Pekár István
1955
2012-ben a balassagyarmati Helytörténeti Gyűjteményben
Herencsényben
született, felmenői, a Pekár és Pszota ág,
mezőgazdaságból, földművelésből, állattenyésztésből élő gazdálkodók voltak.
Édesanyja
még ma is a faluban lakik, kertjét, környezetét 86 éves korában is példaszerűen
gondozza.
Általános
iskoláit Herencsényben és Cserhátsurányban járta, majd Szécsényben
mezőgazdasági szakiskolában tanult tovább.
1979-ben a Gödöllői
Agrártudományi Egyetemen szerzett agrármérnöki diplomát, amelyet 1983-ban ugyanott
mérnök-tanári diplomával egészített ki.
Agronómusi
és a Sörárpatermelő Társaság üzletkötői tevékenységéről 1984-től váltott át, öt
évig a Magyar Mezőgazdaság munkatársa lett, majd a Számadás, Magyar Gazda,
Gazda munkatársa, újságírója, 1991-1993 között a két utóbbinál főszerkesztő.
1993-1996
között a Duna Televízió Gazdakör című műsorának főszerkesztője, 1996-1997
között tájékoztatási igazgatója, 1997-1998 között a szolgáltató műsorok
műhelyének vezetője, 1998-2000 között a szolgáltató és szórakoztató műsorokért
felelős alelnök, 2000-2004 között a Duna TV elnöke volt.
1997-2010 között számos dokumentumfilm, rövidfilm fűződik nevéhez, ahol
szerkesztő, forgatókönyvíró, rendező volt. Ezek:
Az
eltörhetetlen vesszőnyaláb (1997), Félhold Ciprus felett (1998), Porló sziklák
alatt (1999), Elfeledett tájakon (1999-2000), Mire a levelek lehullanak (2002), Dél keresztje alatt (2003),
Érmelléki barangolások (2005-2007), Gödöllő, a szerencsés város (2006), Az igaz
és szép palotája (2007), és végül a Tündérváros
(2010), című, amelyet Balassagyarmatról készített Dala István operatőrrel.
Ma is
készülnek filmes munkái, szakírói munkásságát a sajtóban, folyóiratokban,
különböző kiadványokban megjelent cikkei, tanulmányai, írásai fémjelzik, ezek
közül kiemelhető a Szerelmünk
Nógrád c. kötetben megjelent Elmetszett gyökerek c. írása Herencsényről.
2001-2005
között a Magyar Lovassport Szövetség fogathajtó szakágának elnöke volt.
2005-ben
Herencsényben, a Gyürky hegyen, családja
földterületéből átadott magaslaton szentelték fel a Palócok Vigyázó Keresztjét,
a palóc összetartozás emlékhelyét, amely azóta is
minden év júliusában búcsújáró hely, de a messzire látszó kereszt, az év minden
napján egyfajta szakrális hívóerőt is jelképez.
2005 óta a Szent István Egyetem kommunikációs
tanácsadója, oktatója, a Szent István Médiastúdió vezetője.
2010-ben
Nógrád megye, 2012-ben Herencsény díszpolgárává választották.
Testvére, János, Balassagyarmaton lakik, korábban központi fűtés, víz és gázszerelő kisiparos volt, ma már nyugdíjas. Mezőkövesdről származó felesége Kis Mária tanárnő, Sashalom egyik általános iskolájának igazgató-helyettese, szintén a gödöllői egyetemen szerzett mérnöktanári diplomát.A herencsényi faluünnepeken ő is részt vesz, sőt szívesen hordja ezeken a palóc viseletet is. 1982-ben kötöttek házasságot, három gyermekük van:- Petra (1982), bölcsész, a szülése előtt a Szent István Egyetemen dolgozott, jelenleg doktori iskolába jár. Témája a nyelvészet és kommunikáció. 2012-ben ajándékozta meg a szülőket, családot kisunokával, Annával. Férje agrármérnök, mezőgazdasági bolt tulajdonosa, emellett méhészkedik.- Marianna (1983), közgazdász, magyar és angolszász diplomával, négy idegen nyelvismerettel energetikai területen dolgozik. Új-Zélandon él, férje családja dél-afrikai búr. 1998-ban költöztek Új-Zélandra, már ott született a gyermek-kisunoka, Levente, aki 2,5 éves.- István (1999), 7. osztályos tanuló, tehetséges lövész, légpuskás. 
Balról jobbra: Marianna, István, Petra Pekár István, feleségével és fiával Budapesten, Sashalmon lakik egy hangulatos családi házban. Hobbija népi tárgyak és nép kerámiák gyűjtése. Ha a tanításból és közéleti munkáiból felüdülni akar, akkor kerületi társaival nordic walking-ol, magyarul északi gyaloglást űz, hogy még a földrajzi irányt is mennyire komolyan veszi, az mutatja, már azon mesterkedik, hogyan lehetne északon, a Cserhát hegyei, dombjai között ennek a sportnak jó terepet kijelölni. 
*********
Apai ágon a török kiűzéséig, kilenc generáción át vezetted vissza
családfát, az anyai ág, ahogy az apai, szintúgy földműves herencsényi
felmenőkkel rendelkezik. A gazdálkodási törésvonalat nyilván az 1950-es, 1960-as
évek jelentették.
Milyen volt és hogyan változott a Pekár, Pszota
család?
1746-ben kezdték el az
anyakönyveket vezetni Herencsényben, amelyekben születési, keresztelési,
házassági, halálozási adatokat tüntettek fel. A legelső könyv első oldalainak
egyikén, a halálozási adatok között találtam rá Pekár Márton nevére, aki 86
éves korában hunyt el, tehát 1660-ban született a török hódoltság alatt. Ezt
követően szépen fel lehet göngyölíteni a családi adatokat, mondhatom, szinte kivétel
nélkül mindenkit megtaláltam a XX. századi tsz szervezések időszakáig, amikor a
család nagyobb része szétspriccelt az országba. Jelenleg édesanyám, pár unokatestvérem,
és családtagjaik élnek a faluban, de bizony lassan a Pekár és Pszota ág herencsényi jelenléte a
faluban megszűnik.
Persze nemcsak a mi családunk
okozza a falu lélekszámvesztését, az 1970-es évek 1200-1300 fős lakosságához
képest manapság az ott élők száma 650 fő, de ennek is harmada-fele betelepült.
Anyai ágon, a nagypapám törekvő
ember volt, ügyes állatkereskedőként a falu legmódosabb parasztjává emelkedett,
12 évig a bírói tisztet is betöltötte. Jó érzékkel fogta meg, mikor, mivel kell
foglalkozni. Ambícióit mutatja, hogy 1918-ban megvette báró Veressy
Ernő kúriáját, amit szépen felújított. Öntött műköves ámbitusával, hófehér
cserépkályhás szobáival nekem gyermekként igazi kastélynak tűnt.
Megtaláltam a hajdani
kimutatásait, alapos könyvelést vezetett, mit, mikor, mennyiért vett, adott el,
mennyi volt a szög, vasáru, vagy a búza ára. Váltók maradtak utána, ügyvédekkel
levelezett, mindezt tökéletesen átlátható formában és pontossággal vezette. Mikor
arról beszélünk manapság, hogy hová jutottunk, akkor bizony arra gondolok, ma
rosszabb helyzetben vagyunk, mint 100-120 évvel ezelőtt.
Különösen a paraszti öntudat
terén. Arra gondolok, tudom mi az érdekem, ami azt jelenti, nem igazodom
máshoz, hamis tekintélyekhez, nincs sem elvárt, sem önkéntes igazodásom
semmihez, senkihez.
Ráadásul a régmúlt korosztály,
így az én őseim is, sokkal gyakorlatiasabbak, józanabbak, megfontoltabbak
voltak.
Anyai nagyapám valójában bekerült
volna a kulákok közé, hiszen
A családi legendárium szerint azt
mondta, ezek a piszkos kommunisták nem fognak kimenni innen, megvalósítják a
kolhozrendszert.
Pekár nagyapám jóval
kisebb birtokkal rendelkezett, de szép szőlővel, állatállománnyal.
A földje nagyobb részét be
kellett adnia a közösbe, de a megmaradtban sem volt sok köszönet. A szőlőt még
megtartottuk egy ideig, de dolgát megnehezítette, hogy az akkori tsz vezetők
szinte uszítottak egyeseket a lopásra, hogy a még küzdőket feladásra bírják. Így
persze ő is elfelejthette a magántulajdon szentségét, végül szinte mindent
feladott. Mivel a szüleim nem léptek be a téeszbe, fél hold földet
visszakaptunk, amit még én is kapáltam, kaszáltam egyetemista koromban.
Az említett korszak
feszültségének családi lecsapódását, ha érintőlegesen is, de magam is éreztem.
Apai nagyapám inkább a vágóhídra vitte a kedvesebbik lovát, semhogy a közösbe
adta volna, édesapám pedig a tsz időszakát követően ment el az iparba dolgozni,
így a törés nem is a nagyszüleimnél jelentkezett, hanem a saját szüleimnél.
Édesapám hétvégeken jött haza Budapestről
a nevezetes fekete vonattal, előfordult, hogy italosan, a restikben megállva,
mint ahogyan ez az utazó korosztály többsége tette.
Nem szokta meg soha a nagyvárost,
Herencsénytől is eltávolodott, bár a falu hiányától szenvedett. Arról
ábrándozott, ha nyugdíjba megy, vesz egy lovat és azzal fog dolgozni magának, erre
a szabadságra vágyott. Szavai szerint érezni akarta a ló szagát.
De ezt nem élhette meg,
diplomaosztásom előtt egy autó elütötte, bár öt évet még élt utána, de már élő
halottként. Az ő sorsában is benne van a XX. századi paraszt tragikus sorsa.
Édesanyám ma is él, bölcs
asszonynak tartom, aki tudja mi a dolga, de az ő sorsa sem volt könnyű. A férje
távol volt, a beteg nagyszülőket, sőt nagyapám nagynénjét kellett ápolnia
éveken keresztül. Anyai nagyapám majd 98 évet élt, de a többiek is meghaladták
a nyolcvanat. Miközben az öregek eltávoztak, testvérem és jómagam is elkerültünk
a családi házból, ő egyedül maradt. Még évek kellettek ahhoz, hogy megszokja, a
méretes családi fazekakra már nincs szükség, egy személyre nem kell
Feleségével és édesanyjával
Sokáig láttam szemében egyfajta
szomorúságot, ami az idővel azért változott, hiszen 7 unokája, és 10 dédunokája
van, akik szeretik és rendszeresen felkeresik. De mégsem vagyunk ott annyiszor,
amennyiszer kellene. Örül minden látogatásnak, de néha kifakad, kisfiam nem
bírok már úgy, mint régen, ti pedig nem segítetek eleget.
Tudom, hogy természetesen igaza
van.
Herencsényből, abból a faluból, ahol csak az ötvenes évek végén
vezették be a villanyvilágítást, nem lehetett könnyű kiemelkedni. Téged az
első, méretes lépés Szécsénybe, a mezőgazdasági szakiskolába vitt.
Milyenek voltak az ottani évek, és ne feledjem, Balassagyarmat szóba
sem jött?
Azt tudom, tanáraim igen ambicionálták,
hogy a Balassiban folytassam tanulmányaimat, hiszen az osztály jó tanulói közé
tartoztam, matematika, fizika, történelem versenyeken rendszeresen részt vettem,
mindig túljutottam a járási szinten. Igaz, Salgótarjánban a megyei döntőn rendszeresen
elvéreztem, ott már a városi iskolák diákjai kerültek előtérbe. Nagyon
szerettem az irodalmat is, a kétszobányi herencsényi
könyvtár készletének elolvasását 5.-6.-os iskolás koromra bevégeztem, egy héten 3-4 könyvön is túljutottam.
Végül Szécsénybe kerültem, kollégista
lettem. Bármennyire furcsa, szerettem a katonás rendet. Havonta egyszer
engedték a hazajutást, fegyelmi ok miatt még azt is megtagadhatták, sőt csak
hetente kétszer lehetett lámpaoltásig kimenni a faluba.
Nem lehetett rossz az ottani
oktatás színvonala, hiszen elsőre felvettek a gödöllői egyetemre.
Bármennyire szerettem is a magyart,
történelmet, hiszen későbbi életemet is a humán tudományok kísérték jobbára végig,
semmi garancia nem volt arra, hogy egy Balassis érettségivel felvegyenek az
ELTE-re, olyan erős volt a túljelentkezés.
Goethe úgy mondja: A legtöbb,
amit gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak. Azt, hogy a herencsényi gyökerekhez ragaszkodsz, számtalan példával
igazoltad, de bonthattál-e szárnyakat, amikor már tényleg repülni lehetett.
Hiszen logikus lett volna, generációkon át a föld műveléséhez szokott család
rád is számít, nem enged kirepülni.
Amikor a középiskolát befejeztem,
az édesapám még egészséges volt. Ő ambiciózus ember volt. Amikor a 30-as
években iskolába járt, Vácról, a piarista gimnáziumból kijártak a tanárok az
egyházmegye falvaiba, és kérdezgették a tanítókat, van-e az iskolában jó képességű
gyerek. Persze mindig volt ilyen, de bizony közülük csak egyet-kettőt engedtek
el a szülők, a többségüket nem. Édesapám is jó fejű gyerek volt, kérték a
családot, hogy engedjék őt el, de egyedüli fiú volt. A nagymamám azonnal sírva
fakadt, a nagypapa sem lelkesedett. Így azután
édesapámban mindig munkált a tudat, hogy az én fiamból legyen több, mint én
lehettem. Orvos például, hiszen az imponált leginkább a falusi családoknak. Örült,
hogy ha orvos nem is lehettem, de felvettek Gödöllőre, annak különösen, hogy azt
követően agronómusnak visszajöttem Nógrádba. Amikor újfent elkerültem, ő már
beteg volt, döntésem után bizony a mama kicsit sírdogált.
Persze ezt nem úgy tette, hogy
megváltoztassam a véleményem, belenyugvó sírdogálás volt. Utána, azt hiszem
mindig büszke volt rám, amibe természetesen anyai féltés is vegyült. Amikor
beadtam a pályázatomat a Duna TV elnöki posztjára és ezt elújságoltam neki,
kicsit csóválta a fejét,
-
Jaj fiam, miért nem nyugodsz
meg, kell ez neked?
A kinevezést követően készült velem
egy riportot, amit ő megnézett otthon a Dunán. Percek múlva csörgött a mobilom.
-
Kisfiam, már megint mibe keveredtél!
Minden cikkem elolvassa, a
szakcikkeimet azonban kevésbé szereti. Jellemző, hogy az írást csak afféle
passziónak tartja:
-
Vasárnap ne dolgozz, legfeljebb írj.
Különösen a Herencsényi
Hírmondóban megjelent, régi időkkel, és személyekkel foglalkozó írásaimat
szereti.
Tudta és érzékelte, számomra
fontosabb volt, hogy ezt a pályát kövessem, ezt járjam végig, aminek persze az
volt az ára, hogy Herencsényben, a szülőfalumban tartósan nem maradhattam. Az
is igaz, én a magam módján nagyon konok voltam, és ha erőteljesen lépték volna
fel velem szemben, akkor sem tudtak volna visszatartani.
Hogyan alakult sorsod az egyetem utáni első időszakban?
A szécsényi iskolaévek, sőt az
egyetemi évek nyári szünetei alatt is rendszeresen dolgoztam a helyi téeszben,
mint uborka és málna átvevő. Így szinte természetes volt, hogy az egyetem alatt
szerződést kötöttem velük, 700 Ft volt az ösztöndíjam. A diploma után visszatértem
a faluba dolgozni, két évet töltöttem el ott. Ez azonban egy vargabetű volt, már
az egyetemi évek alatt megtört bennem a mezőgazdasági termelés iránti
ragaszkodás.
Két év után elkezdtem a gödöllői
mérnök-tanári másod diplomás képzést is, mert azzal biztattak, az egyetemen
tanársegédi állást kapok.
Nem sikerült az egyetemre
kerülnöm, de professzorom révén egy sör-árpa kereskedői álláshoz jutottam, ami
sok utazást, és jó jövedelmet biztosított. Megismerhettem szinte az egész
ország mezőgazdaságát.
2.5 évet dolgoztam azon a helyen,
de egy idő után éreztem, ez kevés nekem, mást szeretnék csinálni.
Egy barátom már korábban is
kapacitált, próbálkozzak meg az újságírással, írjak mezőgazdasági témákról. Talán
egy évig is vívódtam, míg egyszer sörárpa kereskedő főnökömmel
összeszólalkoztam. Nem volt komoly, de azért az önérzetemet sértette, és
komolyan az újságírás felé fordultam.
Könnyíthette a váltást, hogy a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen
szerzett képesítések, ismeretek megalapozták mindazt, ami életutad nagyobb ívét
jelenti, oktatás, szakújságírás, mezőgazdászat.
Ami az újságírói pályám indulását
illeti, 1984 augusztusában a dolgok viharos gyorsasággal kezdődtek. A barátom
által megszervezett időpontra Kőbányáról beutaztam a minisztériumba, a MÉM-be,
ahol jövendő főszerkesztőm már másnapra az egyik rovatvezetővel elküldött a Hosszúhegyi
Állami Gazdaságba riportkészítésre, egyfajta próbaként.
Megijedtem a lehetőségtől.
Jócskán merültek fel bennem kételyek, miért is kellett nekem belevágnom ilyen
gyorsan a pályamódosításba, alkalmas leszek-e én az újságírásra? Az állami gazdaságban
némi izgatottsággal kezdtem a riportkészítéshez, de hamarosan megnyugodtam. A
kapcsolatlétesítéssel sohasem volt gondom, végigjártam a területet, beszéltem jó
pár emberrel.
Egy óra után szinte
villanásszerűen beugrott, mi lesz az anyagom váza, miről írok majd, hogyan
fogom a témát megjeleníteni.
A nap végén a rovatvezetőm annyit
kért, jó lenne, ha egy héten belül megírnám a cikket. Hazamentem,
megvacsoráztam és a francia kockás füzetembe hét oldalban megírtam a cikket,
másnap reggel pedig megjelentem a szerkesztőségben.
A főszerkesztőm később érkezett mint én, csodálkozva nézett rám, hogy mit keresek
ott.
- Nehezen megy az írás,
segítségre van szükséged?
- Nem, dehogy, hoztam a cikket.
- Mikor értetek haza?
- Hét óra után.
- És már hoztad is? Mutasd csak!
Ma is látom, amint átfutja a
cikket, majd felpillant a papírból:
- Akkor hétfőn várlak, kezdhetsz.
Még ma is jó felidézni ezt,
hiszen akkor jöttem rá, hogy van egy adottságom, a szintetizáló készségem. Egy-egy
felszínes beszélgetésből, elhullajtott információ morzsából a fejemben gyorsan összeáll
egy kerek kép. E képességem révén az életemet újságíróként, szerkesztőként,
média munkásként szinte játszva éltem le. Ma is, ha forgatásra, anyaggyűjtésre
megyek, induláskor úgy érzem, mintha nyaralni mennék és a nap végén pedig azt,
megint megismertem valamit a világból és ez elégedettséggel tölt el.
Az újságírói pályámon különböző
etapok voltak, de idővel egyre jobban tudatosult bennem, mindent emberi
oldalról kell megközelítenem és utána azt már kifejthetem közgazdasági,
kulturális szemszögből, de mindig legyen mögötte az ember, hiszem, ez érdekli
az olvasót, a nézőt.
Nem volt frusztráló a folyamatosan visszaszoruló magyar mezőgazdaságot
látni, ezzel szembesülni, erről írni?
Kezdetben engem a mezőgazdaság,
mint szakma érdekelt a végzettségem okán is, azután kezdtem a vidék, az emberek
felé fordulni, egyfajta szociológiai értelemben közelíteni a vidékhez. A Számadás a Magyar Gazda, Gazda lapoknál
vezetői, főszerkesztői beosztásig jutottam, mindinkább feloldódott írásaimban a
szakmaiság, és igyekeztem az emberekről írni, nem a gépekről, a hektárokról és
az állatlétszámról.
Ismertség és karrier szempontjából nézve szerencsés volt váltanod a
média felé, a Duna TV felé.
Milyen volt az indulásod, ezen a mondhatni, mások által még
kitaposatlan úton?
Az 1990-es évek legelején, a
változások forgatagában láttam, hogy a televízió mennyivel hatásosabb
kommunikációs eszköz, mint az írott sajtó és azt is tudtam, ha valami új indul,
oda bekerülni összehasonlíthatatlanul egyszerűbb, mint oda, ami már működik,
ahol a korábban odakerültek elemi ösztönből nehezítik az újak bejutását.
1992 nyarán még nem volt Duna TV,
az elindítandó nemzeti csatornát Hungária Televíziónak nevezték.
Kozma Huba, kiskunmajsai múzeumigazgató,
MDF-es országgyűlési képviselő a magyar gazdaköri mozgalom létrehozásán
munkálkodott, újságíróként megismerkedtem vele, majd a közös értékek révén
barátság alakult ki köztünk.
Neki javasoltam, milyen fontos
lenne egy, a vidéknek, a gazdáknak szóló műsort létrehozni az induló tévében. Ő
jó kapcsolatot ápolt Csoóri Sándorral, a nemzet televíziójának megálmodójával, s
megbeszélt egy találkozót vele.
A Benczúr utcai találkozóra, a
Magyarok Világszövetségének székházába vagy húsz vidéki gyökerű, és a vidékkel szemben
alázatot érző ismerősömet hívtam magammal. Elmondtam, hogy akkor, amikor a
liberális sajtó ott rombolja az Antall kormányt, ahol tudja, mi nem a jóban
keressük a rosszat, hanem a rosszban a jót. Tudjuk, hogy tragikus állapotban
van a magyar agrárium, de ebben is vannak pozitív példák. Kezdeményezések, ötletszikrák,
amerre elindulhat a többség.
Ez megtetszett Csoórinak. 1993
januárjában meghallgatott a kuratórium, ahol olyan személyiségek ültek, mint
Csoóri, Jankovics, Kodolányi és mások. Éreztem a lehetőség fontosságát, ezért A/3-as papírlapokra kinyomtattam egy szép Kogutowicz Manó féle
történelmi Magyarország térképet, ahol bejelöltem a jelenlegi határainkon túl azokat
a településeket, ahol ismerőseim voltak.
Sok ilyen volt. Szerkesztőségünk
a minisztériumban kapott helyet, s a mellettünk lévő irodában volt a Határon Túli
Magyar Gazdák Hivatala, ahol azonban nem nagyon tartózkodott senki. Amikor a
határon túli magyarok ide érkeztek, a zárt iroda láttán nálam kopogtattak. Leültettem,
kávéval kínáltam őket, elbeszélgettem velük, miért jöttek, mi a helyzet a
végeken. Kértem néhányukat, írjanak cikkeket a lapba, első kézből tudósítsanak az
akkor jórészt ismeretlen vidékekről. Fizettem is érte, ráadásul a gázsi
maximumát. Körükben jó hírem lett, később másoktól hallottam, hogy valamelyikük
egyszer kifakadt egyik politikai személyiség előtt, hogy csak ígérgetni tudnak,
ha Pekár nem lenne, még egy kávét sem kapnának, és villamosjegyet sem tudnának
venni. Ez persze túlzás volt, de nekem jól esett. Nos, ezekből a kapcsolatokból
volt 60-70 helyem, amelyeket bepöttyöztem a Kogutowicz térképen, ők voltak az
én külkapcsolataim.
Ezzel a térképpel én már
lefegyvereztem a kuratóriumot, a szakmai kérdéseikre pedig könnyen tudtam
válaszolni. A hangulatból éreztem, nekem lesz műsorom a TV-ben.
1993 májusában sugároztuk az első
Gazdakört és elindult egy olyan időszak, ami csodálatos volt, különösen az első
évek.
Persze nem tudtuk, milyen a műsor
fogadtatása, a liberálisok folyamatosan támadták magát a Duna TV-ét is, félő
volt, hogy ellehetetlenítik.
Itthon valóban kevesebben nézték,
azonban tudtuk, a külhonban igen szeretik.
1994 karácsonyára a Videoton gyár
felajánlott a csatornáknak 50 tévékészüléket. Sára Sándor úgy döntött, tegyünk
egy felhívást közzé, aki megírja, a Duna TV műsorai közül melyik a három
kedvenc adása, közöttük sorsoljuk ki a készülékeket.
Mindannyiunk megdöbbenésére egy
teherautónyi levél érkezett, majdnem 200.000 darab. A feldolgozáskor derült ki,
hogy a Duna TV legkedvesebb műsora a Híradó mellett a Gazdakör.
Ezt követően szépen emelkedtem a
ranglétrán, Sára szeretett engem, stúdióvezető, majd alelnök lettem, és amikor
Sára elnöki ciklusának meghosszabbítását a politika megtagadta, én lettem az
elnök négy évre. Ez küzdelmes időszak volt, sok viaskodással, kudarccal,
veszekedésekkel, de azt hiszem tisztességgel tettem a dolgom. Már alelnökként
eltávolodtam a Gazdakörtől, a szolgáltató műsorokért lettem felelős, ezeknek
csak kis szelete volt a korábbi műsorom.
Igen, ahogy egyszer erről már
nyilatkoztál, a pártok, a hatalmi viszonyok, és a kisebb-nagyobb
kamarillaharcok nehezítették az életed, amelyek alig szóltak a szakmáról, a
nézőkről és a Duna TV érdekéről.
A sikerek enyhíthették-e a nehézségeket?
A sikereim közé tartozik, hogy a Sára
által létrehozott alapokat sikerült megőriznünk, a határokon kívüli stúdiórendszert
megerősítenünk, minden műsornak határokon túli kvótája volt, vagyis a külső
munkatársaktól kellett riportokat rendelni, és a kultúra ügyét is kiemelten
kezeltük. Foglalkoztattunk határokon túli szerkesztőket, stúdiókat, erre évi több
százmillió forintot biztosítottunk. Elnökségem alatt jutott el a Duna TV Amerikába,
Ausztráliába, mindez közvetlen állami támogatás nélkül.
Sajnálatos, hogy az utánam érkező
Cselényi László, az erdélyi származása ellenére, a külhoni stúdiók megtartását
már nem tartotta fontosnak.
Sikerült a TV gazdasági helyzetét
is rendbe hozni, a tartozásokat rendeztük. Komolyan gondoltam, hogy egy
gazdaságilag erős televíziót ideológiailag nehezebb befolyásolni. Amennyire
tudtam, távol tartottam magam a politika szándékaitól, de utólag bevallom, még
nagyobb távolságot kellett volna tartanom.
2002-ben visszajött a hatalomba a
baloldal - nem titok, engem a Fidesz idejében neveztek ki - nos, azonnal nagyon
erősen támadtak. Emlékszem, nekem estek, mondjak le, mert engem a csonka
kuratórium nevezett ki. Ezek a támadások azonban egy idő után ritkultak, még
két évet töltöttem ebben a bizalmatlan környezetben.
Bár utólag már látom, idővel nyilvánvaló
lett, hogy nem folytathatom az elnökségemet, az újraválasztásom elmaradását kudarcként
éltem meg. Ma már azt mondom, egyáltalán nem bánom, hogy véget ért.
Sajnálatos, hogy az erőforrások még 2010-ben sem irányultak jobban a
Duna TV felé, sőt ezidáig sem sikerült karakteresre formálni
a nemzet televízióját.
Jogosnak tartod a kritikus álláspontokat a rövid időtávlat ellenére,
vagy azokat éppen neked nem szerencsés kommentálnod?
Alkalmanként szót váltok Sára
Sándorral telefonon, nem megyünk a szakmai kérdések mélyére, de megemlíti, hogy
mélységesen bántja az, ami a Duna televízióval történik.
A Duna TV fénypontja Sára
idejében volt, ő rakta le az alapjait a nemzet televíziójának, amely egyszerre
volt kulturális csatorna és a nemzet televíziója. Ma is azt gondolom, a rendszerváltozás
utáni két évtized legnagyobb kulturális teljesítménye a Duna TV létrehozása volt.
Én ezt az elnöki örökséget jórészt megőriztem, gyarapítottam, tiszteletben
tartottam, soha nem merült fel bennem, hogy alapjaiban átformáljam. Amit változtattam,
ma is vállalom, egy kicsit pergőbbé és színesebbé akartam alakítani, a
frissítési terveim azonban nem teljesen valósultak meg.
Az utánam következő elnök Cselényi
László lett, aki egyébként tehetséges rendező, de nagyon ellentmondásos jellem.
Egyfajta kiskirályságnak tekintette a tévét, ahol persze ő a király,
udvartartással, utazásokkal. Amikor megtörtént a kormányváltás 2010-ben, sok oldalról
támadható Duna tévét hagyott hátra. Olyan helyzet alakult ki - számos előnytelen
szerződés, gazdasági érdekcsoportok mentén való működés okán -, hogy nem volt
más választása, mennie kellett. Az utána jövő újak úgy vették, hogy a Duna TV minden
téren megújítandó, holott úgy gondolom, ez a csatorna műszaki szempontból,
gazdasági alapjait, struktúráit tekintve minta lehetett volna a sokkal pazarlóbban működő első csatorna számára.
Ezzel szemben rákényszerítették az
MTV működési mechanizmusát, ami egyébként 10-12 milliárd forint veszteséget
generált évente.
Mára egyfajta ismétlő csatorna
lett a Duna TV a Kádár korszakban készült műsorok, filmek gyakori újrajátszásával.
Ennél nagyobb kritika nem kell, hiszen éppen a minden téren elutasított korszak
produktumainak ismétléseiből élnek a közcsatornáink. Nem akarom azonban azt
mondani, hogy minden rossz, inkább azt, hogy a lehetőségekhez képest jobb is
lehetne.
Talán a Duna TV elnökeként tapasztalt fárasztó médiaküzdelmek is
okozták annak felismerését, lelkileg kell átlépni ezen, valami nemeset, valami
különlegeset létrehozni.
Ez a maga egyszerűségében is monumentális megvalósítás pedig a 2005-ben
felállított, Palócok Vigyázó Keresztje lett, Herencsényben, a Gyürki hegyen. A palóc összetartozás keresztje, amelynek
üzenetét, szakralitásának lényegét azonnal megértette a palócság.
2004 szeptemberében ért véget
működésem a Duna Tévénél, utána kicsit pihentem, mert az utolsó hetek huzavonái
kimerítettek.
Eközben erős késztetést éreztem
arra, hogy gyökereim, Herencsény, a Palócföld felé forduljak. Volt ott egy
darab földünk, amit a rendszerváltozást követően kaptunk vissza. 2005-ben létrehoztunk
egy marhafarmot, közben a falu életébe is bekapcsolódtam. Örömmel és érettebben
tettem, immár országos rálátással rendelkezve, ezért jobban tudtam a regionális
kérdésekhez is hozzászólni.
A keresztállítás ötlete már
évekkel korábban, Dienstmann Tamás, Kanadából
hazatért honfitársunk fejében fogant meg, aki az egyik üzletfelével közösen
készíttetett egy 12 méter magas keresztet, ami már 2-3 éve ott feküdt az általa
létrehozott Herencsényi Fonó udvarán. Többször szóba került, hogy mi legyen a kereszt
sorsa. Én azt mondtam, hogy ne a faluban, a házak között állítsuk fel, mert
közvetlen közelről egy hatalmas vasmonstrumnak tűnik.
Távolra kellene tenni, ahol
magasan áll, és szinte hívogat. A falu feletti domb, amit Gyürki-hegynek
hívunk, az én kárpótlási földem volt, annak a tetején 3000 m2
területet adtam át a falunak, illetve a Palócföld Alapítványnak. A
legegyszerűbb az lett volna, ha daruskocsival
felvisszük és felállítjuk, de inkább úgy döntöttünk, akkor lesz igazán a
közösségé, akkor érzi igazán magáénak mindenki, ha részt vesz az állításban.
Egyfajta szimbólum ez, mindannyiunknak arról szól az
élete, hogy fel kell mennünk a magunk Golgotájára, annak mindenféle kínjával
együtt.
Úgy éreztük, a keresztállítással
valami kimondott szándékunk is kell, hogy legyen. Herencsény határában 15
útszéli kereszt áll. A régiek megköszöntek valamit a maguk keresztjeivel,
gyógyulásukat, vagy hogy visszajöttek a háborúból, mások
kértek valamit a Jóistentől.
Hosszan vívódtunk a kereszt
nevén. Végül a segítségemre szolgált egy imakönyv, abban találtam a vigyázó kereszt
kifejezést. Azonnal éreztem, hogy megtaláltam, amit kerestem, a többiek is
azonnal üdvözölték az ötletet. Azóta is a Palócok Vigyázó Keresztjének hívja
mindenki.
A kereszthez fűződő fohászunk pedig
az lett, hogy a Jóisten segítsen minket magyarságunkban, hitünkben, palóc szokásainkban
és abban, hogy összetartsunk!
Már a keresztállítás előtt vagy
százan összejöttek, hogy a kereszt helyét rendbe tegyük. Mindenki dolgozott,
serénykedett, közben énekeltünk, imádkoztunk.
A Vigyázó Kereszt igazi búcsújáró
hely lett, első évben mintegy 3-4 ezer ember jött el, később már kevesebben, de
mindig ezer fő felett, és egyre messzebbről, a harmadik évben Rimócról
gyalogbúcsúsok jöttek. Az első évben vagy tizenöten, legutóbb pedig már majdnem
százan voltak. Csatlakoztak hozzájuk Sipekről,
Varsányból, Ilinyből, Szécsényből, Marcalból, nem tántorítja el őket sem a
reggeli harmat, sem a hegyek.
Tavaly itt volt a lengyel
testvértelepülésünk egy hatalmas busszal, népes rezesbandával. Amikor feltűntek
a gyalogbúcsúsok lobogói, eléjük indultunk. Amikor a két csoport találkozott,
bizony sokan elsírták magukat. Ekkor mondta azt egy sipeki
férfi:
- Mindig tudtuk, hogy
összetartozunk! Már korábban is elindultunk volna egymás felé, de nem volt
hová. Köszönjük nektek, hogy van hová mennünk.
Palócok
identitástudata legyen olyan erős, mint a székelyeké, erre feltenném hátralévő
életem, ezért dolgoznék - mondtad egyszer.
Elérhetetlen célokat is ki lehet tűzni - mondom
én, de a dolog már ott megbicsaklott, hogy a megye érintettjei nem voltak fogadókészek a szándék feltételeit illetően. Pedig ha
valaki, hát szerintem te alkalmas lennél erre a feladatra.
Volt egy szép
álmom, ami valóban álom maradt, mert nem találtam igazából támogatót. A megyei
önkormányzatnak megvolt a szándéka, de nem volt ereje úgy kezelni, ahogyan
kellett volna. Akkor az országos és a megyei kormányzat szemben állt egymással.
A tervem pár
tízmillió forintot igényelt volna, és a fenntartás sem lett volna olcsó. Elmondtam
akkor, hogy hajlandó vagyok a Palócföld valamennyi települését bejárni, a
határon túl is. Felderíteni, kik hajlandók a palócságukért dolgozni, kire,
miben lehetne számítani. Legyen minden faluban aktivistánk, hozzunk létre egy hálózatot,
amit egy magisztrátus vezet. Elképzeltem milyen szép lenne, ha egyszer minden palóc
település a maga népviseletében legalább egy párt ki tudna állítani, s egyszer
együtt elmennének Strasbourgba vagy Brüsszelbe, és az uniós honatyáknak megmutatnánk,
hogy van egy ilyen Magyarország is.
A palócságnak
fantasztikus értékei vannak, néphagyománya, gasztronómiája, kulturális
öröksége, s mély hite, amely talán a legerősebb a Kárpát-medencében. Itt élnek még
olyan asszonyok, akik soha nem vetették le a viseletet. Időközben a Cserhát-Natúrpark keretei között 22 faluban elkezdtük
összeírni tradicionális gyümölcsfajtáinkat. Minket is meglepett az a fajtagazdagság,
amivel találkozunk.
Tehát értékeink
számbavételében, dokumentálásában óriási hátrányaink vannak, adatbázisokat
kellene létrehozni, fotózni, filmeket készíteni, addig, amíg ezek megvannak. A Palócföld
területén sok-sok fizetett hivatalnok, állami, megyei, önkormányzati ember
ténykedik - sokan kulturális területen -, de nincs közöttük egy féltucatnyi hét
megyében, akikben megvan a kellő elhívatottság, fanatizmus a tartalmi munka
elvégzésére.
A palóc identitást Balassagyarmaton mégis
sikeresen erősítetted, 2010. január 29-én, a cseh kiverés napján a Duna TV egész
napos adást sugárzott a városból és ekkor került bemutatásra a Tündérváros című
filmed, amely a valóságosnál is szebb képet adott rólunk, amit persze nem
tekintünk hibádnak.
Nagy örömömre
szolgált ennek a filmnek az elkészítése. Nyolc hónapon keresztül dolgoztam ezen,
minden fellelhető forrást elolvastam, több ezer oldalt, interneten, könyvtárakban.
A címadás egy
fontos küszöb volt a forgatás előtti időszakban. Az első munkacímem A nemzet sorsában osztozó város volt,
hiszen a honfoglalástól napjainkig minden sorsfordító eseményt a város is megélte,
sokszor megszenvedte. Bevallom, hajlamos vagyok kesergésre, pesszimizmusra, igyekeztem
tehát az efelé orientáló címet kerülni. Ha a polgármester ezt a filmet
ajándékozza testvérvárosoknak, partnereknek, optimizmust sugallónak kell a
filmem címének is lenni. Így különösen megörültem, amikor Szabó Lőrinc versére
rátaláltam, hiszen ő nevezte tündérvárosnak Balassagyarmatot.
Azt mondtad,
szebb lett a film, mint a valóság. Ez természetes, hiszen a film általában
szebb a valóságnál, és én is azt akartam. Ha 50 év múlva valaki megnézi a
filmet, amikor mi már nem élünk, érezzen egy kis nosztalgiát, ahogy mi érzünk a
régi képeslapok láttán. Gondoljon arra, igen, jó volt itt élni.
A filmfelvétel
jó lehetőség volt, hogy még jobban megismerjem Balassagyarmatot, ahol soha nem
laktam, de mégis, nekem Balassagyarmat a VÁROS maradt. Gyermekkorom városa,
amelynek a mai napig van egy kulturális aurája. Annak ellenére, hogy több
évtizede elvették a megyeszékhelyi rangját, annak ellenére, hogy két évtizeden
át megnyomorították.
Ha ott vagyok,
ha végigsétálok a városban, érzem ezt a kisugárzást. Nem biztos, hogy más is
érzi, de én megpróbáltam ezt az erős kisugárzást érzékeltetni ebben a filmben.
Kaptam kritikákat is, talán ebben egy kis irigység is volt, hogy hozzám, és nem
máshoz köthető a film. Az idősebb korosztálynak jobban tetszett, többen jelezték,
soha nem gondolták volna, hogy egy ilyen gazdag múltú, és nagy értékekkel
rendelkező városban laknak, mostantól kezdve még büszkébbek lesznek erre.
Fontosnak tartom
és egyetemi oktatóként diákjaimnak is gyakran hangsúlyozom, hogy ha maguk nem
veszik észre, nem ismerik fel környezetük értékeit, nem várhatják el mástól sem,
hogy azokat felismerje. Nekünk kell feldíszítenünk a lelkünkben azt, amit fontosnak
tartunk, amit meg akarunk mutatni másoknak. A belőlünk áradó becsülés
kisugárzik majd másokra, és elkezdik szeretni.
De lépjünk vissza a talajra, beszéljünk a
földről és környezetéről is.
A magyar falu, a magyar mezőgazdaság
múltját, jelenét kiválóan ismered, ezekről és a jövőről kíméletlen
őszinteséggel írsz. Ha csak a lényeget tekintjük, a magyar falu már elveszett, az
emberek, a szakismeret, a tudás, az akarat, az utánpótlás, a közös jövő
lehetősége eltűnőben van. Milyen optimizmus dózis kell annak, aki ezt másként
akarja látni?
Ez egy nehéz
kérdés.
A közelmúltban
írtam egy cikket a földről a Magyar Nemzetbe (2012. szept. 3 - szerk.). Azon túl, hogy néhány olvasói véleményt
kaptam, elküldtem vagy 50 ismerősömnek interneten is, és anélkül, hogy kértem
volna, vagy 30 szép válaszlevelet kaptam. Van, amiben csak egy hasznos gondolat
van, de azt is elmentettem, mert úgy érzem, mind hozzátesznek valamit ahhoz a
finom, árnyalt és bonyolult szerkezethez, ami a magyar vidék, a magyar falu.
Meggyőződésem, a
magyar vidéket nem lehet politikai, közéleti-bürokratikus eszközökkel
megmenteni. Vissza kell térni az emberi lélekig, a fundamentumig, onnan kell
elindulni. Ehhez vissza kell adni a falunak azokat az erőforrásokat, amik az
övéi, nem pedig ezeket a fővárosba koncentrálni.
Csak látszólag nem
idetartozó, analógiának használom azt, hogy megyeszékhelyi Balassagyarmatnak, a
megyeházának sok tucat rangos festménye volt, amelyek eltűntek a háború végén,
vagy inkább a megyeszékhelyi státusz elvesztésekor. Ezek egy része ott
porosodik a Nemzeti Galéria raktáraiban, soha, senki nem láthatja őket. Vajon a
mi megyeházánk nem lenne-e alkalmas, hogy az legyen a Galéria említett készletének
bemutatóhelye. Ez fel sem merül, mert mi természetesnek vesszük, a társadalom
által hozott törvények olyan szilárdak, mint a természet törvényei, holott
tudjuk, ez nem igaz.
Azokat a
törvényeket gyakran hazug diktatúrák hozták, felkészületlen vagy megfélemlített
hivatalnokok készítették elő és az emberek, ahelyett hogy felzúdultak volna,
birka módjára tudomásul vették mindezt.
Ezért van ott a
magyar vidék is, ahol van.
Ha a magyar falu
így marad, akkor menthetetlenül elpusztul. Ezen változatni kell. A
változtatásnak a lényegi eleme, hogy vissza kell adni a magyar falunak a
lényegi erőforrását, a földet. Bárcsak lenne arra politikai erő, hogy minden
földet társadalmi tulajdonba vegyen, minden falunak visszaadja történelmi
határát. Mindenki művelhetné tovább a földet, ahogy eddig, de már nem az
Amerikában, Nyugat-Európában, vagy a fővárosban élő befektetőnek fizetné a bérleti
díjat, hanem a falunak. Húszezer forintos hektáronkénti bérleti díj mellett a jelenleg
halálra ítélt kis magyar falvak önfenntartóvá válnának.
Nem ördögtől
való ötlet ez, Dániában minden föld állami tulajdonban van, minden farmer a
bérleti jogot olyan áron adja el, mint a szomszédos ország farmere a
tulajdonjogot.
Gondoltam, hogy
ezt nézetet a cikkembe belefoglalom, de barátaim figyelmezettek, ha megteszed,
agyon is lőhetnek. Talán jelképesen gondolták, legalábbis remélem.
Annak ellenére
mondom mindezeket, hogy családomnak
Ugyanígy kellene
tenni a vízkészlettel. Azt mondják manapság, az országban 10 nagy tározót
kellene építeni. Én erre azt válaszolom, 10.000 kis tározót kell építeni. Csak Herencsény
határában 4 víztározót építenék. De erről sem kérdezik meg soha az
agrárértelmiséget, ilyen kérdésekről is a fővárosban, a légkondicionált irodákban
működő szervek, hivatalnokok döntenek, akik soha nem töltöttek három napnál
többet vidéken.
A vidéknek meg
kellene tagadni, hogy ilyen emberek döntsenek és véleményt formáljanak róla.
El tudom képzelni a fogadókészséget
földügyben az EU-nál és a nagybirtokosoknál...
Ady mondta - akinek
hihetetlen ösztöne, megérzései voltak -, hogy egy kis nemzetnek csak
radikálisan szabad gondolkodni, mert egyébként, ha követni akarja a nagyokat,
akkor menthetetlenül elveszik.
Mi állandóan
követünk valakit, meg is van az eredménye.
Azt, hogy skanzen lesz-e a magyar falu,
majd utódaink meglátják, de hogy a magyar föld kinek a tulajdonába kerül,
rövidebb időtávon belül kiderülhet. Ez kétesélyes vagy egyesélyes mérkőzés?
Sajnos a földdel
kapcsolatos politikai döntéseket spekulánsok sugalmazták az elmúlt két
évtizedben. Eljön az az idő még a mi életünkben, hogy sok ország állami
tulajdonba, vagy nevezzem inkább úgy, köztulajdonba fogja venni földjét, mert
rájön, hogy ez a legnagyobb értéke, e nélkül nem létezhet. Ha az épített
örökséget, a bányákat, gyárakat, az infrastruktúrát egy egységnek vesszük,
akkor a földet és a hozzá kötődő természeti értékek tíz egységet képviselnek.
Még ennél is egy léptékkel nagyobb a humán érték, az emberekben rejlő potenciál,
ami egy generáció alatt csodát tehet. Mi eddig háromgenerációnyi időt - 60-70
évet - vesztettünk el.
Mi sajnos a meglévő
humán értékeinkre nem vigyázunk, Európa egyik legbetegebb nemzete vagyunk,
gyermekeinknek az iskolai menzákon nem a legjobb minőségű, hanem éppen a
silányabb étkezést, élelmiszereket biztosítjuk, holott éppen nekik kellene a
legfinomabbat az asztalra tenni. Ebben a hármasban a föld sincs a helyén, szélhámosok
osztogatják, fosztogatják, ráadásul a földet ingatlan értékként emlegetik, ami
ebben a formában csak spekulációra alkalmas. A földön termelni kell, a földre
vigyázni kell, hogy termőképessége megmaradjon.
Szülőfalud Herencsény és a térség érdekében
igen aktívan dolgozol, a falu lapját szerkeszted, a Cserhát Natúrpark
Alapítvány elnöke vagy és még sorolhatnám.
Elismerések is utolérnek, én ezt
visszaigazolásnak érezném...
A Natúrpark
életébe, működésébe nem az alapításkor, hanem valamivel később kapcsolódtam be.
Nagy Andor, megyei országgyűlési képviselő és Tardy
János javasolták, létesüljön egy natúrpark. 2006-ban indult be a tervezés,
2009-ben kaptuk meg a környezetvédelmi minisztertől a címet, hiszen ez nem
automatizmust jelentett. Első évben még igencsak kínlódtunk, a másodikban már
nyertünk pályázatokat, sőt a tavaly megújult országos natúrpark szövetség egyik
alelnöke is lettem. Dicsekvés nélkül mondhatom, az ország öt legjobb
natúrparkja közé tartozik a Cserhát. Talán ennek hatására is, de 2010-ben
megkaptam a megye díszpolgári címét, amelyre valóban büszke vagyok.
Nívódíjakkal is rendelkezem, a lovastársadalom
elismerését pedig a Széchényi István díj jelzi 2005-ből.
A megyein kívül
persze Herencsény díszpolgári címére vagyok a legbüszkébb. Nyilván egy 650
lelkes falu díszpolgárának lenni más lépték, mint egy nagyobb közösségének, de
ez egészen különleges érzés. Hihető vagy nem, de az eseményt elhallgatták előlem,
amikor pedig az elismerést átadták, nem is tudtam megköszönni. úgy meghatódtam,
a feleségemnek kellett azt megtenni. Ekkor tudatosult bennem, az embernek nem
kell egy egész országhoz szólnia, egy kisebb közösséget kell választani, az
lehet 300 ember is, de ők olyanok legyenek, akik erre fogékonyak.
Most kaptam egy
felkérést, hogy legyek a Magyar Ökoszociális Fórum
elnöke, de be kell vallanom, nem fogom elfogadni, mivel már nem tudnám ellátni
olyan formában, ahogyan azt szeretném. A Natúrpark is kéthetenként 1-1 napomat
igényli, amit persze már megszerettem, nem tekintem tehernek, de egyre kevesebb
a szabad óra.
A Natúrparkhoz
22 falu tartozik. Elmondhatom, hogy már megfordultam valamennyiben, de úgy
szeretném ismerni mindet, mint Herencsényt. Sok segítőnk, összekötőnk van, de még
itt is van munkánk.
Bevallom, az
embernek szüksége van megerősítésre, hogy valamit jól csinál, jó irányba megy.
Én magamat egyébként is kételkedő embernek tartom, így szükségem van
bátorításra. Nekem fontos hogy megismerjenek, tudják, ki az a Pekár Pityu,
hiszen engem őszülő szakállam ellenére számos ismerős így nevez. Nekem a falusi
ember bizalma kell, az erősít meg, kevésbé a különböző titulusokkal felruházott
embereké.
Gaál Istvánt, a nógrádi filmrendező-zsenit
annak idején édesanyja, a homlokára rajzolt láthatatlan kereszttel indította
útjára. Felismerhető párhuzamosságok vannak kettőtök életében, sőt a film, Sára
Sándor metszéspontokat is jelentettek. Mindketten úgy távolodtatok el a
falutól, hogy mindvégig benne éltetek, lelkileg, érzelmileg ezer szállal
kapcsolódva.
Lehet-e mérleget vonni, a gyökerek
megőrzése mellett a messzire szárnyalás szükségszerű és sikeres döntés, lépés
volt?
Amikor az ember
beleszületik valamibe, azt teljesen természetesnek veszi és azokat az értékeket
nem is tudja a maga helyén értékelni.
Aki a Balaton
mellé születik, kevésbé csodálkozik rá a víz selymességére, aki a hegyek közé,
természetesnek veszi a jó levegőt.
Ahhoz, hogy
értékelni tudjuk azt, amibe beleszületünk, muszáj eltávolodnunk, elmenni,
megtapasztalni más dolgokat a világban. Egyszer csak megérzed, hogy a csodált
idegen dolgok, az örökérvényű emberi törvények szerint nem többek, mint ahonnan
te jöttél. Miért nem érzi ezt mindenki? Mert erre rá kell hangolódni, a
vonzalomnak benned kell élni, génjeidben hordozni, és mindig vigyázni rá.
A mai napig
magam előtt látom a köveskúti szőlőnket, a végén a
kaszálót, ami kifutott az erdőig. Látom magam előtt, ahogyan a kaszálón lebeg a
finom pára a hűvös nyári hajnalon, s a harmatos füvön őzikék legeltek. Nekem ez
a paradicsomi kert érzetét kelti, az idő múlásával még szebb ragyogást kap, vonzóbbat,
mint valójában.
Ezt érzem én, az
egész Palócföldre is. Mások azt mondják, Pista ez nem így van, az emberek itt
sem jobbak mint máshol, áskálódnak, gonoszkodnak. De
kérdezem, miért kell azt észrevennem?
Nagyon hosszú ideig lelkiismeret furdalásom
volt, hogy eljöttem onnan, és megszakadt velem egy többszáz
éves folyamat.
Megalkudtam magammal, vagy
megértettem, hogy a XX. században ez volt a falusi gyerek sorsa, így kellett
történni? Vajon ha ott maradok, mi lett volna belőlem? Választ erre nem tudok
adni, de életpályámon azt tettem, amit szerettem.
De mégis, a mai
napig az az érzés munkál bennem, hogy maradt tennivalóm, még többet kellett
volna tennem.
2012. október
Összeállította: Nagy László