Nagy Imre

1937

Tiszaörsön született, a tiszafüredi gimnáziumban érettségizett, majd biológia-kémia szakos középiskolai tanári diplomáját az Eötvös Loránd Tudományegyetemen vette át.

1959-ben, feleségével pályakezdőként került Balassagyarmatra, a Balassi Bálint Gimnáziumba, ahol 2006-ig tanított.

Életét végigkísérte a természet, az élővilág szeretete.

Környezetvédőként és természetfotósként a város környéke, az Ipoly-völgy élővilágának minél teljesebb megismerésére törekedett.

Kutatásainak és megfigyeléseinek eredményét az Ipoly-völgy vadvirágai címmel megjelent fotóalbumban tárta a nagyközönség elé. Érdemeket szerzett a 1970-es években tett kezdeményezésével, amely alapján védetté nyilvánították az ipolyszögi Éger-láp és a dejtári rét jelentős részét.

Természetvédelmi tárgykörben nyilvánosságra került publikációi több esetben hozzájárultak a tudatos természet-pusztítás megakadályozásához. Legeredményesebb környezetvédelmi tevékenységét a megyei természetvédelmi bizottságban betöltött funkciója idején tudta kifejteni.

Öt évtizedes pedagógusi, nevelői ill. természetvédői munkásságának elismeréseként 2009-ben Balassagyarmat Díszpolgára kitüntetésben részesült.

Feleségét, aki szintén a Balassi Bálint Gimnáziumban tanított biológia-kémia szakos tanárként, 1989-ben veszítette el, azóta egyedül él Balassagyarmaton.

Budapesten élő leányuk, Erika, szintén a pedagógus pályát választotta.

Nagy Imre alakja a katedrán túl évtizedeken át összefonódott a természet szeretetével, kerékpárjával és fényképezőgépével, amelyekkel egy eltűnőben lévő világot láthatott és láttatott. Természetféltő gondolatai az Ipoly-völgy nekrológjaként hatnak a ma embere, de még inkább a jövő generációja számára.

********

Koraifjúságod szülőfaludban, Tiszaörsön, idillikusan telt, valóban a természet közelségében. A távoli réteket, mezőket, a természet titkainak megismerését már kisgyerekként megkezdted, időnként a szülői ház japánakácfájának tetejéről kémlelődve, ahogy magad vallottál erről önéletrajzodban.

Apropó mikor jártál utoljára szülőfaludban?

Bizony, nagyon régen. Amíg a szüleim éltek - tehát 1992-ig - rendszeresen jártam Tiszaörsre. De amióta édesanyám is meghalt, attól kezdve már csak temetőlátogatás maradt. Igen, ez a szülőföldhöz való vonzódás érdekes dolog, mert napjainkban olyan átalakulások vannak, hogy ami valaha szülőfalu volt, az ma már messze nem ugyanaz. Nem úgy van, mint ahogy sokszor az angol regényekben olvashatjuk, visszatér a fiú a szülői házba évtizedek múlva, és mindent ugyanúgy megtalál, mint ahogyan előtte volt.

Erről szó sincs.

Sem az épületek, sem az emberek, sem a táj nem ugyanaz. Sajnos azt kell mondanom, Tiszaörs nekem már idegenebb világ, mint Balassagyarmat annak idején volt.

Megvan még az a japánakác egyébként?

Nem tudom. A ház is átalakult már, az egész utcakép megváltozott. Gyerekkoromban igazi, eredeti falusi házak voltak, fehér falú, igazi gazdálkodói házak. Elől volt a lakóház, mögötte az istálló, aztán az ólak, így ment hátrafelé az udvarban. A lakóházak beosztása is egyforma volt, pitvar középen, ott lehetett belépni a lakóépületbe, a pitvarból két ajtó nyílt, az egyik az utca felőli szobába, az volt az úgynevezett nagyszoba, a másik, az udvar felőli oldalon pedig, a kisszoba. Az én szülőházam is ilyennek épült, a diákkorom végéig nádtetős volt. Most már valószínű nem olyan, de őszintén szólva, nem is nagyon vágyom rá, legfeljebb kíváncsiságból megnézném, hogy mennyire alakult át, de biztos, hogy lehangoló lenne a kép, tehát azért nem vágyódom vissza, mert tudom, mi vár rám. Csalódás. Nem azok az emberek, nem az a mentalitás, nem az az utcakép, nem az a táj, semmi sem ugyanaz.

Rokonságod maradt még a faluban?

Rokonság azért maradt Tiszaörsön is, az unokatestvéreim közül van, aki ott él, de sokuk elkerült már a faluból. A legközelebb Tiszaörshöz Tiszafüred van, az volt a járási központ, ott él a nővérem, és egyik fiának a családja. Őket szoktam időnként meglátogatni. Aztán néha elszaladunk Tiszaörsre is, de ott a temetőt látogatjuk meg, mert hiszen ott nyugszanak a szülők, távoli rokonok, ismerősök is, sajnos növekvő számban.

A múltidézés nem sikeredett nosztalgikusra, de nem csoda, kevés fegyelmezettebb, megfontoltabb, puritánabb embert ismerek nálad, és rögtön egy titok elárulását kérem.

Előfordult-e, hogy valaki, vagy valami kihozott a sodrodból?

Sokan mondják, jó, ha az ember utat enged az érzelmeinek. Kirobban, kellőképpen kiveszekszi magát, és állítólag ettől megnyugszik. Talán még egészségügyi szempontból is jó. Bevallom, nekem is voltak már dühkitörések az életemben - bár az átlagnál tudom, hogy kevesebb - és ekkor elveszítettem az önkontrollt. De az érzelmi kitörés soha nem adott megnyugvást, hanem utána mindig azon töprengtem, miért történhetett ez így. Lehet, hogy így nagyképűen hangzik, de valahogy úgy éreztem, ez nem méltó hozzám, bután viselkedtem.

Az iskolában is előfordult, hogy kihoztak a sodromból, különösen az utolsó években történt ez meg, sajnos a diákok egyre gátlástalanabbak, egyre fegyelmezetlenebbek, valójában nem is tudják, nem is érzik, mennyire bántóak tudnak lenni egyes helyzetekben.

De a bensődből fakadó fegyelmezettséget és az önkontrollt bizonyára erősítette a nagycsalád, a közös élettér, az alkalmazkodás kényszere.

Igen, ez így van. Talán a neveltetésem eredménye, vagy tán az alaptermészetem eleve ilyen? Van, aki ezeket a környezet által sugallt erkölcsi normákat elfogadja és igyekszik megfelelni ezeknek, van, aki lázad. De a falusi környezet az én koromban nagyon jó hatással volt a gyerekekre. Mert arra neveltek, hogy alkalmazkodni kell, tekintettel kell lenni másokra. Ez ma nagyon hiányzik. Én nagy családban nevelkedtem, édesapám testvérbátyja és az ő családja egy házban lakott velünk, tehát két család egy fedél alatt. Nem mondom, hogy ez teljesen súrlódásmentes volt, de ők már szintén gyerekkorban megszokták, hogy ne szítsák az ellentéteket.

Lehet-e meghatározni egy korszakhatárt, amikor ezek a negatív tendenciák elindultak, összeköthető-e az a politikai rendszerek változásával, amikortól a demokrácia sokaknak egyet jelentett a nekem mindent szabad világnézettel?

Ez egyrészt egy hosszú folyamat. Koromnál fogva sok évre tekinthetek vissza. Láttam és tapasztaltam, lassan abba az irányba halad a világ, hogy a demokrácia fedőneve alatt eleresztik az emberek magukat. Az emberi természet gyarló, sokan a saját javukra értelmezik a szabadságot, arra abszolút nem gondolnak, ha ő a saját szabadságát nem szorítja bizonyos korlátok közé, akkor a többiek számára se demokrácia, se élhető világ nem kerekedik ki.

De térjünk vissza iskolás korodra. A család első olyan tagja lettél, aki nemcsak érettségizett, hanem lediplomázott. Természetesen nem példa nélküli, hogy értelmiségi háttér nélkül a gyermek pedagógusi pályára lép, de hogyan emlékszel, büszke örömmel fogadta a család előrelépésed vagy a jövőbeni kétkezi munkás kieséseként élték ezt meg?

Ez érdekes dolog. Eleinte próbáltak a mezőgazdaság felé orientálni, észrevételezték is, ha nem úgy segédkeztem, ahogy kellett volna, vagy a munkában lassú voltam.

A kritikát nem utasítottam el, hanem próbáltam a környezet támasztotta igényeknek megfelelni, de tapasztalnom kellett, hogy ez mégsem sikerül, ami állandó konfliktus volt saját magam számára, szeretném jól csinálni, szeretnék megfelelni a várakozásoknak, de mégsem megy.

A nagybátyám ezt egyszerűen megválaszolta, akinek kezébe kapa, kasza nem illik, az próbálja meg a tollat. Az könnyebb.

Úgy emlékszem, a későbbikben sohasem erőltették a helyben maradást, sőt azt sugallták, nekem el kell menni tanulni.

Megmaradt bennem bizonyos lelkiismeret furdalás, de azután jöttek a középiskolás évek, elfogadtam, hogy középiskolát mégiscsak végezni kell. Utána mezőgazdasági mérnöki pályán is gondolkoztam, ami kevésbe elegánsan agronómust jelent, de ezt már a szüleim kevésbe állhatták, akkor a falun, a téeszesítés idején az agronómus szónak nem volt valami jó csengése.

Ezt követte a valós pályaválasztás, felvételiztem az állatorvosira, amiből az lett, hogy bár a felvételim sikerült, de férőhely hiányában nem vettek fel, viszont ajánlották a TTK kémia-biológia szakát. Ez alapvetően a tanári pályát jelentette volna, de nekem a tanári pálya valahogy nem tetszett, nem akartam kipróbálni. Aztán a nagynéném, aki elég nagyszájú és realista hölgy volt, eldöntötte a sorsomat, rám parancsolt, hogy ezt el kell fogadni, és ezzel a szülők is egyetértettek.

Tehát a szülők végeredményben örömmel fogadták, hogy fiuk tanár lett.

Igen, örültek annak, hogy elfogadtam a jó tanácsukat, meg közben rájöttem arra, nem is nekem való lenne az állatorvosi egyetem, mert az állatorvos munkája bizony meglehetősen prózai és nagyon gyakorlatias. Például amikor tömegesen kell állatokat oltani, sőt járvány idején éppen elpusztítani, súlyos, nehéz döntéseket hozni, ami egy konok állatbarátnak nem éppen könnyű.

Az állatorvosi pálya nem olyan rózsaszínű, mint ahogy elképzeltem, rádöbbentem még arra is, hogy a kézügyesség is fontos dolog ám, mert az állatorvosnak sebésznek is kell lenni, és nekem sajnos e téren nem volt meg a szükséges képességem. Mondhatom, a felvételim elutasítása jó hatással volt a későbbi jövőmre.

De azért lett más előnye is, ekkor ismerted meg későbbi feleséged, akivel azután 1959-ben, mint egyazon szakos friss diplomások, Balassagyarmatra kerültetek.

Emlékszel még, amikor Balassagyarmat nevét meghallottad, mi volt az első reakciód, hiszen bizonyára a településválasztás nem önkéntes döntés volt.

Valamennyi önkéntes döntés azért volt benne. Kapcsolódik ehhez, hogy akkoriban, az 1956-os eseményekre hivatkozással két Balassis tanárt is eltanácsoltak, két biológia-kémia szakost. A megyei vezetés érzékelte ezt a problémát, a hirtelen jött tanárhiányt, és a tanulmányi főfelügyelő megjelent az egyetemen friss diplomásokat keresve, mi meg örömmel kaptunk rajta, mert megígérte, hogy lakáshoz is juttatnak az állás mellé. A feleségem és én is, mondhatjuk úgy, ágrólszakadtak voltunk, szüleim akkortájt léptek be a tsz-be, teljesen tönkretette őket a korábbi beszolgáltatási kényszer. A feleségem szülei szintén elég szegény emberek voltak, ők sem tudtak segíteni, ezért örültünk, hogy Gyarmaton lakást is kapunk.

A tanulmányis Kmetty Ferenc volt. Itt Gyarmaton persze ismertebb a kis Kmetty, a Kálmán volt. Ő is eleinte az oktatásügyben tevékenykedett a városban.

A nagy Kmetty Ferenc tényleg magasabb ember az átlagosnál, éppen illett rá a neve, no meg a hatalma is nagy volt. De nagyon intelligens ember, jó tárgyalópartner volt. Ő járt Budapesten és ott azonnal elígérkeztünk ide Gyarmatra.

Hogy milyen Balassagyarmat, arról fogalmunk sem volt.

Nagy élmény volt, mikor először ideutaztam megnézni a leendő munkahelyemet, de eléggé kiábrándító is lett egyben, mert azt tapasztaltam, mintha itt megállt volna az idő, múlt századbeli körülmények közé csöppentem. Akkor a Balassi épülete is nagyon le volt robbanva, szörnyű állapotok voltak, az illemhelyek, az egész épület állaga siralmas volt, a mennyezetek bármikor leszakadhattak, volt is bizony, ahol megtörtént.

A hangulat sem volt jobb, 56 után voltunk, de mégis meglehetősen konzervatív volt a légkör. Sok volt a régi, elismert, öreg tanár, ők voltak minden kérdésben a döntőbírák.

A konzervatív hogyan értendő, ugye nem politikailag, azt nem illett fitogtatni.

Nem politikailag, hanem életvitel szempontjából. Vagy ha azt mondom, életfelfogás, akkor pontosabb vagyok.

De persze ez jó is volt, mert a Balassi tanári kara éppen ezért tudta megőrizni a szuverenitását a szocializmus évei alatt is, mert ilyen konzervatív tanárok voltak, akik nem hagyták magukat befolyásolni. Tudták, hogyan kell viselkedni, ha a párt képviselői megjelennek az iskolában. Nyilvánosan nem kell ellentmondani és egyébként meg úgy tanítottak, ahogy akartak. Ha bement az órára a felügyelő, úgy kellett viselkedni, hogy ő se találjon benne hibát. Persze azért nem lehetett nagy a kétszínűség, a diákok is észlelték volna, de bizonyos határok között azért működött. Szerintem ezt játszotta az egész ország, az egész magyar társadalom, ezért voltunk a legvidámabb barakk, mert megtanulta a nép a túlélést és az alkalmazkodást, ezért élte a maga életét viszonylag normálisan.

Tehát az első benyomásom Balassagyarmatról nem volt valami kedvező, de mit volt mit tenni, elígérkeztünk és itt kezdhettünk közös életet.

Nem kellett várni, megvolt a lakás, a berendezést kellett összeszedni valahogy, de az sem ment simán. Én ugyan rendeltem bútorokat a helybéli asztalosnál, néhány olcsó bútort, szekrényt, ágyat, ilyesmit. De hát arra várni kellett, amikorra megérkeztünk, bizony a bútorok még nem voltak meg.

Ekkor Dubovszky Károly tanár úr, a fiúkollégium igazgatója könyörült meg rajtunk, nem is kellett kérni, ő kérés nélkül felajánlotta, hogy ad ágyakat meg szekrényeket a kollégiumi készletből, addig, amíg a saját bútorainkat elő nem állítják.

Felraktuk kétkerekű kocsira, nagydarab, erős fiúk tolták, mi meg masíroztunk utánuk. Nagyon nevetséges lehetett ez a bevonulás, utólag végiggondolva, inkább nagyon szánalmas volt.

Így kezdődött.

Az első benyomásokat alakította, hogy akárhová mentünk, bevásárolni a boltokba, ide-oda az emberek közé, mintha szívélyesebbek lettek volna, mint az ország más részein. Ez tetszett. De aztán később kiderült, hogy az ez az udvariasság felszínes, hiszen tulajdonképpen nehezen fogadnak be idegeneket. Ez sajnos nemcsak egyes kollégákra, de az iskola környezetéhez tartozó emberekre is vonatkozott.

Igazgatónk, Dr. Kiss Gyula, egyben a levelező tagozat szervezője is volt, ez neki plusz munkát és plusz keresetet jelentett. Nagyon lelkesen szervezte ezt és kijelentette, ő nem fog más iskolából tanárokat kérni, hogy levelező tagozaton tanítsanak, nekünk kell azt ellátnunk. Ez rendben is volt, mert mi kezdők lévén örültünk, hogy többet is dolgozhatunk, és plusz keresetre tehetünk szert. De a feleségemet már kímélni kellett, mert ő közben állapotos lett, ezért én vállaltam mindent. Tanítottam délelőtt, délután, este, néha még hétvégén is, voltak tanfolyamok TSZ elnököknek, nagyon fontos embereknek, amelyeket szombaton, vasárnap tartottak, hogy ne essenek ki az illetők a munkából.

1964-es levelező tagozatos osztálykép - alulról a 2. sorban, jobbról 3. Nagy Imre, mellette felesége, balra Nagy Rezső, Dr. Kiss Gyula, Németh Béla

A sok és sokféle tanári munka és az akkoriban visszautasíthatatlan rengeteg társadalmi munka (ismeretterjesztő előadások, szertári bútorzat átfestése, építő táborok stb.) nagyon megnehezítették az életünket, de közben sok fontos dolgot megtanultunk. Többek között azt, hogy egyéni sérelmeinken felülemelkedve, hogyan lehet, hogyan kell együttműködni tanár kollégáinkkal és a tanítványainkkal a közös cél érdekében.

Azt is hamar felismertük, hogy tanítványaink érdeklődését csak úgy tudjuk kiérdemelni, ha saját magunkban is megőrizzük a munkánk iránti lelkesedést és ezt az örömet a diákokkal együtt éljük át.

Az első gyarmati napokat röpke 47 év követte, 2006-ban fejezted be a Balassiban az oktatást, de bevallásod szerint az utolsó 1-2 évben már erősebben érezted, hogy megfáradtál, ill. őszintébben mondva belefáradtál. Lehetne kérni egy őszinte rezümét a tanári életútról?

Hát igen, a tanári pálya nem volt olyan nagyon lendületes, egyívű, mint ahogy az élet sem volt az. Közben oktatási reformok zajlottak és számos más változás.

Lelátón a 60-as években, Nagy Imre mellett szemüvegben tanártársa Farkas András

Annak ellenére, hogy nem készültem tanári pályára, amikor belekóstoltam, - már pedig mindjárt az elején módom nyílt rá, hogy a tanításnak minden formájába belekóstolhassak - kiderült, hogy nekem ez nagyon kellemes dolog, szeretem csinálni, kedvvel végeztem a kezdettől fogva. Levelező tagozaton is szerettem tanítani. A felnőttek még jobban méltányolták a segíteni akarást, mint a diákok. Úgy érzem felfelé haladt a pályaív, talán az 1970-es években volt az első csúcspont.

A 80-as évek végén veszítettem el a feleségem, egyrészt tragikus hiánya, másrészt pedig teljes erővel a munkába kapaszkodás, paradox módon hozott egy fellendülést. A 90-es évek közepe táján pedig nagyon jó évfolyamok jöttek össze, ekkor tanár-diák nagyon egy hullámhosszon volt, aztán volt még hasonló a 2000-es években is. Vannak időszakok, amikor szerencsésen találkozik a tanár személyisége a diák mentalitásával.

A fáradság, vagy a megfáradás, amit idéztél, az nem a tanári munkába, a szakmai munkába való belefáradás volt, hanem a gyerekek gátlástalansága miatt egyre több energiát kellett fektetnem abba, hogy tartsam a fegyelmet, nem bírtam elviselni azt, hogy ez egyre gyakrabban sikertelen maradt.

Sok pedagógus ismerősöm van, nem nagyon akad, aki manapság eredményes és sikergazdag pályáról beszélne, sőt van, aki pszichológusért kiált, saját maga, vagy diákja számára. A mi korosztályunk sem volt hibamentes, de van-e remény megállítani az oktatás lejtmenetét, vagy mondhatjuk-e a pedagógusról és jövőjéről, kicsit átfordítva a költő után: ha lesz még emberi arcuk, csókolom őket.

Nem tartom lehetetlennek a pozitív változást, de nem hiszek benne. Mert a társadalom fejlődése nem jó irányba halad, de jobb, ha nem használom a fejlődés szót, mert sajnos, ami a napjainkban folyik a társadalomban, az nem fejlődés, az inkább visszafejlődés, degradáció - tehát az irány egyfajta degradálódás.

Nagyon komoly tudósok írnak már erről, mint például Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne c. könyvében.

Ő viselkedéstan szakember volt és e tudománynak egyik megalapozója, tehát nem akárki. Egyébként filozófus is, meg orvos is volt, mondhatni minden tudott az emberről, nyitott szemmel járt az emberi társadalomban. Mivel állatok viselkedésével is foglalkozott, így a párhuzamot is látta.

Nem ő az egyetlen a komoly tudósok körében, aki nagyon borúlátó az emberiség sorsát illetően. De a nagyobb gond, hogy mindennapi tapasztalatunk is egybevág ezzel. Mi is azt látjuk, szétesnek a családok, emberek nem figyelnek egymásra, sokan abban találnak örömet, ha kárt okozhatnak, gondolok itt a szándékos rongálásokra, erdőtüzekre, gyújtogatásokra. Sajnos ezek azt mutatják, hogy a társadalom nem fejlődik, hanem hanyatlik. És ha ez így van, akkor ebből az iskola sem tud érintetlenül kimaradni. Ahogy szétesnek a családok, amennyire neveletlenek a gyerekek, annyira nehéz őket jó útra téríteni, az érdeklődésüket pozitív irányba terelni.

Azt hisszük, hogy rosszabb már nem lehet, pedig dehogynem.

Talán jobb is, ha a szakmád helyett másról beszélünk, például arról, hogy egész életedet elkísérő hobbid a fényképezés, a természet megörökítése. Ez is egyfajta tudásátadás, amit megismertél, megörökítettél, átadod, bemutatod másnak is. Könyved, az Ipoly-völgy vadvirágai - amely másodkiadásra vár - ékes bizonyítéka ennek.

Igen, a természet iránti lelkesedés benne van az ember génjeiben. Már akiében benne van. Én olyan környezetben éltem, ahol az emberek nagyon reálisan szemlélték a világot. A parasztember nem nagyon gyönyörködött a természet szépségeiben. Csak azt nézte, hogy jól fejlődik a búza vagy nem. A kukorica szép-e vagy nem szép. A természettel együtt élt, és függött tőle, de nem gyönyörködött a természetben. Viszont bennem megvolt a fogékonyság, annak ellenére, hogy a környezetem ezt egyáltalán nem sugallta. Én tudtam gyönyörködni a tájrészletek szépségében, ha az az eredeti formáját mutatta. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, hogy milyen tájat szeretek én. De így utólag arra jöttem rá, hogy azt a tájat, vidéket szerettem, ahol az emberi beavatkozás nem nagyon látszott meg és nem rontott el mindent.

A szülőfalum környékén kevés érintetlen természeti táj volt, mert a földeket növénytermesztésre használták, ezek mind művelt földek voltak. De távolabb, a szülőfalumnak a Hortobággyal határos részein, ott már voltak nagyon szép szikes puszták, szikes rétek, szikes laposok. Ezek a laposok olyan mély fekvésű helyek voltak, ahol megállt a víz és mocsarak alakultak ki. Ezek voltak a legvonzóbbak a számomra, amire a parasztember azt mondta, hogy bíbiclegelő, például ilyen megjegyzéseket tett rá és azt fejezte ki vele, hogy mennyire haszontalan.

Engem ezek vonzottak, erdők a környéken nem voltak, telepített akácosok esetleg igen, a gulyadelelő helyeken, hogy az állatok hűvösben delelhessenek, de sem igazi erdők, sem hegyek. Viszont a kertünkből, és arról a bizonyos japánakácfáról nagyon jól lehetett látni a Mátrát, meg a Bükk vonulatát és azok a távoli tájelemek gyönyörű hátteret adtak az egyébként Tisza árteréhez tartozó területnek. A kertünk alatt volt a hajdani Tisza ártér, a helybeliek tónak nevezték. Ez az elnevezés utal arra, hogy időnként víz is volt benne, amikor sok volt a csapadék, jókora víz állt a tóban. Régebben pedig, a Tisza szabályozás előtt rendszeresen kiöntött oda a folyó. Olyankor aztán gyönyörű vízi világ éledt a területen. Nekem tehát nem kellett messzire menni, hogy a természettel találkozzak. Le kellett menni a kertbe, ott már kezdődött a rét, el lehetett látni egész Tiszaszőlősig.

Tehát természeti szépségekben nem volt túl gazdag ez a vidék, de éppen ezért megtanultam a keveset is becsülni. Amikor idecsöppentem Balassagyarmatra, itt a természeti szépségek olyan gazdagságára találtam, hogy teljesen lenyűgözött. Éppen ezért kezdettől fogva állandóan jártam biciklivel a környéket, akkor merült fel bennem, hogy ezt meg is kellene örökíteni. Valahol sejtettem, hogy ez a szépség múlandó lesz. De hogy ennyire gyorsan múlandó, azt nem gondoltam. Viszont jó döntés volt, hogy amint tehettem, vásároltam egy fényképezőgépet, feleségem is kapacitált erre és elkezdhettem e világi ténykedésemet. Mindig szerettem volna a természet szépségeit megörökíteni, gyerekkoromban rajzolgattam, de soha nem voltam megelégedve a rajzaimmal, se a vízfestményeimmel, mert azzal is próbálkoztam.

Nem volt igazán tehetségem ahhoz, hogy visszaadjam, kézügyességet is igénylő formában, a festészet eszközeivel azt, amit láttam és ezért jött nagyon jól a fényképezés, mert ott nem kellettek ezek a készségek, csak annyi kellett, hogy ki tudjam választani, mi az, ami szép és eredeti.

Ehhez megvolt a hajlamom, ezért volt talán sikeres a fényképezés. Nagyon szerettem csinálni, évtizedekig folytattam. Később már baráti körben is megmutattam a képeimet, és ez a kör egyre szélesedett, híre ment a dolognak, meghívtak előadásokat tartani, és azokon merült fel a hallgatóság részéről, jó-jó, szép-szép, de hát nem lehetne ebből eltenni az utókornak is?

Akkor merült fel a könyv gondolata. De a könyv nehezen született meg, pénz kellett hozzá, viszont az nagy öröm számomra, hogy elkelt az utolsó darabig, így merült fel a második kiadás gondolata. De őszintén bevallom, ettől félek, félek a csalódástól. Tudom, hogy sokan szívesen megvásárolnák, de hogy vannak-e elegen, hogy érdemes legyen újra kiadni ezt a könyvet, azt nem tudom. Arról már ne is beszéljek, hogy hová tűnt az a természet, amit én itt évtizedekkel ezelőtt láthattam.

A természet, a növények fotózása sokak számára egyszerű műveletnek tűnik, de tudjuk, ez nem így van.

Mit tudnál tanácsolni a mai fiataloknak, fotós pályakezdőknek milyen tulajdonságokkal kell rendelkezniük, vannak-e szakmai műhelytitkaid?

Fekete kökörcsin - részlet Nagy Imre: Ipoly-völgy vadvirágai c. könyvéből

Sajnálom, de én nem tartom magam igazi fotósnak. Éppen ezért fotós szakmai tanácsokat nem mernék adni senkinek. Én magam egy természetkedvelő voltam és vagyok, ez vitt rá a fotózásra, de más témákban nem is nagyon fotóztam, csak a természetet. Az a jó, ha egy fotós mindenevő, nemcsak egy szűk témában dolgozik, hanem az élet minden területén megtalálja a megörökítendő témákat. De azt hiszem, a fotósok is valamennyire specializálódnak, vagy riportfotókra, politikai eseményekre, vagy sportra, és így tovább.

Viszont annál jobb, minél sokoldalúbb a fotós, mert ha az egyik területen nincs téma, van a másikon. Engem csak a természet foglalkoztatott, tehát teljesen a természethez kellett igazítanom a fotós kirándulásaimat. De ez nem jelentett gondot, mert tudtam, hogy melyik évszakban mikor, mit találok odakint. Megtanultam, mikor mi virágzik, mit érdemes megpróbálni fotózni.

A fényképezést a digitális technika forradalmasította, különösen két dologban: a képek utólagos manipulálhatóságában és a fotózás költségének csökkentésében. Próbálkoztál már digitális készülékkel?

Ha most kezdeném a fotózást, akkor biztosan digitális technikával kezdeném, de én már nem akarok áttérni erre és ennek nagyon nyomós okai vannak.

Az egyik ok az, hogy elfogynak a témáim itt a környéken, és ha újat akarnék alkotni ezen a területen, akkor szélesebb körben kellene mozogni. Márpedig, ha az ember túl van a hetvenen, akkor nem növekszik az utazási kedve. Nekem legalábbis nem.

Itt a környéken pedig elfogy a téma. De attól félek, hogy nemcsak a környéken fogy el, hanem országosan is. Láttam én már párszor természetvédelmi területeket, például a Kiskunsági Nemzeti Parkot, vagy akár a Hortobágyot is. Ott se kedvem szerint mennek a dolgok. Ott is az idegenforgalom a fő szempont és látványosságokat mutatják meg, arra érzékenyek az emberek, de az igazi értékekre már kevésbé kíváncsiak. Sajnos ezek az igazi értékek éppen ezért elhanyagolódnak és bizony el is pusztulnak szép lassan. Azt látom, hogy minden magyarországi természetvédelmi terület egy kicsit elhagyatott, de mondhatnám úgy is, hogy részben elhanyagoltnak, gazdátlannak látszik.

Mindenütt ugyanazok a problémák, a rétek a kezeletlensége, gyomosodás, cserjék elterjedése, rendetlenség. Ez nem jó jel. Ez azt mutatja, hogy az eredeti élőhelyekre beszivárognak azok az elemek, amelyek nem oda valók és éppen ezért pontosan a karaktere tűnik el a tájnak és rendetlen összevisszaság lesz itt is, meg ott is.

Hogy visszatérjek az eredeti kérdésre, egyrészt a téma fogy, másrészt pedig a digitális technika megint egy új felszerelést igényelne, amire nekem már nem érdemes befektetni, mert nem hozná meg azt az eredményt, ami a befektetés alapján elvárható lenne. Még egy ok van, amiért nem akarok változtatni. Közben nagyon jó eszközök születtek, amelyek segítségével a diákat lehet digitalizálni. Lányom vásárolt egy dia szkennert, melynek a segítségével a legjobb diáimat máris digitális alapra helyezte át. Úgyhogy vannak CD-im, melyeken a diákból született képeket meg lehet tekinteni.

Nálad jobban senki nem ismeri az Ipoly környéki élővilágot, a dejtári tavak, rétek, az ipolyszögi Égerláp, Nyirjes szinte minden rezdülését nyomon követted az elmúlt évtizedekben, így láthattad, hogyan alakult rossz irányba a környezetünk, éppen az ember beavatkozása okán.

Korábban számos írásban tettél javaslatot a környezetvédelmi szakembereknek, amelyeket azután a technokrata szelleműek elvetettek. Megcáfolta őket a valóság, ill. ezerarcú természet maga?

Sajnos nekem lett igazam, tehát úgy alakultak a dolgok, ahogy én előre láttam. Vegyük például az ipolyszögi lápot. Az 1970-es évek elején még a tsz-nek a tulajdona volt a láp területe és azt csinált vele, amit akart.

Akkoriban létezett egy olyan törvény, ami szerint, ha valaki természetet legyőző akcióba kezdett, tehát termőfölddé alakított egy természeti tájat, akkor azt nagyon díjazták. A gyarmati tsz, azt hiszem Palócföld tsz-nek hívták, sok anyagi problémával küszködött, az említettek miatt belefogott a láp lecsapolásába.

Annyira komolyan vették ezt, hogy egészen mély és széles csatornákat vágtak keresztül a lápon, ezzel átvágták a vízzáró rétegeket.

Utólag már hiába volt a védetté nyilvánítás.

Az így kialakult helyzet a lecsapolásnak is a következménye volt, de részben az éghajlatváltozásnak is, mert azért ilyen is történt, no meg a nyugat-nógrádi vízmű kiépülésének. Végig kutakat létesítettek egész Ipolyvecéig. Őrhalom és Ipolyvece között sorakoznak ezek a kutak, ezek mind a mélységi vizek kitermelésére létesültek.

A mélységi vizek kitermelésével egyenes arányban a felszíni vizek is egyre gyérebben jelentkeznek, amikor áradás van, akkor sok a víz, amikor pedig nincs, akkor meg víz sincs. Tehát ilyen szélsőséges lett a helyzet.

Mindezek egy láp életben tartásának egyáltalán nem felelnek meg. A lápnak tartós ökológiai helyzet kell, tehát állandóan jelen kell lenni a víznek, ezt most semmiféleképpen nem lehet biztosítani. Voltak egészen bizarr ötletek is, nem mondom ki volt, aki azt javasolta, kutakat kéne létesíteni, és azok vizével ellátni a lápot. Ez nevetséges. Ez olyan, minthogyha valaki vízbe esik és saját hajánál fogva akarja kiemelni magát onnan.

A természet próbálja önmagát regenerálni, de a természet lassú. Az emberi beavatkozásoknak a hatása pedig robbanásszerű gyors. Itt van mindjárt az ellentmondás. Sajnos azt kell mondanom, hogy az ipolyszögi láp halálra van ítélve. Nem szívesen mondom ezt ki, de nem szeretnék szépeket hazudni, mert már meguntam. Úgyhogy láthatunk ártéri erdőt, de annak már nem sok köze lesz a láphoz.

Mocsári kosbor - részlet Nagy Imre: Ipoly-völgy vadvirágai c. könyvéből

És mi a helyzet a Nyírjessel?

Én már ismertem az 50-es évek végétől a Nyírjest, olyan nem lesz már soha, mert tele van már betonkolosszusokkal, tehát az ember annyira beavatkozott, hogy az a táj az eredeti formáját nem tudom mennyi idő múlva tudná csak visszanyerni, ha békén hagynák.

De ebből a helyzetből már csak előre lehet menekülni. Ha egyszer az ember ilyen keményen beavatkozott, akkor az embernek kell kézbe venni a szabályozási feladatokat. Vigyázni arra, hogy a tómeder mélysége olyan legyen csak, amennyit az ottani források meg tudnak tölteni vízzel. Mert hiába alakítanak óriási medencéket, mire az feltelik vízzel a nagyon gyéren csergedező forrásokból, akkorra meg is poshad a víz. Szakszerűbben kifejezve az eutrofizáció sokkal gyorsabban megy végbe, mint természetes körülmények között. Állandó emberi beavatkozással fönn lehet tartani egy, a maihoz hasonló kultúrparkot. Ami nagyon jó kiránduló hely lesz a Gyarmatiaknak. Sajnos a patakoknak az eredeti égerligetei már pusztulóban vannak, az eredetiségüket elveszítik.

Szakmailag legalább tudják a szakemberek, mit kell vagy kellene csinálni?

Egyáltalán nem egyöntetű a szakemberek véleménye sem, mert egy részük az egyik lobbinak a szolgálatában áll, a másik meg a másik lobbihoz áll közel.

Tehát az idegenforgalmi lobbi mást követel, mint a természetvédő. A legkevesebb pénze a természetvédő csoportnak van, tehát nekik a legkisebb az esélyük, hogy az akaratukat érvényesíteni tudják.

Visszavonultan élsz Balassagyarmaton, hosszú évek óta egyedül, hiszen társad, feleséged, - ahogy magad jellemezted, minden valamirevaló tevékenységem legfőbb motiválója - már nem lehet veled. Bár a város rangos elismerésben részesített a közelmúltban, de tudnátok-e egymás hasznára lenni, tágabb értelemben, van-e még mondanivalója Nagy Imrének a Civitas Fortissima felé.

Politikához nem értek, szakmailag pedig én bárkivel szívesen együttműködök, ha látom, hogy a tanácsnak holmi foganatja is van. De eddig sajnos azt tapasztaltam, hogy hiába írtam meg a védetté nyilvánítási javaslatot, hiába írtam meg a kezelési utasítást is - mert azt is kérték, leírtam, hogyan kellene kezelni a területet -, de nem így történik, nem így történt a gyakorlatban. Ennek pénzügyi okai voltak állítólag.

De a politikának is el kellene határoznia végre, hogy mit akar. Hogy emberi világot akar-e fenntartani, vagy pedig technikai világot, ahol a pénz mozgat mindent és az ember maga is rabszolgává válik ebben a világban. Sajnos ez a lobbi a legerősebb. Itt van pénz, óriási a túlsúlya. Tehát aki ezzel ellentétes irányba akar haladni, annak nagy akadályokat kell leküzdeni, de lehet, hogy nem is tudja, mert előbb utóbb mindenki belefárad az eredménytelen harcba. Én is, amennyiben fáradt ember benyomását keltem, ami attól van, hogy nincsenek pozitív visszajelzések. Nem érzem, hogy valaki megfogadná a tanácsomat. Olyat is hallani, hogy jó tanácsaink nekünk is vannak, de pénz az nincs hozzá. Én nem tartom magam okosabb embernek, mint a többiek, akik a természetvédelem területen dolgoznak, de mindegyikünknek ugyanaz a baja, nincs mögöttünk társadalmi támogatás.

Soha nem kérdeztek meg tőlem semmit, pedig szívesen elmondtam volna. Eltekintve attól, amire az előbb hivatkoztam, amikor természetvédelmi javaslatokat kellett elkészíteni. Az volt az utolsó, amikor megkérdeztek. Ez a 70-es években történt, akkor tagja voltam a megyei természetvédelmi bizottságnak is. Ezt akkor arra használtam ki, hogy javasoltam védettségre a dejtári rétet is, mert azt rajtam kívül más nemigen tette, de nem is ismerte, arra én hívtam fel a figyelmet először.

Az ipolyszögi láp közismertebb volt, a vadászok is védetté akarták nyilvánítani.

Májusi tájkép - részlet Nagy Imre: Ipoly-völgy vadvirágai c. könyvéből

Még azt is hozzátettem akkor, hogy az Ipoly menti természetvédelmi területeket egy egységként kellene kezelni, mert ezek a természetben is egy egységet alkotnak. Ugyanattól a dologtól függenek valamennyien, az Ipolytól. Az állatviláguk is olyan, hogy nem lokalizálódik egy helyre. Az ipolyszögi láp gémtelepének lakói ott fészkelnek, de táplálkozni már kijárnak a Dejtárra, sőt, egészen Szécsényig. Nagy területet kalandoznak be. Minél kevesebb a táplálék, annál többet kell nekik is járni utána. Nagy területre kell kiterjedni a védettségnek ahhoz, hogy az eredményes legyen. A Duna-Ipoly Nemzeti Park megalakulása éppen ezért jó mozzanat lenne, ha egy kicsit tevékenyebb lenne ez a Nemzeti Park. De úgy látom, hogy megelégszenek azzal, hogy kiraknak táblákat, a tanösvény dolog is szép-szép, de ez csak egy kis morzsája azoknak a tevékenységeknek, amelyekre szükség van.

Nem nagyon szeretem a kampányokat, mint például Föld Napja, mindenki megrendezi a maga kis ceremóniáját és puff, vége. Rendszeres munkára lenne itt szükség, éppen ezért nekem az a véleményem, hogy természetvédelmi területeken is ugyanúgy gazdálkodni kellene, mint ahogyan egy szántóföldön.

Csak más eszközökkel kellene csinálni. Mindennapi rendszeres kezelés, amire a leginkább szükség van.

Hazánkban a természetvédelmi területek nem önszabályozó rendszerek. Önszabályozó rendszerek csak nagy-nagy erdőségek lehetnek, amelyekben minden feltétel megvan, hogy tartósan megmaradjon az erdő. Vannak vízforrásai, megfelelő a csapadék, megfelelő a napfény, tehát minden feltétel adott, hogy hosszú ideig fennmaradjon az erdő. Ott nem kell embernek beavatkozni. Kidőlnek a fák, amikor megöregszenek, helyettük felnőnek az újak és így tovább.

De Magyarországon nagyon sok a füves természetvédelmi terület, tehát a gyeptársulások, amelyek a magyarországi klímában nem állandóak, mert van egy olyan társulásfejlődési folyamat, amit úgy neveznek, hogy szukcesszió, ami azt jelenti, hogy egy adott területen először egy egyszerűbb társulás jelenik meg, az már szerves anyagot termel, akkor megjelenhet egy bonyolultabb társulás, és így tovább. Jönnek egymás után, mindaddig, amíg az erdő, ami a legmagasabb szintű társulás ezen a területen, ki nem alakul. Tehát egy gyep sokáig nem marad gyep, megjelennek rajta a cserjék, a bozótosok, később erdei fák is csatlakoznak, aztán a bozótosokból majd hosszú évtizedek múlva erdő lesz, ha lesz ideje, hogy ezt mind végigcsinálja. Mondtam, hogy a természet az lassú az emberi elvárásokhoz képest. Nem megy olyan gyorsan az erdő kialakulása.

A dejtári réten is a kaszálás elmaradása miatt egyre több cserje jelent meg és olyan bozótosok alakultak ki, hogy azok már semmire sem jók. Járhatatlanok, ott már teljesen befullad az aljnövényzet, a cserje teljesen kizsarolja a talajt és ezzel meg is akasztja a szukcessziót, tehát nagyon nehezen alakul már ki erdő azon a területen, amit a cserjék teljesen kiszipolyoztak. Maga a szukcesszió természetes folyamata is zavart szenved a mai körülmények között. Ezért mondom, hogy minden természetvédelmi területen az embernek kell kézbe venni a dolgokat. Azzal, hogy mi beavatkoztunk, megzavartuk a természet folyamatait, azzal egy olyan helyzetet teremtettünk, hogy már csak mi tudjuk fenntartani azt az állapotot, ami nekünk jó és a természetnek is jó.

Egyébként az Égerláppal mi lett a helyzet, a tsz megcsinálta az árkait, kivonult és otthagyta a területet, szinte észrevétlen, mint amikor a társaságból valaki sikeresen elszivárog?

Durván kifejezve ez a helyzet. Részben a természetvédők támadásai miatt maradt félbe a szabályozási folyamat, részben pedig annál fogva, hogy mégiscsak tönkrement a gyarmati tsz, és a terület az őrhalmi tsz kezelésébe került. Az őrhalmiak pedig azt mondták, nekünk vannak nagyon jó termőföldjeink, nem vacakolunk ilyen láppal, és ennek köszönhetjük, hogy védetté lehetett nyilvánítani. Tehát mivel a tsz lemondott róla, akkor megengedték, hogy védetté nyilvánítsák. Csak ezzel tulajdonképpen a természetvédőket is leszerelték, mert megtörtént a védetté nyilvánítás, de tulajdonképpen ez nem természetvédelem, ez csak egy formális dolog. A műtét sikerült, csak közben a beteg meghalt. Ez a helyzet.

Maradt-e még itt a közelben, 10-20 km-en belül olyan vidék, amely álmaid természeti környezetének megfelelne, ahová Nagy Imre szívesen vinne el érdeklődőt, természetkedvelőt?

Ha nagyon röviden kell válaszolnom, akkor azt kell mondanom, hogy nincs. Ez a szomorú valóság. Nekem is állandó problémám, hogy a végzős egyetemi hallgatók, amikor szakdolgozatot írnak, és nógrádi területet választanak, mivel hallottak róla, hogy itt az Ipoly mentén milyen szép területek vannak, akaratlan is dilemma elé állítanak, mit is mutassak nekik.

Most is van egy hallgató, aki írja a dolgozatát ebből a témából, és mindig akkor kerülök zavarba, amikor ki kell menni a terepre, ahol kiderül, milyen kevés van már abból, amiről írtam, amit a könyvben bemutattam. Ez egy kicsit elveszi a kedvemet a könyv második kiadásától is, mert akkor megint megjelenne, hogy ez is, meg az is, meg amaz is van, holott a szövegben már jeleznem kell, ezek pusztulóban vannak, sőt már nem is léteznek.

Nagyon szívesen mutatnám meg a tanösvényeket, jelezted, hogy erre lenne érdeklődés, de van ennek egy másik oldala is.

Jó pár éve elvittem a diákokat a területre, az Ipoly mellé, jól is érezték magukat, nagyon örültek neki, bár diákokban is túlzott várakozás, egyfajta előítélet volt. Nem gondolták, hogy ilyen helyen, mint az Ipoly völgy, milyen természeti csodákat lehet találni. Holott azért ezek messze elmaradnak azoktól a tájaktól, amelyeket a televízióban ismeretterjesztő filmeken lehet látni. De mára már ebből is olyan kevés van, hogy már nem is tudom, érdemes-e kimenni oda.

Legutoljára a 2000-es években vittem ki diákokat, azokból is csak a biológia iránt érdeklődőket, akik ezt a fakultációt választották a továbbtanulásukhoz.

Őket vittem ki, de egyre kevesebb dolgot tudtam nekik mutatni.

2010. szeptember

Kérdezett és lejegyezte: Nagy László