és üzemek... Messzire zengő üzenet hirdeti, hogy a félholt, dermedt tájon aratott győzedelmet A Kor. Itt, ahol dél tájban az utcára menni nem illett: Az ilyen, senki, semmi miféle povalyacs lehet? - Most autók zúgnak, dömperek, Délben! Edénycsörgés helyett. Rőt fény villant az égre fönt, a tespedés, kín visszahőkölt, Felkelt a város s most köszönt az új-arcú, szelíd szülőföld Ki ébresztett fel? Szunnyadó! Ki rázott fel, hogy nekilódulj? Már betakart a dunna hó, tűz-mén horkant az istállóból, és vadul dübörgött a föld... Ettől ijedtél fel már végre? Hallottad, hogy gránát üvölt? s láttad a mindenséget égve... Mindegy! Már nem a régi vagy. Új rezgéseket érzek benned. Hajdani hangod bár kihagy, az új vált kedvessé fülemnek: Kórusaidat hallgatom, Palócdalokat, versmondókat. Pezseg az élet Gyarmaton, készül egy ifjú robbanó had teremteni maga körül betonból vasból palócföldet (Értelmem egy fele örül, a más a régiért pörölget) S álmaim táján dübörög - ami lassan már semmivé lett - átlép holt emlékem fölött ez a harsány és győztes élet. III. Fogadd be csavargó fiad! Visszatért ringató öledre. Ne szidd, sok botlása miatt, simogasd mindent elfeledve, És ha már nagyon fáj a lét, Megkínzottan elédbe térdel, Csitítsd le lázongó szívét, s takard be földed melegével.

Budapesten, 1974. november 29-én