Majdán János (1953)

Balassagyarmaton született, de Szügyben élt, majd gimnáziumi évei alatt szüleivel egy gyarmati családi házba költöztek.

1971-ben érettségizett a Balassi Bálint. Gimnáziumban, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem történelem-népművelés szakán szerzett diplomát 1977-ben.

1977-79 között az egri főiskolán tanársegéd, majd feleségével, Mohos Máriával közösen beadják pályázatukat Pécsre, az ottani főiskola álláshelyeire.

1979 óta Pécsett tanít a Tanárképző Főiskolán tanársegédként ill. 1982 óta az immár Tudományegyetemen, a BTK Újkortörténeti tanszékén, mint egyetemi adjunktus, majd egyetemi docens.

Oktatási témái: törökkor utáni magyar történelem általános kérdései, a modernizáció problémái, a modern közlekedés és az infrastruktúra, a polgári életmód kialakulása; a szőlő és a bor a Kárpát-medencében.

1995-ben az MTA eljárása során a történettudományok kandidátusa lesz.

2000-2004 között Széchenyi ösztöndíjas, 2000-ben a pécsi Tudományegyetem habilitált doktora címet kap.

2004-től a bajai Eötvös József Főiskola rektora, de pécsi egyetemi álláshelyét is megtartotta.

Számos publikáció, tanulmány és könyv szerzője: a reformkorról, a magyar vasúttörténetről, a modernizáció-vasút-társadalom összefüggéseinek kérdéseiről, de a Kárpát medencei magyar borkultúráról is jelentek meg tanulmányai.

Több tudományos társaság tagja, illetve különböző szervezetekben, egyesületekben dolgozott és dolgozik. Többek között tagja a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének, és a pécsi területi bizottságának, továbbá a Magyar Történelmi Társulatnak, a pécsi Ipartörténeti Alapítványnak.

Egy évtizeden keresztül szervezte és vezette A határon túli történelmet magyarul tanító tanárok Nyári Akadémiáját, s ehhez kapcsolódva aktív tagja volt az Oktatási és Kulturális Minisztérium Határon Túli Oktatási Tanácsának.

2010-ben Baja Város Pro Urbe díját kapta, ugyancsak 2010-ben pedagógusi tevékenységéért elnyerte a Magyar Kultúra Lovagja megtisztelő címet.

Felesége Dr. Mohos Mária, a Pécsi Tudományegyetem docense, történelem-földrajz szakos egyetemi tanár.

Gyermekeik: Mira, aki a Szegedi Tudományegyetemen régésznek, Miklós, aki Pécsett hadtörténésznek tanul.

Testvérei Nóra, aki a Vác mellett Csörögön, Béla, aki Balassagyarmaton él.

A család Pécsett lakik, kedvenc szabadidős elfoglaltságuk az ábrahámhegyi birtokukon való gazdálkodás, ahol saját készítésű borral fogadhatják vendégeiket.

***********

Azt a tanítót böcsüli nagyra Isten, aki cselekszi amit tanít és mind nyelvét, mind pennáját szíve gyökerének téntájába mártván úgy szól, mint szíve járása vagyon.

Ez az idealisztikusan szép idézet Pázmány Pétertől származik, még szerencse hogy nem vehette kedved a pályaválasztástól ennek ismerete, hiszen Pázmány nem volt része anyagunknak. Négy évtizedes tapasztalattal: mennyiben módosíthatják a külső körülmények az oktatásban a saját lelkiismeretet?

A mi szakmánk, a történészet a politikához nagyon közel áll, úgy szokták mondani, hogy a politika szolgálólánya is lehet.

Ettől függetlenül az 1970-es években a magyar történész gárda már kivívta magának azt a szuverenitást, hogy immár nem annyira volt politikafüggő, mint korábban. Legtöbbször ez úgy oldódott meg, hogy esetenként nem beszéltek bizonyos dolgokról, amelyekről egyébként tudtak volna beszélni.

Emlékezhetünk például saját kiváló gimnáziumi történelem tanárunkra, Dr. Szabó Károlyra, aki sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett Széchenyire, mint Kossuthra, pedig a tankönyv utóbbival aránytalanul kiemelten foglalkozott. A középiskolai és általános iskolai tanároknak is volt egy bizonyos kis mozgásterük.

Akkor is, most is, vannak olyan helyzetek, kérdések, amelyek általános emberi-, tanári erkölcshöz kötődnek, amiket fel lehet úgy építeni, hogy ne legyen az illető ún. rendszerfüggő. Viszont vannak olyan elemek, amelyeket a külső tényezők befolyásolnak, ezt el kell ismerni.

Persze előjön belőlem a történelemtanár, hiszen Pázmány ezt az idézetet az 1600-as évek közepén mondja, amikor az ország már túl van egy református, evangélikus hullámon, és mindezt annak ellenpontjaként írja le, színtiszta tanításként. De én azt hiszem, ilyen vegytiszta formában a tanítás valójában csak idealisztikusan valósulhat meg.

De induljunk el a történelmi, mondhatnám lenini úton, hiszen az 1970-es években még az járta.

Már a gimnáziumban kitűntél históriai érdeklődéseddel, de volt-e a családban, akit közelebbről megérintett a történelem, aki befolyásolt volna?

Édesapám tanító alapdiplomával rendelkezett és az ő sorsa alapvetően érintett minket, bár ez teljességében csak jóval később derült ki számunkra.

Ő a II. világháborúban az ostromot Budán élte meg, az ottani tanítóképző kollégiumában volt nevelőtanár. Mivel az ő negyedüket szabadították fel legkésőbb, azt tartották a legtovább a németek, ezért az egész iskolát, tanárostól, diákostól együtt elvitték egy átnevelő táborba. Apu erről nem mesélt nekünk, a háború után pedig B listára került, többé nem taníthatott. Amikor hazament Nógrádmarcalba, ahol 1948-ban szerveződött az állami gazdaság, jobb híján pénztárosi állást kapott ott, mivel más értelmiségit egyébként sem találtak erre a faluban.

Engem Szügy révén is megérintett a történelem, hiszen ez egy érdekes közösség volt. Döntő többségében szlovák és evangélikus lakosság lakta, akiknek a gazdálkodásban az önállóság volt a lételemük, ugyanakkor volt egy kis katolikus népessége is, akik viszont döntően cselédek voltak és az uradalmakban dolgoztak.

A faluban állt 10-12 kúria, hiszen ennek alapjai II. József alatt alakultak ki, amikor Szügy megyeszékhely volt.

Éltek ott lecsúszott egzisztenciák, például Balassagyarmatról kitelepített emberek is, akiket onnan, mondhatnám, száműztek, közülük sokakkal nagyon jó kapcsolatban voltunk. Tőlük rengeteget hallattam és így öntudatlanul tanultam is, bár nem tudtam, hogy ezt teszem. Ez bennem úgy rakódott le, hogy a két háború közötti Budapestről például igen sokat ismerhettem meg, az akkori magyar kereskedelmi kapcsolatokról egy joviális úriember beszélt, vagy az öreg Alács bácsi, akinek Balassagyarmaton több hentes boltja is volt, de éppen Szügyben kényszerült élni, nos ő is rengeteg mindenről anekdotázott.

Igy engem a történelem korán megcsapott. Már többször is elhatároztam, hogy ezeket az élményeket le kell írnom, de még nem volt hozzá elég időm.

Más kapcsolódás a történelemhez a családban nem volt. Nem jártam különórára, s a középiskolai tanárom biztatásán túl én csak azt tudtam, hogy érdekel az a tárgykör és annak összefüggései, aminek mentén meséltek nekem.

Milyen emlékeket őrzöl a debreceni egyetemről, máig fájó, hogy én oda gyengének találtattam. Valóban olyan erős volt az a campus?

Úgy gondolom óriási szerencsém volt az egyetemmel. Abban a korszakban tanulhattam ott, amikor kiemelkedően erős volt a debreceni egyetem történelem képzése, bár sajnálatosan hiányzott Szabó István, a korszak meghatározó oktatója, aki éppen évfolyamkezdésünk előtt halt meg.

Akkor még nem tudtam, létezik-e különbség a pesti és a debreceni egyetem között, de áldom az eszem, hogy nem az ELTE-re jelentkeztem,

Mint minden frekventált intézményben és ez így van most is, személytelenné válik az oktatás, így a történelemé is. Pesten az oktatók gyakran rádió, tv felkérést kaptak, könyvet, tanulmányokat írtak, és még számos más feladatot teljesítettek, míg Debrecenben erre kevesebb lehetőségük volt, így velünk foglalkoztak.

Példának hozhatom fel Ránki György akadémikust, aki Budapestről járt Debrecenbe tanítani. Nos, ő gyakran aludt Debrecenben, ráért és foglalkozott velünk. Esténként lejött hozzánk vitatkozni, azt mondta: kollégák, van két órám, üljünk le és beszélgessünk. Így vált az egyik mentorommá.

A másik szakmai támogatóm, Orosz István is falusi gyerekként indult, ezért mindig nagy figyelmet fordított a kis településekről érkezőkre. Ez a családias jelleg is nagy előnye volt a campusnak.

A másik megemlítendő előny, hogy fantasztikus nagy könyvtára volt és van az egyetemnek, lévén, hogy a Széchenyi könyvtár mellett Magyarország másik köteles könyvtára a háború után a debreceni egyetemé volt. Minden kézközelben volt, nem lehetett olyan könyv, amit ne találtunk volna meg, emiatt is rengeteget olvastunk.

A harmadik elem, maga a város, amelyben az egyetem idegen test volt. Olyannyira két különböző világ, hogy Debrecen - merem állítani - a mai napig nem tud mit kezdeni egyetemével. A város, egy zárt civis település, az egyetem, pedig egy nagy gyűjtőhely, egy nagy kohó, ahová mindenhonnan érkeztek, az ország valamennyi szegletéből. A kollégiumban rengeteg emberrel ismerkedhettünk meg, ezekből az ismeretségekből számtalan megmaradt számomra, hiszen az ember életében a 10 és 20 év közötti kapcsolatok maradnak stabilak. A többi az jön, megy, forog, de az így szerzett kapcsolatok állandóak.

Nem csak a történelemoktatás volt nagyon erős, hanem egy, akkor újdonságnak számító szakterület is, amit ma úgy hívnak: andragógia.

Aki ezt ott létrehozta, Durkó Mátyás tanszékvezető volt. Ő alapította és fejlesztette ezt a szakmát az 1970-es években Magyarországon.

Egy ideig harmadik szakként néprajzos is voltam. Az egyik kiváló tanárunkat (Gunda Bélát) akkor avatták a svéd királyi akadémia tagjává.

Az említettek és mások is, szinte köztünk, velünk éltek, mindent megbeszéltek a hallgatókkal.

De jobbára ez ma is igy van vidéken, nálunk is Pécsett, illetve Baján. Minket nem hívnak a rádióba, tévébe, legfeljebb a pécsi stúdiókba néhanapján, nem írunk politikai tanulmányokat a kormánynak átszervezésről és nyilván, ezért több időnk van. Persze ez ember- és intézményfüggő is.

Bibó István a 60-as évekről úgy beszélt: olyan volt, mint a méz, de előrehaladni nem lehetett benne.

De milyenek voltak a 70-es, 80-as évek? Mint napjaink gyakorta hamisított méze, felhígított, egyfajta virtuális?

Ez egy nagyon érdekes idézet, de tudod, amikor az ember benne él valamiben, nem biztos, hogy érzékeli, abban van, amiben, hogy az ragad, vagy hogy éppen nem haladhatok.

Amikor megkezdtem 1972-ben Debrecenben a tanulmányaimat, a tanári karban volt párttag, párton kívüli, akadémikus és kezdő tanársegéd, de leghatározottabban mondhatom, hogy nem hazudtak soha. Erre mondhatok konkrét példát is.

Amikor Ránki György megírta II. világháború történetét - amit Oxfordban írt meg egyébként, hiszen párhuzamosan tanított Angliában is -, belecsempészett egy mondatot a katyn-i tömeggyilkosságról. Tényszerűen annyit, hogy a Szovjetunió megszállta keleti szférában, Katynban tömeggyilkosságok során ennyi-meg ennyi katonatiszt, értelmiségi halt meg. Ezért a mondatért persona non grata, nem kívánatos személy lett a Szovjetunióban. Hiába volt ő a gazdaságtörténeti világkonferencia alelnöke, nem engedték be a rendezvényekre.

Vagy mondhatnám Menyhárt Lajos példáját, aki a bölcsészettudományi kar párttitkára volt. Ő kölcsönözte ki nekünk hallgatóknak a párton belüli vezetés számára kiadott, titkosított, a borítója miatt fehér könyveknek elnevezett köteteket. Bevittük a kollégiumba, igaz, egy éjszaka alatt az adott könyvet ki kellett olvasni, hogy reggel visszaadhassuk! Ezek között volt Sík Endre könyve is, aki egyébként remek Afrika kutató volt, a Vihar a levelet című írása, amely bizony érzékletesen taglalta a sztálini terrort az 1930-40-es évekbeli Moszkvában.

Ugyanakkor volt rendkívül ortodox tanárunk is, akitől rettegett mindenki, de azért nem éreztük azt, hogy karanténba vagyunk zárva. Azt sem éreztük, hogy mézben vagyunk, vagy leragadtunk, bár rengeteg mindenről nem tudtunk semmit, ezt el kell ismerni. Amit Bibó érzett a 60-as években, azt mi a 70-es években nem igy éreztük. Elég sokfelé jártunk külföldre, igaz hogy csak a szocialista országokban, az is igaz, hogy úgy azt úgy hívták, építőtábor, vagy testvérintézmény kapcsolat. Persze, elmentünk, ahová lehetett, így össze tudtuk hasonlítani a mi helyzetünket másokéval. Láttuk, nem vagyunk az, ami szeretnénk, de azt is láttuk, hogy a többiek hol vannak. Ez a vidám barakk korszaka volt. Őszintén meg kell mondanom, én ezt nem éreztem dehonesztálónak, igaz, volt egy keret, amit be kellett tartani.

1979-ben, kettő, az egri tanárképzőn eltöltött év után Pécsre költöztetek feleségeddel. Távlatosabb lett a baranyai megyeszékhely, vagy felfigyeltek rád?

Mai napig nem hiszi el senki, hogy nem voltunk protekciósok! Egyszerre hirdettek meg két tanársegédi állást a pécsi főiskolára: egy olyat, amiből a feleségem írta a szakdolgozatát és egy olyat, amiből én.

A mi esetünkben egyértelműen szerencséről volt szó, hogy odakerülhettünk.

Mindketten nagy szakmai kihívás elé néztünk, hiszen azzal foglalkozhattunk, ami világ életünkben érdekelt minket.

Az külön szerencse, hogy a feleségem Balaton parti lány lévén, szüleihez közelebb kerülhetett, igaz, én éppen messzebbre.

A történelmet mindig a győztesek, az éppen hatalmon lévők írják, sőt ők is magyarázzák. Sohasem irigyelted a reáltudományokat tanító kollégáid, a matematika, fizika törvényei azért konstansnak tűnnek.

Én nem irigyeltem őket, sőt az irodalmárokat meg kifejezetten cikizni szoktam Arany híres mondásával: Gondolta a fene.

Ugyanis Aranyt megkereste egy fiatal kritikus: írhat-e a megjelent verséről egy bírálatot? Amikor egy hét múlva a fiatalember elvitte az újságban megjelent kritikát, Arany olvasgatta, olvasgatta, majd azt mondta a végén: Gondolta a fene.

Ilyen szempontból el tudom magunkat határolni, hogy nem mesemondók, hanem a tények emberei vagyunk.

Másrészről a történelemnek vannak olyan területei, amelyek nagyok objektívek.

A pécsi egyetemen vezettük be a történeti földrajzot, ahol a hallgatókat elég keményen kínozzuk azzal, hogy nem csak időben, hanem térben is orientálódni kell, ismerjék a térképvilágot.

Bevezettük a statisztikát a történelem oktatásában, amit én találtam ki, szidnak is érte a hallgatók. Szintén nálunk oktatjuk például a demográfiát. Ezek elég objektív témák és tárgyak. Én inkább a gazdaságtörténet felé hajlok, ahol viszonylag kevesebb az ideológia, több a számadat. Ez nem jelenti azt, hogy engem nem érdekel a politikai és ideológiai rész, de ha választani kell egy király életpályája, filozófiai gondolatai, egy feltaláló és a gőzgép között, akkor egyértelműen az utóbbit választom.

A történelem sok témát adhatna beszélgetésünkhöz, nehéz a választás belőlük, de nézzünk olyanokat, amelyek a mának is szólhatnak.

Széchenyi, Kossuth korát meghatározta kettejük kibékíthetetlen ellentéte. Egyiknél Bécsnek nem ellenszegülő modernizáció, másiknál nemzeti függetlenség szinte minden áron.

A forradalom bukása kellett 1867-hez, ez hozta meg a gazdasági fellendülést. De sokáig feszegette a magyarságot: hűség 48/49 szelleméhez ill. árulók-e a kiegyezők.

Egyértelmű a történelem válasza, a '67-es döntés pragmatikus volt?

Nagyon jó volt a felvezetés, így van, ez a két irányzat mozgott állandóan, benne volt a közgondolkodásban ez a problémakör, de még napjainkra is megmaradt.

Kossuth Lajos Tudományegyetemre jártam Debrecenbe, de nem volt Széchenyinek egyeteme Magyarországon. Nagy nehezen, 1986-ban a Győri Műszaki Főiskolát nevezték el Széchenyiről. Amikor a Pécsi Tudományegyetemet megalapították 1982-ben, a tanárképző főiskola, a jogi és közgazdasági karok egyesítésével, akkor az egyik névjavaslat Széchenyi volt. Azonban Aczél elvtárs nem engedélyezte, hogy Széchenyi Egyetem legyen Pécsett.

Létezett ez a szembeállítás, a vagy-vagy szemlélet.

Én mindig azt tanítom a hallgatóknak és magam is azt vallom: nem vagy-vagy, hanem és-és kettejük értelmezése. Én nem szeretem, ha kettejüket szembeállítják egymással, ez nem két út, hanem az érem két oldala.

Az egyik oldal, amit Kossuth mond, meg kell teremteni a nemzeti függetlenséget, a másik, amit Széchenyi mond, hogy ennek a kialakításához kell egy tempó. 1867 azt mutatja, hogy Széchenyinek volt igaza, de fordítsuk meg! Amikor a kiegyezési vita során Kossuth megírja híres Cassandra levelét Deák Ferencnek, abban azt veti papírra, hogyan fog szétesni Magyarország, leírja Trianont 1867 februárjában.

Pontosan rögzíti: ha az osztrákokhoz kötjük magunkat, és az idők során szétesik Ausztria, akkor szétesünk mi is. Ha igy nézzük, akkor Trianont megmondja Kossuth. De én úgy vagyok vele, hogy ez a két nézet nem ellentétes egymással. Nem a felesleges, illetve a mindenáron való kompromisszumról van szó, hanem arról, hogy a Széchenyi programot meg kell valósítani. Ez annyira igaz, hogy most is meg kell valósítani.

Most adtunk ki egy könyvet, amelyet egy doktorandusz hallgatóm írt.

Fantasztikus a kötet, ehhez írtam egy előszót, azzal a címmel: Széchenyi mai aktualitása.

Meg kell csinálnunk számos olyan dolgot abból, amit Széchenyi mondott, ugyanakkor meg kell tartanunk a nemzeti függetlenségünket is, amit meg Kossuth mondott.

Nemzeti tragédiánknak, Trianonnak a történészek számtalan okát megtalálták már, hiszen Nagy-Magyarország területének fenntartása a vesztett háború után nem lehetett realitás.

Talán a legfőbb okhoz legközelebb Márton Áron járt, ha megállapítását valamennyi országrészre vonatkoztatjuk.

Erdélyt nem a magyar hadsereg vesztette, hanem meghódították a román anyák, akik szültek, szültek és szültek. És elvesztették a magyar nők, akik nem szültek.

De Márton váteszi megállapítása valójában a mának éppúgy szól.

Teljesen egyetértek ezzel.

Én is azt szoktam mondani a hallgatóknak: - mindig fel is kapják a fejüket az előadáson - mi Erdélyt az ágyban veszítettük el, és tegyem hozzá, a bankokban!

Egyrészt a népesség csökkenés valóban tragikus mértékűvé vált Erdélyben, illetve ott is.

De amiről Márton Áron sem beszél, hiszen ő nem tudott akkor pontos adatokat, 1910-ben az erdélyi földtulajdon majdnem 70 %-a román kézben volt.

Így egy integer magyar állam fennmaradása esetén is a szálak idegen kézben maradtak volna. Ez úgy történhetett, hogy a liberális magyar kormányzat szó nélkül engedélyezte Erdélyben az Albina bankot, amely román bank volt, román nyelvű ügyintézéssel, s csak úgy kaphattál kölcsönt, ha a pópától igazolást vittél.

A Felvidéken pedig engedélyeztek egy Tátra Bankot, amely elsősorban szlovák polgároknak és kisvállalkozóknak nyújtott hitelt. Baross Gáborral történt meg a következő eset, amikor hazament 1873-ben Trencsénbe. A kor szokásaként esténként tarokkozott, így gyakran a Tátra Bank vezetőjével is játszott. Egyik nap, elmenetelkor mondja neki a vármegyei hajdú:

- Baj van tekintetes úr. Elmentem a Tátra Bankba, de azt mondták, itt csak szlovákul beszélünk.

Ezt nem akarta elhinni Baross. Másnap bement a bankba, és az a bankár, akivel minden este magyarul beszélve tarokkozott, rászólt:

- A Tátra Bankban csak szlovákul beszélünk!

Mindez 1873-ban! És a Tátra Bank elkezdte felvásárolni a felvidéki földeket.

Igazából engem a dzsentri nem azért dühít, mert kártyázott, mint Noszty Feri, hanem azért, mert nem volt hajlandó nemzetkoncepcióban gondolkodni, hagyta, hogy kicsússzon a kezéből a kezdeményezés. Ma ugyanez a kérdés: ki veszi meg a magyar földet?

Hogyan lesz egy külső banknak behatása Magyarországra? Lásd IMF! Persze a határmenti szlovák, román ingatlanvásárlások, az osztrák-német zsebszerződések is ide tartoznak. Ma egy hihetetlenül érdekes helyzetben vagyunk, mint a korszakkal foglalkozók!

Amit tanítunk, mi és hogyan zajlott le 100-150 évvel ezelőtt, az szembejön az utcán.

Csak sokan nem veszik észre, mert akkora monstrum.

Mi állandóan ordítozunk, a történészek, mást sem csinálnak, mint ordítoznak, hozzák a korábbról hasznosítható példákat...

Bizonyára a magyarság sorsa másképp alakul, ha jellemezte volna stratégiai gondolkodás, nemzeti együttműködés, magyar érdek melletti következetes kiállás, sőt a közember esetében a politikai tények és realitások megértése, felismerése. Nos ha a XIX. századtól indulunk, inkább ezek hiányát, mint meglétét tapasztalhatjuk, sok bajunknak volt ez okozója.

Lehet-e ennek oka, hogy a magyar ember alapvetően individualista? Szomszédaink mindegyikére jellemzőbb a kollektív gondolkozás, cselekvés, a nemzeti célok pártfüggetlen támogatása is, lásd, pl. Romániát.

Ez egy érdekes kérdés, de lépjünk vissza még korábbi időszakokra! Nézzük meg, miért és hogyan alakulhatott ez így?

Ne felejtsük el: volt nekünk egy 150 éves török korszakunk, és Mátyás halála után a magyar társadalom mindig arra volt rákényszerítve, hogy individuálisan oldja meg a problémáját.

A magyarság egy túlélési stratégiára rendezkedett be, egyéni, családi túlélési stratégiára és nem nemzetstratégiában gondolkozásra. Ráadásul ehhez jött a reformáció, amikor a főurak, főnemesek jó része átállt, ez ellen jelent meg egy nagyon kemény ellenreformáció. Példának hozhatom fel a Rákóczi családot, az egyikük református, a másik a legbuzgóbb katolikus lett.

Olyan konfliktusok keletkeztek egy generáción belül, hogy ezt csak egyénileg lehetett feldolgozni, nem lehetett nemzetkoncepcióban gondolkozni.

Széchenyi a Hitelben mit mond? Kétféle módon akarja a hitelt értelmezni. Egyszer úgy, mint kredit, másrészt, tágabb értelemben, úgy, mint a szó hitelét. Pont azt, amit a magyarság nem tanult meg, a szó hitelét. Elveszett a szó hitele, az össze-vissza szaladgálók, a hazudozók, a jaj ne haljak meg korszakokban ennek megtanulására nem volt mód, de valójában ma is ez a probléma.

Amikor ki kellett volna alakulni a polgárosodásban, hogy a szónak hitelesnek kell lennie, az sajnos egy igen rövid szakasz volt a magyar történelemben.

Ha őseinkre gondolunk, akkor ott is látjuk: a magyarság valóban individualista. Mi egy keletről jött nép vagyunk, amelynek összes vonása individualizmusra utal. Nem lehet egy félnomád társadalmat úgy tekinteni, mint a hajózó vikinget, ahol már az első mozzanat, az evezés is csak közös ütemre történhetett.

Egyes szomszéd országok, pedig a későn jövők összes erényével és hibájával rendelkeznek. Amikor keresi önmagát egy nemzet, akkor nagyon oda kell figyelni, hogyan határozza azt meg. A románok esetében ez az egyházzal is összefügg: látjuk Erdélyben az ortodox egyház befolyását és szinte szimbiózisát az állammal.

Az új államok esetében a külső ellenségkeresés mindig fontos, ez egyfajta összetartó erő, amely mentén meghatározhatják önmagukat.

A közelmúltban Budapesten járt Emmanuel Todd francia politológus, demográfus, aki sok mindent előre megjósolt a világtörténésekből, azt mondja: se Kína, se Amerika nem lesz domináns, vezető nélküli világ felé közeledünk.

Kína vészesen elöregszik, Amerikát ellepik a spanyolok. A demográfia visszaüt.

De leegyszerűsítve: nem erről szól a történelem folyama, a gyengét, a fogyatkozót legyőzi, elsöpri az új, az erős, a megpróbáltatásoknak ellenálló?

Ez így van! A történelem egyértelműen mutatja, ha nincs koncepció, nincs vezetőcsapat a nép élén és a nemzetközi külső tényezőket nem tudja alakítani, akkor lépéshátrányba kerül, és rajta hajtják végre azt, ami általában mások érdeke.

Valóban a győzőknek elvileg mindig igazuk van.

Konkrétan maradjunk a példáknál. A kínaiaknál ez a probléma abból adódik, hogy 30 éve bevezették az egykeadót. Most olyan hihetetlen nőhiány van Kínában, hogy úgy járhatnak, humorosan mondva, mint a szabin nők elrablásánál Rómában, erős fehérnép hiányuk lett.

Most még a többiekhez képest jól áll a demográfiai mutatójuk, de pillanatokon belül - 50-60 év a történelemben nem nagy idő - ez át fog változni, a demográfiai számaik pedig jelentősen visszaeshetnek.

De én azért jobban félek a muszlim világtól. Szerencsére két előnyünk van: egyrészt az eléggé megosztott szunnita és a siita ág miatt, a másrészt, a vallásuk nem militáns.

Én el tudom fogadni, hogy politikai szempontból vezető nélküli világ felé haladunk, azonban gazdasági téren a XXI. század a vízről és az élelmiszerről fog szólni. Ilyen helyzetben Magyarország vezető pozíciókba kerülhet, csak rendbe kell tennünk belülről magunkat. A magyar mezőgazdaság 30 millió embert elláthat. Bár most a 10 milliót sem tudjuk cukorral, vagy tejjel ellátni. Mégis, ez a magyar mezőgazdaság már kisebb korrekciókkal Európa meghatározó ellátója lehet, édesvízből pedig óriási tartalékaink vannak.

Csak a kérdés, kinek a kezében vannak ezek a kincsek.

Igen, de erre is vannak megoldási példák, lásd a Pécsi Vízmű esete. De abban látom az igazi tragédiát, ha a vezetők és a társadalom tagjai nem ismerik fel a lehetőséget, vagy szándékosan nem akarják ezt észrevenni.

Az Európai Unióról francia barátunk valamivel sarkosabban fogalmazott.

Európa abszurd koncepció, nincs se közös történelme, se közös kultúrája, se közös erkölcsi rendszere, - mondja.

Két évet jósol a közös pénznek, és ha a Dél-Európában zajló folyamatokra gondolok, lehet hogy túl is becsülte a céldátumot. Úgy tűnik igaza lesz Metternichnek, az államoknak csak érdekeik vannak és nem barátaik.

Az nem igaz, hogy nincs közös múltja, mert hiszen a kereszténység mégis csak közös múlt!

De fordítsuk meg a dolgot. Van egy Észak-Amerikai blokk, USA, Kanada, Mexikó, és van egy ázsiai blokk, ezek éppen napjainkban vívják egymás harcát. Szemünk láttára helyeződik át a világkereskedelem a Csendes óceán térségébe. Ha Európa, harmadik erőpontként nem akar lemaradni, akkor be kell lépni a versenybe! De ezt csak úgy teheti, ha egységes, ezt pedig csak az Unió tudja biztosítani. Én pozitívabban értékelem Európa jövőjét, minden bajával, gondjával, cirkuszaival együtt.

Nincs más alternatíva, például az amerikai gabona, kukorica stb. termeléssel Franciaország, vagy Olaszország egyedül nem tud versenyre kelni, csak ha egységes Európaként lép fel. Arról nem beszélve, hogy az önellátás is szabályozza azt, hogy Európa mennyire tud talpon maradni! Szerintem a jövő harmadik kulcseleme: milyen az önellátása egy térségnek, országnak, nemzetnek.

Ezen a viharos európai tengeren Magyarország, mint hányódó bárka küzd euró milliárdnyi hullámok ellen, hogy elérje a nem létező maastrichti partokat, lelkesen evezünk, egyre-másra kidobálva a túlsúlyokat, vagyis a legénységet. Gyanítható, mire partot érünk, se euró se legénység, sőt az adóssághullámok sem csökkennek.

Van ilyen veszély, de megint vissza kell mennünk az időben.

A rendszerváltáskor két változat volt. Az egyik: nem ez a kormány követte el a bűnöket, a hiteleket töröljék el. Ez volt a lengyel út.

A másik, hogy hagyományainkhoz híven törlesszük adósságainkat.

De ezt nem honorálta senki, pedig a határnyitásnak lehetett volna ára! Ezt teljesen rosszul csinálta az akkori elitünk! A miérteket nem tudom, azt sem, volt-e hátsó gondolat, titkos kompromisszumok. Minden esetre elszúrtuk.

Ha ráálltunk arra az útra, hogy teljesíteni kell, akkor ezen pedig végig kell menni. Most sem tudunk igazán mást tenni, mint teljesíteni, csak hogy ehhez feltételeket kellene szabni! Ez vonatkozik a bejövő tőkére, a kimenő nyereségre. Senki nem tiltja meg Magyarországnak, hogy azt mondja, a Tesco adózása ne Londonban, hanem Budaörsön legyen. A Lidl-nek sem, hogy milyen legyen a polcokon a külföldi árúk aránya!

Ők folyamatosan várják, hogy mit is mondunk, mi meg nem mondunk semmit. Csodálkozunk, hogy az a tempójuk, ami.

Itt van például Szlovénia, ők egy kínait sem engedtek be, sem a multikat, de ettől még bementek az EU-ba és a gazdaságuk sem olyan rossz.

A rendszerváltás óta a politika hangzatos célja az ország modernizációja, a legutóbbi két kormány különösen aktív (volt) ebben.

Mindkettő félreértette, mit is jelent ez. A közbizalom, a szabadságjogok, a jogállam terén kapnak szekundát. A jelenlegi kormánykoalíció visszamenőleges törvénykezése, a jogállam, jogbiztonság, jogkövetés, az állam szavahihetőségének immár folyamatos lebontása olyan erkölcsi kár, amelyet semmiféle gazdasági ok nem írhatna felül, negatív hatását a politikusok nem is értik. Ezzel a kormány számtalan támogatandó és előremutató célját, rendelkezését kérdőjelezi meg, és megint bukásra ítélheti a modernizációt, vagy az ország újjáépítését, nevezzük igény szerint.

Vizsgálják-e a történészek a lelki tényezők szerepét, hiszen a folyamatos bizonytalanságban tartás gazdaságra való hatása nem is lehetne vitatható.

Ez egy nagyon érdekes problémakör, és a lelki tényező, mint olyan, igen sokáig kulcskérdés volt. A XIX. század második felében nagyon sokan a lelki tényezőre hivatkoztak, a Rákóczi szabadságharc megítélése, kuruc-labanc harc. Mindezeket oda vezették vissza, hogy nyakas a magyar, és a kevésbé kitartó az osztrák sógor. De még a XX. században, 1920-ban például Szegfű Gyula a magyar bortermelő lelki alkatáról írt, tehát nem csak a politikumot vizsgálta a szakma, hanem az átlagembert is.

Jött egy másik szakasz, az 1930-as évektől kezdve, amikor a racionalitás, a számok, a mérhető dolgok kerültek előtérbe, S ennek a csúcsa a marxista történetírás volt, amikor kizárólag a számok határoztak meg mindent - lélektan nélkül.

Az 1980-as évek elején írt Hankiss Ágnes egy nagyon érdekes könyvet, megtörve a témakörben kialakult nézetek egyeduralmát. Martinovics Ignácot vizsgálta, hősiességét, vagy árulását. Hankiss kezdte el ezt a kérdéskört újra feszegetni, de nem igazán akadt követője. A probléma az, hogy a lelkialkat vizsgálat további folytatása elvezet a nemzet karakterológiához és ez pedig a fajelmélethez. Ezért fél a szakmában sok ember ezzel foglalkozni.

A kérdés közbizalom részét illetően pedig az a véleményem, hogy a mostani politikai elit sincs annak tudatában: a polgárosodás fokozataiban be kell tartani a lépcsőt, végig kell menni azokon. Leninék akarták csak kihagyni a fokozatokat. Ez a mostani politikai elit sem hajlandó tudomásul venni, hogy ezeket a lépcsőfokokat be kell tartani. A gond ott van, hogy nem alakult még ki a polgári értékrendje. Még nem az a generáció vezeti a politikai életet, aki már egy polgári környezetbe született és abban szocializálódott.

Akkor fog bekövetkezni ez, ha az a csapat lesz hatalomban, politikában, gazdaságban, aki abban szocializálódott és addig nem is lesz rend, és szavahihetőség sem. A felelősség nagyon nagy, igazad van! A gazdasági életet a szavahihetőség nagyon befolyásolja, de nem tudom elképzelni, hogy egy nem polgári környezetben nevelkedett csapat be tudja tartani a saját szavát.

Most hogy ilyen szépen elrendeztük történelmi múltunkat és távlatosan rózsaszín jövőnket, beszéljünk az oktatásról, hiszen mégiscsak tanárember is vagy.

A rendszerváltozást követő évek a felsőoktatásnak, felnőttképzésnek valóban meghozták a változást, igazi iparággá vált. A megnövelt keretszámok, a fizetős szakok megjelenése fiatalok tömegeit vitte be az egyetemekre, főiskolákra.

A tömegesítésben akkor egyetértés volt a politika és a szakemberek között?

Volt egy olyan időszak, amikor teljes mértékben egyetértettek az érintettek a kapuk kinyitásában, hiszen az előtte levő korszakban nagyon kicsi volt ez az átjárás.

Ezt én homokóra effektusnak hívtam, feltorlódtak a fiatalok, de nem tudtak bejutni a rendszerbe. Ez hátrányos volt mindenki számára és kb. 1995-96-ig tartott. Ekkor kinyílott a homokóra szűk átmenete, és lezúdult a fennakadt tömeg. Ekkor kellett volna leállítani a homokórát! Állj, innentől kezdve nézzük meg, mi a társadalmi igény, ne pedig fordítva.

Hiszen mi történt?

A homokóra szétnyitásához felnyomták a kapacitásokat, innentől kezdve a kapacitás volt az, ami meghatározta a felsőoktatás felvételi rendszerét, és minél jobban nyitott volt a homokóra szára, annál több tanár, tanterem, infrastruktúra kellett. Utána pedig nem azt mondták, hogy rendben, eddig így volt, de most szűkítsünk vissza. Ez az a pont, ami most kell, hogy bekövetkezzen.

A mi generációnkban 140 ezren érettségiztek, abból felvettek 40 ezer embert, most összesen van az évfolyamon 100 ezer gyerek, abból 90 ezer érettségizik, és 80 ezret felvesznek. Ez nem normális állapot. Ezt még a leggazdagabb állam sem engedheti meg magának anyagilag.

Nem csak az a kérdés, van-e erre pénzünk, hanem az: kell-e nekünk annyi szabad bölcsész vagy kommunikáció szakos?

Mivel benne vagyok a rendszerben, és van 80 fős tanári karom, mindent elkövetek, hogy megőrizzem a karokat. Jó főnök akkor vagyok, ha beindítok egy új szakot. Hogy ez össztársadalmilag helyes vagy nem helyes, azzal senki nem törődik.

A dolgok rendje szerint a politikusok dolga ezt leépíteni, a tied ezt védeni.

Igen, igy van.

2004-ben új kihívás ért, a bajai Eötvös József Főiskola rektorának választottak, így az óta életed Pécs és Baja között is megoszthatod.

Nyilván te árnyaltabban fogalmazol, de 2011 tavaszán a kormánypártok közötti belháborúk szinte hetente hoztak új oktatáspolitikai verziókat. A győztesnek a fiskális szempontok látszanak, így a bajai főiskola megmaradása is kérdésessé vált.

Ennek van egy fiskális oldala, egy presztízs oldala, és van egyszer egy régiós, helyi társadalmi vetülete.

Amikor az új kormány megalakult, már a választási programban az első perctől a vidék fontosságát hangsúlyozták. Ha ott valakinek megszakadt volna a film, abban a tudatban marad: bennünket, kis vidéki főiskolákat megtartanak.

De ez nem igy van, mert az egyéb érdekek, pont az előbb említett kapacitás fölösleg miatt azt jelzik, hogy igenis kell újabb és újabb szakokat indítani máshol, hogy fenntartsuk ezt a nagy apparátust. Ez két kérdésben csúcsosodik ki! Az egyik a hallgatói keretszám.

A jelenlegi állapot a vidéki főiskolákat hátrányosan érinti, hiszen egy számító-gépvezérelt központi felvételi rendszer működik, amiben nincs helyi korrigálási lehetőség. Ez borzasztóan rontja a mi pozíciónkat! Például országosan 500 államilag támogatott tanítói felvételi hely van, ebből 280 a budai tanítóképzőben, 100 hely Győrben van. A maradék 120 osztódik meg 16 főiskola között, ahol tanítóképzés folyik. Senki ne mondja nekem, hogy bárki a budai tanítóképzőben végzettek közül egy kis faluba lemegy tanítani. Ez abnormális helyzet, éppen a központi felvételi keretszámrendszer miatt.

A másik kérdés a PPP. Ez az a rendszer, amivel fejlesztették az oktatási intézményeket, ami óriási terhet ró ránk anyagilag, hiszen ehhez hitelt kellett felvenni, amit nehezen tudunk törleszteni. Ha a hitelt az állam átvállalja és hagy minket a saját bevételeinkből élni, ad hozzá arányos hallgatói keretszámot, akkor nekünk semmi problémánk nincs.

Ha nincs PPP, akkor mi a tavalyi évet 100 M Ft többlettel zárjuk.

Ennek a PPP-nek egyébként 478 %-os THM-je van.

Bizony, ez nem rossz haszon.

Hát igen, erre mit lehet mondani, ha ez nem uzsora. Igaz, ha nem fejlesztünk, akkor nincs meg az új épületünk.

Minden kormány elismeri, hogy válságban kell a legtöbbet a kultúrára, oktatásra költeni, sőt jobbról-balról Klebelsberg az ikon, de az oktatásügy, mint válságkor, most is kehes lónak találtatott.

Közben egyes szent tehenek, köszönik, jól vannak: kereskedelmi TV-ék giccsadója, számla nélküli kereskedelem megállítása, szingliadó, pénzmosás, cégbedöntések témája fel sem merül. Minden csak lobbyerő és válasszuk a legegyszerűbb megoldást kérdése?

Van benne egy speciális magyar módszer, hogy előbb az oktatást nyírom meg, ami gyakorlatilag 1949 óta igy működik. Teszek egyszer-egyszer bele egy nagyobb összeget, hogy nagyobbat szóljon, nagyobb legyen a politikai hatása, lásd a pedagógusok béremelése a Medgyessy kormány alatt, utána pedig évekig azon a szinten tartom, vagyis leamortizálom a korábbi előnyt. Ez zajlik most is és az amortizálási folyamat még nem fejeződött be.

Ha a PPP-t kiváltja az állam, az egy újabb nagy dobás lesz! Ez csak két állami intézményt nem érinthet: a Szegedi Tudományegyetemet, és a Kecskeméti Főiskolát. Az összes többi eladósodott.

A másik kérdés, hogy az értékrendet kell a gyakorlati élet szintjére emelni, a választási propaganda helyett.

Ebben nem nagy pénzekről lenne szó, töredéke annak, amit a MÁV-ba, MALÉV-ba beletesznek, csak meg kellene mondani pontosan, hogy mit akarunk csinálni.

Magyarországon felesleges 31 helyen közgazdászképzést államilag támogatni. Támogatok öt helyen államilag, az összes többi pedig éljen meg, ahogy tud.

Számos anomália van, a karok, szakok indításától, a területi átfedésekig, a hallgatók elszippantásáig, és ezeket az anomáliákat a szakmában mindenki ismeri. De vannak helyi érdekek, költségracionalizálási okok, például a kaposvári egyetembe 400 milliárd Ft-ot fektettek bele.

Érdekünkben a bajai polgármester is fellépett! Sőt! Ebben jobb és baloldali helyi politikai konszenzus alakult ki. Egyhangú határozattal szavaztak városi közgyűlésben a főiskola melletti kiállásról, igy nagy a társadalmi támogatottságunk. Ezt azért tartom fontosnak, mert vannak helyek, ahol nem ilyen egységes a kiállás, vagy éppen publikusan nem nyilatkoznak.

Sokan mondják, olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája, vagyis, a nemzet jövője az iskolában dől. Szerinted is, ebben a jövőépítésben az iskolának nagyobb szerepe van, mint a családnak?

Most azért nagyobb az iskola szerepe, mert a család feláldozta azt a gazdagodás, az individuális előnyök oltárán, no és természetesen a kényszerek is alapvető szerepet játszanak.

Tudjuk, hogy a II. világháború után milyen szegénységben éltek a szüleink, mégis vállaltak gyereket. Ez a fajta mai hozzáállás a jövőhöz igencsak zavaró. Úgy állunk hozzá a jövőhöz, hogy nekem mindenem meglegyen, minél gyorsabban, és miután megszereztem, majd utána lesz családom. Ez azt jelenti, hogy sem társadalomban, sem kisebb-nagyobb közösségében nem gondolkodunk.

Botos Katalinnak van egy nagyon jó cikke, amiben azt taglalja, hogy szülni a társadalomnak is kell, nem csak a családnak.

Hobbyd, személyes érdeklődésed szerencsésen összekapcsolódik szakmáddal. Az egyik a magyar vasút tanulmányozása, amely 1945-ig európai viszonylatban is sikertörténet. Azonban éppen a nyugat-európai példák mutatják, hogy a motorizáció elterjedése és a vasúti hálózat fenntartása nem egymást kizáró ok.

De nálunk vészesen közeledik a vas-útliberalizáció, itt is jön az erős-gyenge szindróma?

A vasút olyan hálózati szervezetben működő gazdasági egység, amelyet nem lehet úgy működtetni, ahogy ma tesszük, és amit a privatizáció és a liberális gazdaság hívei mondogattak, vagy még mondogatnak.

Angliában megtették, de a folyamatos zűrzavarok miatt mindent vissza kellett állítaniuk.

Ebben a fajta liberalizációban, privatizációban én a vasutat nem látom működőképesnek. Hogy egyes szolgáltatásokat, (pld a takarítást, fűnyírást) nem vasúti dolgozó végzi, azt el tudom képzelni, de magát a rendszert egységesen kell működtetni. Ez jelenleg egy kísérlet, ami zajlik, de nagyon csúfos kudarcot fog vallani. Önfejlesztésben kellene gondolkozni, a kérdés az, hogy akarunk-e önálló vállalatot fejleszteni, vagy odaadjuk az osztrákoknak például.

Én azt mondom, ha odaadjuk a vasutat az ÖBB-nek, akkor fejlessze az egészet, és ne mazsolázza ki belőle a nyereséges fővonalakat. Attól függ, mi van a szerződésben írva! Ha az, hogy X évig köteles a szárnyvonalakat is üzemeltetni, akkor azt is fogja fejleszteni. Ha csak az, hogy a nyereségeseket kell fejleszteni, akkor azt fogja megtenni. Világos stratégiát kell kialakítani.

Az nem vasúti stratégia, hogy egyes vasúti, minisztériumi vezetők a MOL gárdát behozzák a MÁV-ba, akiknek érdekük a teherszállítás közúti lebonyolítása, így növelve a MOL bevételeit és persze csökkentve a vasút szállítási szerepét.

De mondhatom a menetrendi anomáliákat is, hogy ezekben a tudatosság vagy tehetetlenség e a jellemzőbb, ami immár egyre megy.

Másik kutatási témád a Kárpát-medencei magyar borkultúra gazdaságtörténete. Végre egy pozitív példa, a magyar bor 1990 után sokat visszanyert a régi dicsőségből.

Gyakorló borász is vagy, a Balaton felvidéken feleséged szüleinek családi birtokán gazdálkodsz, ráadásul nem is a divathullám vitt ide, hiszen legalább 30 éve vagy őstermelő.

Saját magunk 1984 óta dolgozzuk a szőlőt, a borászat pedig mint gazdasági téma érdekelt.

Mind a két terület nagyon jó példa arra, ha egy kis mozgástér van az emberek előtt, megpróbálnak felemelkedni, megpróbálnak újat tenni, és akkor jönnek az eredmények is. Természetesen borászaink nem fogják elönteni borral Európát, de nem is az a cél.

Látom, hogy Erdélyben milyen szépen javulnak a boros régiók, Arad-Ménes, a Küküllő mente. Az lenne az ideális, és akkor szinte visszatérnénk az 1910-es helyzethez, ha Arad-Ménesen megint palackoznák a világon egyedülálló vörös aszút!

Akkor a Kárpát-medencei borvidékek minősége ismét kiváló szinten lenne, a magyarsághoz kapcsolódó termelés, pedig segítene a nemzeti egység ilyen formájú helyreállításában.

Azt is látni kell, hogy a szőlőterületek is csökkentek hazánkban, a csúcsidőben 300 ezer hektár mára 90 ezerre csökkent. Sokan szűklátókörűen, a nagy összegű EU támogatás miatt kivágták az ültetvényeket, holott tisztességesen meg lehetne élni a bortermelésből. De sajnos a médiumokban nem sok szó hangzott el arról: emberek 4-5 év múlva mit fogtok csinálni, amikor feléltétek már a jóvátételi összegeket?

De az uniót ismerve, lehet, hogy 5 év múlva majd adnak újabb támogatást az újratelepítéshez.

Kiválóan választottál szakterületeket, mindahány érdekes, de politikailag semleges, ráadásul forrásanyagokkal jól ellátott. Döbbenetes, hogy reformkori, kiegyezéskori, századfordulós eleink mennyi levelet, dokumentumot hagytak hátra. Nevének ellentmondva, az információs társadalom gyártotta dokumentumok hozzáférhetősége igencsak kérdéses, sok minden adatbázisokban, e-mailekben raktározódik, vagy éppen most törlődik, ami van, az is sokszor a manipuláció eszköze.

Mi lesz a jelenkorral foglalkozó történészekkel? Nem félted őket?

De nagyon féltem, bár nem is annyira a jelenkorral foglalkozókat, hanem majd az utánuk jövő generációt, hogy mit fognak tudni a mairól. Én, ahol csak tudom, kongatom a vészharangot. Bár én is használom az Internetet, viszont szakmánkat tekintve rendkívül hátrányos ez a forma, mert semmiféle előkészítő anyag nem marad fenn. Számos helyen felismerve ezt a helyzetet, igy a közhivatalokban, az államigazgatásban, elvégzik a heti mentést. Ugyanígy mentik az állami tévék híradóit, sajtó anyagait.

De mindezek ellenére torz lesz a dolog, mert nem lesz mellette például egy olyan levél, mint amit Széchenyi irt Kossuthnak, vagy Eötvösnek! Még inkább hiányozni fognak az apró mozzanatok, például amit az egyik jegyző írt a másiknak! Ezért arra is kellene gondolni, hogy a saját levelezést mentsék, mert erre jelenleg csak mi gondolunk, történészek.

El kell ismerni jó példát mutattál: lányod régésznek tanul, fiad hadtörténésznek. Ráadásul feleséged történelem-földrajz szakos egyetemi tanár Pécsett. Nem igazán lehet témahiány a családi beszélgetéseknél.

Nincs témahiány, de bevallom, nagyon komoly szakmai vitáink vannak. A gyerekeink bizonyos szakmai dolgokról sokkal többet tudnak, mint mi! Hál’ Istennek! Részben azért, mert otthon volt a könyvtár, gyerekkorukban ezeket könnyen tudták használni, másrészt, mert folyamatosan hallották, hallják a köztünk folyó beszélgetést is. De nagyon sok mindenben nem vagyunk egy nézeten.

Nincs prímvivő, mert az egyes kérdéseknek vannak a családon belül is specialistái. A gyerekek például sokkal jobban értenek az ókorhoz, mint mi, alaposabban és többet tudnak róla, nekünk pedig korunknál fogva nagyobb az összefüggésben való gondolkodásunk. Mi az ívet rakjuk először, ők pedig a tényekből az ívet.

A vitához kiváló alkalom az utazás, a kocsiban remekül lehet egyes témákat közösen megbeszélnünk.

Nógrádtól, Balassagyarmattól messzire kerültél, Baja és Pécs lett az új hazád, de tudom, szinte naprakészen ismered Palócországot is. Tartod-e a személyes kapcsolatokat és van-e ott délen olyan, amit az északnak is megszívlelendőnek ajánlasz?

Természetesen a családi kötődések okán folyamatosan tartom a kapcsolatot. Persze rendszeresen figyelem a sajtót és az internetes hírforrásokat is.

Gyakran találkozom Nógrádból származó diákokkal, akiknek szüleivel régről valamilyen ismeretségem lehetett. Sőt, vizsgáztatásnál, diploma aláíráskor szeretem a dokumentumokat vizsgálgatni! Nem a neveket nézem, hanem azt, ki honnan jött! Így adódnak néha kellemes találkozások, kapcsolódások, például a vízügyi képzésünkben sokan vannak, akik Gyarmat környékiek.

Ami az új hazámat, a Dél-Dunántúlt és a Dél-Alföldet illeti, van egy nagy különbség Nógráddal szemben: sokszínűbb világ vallási, nemzetiségi tekintetben, mint amit Palócországban, Nógrádban megszoktunk. Ennek itt az előnyeit jól tudják kihasználni, ezt a pozitív előnyszerzést kellene megtanulni északon is.

Mire gondolok?

Villányban már az 1980-as években jól ment a német gazdák borászkodása, ezt a tempót jól átvették a siklósiak és a reformátusok is, nemcsak a katolikusok. Tehát tanultak belőle, nem féltékenykedve, vagy bánkódva, hanem tanulva. Bácskában itt vannak a bunyevácok, a szerbek, az itteni közösségek jól tudják, hogy egy sváb rétest szívesen megeszik egy bunyevác is, a sokác babot pedig szívesen megeszi a német. És ez mindre érvényes, persze átvitt értelemben mondtam ezt.

Én azt érzékelem itt előnynek, hogy a sokszínű kultúra összeadódik, átveszem a másikét akkor is, ha az nem az enyém eredetileg.

Ami jó, az nem érdekes honnan van, azt át kellene venni.

A bezárkózás, a nem mozdulok sehová, magam vagyok szemlélet nem vezet jóra, sem északon, sem délen.

A déli országrész nyitottabb, innovatívabb, mint a nógrádi?

Igen, sokkal nyitottabb, pedig Palócföld mellett ott van Budapest a maga közelségével. Néha az az érzésem, érzetem, hogy Nógrád egyfajta zárványként él.

Egy egyszerű példát tudok felhozni az innováció hiányára, egy Rétság közeli gyümölcsfeldolgozót, ami jelenleg egy angol úriember tulajdonában van. Ennek előzménye azonban az volt, hogy ő, mint nagykereskedő megszokta, megérkezik hozzá a feketeribizli Romhányból.

A rendszerváltás után viszont egyszer csak megszakadt a beszállítás. Az illető vette a fáradságot, eljött ide, megkérdezte, miért nem termelik a fekete ribizlit?

Azért, mert nincs akinek eladjuk - volt a válasz. Ő meg Angliában dühöngött, hogy nem kapta meg az árút.

Azt mondta OK, emberek kezdjenek neki termelni, majd fizet. Kifogások bővében voltak, és nem indult be a termelés. A vége az lett, hogy emberünk átvette a termelést, a földeket, ültetvényeket. Így persze a helyieknek mindebből nem sok maradt. Hiányzott a vállalkozói kedv. A korábbi keretek között kialakult rendszer eltűnése után nem, vagy nagyon nehezen indult meg a váltás.

A teljes képhez hozzá tartozik, hogy a szomszéd rétje mindig zöldebb!

Baranyában, Bácskában is sok a probléma, a gond, de talán bátrabban mernek az emberek újat kezdeni. Kívánom, hogy Nógrádban is érződjön a budapesti pezsgő gazdasági élet hatása. Csak úgy működik jól egy ország, ha lakóinak nagy része szülőföldjén tud boldogulni.

Én elkerültem ugyan Palócföldről, de ahol tudok, minden helyzetben próbálok segíteni az otthoniakon. Remélem ezekkel az apró támogatásokkal fenn tudom tartani a kapcsolataimat és néhány száz kilométerről is tudom támogatni a nógrádi fejlődést.

Kérdezett és összeállította: Nagy László

2011. május