Zórád Ernő

100 éve, 1911. október 16-án született Balassagyarmaton Zórád Ernő könyvillusztrátor, diafilm- és képregényrajzoló grafikusművész.

Mint oly sok más művész, tudós, jeles személyiség esetében történt, így Balassagyarmat és Zórád Ernő közötti kapcsolatok, kötődések újrafelvételét is Kovalcsik Andrásnak köszönhetjük, erről vall legalábbis, az Arcok Balassagyarmat múltjából 3. c. kötetben.

1981-ben egy véletlenül felfedezett Nógrád újságcikk kiabált rám: Balassagyarmatról indult! Zórád Ernő egyik kiállítását ismertette elég bőségesen az újságíró. Ebből a híradásból indult a kapcsolatunk, a Művész és a szülőváros, valamint a személyes kapcsolatom is vele, amely azután a 23 év alatt kiteljesedett.

Ennek volt köszönhető a művész 80. születésnapjára, 1991-ben a városban létrejött kiállítás, ahol Zórád így beszélt:

Ne vegyétek szokványos fordulatnak, de valóban könnyekig meghatotta, és fáradt szívemet melengette a felénk áradó szeretet... szívem mélyéig meghatott ez a délután.

Persze ebben a korban már hajlamos az ember a nyavalygásra, pláne, ha valakit az élet a cinizmusra nevelt és hirtelen meglepetések érik.

Ekkor kapta a művész a város Horváth Endre díját, ő pedig 10 munkáját ajándékozta a Képtárnak.

Ezt követően készült Csach Gábor riportja is a művésszel, amelyet 1998-ban a közönség a Balassagyarmatiak hagyományos budapesti találkozóján is láthatott. Ezen a találkozón személyesen is megjelent és elragadó humorral - a kilencedik x-nél járva - beszélt életéről.

De ki is volt valójában Zórád Ernő?

Önéletrajzi regényét - Egy vándorfestő ifjúságai 1911-1951 - elolvasva, joggal tehetjük fel a kérdést, mit is tudott jobban ez az ember: írni vagy rajzolni, festeni?

Jómagam inkább arra hajlok, egyformán mindkettőt.

Lebilincselő a 240 oldalba tömörített, az életút első felét bemutató olvasmány, amellyel Zórád Ernő megajándékozza az olvasót. Zórád magabiztossággal, őszinteséggel, iróniával és öniróniával formálja történeteit, ezek a tulajdonságai képei kialakításakor is visszaköszönnek.

Életregényének alakjait, élethelyzeteit véljük mindig viszontlátni képein is, egyazon hangulat fogja el az embert, amikor Zórádot olvassa és rajzait nézi, egy elsüllyedt, de szerethető világ, a maga tragikumaival, örömeivel, nélkülözéseivel.

De hogyan kapcsolódott Zórád Ernő Balassagyarmathoz?

Legyünk őszinték, eléggé érintőlegesen.

Erről Zórád így ír:

Balassagyarmatra tulajdonképpen csak megszületni mentem. Anyám majdnem belepusztult ebbe a kirándulásba, hónapokig feküdt a gyarmati kórházban. Külön vállalkozása általános rosszallást váltott ki a megyében. Születni és meghalni otthon, családi ágyban illett. Ezért csakhamar kiragadtak e divatos őrültségből és egy batár tollpárna között visszanyargaltak velem Dacsókeszire, a századok óta jól bevált vajákos asszonyok és füvesnénik gyökerei, főzetei, megrontás elleni zacskói közé.

Balassagyarmat ezt követően is csak egyfajta átutazó helyként szerepel a család életében, vagy a rokonság vagy ők maguk vonulnak át a városon, vagy éppen vásárolnak, küldetnek maguknak a kereskedőkkel valamilyen fontos portékát.

De annál mélyebb benyomást hagyott Zórádban a nógrádi táj, Dacsókeszi és környéke, amelyet a művész így helyez el:

Az 1910-es évek elején Dacsókeszi ott szunyókált közvetlenül a művelt világ végén, még jócskán a múlt században, mit sem törődve időszámítással, kalendáriummal.

A Kékkő, Sztregova, Mikszáthfalva között elterülő kis falu a Dacsó famíliáé volt, tőlük bérelte Zórád Miklós azt az 1800 holdat, amelyen gazdálkodott, a hogyanra, a család későbbi életsorsa és Zórád Ernő rövid leírása is választ adhat:

E történelmi tájakon - mint valami különös rezervátumban - múltbéli regényfigurák éldegéltek. Elvadult ősparkok ölébe húzódó udvarházakban álmodták az életet, daguerretypeken látható zsinóros magyarkát, a pantalló alatt harmonikaszárú csizmát, vagy cúgoscipőt viseltek, ás nyáron is hosszú alsót, melynek bokakötő-madzagja néha illetlenül tekergett a napvilágra. Bojtos házisapkában csibukoztak, latinul olvasták Horácot a méhesben, ahol sajtárba hűtve állott mellettük a bor. Kossuth és Türr Pista szakállak mögül szidták a kiegyezést, és nem nagyon törődtek apró skvarkáik jövedelmével.

A nyolcszobás dacsókeszi nemesi birtokon nevelkedő Zórád Ernő mély kulturális alapokat kapott, szülei csehországi tanítónőt szerződtettek mellé, zeneszeretetét anyja zongorajátéka, színházszeretetét pedig az anyai nagymama alapozták meg.

Natuka (a nagymama) hideg méltóságú polgári életének valami sötét titka lehetett a rejtett színházi szenvedély. Árnyjátékokat, monológokat adott elő, például az Ármány és szerelemből németül, vagy rekedtes hangon, de annál nagyobb átéléssel operettdalokat zengett magyarul, duetteket is, a férfiszólamot egy oktávval mélyebben.

De ha már a képességekről van szó, úgy tűnik rajz-, és írástehetségét az édesapától örökölhette, erről így vall Zórád:

Nagyon szeretett írni. Olyan stiliszta volt, mint Jókai lehetett fiatal korában, írása hihetetlenül szép, grafikai igényű és lendületes kalligráfia. Azóta sem láttam ilyen kézírást, ha néha kezembe kerül, csodálattal szemlélem.

Zórád Ernő sorsát igencsak meghatározta szülei kapcsolata, anyjában talán a szüléskori nehézségek is nyomot hagyhattak, hiszen a későbbiekben fiát többször is a nagybetűs élet gondjaira bízza.

De legelőször férjével folytat ádáz küzdelmet (...szüleim viszonyát aligha lehetett idillinek nevezni. Korán hozzászoktam a hangos veszekedésekhez, melyeket anyám jelenetnek, apám komédiának, nagyanyám pedig kraválnak nevezett.), amelyet megszakít a férj, mint tartalékos tiszt bevonulása a szerb frontra, ...ahol részt vett a Potiorek-féle káprázatos kudarcban.

Ennek a helyzetnek vetett véget a vesztes háború (már előzőleg megjelentek apámnál a pánszlávok, és egyre több szó esett arról, hogy Magyarországtól terülteket fognak elszakítani. Ezt nálunk senki sem hitte el, annál inkább a tótok, akik nemcsak hitték, hanem dolgoztak is érte, itt is, ott is feltűnve, agitálva). Az apát a csehek lefogták és Pozsonyba vitték, ahol fél évet ült, betegen és gyűlölettel került vissza.

A nagypolitikai traumát a Zórád szülők válása és osztozkodása is kísérte, 1921-ben anyjával és nagymamájával Pestszentlőrincre költözik. Ezzel indul a kalandok sorozata, amelyhez mindjárt az elején az anyai ág is hozzájárul. (...anyámék nemcsak az összes készpénzüket, hanem azt a tetemes kölcsönt is eltőzsdézték, amit a villára felvettek)

A borúra azonban derű jön, sorjegyen kisebb vagyont nyernek (másnap már a Gambrinusban vacsoráztunk mindannyian, mindent elsöprő lendületben, transzban, zenében, sültek, pástétomok és mártások, kávék, parfék, borok és torták vad kavargásában), amelyet persze újabb ború követ, a pénzt gyorsan elverik.

Egy gyerekkori rossz cselekedet miatt anyja intézetbe adja, a Rákócziánum-ba, ahonnan a kis Zórád minden könyörgése ellenére sem veszi ki.

1924-ben azonban visszamennek Dacsókeszire, de gyorsan kiderül, tartós megélhetésük lehetetlen, majd Ipolyságra költöznek, a női ág marad, az ifjú Zórádot azonban apja veszi át Leányfalun, ahol számkivetve gazdálkodik, reménytelen sikerrel.

A művészi életét is meghatározó Tabán szeretetét, a Fehérsas-téri polgári iskola alapozza meg, az apa újabb szerencsét próbálva ezen a környéken bérel albérletet kettőjüknek.

Ekkor figyelnek fel rajztehetségére, Huszárroham c. rajza már sajtótermékben is megjelenik.

1927-ben kerül az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola pompázatos lechnerizmus minden stílusjegyét magán viselő Kinizsi utcai épületébe, Haranghy Jenő tanítványaként.

Ekkor lesz tanulótársa Tóth Imre, Amerigo Tot, Ehrenfeld Miklós (a későbbi Michel Gyarmathy), ekkor találkozik az iskolában a numerus clausus és numerus nullus kérdésével, amelynek kiterjedését a falakon belül Helbing igazgató mint kilengést sikeresen megakadályozta.

Erről Zórád így ír:

A kedélyek látszólag megnyugodtak, de nem hiszem, hogy a sértettek felejteni tudtak volna. Negyven év múltán egy kis bisztró teraszán üldögéltünk a feleségemmel, meg a Folies Bergère direktorával. Beszéljen helyettem ez a kis kötet, amelyet emlékül adok nektek.... - szólt Gyarmathy.

Nem, nem tudnék visszamenni többé. Ne kérdezd hogy miért!

A Mosolyok és könnyek - Párizs 1970 című igénytelen kis versesfüzet... megdöbbentő gondolatsort indított bennem a hazafiságról, idegenbe szakadt honfitársainkról...

Az Iparművészetin azonban megbukik, kimarad. de igazgatója segítségével a Corvin áruházban mesés jövedelmet hozó álláshoz jut, ahol azonnal felfedezik nagyszerű képességeit, de ezt az állást sem tudja jól megbecsülni.

Apja új feleségével Kunszentmiklósra megy gazdálkodni (küldenek is havonta némi pénzt, rólam azonban hallani sem akarnak) így Zórád élettere a 30-as évek elejére a vagányokra korlátozódik (planétások, tenyérjósok, koldúsok, zsebtolvajok keringtek, vak harmonikás nyekergette hangszerét, viharvert nők kínálták hervadt árújukat).

1932-ben szerelembe esik (persze nem először), az eddigiek ismeretében nem meglepő, hogy a kiválasztott Miss Lona, egy cirkuszi idomárnő, akit egy lecsúszott mérnöktől szeret el, de csak hét hónapig tart az idill. Kapcsolatukról így vall:

(... vannak nők, akik bosszújukat jégre teszik, vagy elrakják lelki spájzukba, miként a régi háziasszonyok tették, gondosan rávezetve a befőzés napját)

Ekkortájt kezdik bontani a Tabánt, amelyet még szinte az utolsó pillanatban, rajzaiban megörökíthetett, ezekből jelenik meg 36 rajz a Volt egyszer egy Tabán című, 1983-ban kiadott gyűjteményben. (A Tabánt nem tudtam elfelejteni, akár egy régi szerelmet. Mert nőnemű volt, rejtélyes és kissé romlott...)

Ezek a fantasztikusan színes rajzok, jelenetek, utcaképek Krúdy írásait idézik, nem véletlenül, hiszen Krúdyval Zórád - mint mély tisztelője - többször találkozott, a tabáni utcák (és kocsmák) vidéke mindkettőjük kedvenc terepe volt.

Válása után megismerkedik egy Habsburg ivadékkal, egy bizonytalan előéletű főherceggel, aki báró, de ez sem biztos. Wallburg báróval, Krúdy írása: A főherceg lovagja is foglalkozik.

Wallburg Egon jól ismerte fel Zórád tehetségét, immár közös megélhetési forrásuk lesz, hogy Zórád futószalagon készíti a Wallburg neve alatt futó műveket, amelyeket a nagypolitikai kapcsolatokkal rendelkező Wallburg értékesít. Fregoli festő lettem, mondja Zórád.

A közös érvényesülést megakasztja a katonai behívó, 1935. októberében, a Vilmos laktanyába szól az azonnali bevonulási parancs.

A lovastüzérséghez kéri beosztását, érzékletesen írja le a katonai hadképességet is akadályozó gyenge parancsnoki emberállományt, ahol Zórád végül eredményeket a lovastudásával vált ki, nem véletlenül éppen egy kanca lóval, Inezzel. Bizonyára a lovastűzéreknél szerzett lószeretete és ismerete is közrejátszik a rajzain megcsodálható tökéletes lóábrázolásokkal. (én nagyon messze voltam attól, amit örömkatonának neveztek, de a lovak és a sport szeretete, testi adottságaimmal együtt, képessé tett az egyéniség-zúzda elviselésére)

Leszerelését természetesen a pénztelenség kíséri, de barátaival feltalálja magát, bérházak udvaraiban énekelnek, néha újságpapírba tekert pengősök potyogtak a lábainkhoz.

De immár lapoknak is rajzol, a Veress Ferenc szerkesztette Művészvilágba is (igaz csak tíz számot élt meg) bekapcsolódik társasági irodalmi vitákba, Szabó Dezső, Kassák Lajos gondolataival ismerkedik meg.

1938 élete tragikus éve.

Az akkor 54 éves apja újból tönkrement, de mégis ekkor vált újra erőssé kapcsolata a fiával, amely az előző években bizony igen laza volt.

Ekkor nyílik újra remény apjának, amiről annyi éven át reménykedett és nem hiábavalóan szervezkedett, Felvidék visszatért.

1938. október 16-án Zórád Ernő újra behívót kap és ő maga is tanúja lesz, amint a magyar hadsereg bevonul Ipolyságra (is). (...amíg élek nem tudom elfelejteni a diadalkapukat, tele gyermeteg, ákombákom feliratokkal. A tarka szalagcsokrokkal ékes lombkoszorúkat, melyet lovaink nyakába akasztottak. A virághullást, az éljen-riadalmat, a kengyeleinkbe kapaszkodó gyerekhad rikkantásait, a lányok, menyecskék becéző mosolyát, a kulacsok kotyogását, melyeket egyre-másra nyújtottak fel a jótorkú legények....)

A történelmi idők zűrzavarai miatt csak jóval később szerez tudomást arról, hogy bevonulása napján (amely a saját születésnapja is volt) hal meg apja, aki a Rongyos Gárda önkénteseként, a magyar hadvezetés hallgatólagos tudtával részt vesz egy reménytelen katonai akcióban a Kárpátalján, pont annak a hídnak közelében kaszabolják le, amelyen átvezénylésükkor majd Zórád Ernő is átmegy egy éjjeli vihar után, és annál a családnál talál menedéket, akik apját korábban eltemetik.

Nem csoda hogy ez a véletlenek vagy sorszerű események sorozata idegrendszerét is megroppantja, hónapokig alkoholmámorba menekül.

A háború alatti éveket hol fregoli festőként, hol önálló művészként (felveszik a Képzőművészeti Szövetségbe), hol betegségekkel, hol szerelmekkel szerencsésen megéli, átéli, majd jön az 1945 utáni időszak. (....a nagy történelmi gongütés után előbukkanó figurák némelyike már tragikus maszkot ölt. A körforgás balra lendül, eleinte még vidám, ligeti körhinta-zenére)

Miután kiderült, hogy képet eladni képtelenség a pesti romhalmazban (a népnek szalonna kellett, nem festmény), szerencséjére alkalmazzák a Parragi György vezette Magyar Vasárnapnál, majd a Pesti Izének is rajzolt grafikákat, karikatúrákat.

Az 1940-es évek végén másodszor is megnősül, ebből a házasságból három leánygyermek születik, sőt ezt követi egy harmadik házasság is, de ezekről nem tesz említést a könyvében.

1951-ben az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalathoz kerül, ahol kezdetben címlapokat rajzolt a Füles rejtvénymagazinnak. Első képregénye, a Karl May regényéből készült Winnetou 1957-ben jelent meg, bár ezt a munkáját nem tartotta sokra (minden utálatom meglátszott rajta); jelentősége abban áll, hogy ez volt az első magyar szóbuborékos képregény, azelőtt itthon csak képaláírásos történetek jelentek meg.

Az ötvenes évektől kezdve számos diafilmet készített, magazinokat, könyveket illusztrált, többek között Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán, és Móricz Zsigmond műveihez.

1970 körül kezdte kialakítani a kollázs-technikát, ami nevéhez kapcsolódó védjegyévé vált: a korhangulat megteremtése érdekében metszeteket, fényképrészleteket helyezett el a rajzok között.

A kezdetben lenézett és nyugati elfajzásnak tekintett képregény fokozatosan terjedt el a magyar sajtóban, és kapott egyre nagyobb teret a napi- és hetilapokban.

Arany János Toldi című kötetének illusztrálása kulcsfontosságú szerepet töltött be a művész karrierjében. Az 1961-es munkával kiteljesedik pályaképe. A Toldi első díszkötésben kiadott változata Zórád Ernő grafikáival nagy sikert ért el, azonnal el is fogyott, de hasonló sikert arat Krúdy Gyula: Emlékek szakácskönyve c. könyvének illusztrálása, a Tabán, a háromszáz éves kártyavár album, illetve a Krúdy világa című bársonykötésű, szecessziós aranyozott keretű kiadvány.

Zórád Ernő 2000-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét, az I. kerületi önkormányzat a Budavár Díszpolgára címet adományozta neki.

Önéletrajzának történetei 1951-ben zárulnak, ezzel is jellemezve talán, hogy mi a véleménye az azt követő évtizedekről. 1973-ban zárta le ifjúsága történetének megírását, ahhoz azonban 1989-ben illesztett zárszót, így maga a könyv is csak 1990-ben jelenhetett meg.

Zórád Ernő a labdarúgás és a zene szerelmese is volt, igazolt focista és mérkőzéseken rendszeres szurkoló, a www.zoraderno.hu oldalon pedig több számot hallhatunk abból a 300 felvételből, amelyeket emlékei alapján ő énekelt fel saját zongorakíséretével.

Zórád Ernő művészete nemcsak az évforduló okán, de reneszánszát éli. 2011-ben a Petőfi Irodalmi Múzeum mutatta be műveit, 2012. március 18-ig Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban még megtekinthető az életmű kiállítása, a művész képei közben rekordösszegekért kelnek el aukciókon.

Utólagos kis elégtétel egy vándorfestő hányatott ifjúságáért.

Forrás:

Csach Gábor előadása 2011. december 8. Helytörténeti Gyűjtemény

Kovalcsik András: Arcok Balassagyarmat múltjából 3. - 2006

Zórád Ernő: Egy vándorfestő ifjúságai -1990

www.zoraderno.hu

Közreadta: Nagy László

2011. december