Egy kései barátságról

Megemlékező gondolatok Farkas Gáborra

Írjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjj, mindegy mit, írjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjj bármiről!

Szűk két héttel tragikus és értelmetlen halála előtt ez a rövidke e-mail volt az utolsó életjel, ami Gábortól hozzám érkezett.

A „j” betűk, mintha felkiáltójelek lennének, hosszasan sorjáztak egymás után a képernyőmön. Erős nyomatékul szánhatta, pedig a nélkül is tudtam, várja híreim.

A válasszal nem késlekedtem, bár tudtam, nincs itt szó semmiféle világvégi rossz hangulatról. Ezek a sürgető kérések az utóbbi években bármennyire is sűrűsödtek, egyszerű kíváncsiság állt mögöttük, nem lelki segélyért fordult hozzám, ismerve életigenlő, és életvidám természetét, ezzel ellentétes gondolat legkevésbé sem fordult meg fejemben.

De hogyan is fonódott, erősödött meg közöttünk a barátság, hiszen egykoron, gimnáziumi éveink alatt, ha nem is ellenségesen, de egymás iránti hűvös távolságtartással pergettük le tanulmányaink négy évét.

Később sohasem kértem már tőle számon, de akkor úgy tűnt, pedagógus szülők gyermekeként az ebből adódó magabiztosabb helyzetének magasságaiból érzékeltette pozícióját, e szerint (le)kezelt sokunkat.

Az osztályunk maroknyi fiúcsapatából hamar összeállt a világ legamatőrebb, hangszer nélküli zenekara, amibe, botfülem lévén eleve nem kerülhettem be. A szokásos zenei rajongói szekértáborok rögtön kialakultak, Gábor az Illést választotta. Szörényiék és a népi motívumú tulipános jelkép, mint mögöttes társadalmi szimbólum mellett, felnőttkorában is kitartott.

Bár többünket próbált felvilágosítani, az igazi zene a népből eredezik, ami gyaníthatóan a szülői példamutatásból és hitvallásból „eredezett”, de magam ilyen mélységekig és a népi motívumok továbbgondolásáig nem kívántam eljutni.

Egyszerűbb népi játékok jobban foglalkoztattak, és Gábor, némi okkal, hosszú időre behelyezett saját skatulyájába, amibe azok kerültek, akik csak a fociról tudnak értekezni. Mivel ő ezt „buta péklegények futkosásának” tartotta, álláspontját pedig sűrűn ismételgette, nehogy feledésbe merüljön, így nála mindez hosszú időre meghatározta pozíciómat.

Az érettségit követő években, bár tudtunk egymás jeles sorsfordító és meghatározó eseményeiről, sőt néha-néha az egykori diákok összejövetelein találkoztunk is, de ezt nem követték rendszeresebb személyes találkozások.

Hogy mikor és miért tettük meg az első lépéseket ezek sűrítése, a barátság felé, ez immár a múlt homályába vész, ha a körülbelül másfél évtizednyi időt múltnak nevezhetjük.

A „miért” kérdésre egyszer maga adta meg a választ, személyem, mint író, pontosabban írogató ember keltette fel az érdeklődését, vajon mi rejtőzhet bennem? Kiszabadított a skatulyájából, én pedig örömmel elfogadtam a kinyújtott kezet.

De gyanítom, szerepet játszott az is, a természetjárásban, kerékpáros túrázásban kívánt újabb partnerre lelni, mert Gábor ez irányú programigényei kimeríthetetlenek voltak.

Vadregényes Retyezát

A barátságot formálni kell, mint szobrász az alkotását, nehogy torzó legyen belőle – olvastam egy görög bölcselőtől. Mi pedig a közös kirándulások segítségével lassan-lassan megformáltuk a magunk közös szobrát.

Sok felejthetetlen túra pillanatai villannak be emlékezetembe, a Retyezát vadregényes világa, ahol nem tudtuk eldönteni, medve riogatott-e velőtrázóan a közeli gerincnél, kerékpáros cirkálások a rekkenő nyári hőségben, és az égszakadás elől menekülve, a nógrádi, a felvidéki gyalogtúrák néha árkon-bokron keresztül, a Kárpátaljai buszos „baráti körös”, kiscsoportos felfedezéseink.

Pihenő a Retyezáton

Gábor a természetben érezte jól magát, mondhatnám csak ott, sehol máshol.

A víz, a folyó, a tenger éppúgy vonzotta, mint a hegyek, kajakjával számtalanszor átszelte a Dunát, Tiszát, tavainkat, de ha rajta múlott volna, az Adriára havonta visszatér.

Valójában, csak a Kárpát-medencét vallotta szerethetőnek, távolabb, a Lajtán túlra, elmondása szerint kétszer „merészkedett”.

Felvidék, Csáb, tavaszi mezőben

Idegenkedett mindentől, ami kényelmi, konvencionális, a sokcsillagos szállodákat megvetette, a sátor, a csillagos ég, a hideg patakban való mosakodás többet ért számára minden kényelemnél.

Hazánk, és legszűkebb pátriája Nógrád, szinte nyitott könyv volt előtte, egy-egy várrom, kilátó pedig – bármennyire is ismerte és elismerte a világvárosok építészeti és kultúrkincseit – többet jelentettek neki, mint Párizs, London nevezetességei. Ezt az erős aránytévesztést gyaníthatóan otthonról „hozta”, máig emlékszem az Édesapa, a művész-tanár Farkas András kifakadására, amikor osztálykirándulásunk hírét fogadta:

– Bulgáriába mentek? No, jelentkezzen, aki már járt Csesztvén?

A néhány bátortalan kéz láttán diadalittasan felkiáltott, hát ilyenek vagytok, előbb karikázzatok el Madáchhoz.

Gábor háza mindig nyitva állt előttem, szinte zavarbaejtő volt sűrű invitálása, ha Gyarmatra visz az utam, ki ne hagyjam meglátogatását.

Terveket szövögetett a családi ház felújítására, sőt az apai művészi hagyaték közkinccsé tételére is. A hatalmas anyagból az elmúlt két-három évtizedben többször rendezett és kezdeményezett kiállítást, azonban gyakorta nehezményeztem nála, támogatókat és másokat is felhasználva többet kellene e téren tennie. De Gábor a „érdekkijárás”, az önérvényesítés ellen éppúgy berzenkedett, mint az Édesapa tette annak idején, ebben – mint oly sok minden másban – mint a sziámi ikrek, egymásra ütöttek. A tervek megvalósításához ráadásul hiányzott belőle az állhatatos kitartás, a türelem, a nélkülözhetetlen megalkuvás, a nagyobb tervek mellett a kisebbek, mint például egy gyűjteményes album kiadása sem valósult meg.

Közös programjaink, túraterveink 2020 tavasza óta mind kútba estek, ezért is volt örömteli, hogy az Édesapa születésének 100. évfordulójára együtt készülhettünk. A tervezett három városi kiállításból kettő megvalósult, bár az elmaradtat, az Artéria Galériást, jobban szívéhez közelállónak látta, remélte.

Ez nonkonformista lesz – mondta, de nem láttam értelmét, hogy megtudjam, mitől lett szemében konformista a másik két esemény. Amiken egyébként sem tudott részt venni, járványgyanús köhögései, a mégoly egészséges embert az ágyhoz kényszerítették.

Ha a kiállításokba nem is, de a Palócföld folyóiratban megjelenő megemlékező írásokba aktívan tudtam bekapcsolódni. Gábor ebben sem hazudtolta meg magát, a kezdeti fellángolásokat, sűrű pauzák, majd ígéretek követték, elkészült a vázlat, a szöveget rövidesen papírra veti és máris szerkeszthetem. A napok, hetek cselekvés nélkül múltak, a rossz előérzeteim szaporodtak, nem készül el az anyag a határidőig. Bevallotta semmit nem írt le, de amikor leültünk a családi ház árnyas lugasához azzal, itt és most alkotnunk kell, fejből szinte tollba mondta a sokoldalas anyagot. Ilyen volt Ő.

Az anyag utolsó gondolata, felvetése az apai művészi örökség sorsa, kezelése volt. Így az is, mit tehet az egyén, mit a kisebb-nagyobb közösség egy-egy művész alkotásainak megtartásáért, fennmaradásáért.

A dilemma akkor is megválaszolatlan maradt, megdöbbentően váratlan halála után különösképpen az. Remélhetőleg Gábor fia, Máté, az örökös, aki maga is a képzőművészetben próbálgatja szárnyait, nem csak tehetségével, hanem ezzel az örökséggel is jól, jobban sáfárkodik majd.

Kedves Gábor barátom, drótszamaraddal Te már elindultál az égi magasságok felé, mintha egy formabontó művész performanszának részese lennél, hogy onnan nézz le közénk.

De tudod jól, követni fogunk, társadul szegődünk, és mindent-mindent megbeszélünk, közösen, ott, együtt, valahányan.

2021. május

Írta: Nagy László