Emléktáblát avatott Kövér László a balassagyarmati kórházban

2016. december 8.

Az épület napjainkban

Fotó: Nagy Angela

A balassagyarmati Dr. Kenessey Albert Kórház pszichiátriai épületének déli falánál emléktáblát avatott Dr. Kövér László, az Országgyűlés elnöke, Balla Mihály országgyűlési képviselő és Medvácz Lajos polgármester. Az emléktáblát Dr. Beer Miklós, a Váci Egyházmegye megyéspüspöke szentelte fel.

Az emléktábla szövege az alábbi:

1944-45 telén

a szovjet megszállás alatt

éhen halt

mintegy 700 pszichiátriai

beteg emlékére

A megemlékező ünnepség napja egyben a város II. világháborús történetének fordulópontjára is utal, 1944. december 8-án, 22.00 óra felé kezdték meg az orosz csapatok a városba való bevonulást, majd másnap reggelre teljesen elfoglalták azt a német csapatoktól. Azonban ezzel sem a harcok nem fejeződtek be a környéken, sem a város és így a kórház lakói, betegei számára sem múltak el a nélkülözés napjai, sőt sokaknak éppen ekkor kezdődtek.

*

Mielőtt a megemlékezés fő gondolataira kitérnénk, érdemes felidézni a balassagyarmatiak előtt is bizonyára kevéssé ismert történések hátterét, okait.

A városkörüli csapatmozgások, a németek ellencsapásai, a front érkezése a kórház életét felbolygatta, készleteit már eleve megcsappantotta. (erről és a kórház történetéről, vezetőiről egy részletes, 2014. április írásunk itt olvasható).

Az orosz csapatok bevonulását követően a balassagyarmati kórházban a megszálló hadtest tábori ellátóhelyet létesített, az élelmiszerkészleteket azonnal lefoglalta. Az Ipoly túlpartjára szorult jelentős német katonai erők elleni küzdelem miatt a front megrekedt, az így felduzzadt orosz csapatkontingens a kórház ellátmányát teljesen felélte, sőt rendszeresek voltak a katonák fosztogatásai, sajnálatosan ebből a helyi lumpen elemek sem maradtak ki.

A kórház vezetésének segélykérései nem járhattak eredménnyel, az egész ország nélkülözött, segítséget sehonnan nem lehetett várni.

A kórház pszichiátriai részlege az ország egyik legfontosabb intézménye volt, nemcsak a város, hanem a közelebbi és távolabbi területek ápoltjait is itt látták el.

Azonban a mintegy 500 fős kórházi kezelteken kívül ezer körül volt azon, állandó kezelést nem igénylő pszichiátriai betegek száma, akiket a jól megszervezett családi ápolási formában évek óta a környező falvakban családoknál helyeztek el. Ők ott éltek, adott esetben a házimunkában közreműködtek. A befogadó családoknak az állam rendszeres térítést biztosított.

A női ideg- és elmeosztály a megnyitás évében

A front közeledtével számos család kénytelen volt a betegeket a kórházba visszairányítani, sem további biztonságuk, sem ellátásuk nem volt megoldható az addigi lakhelyükön. A családok maguk sem tudhatták milyen következményekkel járnak és meddig tartanak a harcok, így érthető volt, a kórház védelmében jobban bíztak.

A kórháznak 1944 végén mintegy 1500 beteg ellátásáról, ápolásáról kellett gondoskodnia, a férőhely ennek töredéke volt. Áldatlan állapotok uralkodtak, a kemény télben fűtőanyag sem állt rendelkezésre, a betegek zsírtalan káposztalevesen tengődtek, majd később azon sem. Az éhező, legyengült, számos más betegséggel küzdő emberek között aratott a halál.

Az elhunytak pontos temetési helye dokumentáció híján máig sem ismert, nagy valószínűséggel tömegsírba helyezték őket, a kórház körüli területen.

*

A megemlékezés résztvevőit Dr. Szabó Géza, a Dr. Kenessey Albert Kórház és Rendelőintézet főigazgató főorvosa köszöntette, jelképesen fejet hajtva az idegen hatalom ártatlan áldozatai előtt. Majd Mindszenty József bíboros hercegprímás szimbolikus értelmet nyert jelmondatát - De victus vincit (Legyőzetve győz) - idézte, amely ennek a szomorú eseménynek vonatkozásában is igazzá vált - mondta a főigazgató.

Dr. Szabó Géza

Gondolatai zárásaként szintén az egykori egyházfőhöz tért vissza, bármi is történt, nehézségek, jogtalanság és igazságtalanság, ne hordjuk szívünkben a bosszú és az elkeseredettség érzését, imádsággal, türelemmel bontsuk le a falakat.

Dr. Kövér László, az Országgyűlés elnökének beszéde:

Főtisztelendő püspök úr, tisztelt polgármester úr, főigazgató úr, főorvos úr, tisztelt gyógyító közösség, tisztelt emlékezők!

Bízom a vármegye közönségének megértésében, jóakaratában és áldozatkészségében, amely az egész országban mindig példás volt és hiszem, hogy bizalmam nem fog megcsalni akkor, amikor az áldozatkészség nyomán gyógyulás és egészség fogadhat.

1945. február 10-én ezekkel a szavakkal zárta Dr. Kenessey Albert azon drámai hangú segélykérő levelét, amit a balassagyarmati kórház érdekében írt. Egy olyan kórház érdekében, amely a frontmozgások szorításában 1944-45-ben elveszítette felszerelésének 80 százalékát, elveszítette teljes élelmiszer, gyógyszer és fűtőanyag készletét és mindezek következtében elveszítette 700 magatehetetlen betege életét is. Ma már tudjuk, hogy a balassagyarmati kórház azokban az esztendőkben Magyarország tragikus sorsát jelképezte, hiszen mi magyarok, és ez így volt akkor és így van ma is, mindig annyira élünk, amennyire Magyarország él.

Az akkor Mária Valéria nevét viselő balassagyarmati közkórház 1938-ban ágyszám tekintetében Magyarország második legnagyobb vidéki kórháza volt.

Mindennapi kenyerünk minden áldott nap megadatott a kórház minden betegének, minden orvosának ápolójának, dolgozójának.

Békességben, megbecsültségben éltek a református, teológus családba született Dr. Kenessey Albert kórházigazgató irányítása alatt zsidó orvosok és Szent Vince rendi apácák, valamennyien szívügyüknek tekintették a rájuk bízott betegek testi, lelki ápolását.

Ezt az állapotot zúzták szét a második világháború kitörése után a náci és a kommunista megszállással együtt járó bestiális indulatok és cselekedetek, amelyekkel szemben Balassagyarmat is védtelen volt, mert Magyarország elveszítette önrendelkezését és elveszítette képességét, hogy megvédje polgárait.

A náci megszállás alatt ez a kórház elveszítette zsidó orvosait, a kommunista megszállás alatt elveszítette hétszáz éhhalálba üldözött betegét, majd később az 50-es években elveszítette a betegeket szeretettel gondozó apácáit, elveszítette nagyszerű orvosait, akik koncepciós perek és kiszorítások áldozataivá váltak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A mai napon közadakozásból avatandó emléktábla nemcsak az áldozatok előtt tiszteleg, hanem élteti azt a nemzeti közemlékezetet is, amelyet az elmúlt évtizedekben mindenáron el akartak fojtani, mindenáron meg akartak hamisítani azok, akiknek ez érdekükben állt. A XX. században a magyarság ellen a vörös csillag alatt elkövetett bolsevik bűnök 1919-ben kezdődtek, amikor kb. 1000 fő, tanácsköztársaságinak mondott terrorista, 133 napra túszul ejtette Magyarországot.

Ezek a bolsevik bűnök folytatódtak 1945 után. A vörös csillagos haza-, és nemzetárulók idegen tankokkal fojtották vérbe az 56-os magyar forradalmat és szabadságharcot. Az 1980-as évek végére a vörös csillag alatt adósították el tudatosan és szánták Magyarországot uzsora rabszolgaságra, majd 2006-ban azok, akik a vörös csillagot a XXI. században sem hajlandóak önkényuralmi jelképnek tekinteni, szégyenbe, könnybe és vérbe fojtották az 56-os forradalmunk 50. évfordulóját is. Akik mindezt elkövették, bolsevik szokás szerint mindig az áldozataikat vétkesítették, őket vádolták mindazzal, amit ellenük elkövettek. A gaztetteket hőstetteknek állították be, ha ez nem volt lehetséges, a felelősséget másokra kenték, ha ez sem volt lehetséges, a tetteket az áldozatokkal együtt megpróbálták kitörölni az emlékezetből, eltüntetve minden nyomot. A legtöbb esetben hatalmuk összeomlása után is sikerült megakadályozniuk az elkövetők felelősségre vonását.

Az 1919-es bolsevik vérengzések fő politikai felelősei büntetlenül maradtak és a mai napig nem tudjuk pontosan, hogy hány magyart öltek meg a Tanácsköztársaság ideje alatt. A magyarság ellen 1945 után, 56-ban elkövetett bűnök nemhogy büntetést, hanem évtizedekig jutalmat vontak maguk után.

A kommunista idők propagandistái sokáig azt hazudták, hogy nem a szovjet hadsereg, hanem a német hadsereg fosztotta ki a balassagyarmati kórházat és a bolsevik cinizmus jegyében vörös csillagos emlékművet avattak a kórház udvarán. A mai napig azt sem tudjuk pl. hogy 1956-ban a budapesti Kossuth téren kik rendelték el a sortüzeket, kik hajtották végre és pontosan mennyi volt az áldozatok száma. Az ország kommunista eladósítói 1990-ben nem számonkérésben, hanem a diktatúrában megszerzett államigazgatási, gazdasági és kulturális pozícióik és befolyásuk átmentésének lehetőségében részesültek.

Mai napig nem tudjuk pontosan, hogy kiknek az utasítására és érdekében cselekedtek. Mint ahogyan azt sem tudjuk, hogy 2006-ban pontosan kit és milyen felelősség terhel azért a gyalázatért, amit az 56-os forradalomra békésen emlékezők ellen elkövettek Budapesten.

Mindezen tudás hiánya mellett viszont 2012-ben az Emberi Jogok Európai Bíróságától megtudhattuk, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy a világszerte 100 millió halálos áldozatot követelő kommunista rendszer jelképének, a vöröscsillagnak, eltérően a náci horogkereszttől, többes jelentéstartalma van, ezért nem okozhat olyan sérelmet, amely miatt tiltott önkényuralmi jelképnek minősülhetne. Ez az a tudás, ez az a döntés azonban, amit Magyarország nem fogad el az Emberi Jogok Európai Bíróságától, azért, mert nemcsak az alaptörvényünknek és a szuverenitásunknak, hanem az önbecsülésünknek és a kommunizmus magyar áldozatainak az emlékét is sérti.

A bűn nem akkor teljesedik be, amikor elkövetik, hanem akkor, amikor megfeledkeznek róla.

Mi, mai magyarok nem hagyhatjuk, hogy a felejtés által a kommunizmus bűnei beteljesedjenek rajtunk, mint ahogyan nem feledkezhetünk meg azon magyar nemzedékekről sem, akiknek teljesítménye és áldozata révén Magyarország túlélhette a XX. századat.

A mai napon az egykoron áldozattá vált ártatlan balassagyarmati betegek mellett emlékeznünk kell ezen nagyszerű magyar nemzedék két tagjának sorsára is. Két orvosra, akiknek embersége, magyarsága és szakmai lelkiismerete örök példa lehet az utókor számára. 1944-45-ben Kenessey Albert volt a balassagyarmati kórház igazgatója és id. Csekey László a kórház elmeosztályának főorvosa. Kortársak és sorstársak voltak, fiatalként mindketten ott küzdöttek az első világháború lövészárkaiban. 1920-ban mindketten szembesültek azzal, hogy harcuk hiábavaló volt, országunkat feldarabolták, nemzetünket szétszakították és ami ezek után megmaradt Magyarországból, azt ellenségei életképtelenségre ítélték. Mindezek után mindketten kivették részüket abból a heroikus és áldozatos országépítő munkából, amely révén a két háború közötti Magyarország nem csak életképesnek bizonyult, hanem sok tekintetben Európa élvonalába is emelkedett.

Kenessey Albert 1925-től, az első világháborúban tönkrement balassagyarmati kórházat újjáépítette, országos hírű és elismertségű intézménnyé fejlesztette.

Csekey László 1936-ban került a kórház ideg és elmeosztályának élére, előtte 13 esztendeig a pécsi orvostudományi egyetem oktatója volt.

A második világháború végén mindketten tehetetlenül szembesültek a kórház újbóli tönkretételével, betegeiknek a Vöröshadsereg fosztogatásai miatti tömeges éhhalálával.

A rombolás után mindketten semmiből fogtak neki újjáépíteni a kórházat. A Rákosi korszakban 1951-ben Csekey László főorvos koncepciós per áldozata lett és börtönbe került. Kenessey Albert főorvost 1952-ben elbocsátották előbb igazgatói majd orvosi állásából, később nyugdíjba kényszerítették. Két életút, amelyben mint cseppben a tenger, benne van a XX. századi történelmünk. Két magyar sors és munkaáldozat, amely előtt mindig fejet kell hajtanunk.

Köszönöm önöknek, hogy Balassagyarmaton is éltetik a nemzeti emlékezetet!

Ez a legnagyobb elégtétel, amelyet az áldozatoknak nyújthatunk és az egyik legfontosabb erőforrás, amit a jövő nemzedékeinek adhatunk.

Emlékezzünk hát kegyelettel a kiszolgáltatott áldozatokra, a meghurcoltakra, azokra, akik helyüket megállva kitartottak a közösségük mellett és imádkozzunk azért, hogy méltóak lehessünk arra a kegyelemre, hogy a magunk helyén mi is tehessünk közösségeink és nemzetünk megmaradásáért és felemelkedéséért akár az előttünk járók által meghozotthoz hasonló áldozatok nélkül.

Isten áldja, hogy így legyen!

Dr. Csekey László

Dr. Csekey László főorvos, akinek édesapja a háborús időkben a kórház pszichiátriai osztályának vezetője volt, ahogyan ma ő is ezt a posztot tölti be, beszédének egyes gondolataiból, a korabeli időkre tett visszapillantásából a fenti kórháztörténeti leírásban már részben idéztünk. Dr. Csekey László beszéde végén elmondta, hogy az emléktáblát készítő művész - Szabó Béla - a domborművön egy szép gondolatot jelenített meg, apáca tart egy elhalt beteget, mintegy Pieta-szerűen. Ez utalás a Szent Vince rendi apácák munkájára, irgalmasságára, akik a kórházban felekezettől függetlenül a lehetőségeken belül ellátták a betegeket. Így az ő tragédiájuk is, hogy a front beérkezése előtt fél évvel a deportált zsidó betegek kórházi elszállításának kénytelen tanúi voltak, de még akkor is gondoskodtak ellátásukról.

A megemlékezés az emléktábla leleplezésével folytatódott, majd Dr. Beer Miklós a Váci Egyházmegye megyéspüspöke az emlékező gondolatai után megáldotta azt.

Dr. Beer Miklós püspök

Ezt követően Dr. Kövér László koszorúzta meg az emléktáblát.

Zárásként, a rendezvény műsorvezetője, Csábi István adventi gondolatokkal és Szent-Györgyi Alberttől származó hatásos idézettel köszönt el a résztvevőktől.

2016. december

Összeállította, jelöletlen fotók: Nagy László