Kárpátaljai barangolások

2012. július 10-15

Erdély és Felvidék után, immár a harmadik, a valamikori történelmi Magyarország részét képező országrészbe, Kárpátaljára vezetett idei autóbuszos társasutazásunk.

Magam is meglepődtem az idő gyors múlásán, hiszen az erdélyi 2006-os és a felvidéki, 2007-es utazásainkat, csak 2011. pünkösdkor követte néhányunknak a Csíksomlyó expresszel a felejthetetlen erdélyi vonatozás, így ideje volt egy újabb tájegység felderítésének, egy nagyobb, csoportos túra szervezésének.

Huszonöten indultunk neki a hat napos útnak, amelynek első állomása Beregszász, a legtöbb magyar lakta kárpátaljai város volt. Előtte még megtapasztalhattuk a határátkelés - szovjet birodalmi múltra utaló - adminisztratív nehézségeit, de ennél azért zsebbevágóbb volt az ukrán szervek ráható magatartása, amellyel sanyarú anyagi helyzetüket kellett önkéntes támogatásunkkal feljavítanunk, a gyorsabb átkelés érdekében.

Beregszászon már várt bennünket idegenvezetőnk Fodor Gyula, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára, akitől a hatodik napon szinte már barátként váltunk el, és akit, Kárpátalja múltját, jelenét, történelmét, földrajzát, művészetét tökéletesen ismerő, a jó idegenvezető minden kritériumával rendelkező, mondhatnám kárpátaljai polihisztorként ismerhettünk meg.

A 27000 lakosú járási székhely lakosságának közel fele magyar, amely láthatólag nem a közelmúltban és napjainkban élte, éli fénykorát, hanem inkább a XIV. században, majd Bethlen korában.

Így első látogatásunk a hajdani domonkos rendi kolostorba vezetett, ezt Bethlen Gábor alakíttatta át, és amely ma a Beregvidéki Múzeumnak ad helyet.

Itt Sepa János, a lelkes helytörténész, a múzeum gyűjteményének gondozója, gyarapítója tartott vezetést. A múzeum egyik különlegessége az 1617-ből származó, Kárpátalja legrégibb lélekharangja,

igen bőséges a számtalan fotóval, képeslappal rendelkező helytörténeti gyűjtemény, a legújabb bővítést pedig az újrafeltárt hajdani borpince jelenti.

A Szent Kereszt Felmagasztalása, neogótikus stílusú katolikus templomot, majd a templom előtt kis téren Szent István mellszobrát csodálhattuk meg.

A Vérke folyó melletti hajdani Úri Kaszinó, a mai Arany Páva szálloda és étterem teraszán gyűjthettünk új erőt a további városnézéshez. Ez a szecessziós épület belül örömtelien magán viseli a régi idők pompáját, annak ellenére, hogy 2005-ben egy tűzvész a tetőszerkezetét elpusztította.

A szovjet időkben hányatott sorsú egykori megyei törvényszék ad ma otthont az alapítványi formában működő II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolának. Idegenvezetőnk jóvoltából nemcsak a történelmi épület múltját ismerhettük meg, hanem azt a szinte hősies küzdelmet is, amelyet a főiskola fennmaradásáért, a napi túlélésért folytatnak.

2. nap

A magyarok számára Kárpátalja legismertebb, történelmi vonatkozású vára a munkácsi, már messziről vonzza tekintetünket.

A munkácsi vár neve elválaszthatatlan a Habsburgok elleni küzdelmektől és természetesen Zrinyi Ilona hősies várvédelmétől.

1686-88 között Zrinyi Ilona védte az erődítményt, majd szabad elvonulást kapott az átengedésért, 1704-ben Rákóczi visszaszerezte, 1805-1806 között hosszú hetekig a Szent Koronát őrizték itt.

A három osztatú, különböző korokban épült védelmi egységek mai állapota kitűnőnek mondható, bár csak 1994-től látogatható, előtte szakiskola működött itt.

Az oldalbástyán álló, hajdani turul szoborból a szovjet időkben katonai érdemrendeket sajtoltak ki, újkori mása – immár az ukrán zászló mellett – azonban a magasban őrködik, hála Pákh Imre mecénási támogatásának. 2008-ban adhatták át a felújított szobrot, igaz, az átadási ünnepségen a magyar államfői jelenlét a duzzadó ukrán nacionalizmus okán elmaradt.

A vár zegzugainak egyik oldalbástyájánál találjuk Matl Péter művét, Zrinyi Ilonát és az ifjú Rákóczit ábrázoló szobrot.

A vár látványa még az ukrán viszonyokhoz képest impozánsan felújított városközpontból is vissza-visszahúz.

Az ukrán függetlenség óta először Munkácson újították fel a belváros egy részét sétáló utcává, gondot fordítottak az épületek homlokzatának felújítására, új köztéri szobrokat is elhelyeztek. Számunkra, Munkácsy Mihállyal kapcsolatos emlékek voltak a legérdekesebbek, bár hajdani szülőháza elpusztult, csak emléktábla őrzi ennek helyét,

viszont 1994 óta mellszobra,

egy ukrán művész alkotása, a főtéren látható.

Szolyva település neve a magyarok (és a németek) számára a sztálini terror ideje alatt elhurcoltak emlékére állított mementó-parkhoz kötődik A háború után, 3 napos jóvátételről, malenkij robotról beszéltek az oroszok, amellyel a magyarok, németek jóvátehetik az okozott károkat, azonban ezrek számára ez magát a pusztulást jelentette. Egy-egy település neve alatt sorakoznak az elhurcoltak, a soha vissza nem tértek nevei, örök megemlékezésként. Tragikusságában is felemelő az emlékpark létrehozása érdekében kifejtett munka, anyagi erőfeszítés, amely kizárólag a kárpátaljai magyarság összefogását dicséri.

Csoportunk elhelyezte koszorúját az emlékfalnál, majd elénekeltük a Szózatot.

Szolyva után a természet szépségeiből, a történelmi tájak változatosságából kaptunk újabb és újabb ízelítőt. A Vereckei szoros, a Latorca áttörése, a Vereckei hágó, a történelmi Magyarország határához vezetett, a Beszkidek vonulataihoz.

A vereckei millecentenáriumi emlékműhöz vezető rövid gyalogút sem feledtethette el sokunkkal, hogy a XXI. században is milyen nehéz az emlékművek sorsa, különösen ha a nagypolitika hathatósan beleavatkozik. Matl Péter alkotását, a bonyolult szimbólumrendszert megjelenítő emlékhelyet, csak több éves várakozás után, 2008-ban sikerült felavatni, úgy, hogy ennek ára egy közeli ukrán emlékmű átadása volt. Az ukrán nacionalisták ezzel nem elégedtek meg, azóta többször megrongálták emlékművünket, hol robbantással, hol ráfestéssel.

A koszorúzás és a Himnusz eléneklése természetesen részünkről is megtörtént, és a szinte csak magyarok által járt, valóban siralmas állapotú úton lefelé haladva, elgondolkozhattunk múltról, jelenről és politikai érdekérvényesítésről.

A napot kevésbé fennkölt helyen és módon zártuk, a Beregszász közeli Bene falujában, Parászka György borpincéjében. Kárpátalja hajdanvolt neves borvidéke, borkultúrája mostanában tér vissza az ismeretlenségből, ennek élharcosa a családi gazdaságát vezető Parászka György.

A szőlőoltványokkal, kerti gazdálkodással is foglalkozó tulajdonos pincéjében a száraz fehérbor, jégbor, cabernet, Cahors édes-vörös váltogatta egymást, jó hangulatot teremtve az esti pihenéshez.

3. nap

A nap első programja Ungvárra, az Ung folyó melletti, 116.000 lakosú nagyvárosba vezetett. A folyó mentét Európa leghosszabb hársfasora kíséri,

az Ungon átívelő sétahíd pedig már sétálóutcába vezet.

A város első vasbeton szerkezetű épülete a Zsinagóga volt 1911-ből, amely ma a Filharmóniának ad otthont.

A görög-katolikus székesegyházban hétköznap délelőtt ellenére is telt házat vonzó liturgia volt, amely jól mutatta, hogy a pravoszláv egyház előrenyomulása nem jelenti a görög-katolikusok hitéletének visszaszorulását.

Ungvár fő látványossága természetesen a vár, amelyet a XIV. században a Drugethek kezdtek építeni, erősségét pedig az mutatja, hogy bevétele többször csak keserves küzdelmek árán sikerült.

A várban látható, a Kárpátok állatvilágát, fegyver és népművészeti tárgyakat bemutató kiállítások jól illusztráltak, számunkra legértékesebb Báthory István kardja, amelyen jól olvasható a Pro Deo et Patria bevésés.

A szabadtéri kiállítás, a Skanzen fatemploma és a nemesi, paraszti lakóházak egy kisméretű falut képeznek, mindezek ápolt, hangulatos területen nyertek elhelyezést.

Ungvárt az Ung völgye, a perecsenyi kismedence, a Turja völgye követte hosszú kilométereken át, a csodálatos napos, tiszta időben fenséges látványt nyújtott a változatos kárpátaljai táj.

A napot Beregváron zártuk, a romantika korából származó, a XIX. század végén épült Schönborn kastélynál. Hajdan Kárpátalja egyik leggazdagabb családja, a német Schönborn família építette itt a Tudor stílusú, óriási őspark közepén fekvő kastélyát, amelynek tervezője a naptári évet tisztelve, 12 bejáratot, 52 termet, 365 ablakot tervezett.

Az épület nem látogatható, szanatóriumként működik, sőt az elmúlt évtizedekben újabb, kevésbé romantikus stílusú gyógyhelyeket építettek a területre elszórva, ahol ottjártunkkor a betegek tucatjai sétálgattak a délutáni napsütésben. Aki a Schönborn kastélyparkba elvetődik, biztosan felkeresi a hangulatos tó mögött a szépség és örök fiatalság forrását. A forrás vize tiszta és szomjat oltó volt, jómagam ennyit vártam tőle és nem többet, ez viszont teljesült...

4. nap

Reggel elhagytuk a beregszászi Praktik Motel szobáit, amely nevéhez illően, praktikusan jól szolgálta pihenésünket, a légkondicionált, fürdőszobás, tiszta, viszonylag tágas szobáival.

Bár az új szálláshelyünk, Kőrösmező keletre fekszik, de mi Beregszászból északra, a Latorca völgyén, Volócon át haladtunk Ökörmező felé, de előtte a Kanora gerinc közelében megcsodálhattuk azt a körképet, amely Feszty Árpádot is rabul ejtette, állítólag itt állhatott sátra, amikor a körképéhez a vázlatokat készítette.

Ez a csodálatos hely természetesen egy újabb csoportképre inspirált valamennyiünket.

Fülöpfalván megtekintettük a XVII. századi fatemplomot, amelyhez a Repenye patakon át fahíd vezetett, mint annyi más patakon, folyón át Kárpátalján.

Felsőszinevérnél egyre jobban emelkedett a hegyi út az 1000 méter magasságban fekvő Szinevéri tóhoz. Természetesen ennek a tónak is megvan a mondákat idéző története, azonban a turistát jobban rabul ejti a fenyvesek látványa, a víz nyugalma, a tó közepén látható kis szigetecske.

A Talabor völgyében haladva megtekintettük a főút mellett, az erdő fáinak rejtekében megbúvó bunkereket, melyeket a II. világháborús magyar védelmi rendszer, az Árpád-vonal részének szántak. Tényleges véderőként azonban ezek a bunkerek nem szolgáltak, hiszen az orosz haderő Románián át közelítette meg hazánkat. A rendszer mérnöki megtervezése mestermű volt, a bunkerek megépítése pedig - jobbára hadifoglyokkal végeztetve - elismerendő fizikai teljesítmény.

Kora este érkeztünk Kőrösmezőre, a 8000 lakosú, nagy kiterjedésű településre, ahol a lakosság 10 %-a magyar. Mi az itteni magyar családoknál nyertünk elhelyezést a falusi vendéglátás keretében. Persze a magyar családok szóösszetétellel óvatosan kell bánni, hiszen az általunk megismert magyar családok egyik-másik tagja ukrán, orosz, ruszin, vagy éppen kazah volt.

Annak ellenére, hogy a falusi turizmusban hosszú hagyománnyal a falu még nem rendelkezik, de az elhelyezésre, ellátás minőségére nem lehetett panaszunk, ha valakinek mégis adódott volna, azt a vendégszeretet pótolta.

5. nap

Az utolsó előtti napon gépkocsivezetőnket és így autóbuszunkat is pihenőre fogtuk, hiszen ekkor összesen 60 km-t tettünk meg, először a Tatár-hágó felé haladva.

Tatariv faluban I. világháborús német-magyar katonai emlékművet láttunk, majd a Szomárom hegy oldalából megcsodálhattuk a velünk szemben elhelyezkedő Délkelet-Galíciai hegyvonulatokat és csúcsokat, köztük Kárpátalja legmagasabb pontját a Hoverla-t, (2061 m), valamint a Pietrosz-t (2020 m) és az Iker havast (1880 m).

Aki kifogásolta Kárpátalja rossz közúti infrastruktúráját, a közeli Bukovel síközpontban megtapasztalhatta, hogy bizony Ukrajnában vannak pénzügyi források nagy dolgok megalkotására. Igaz, állítólag ehhez az ukrán politika legfelső köreiből kerültek ki a finanszírozók és természetesen ezáltal a haszonélvezők is.

Az utóbbi 10-15 évben, szinte nulláról elindulva, itt egy nagyvárosnyi embert befogadó síközpont létesült, 50.000 fős szálláskapacitással, 25 felvonóval, óriási parkolóházakkal, és úgy tűnt, az építkezések mintha csak most kezdődtek volna el. Az egyik sífelvonót mi is használatba vettük, a látvány nem a környezetvédőknek való, a síprojekt kárvallottja - mint mindig - az erdő lett.

Délután Kőrösmezőről indult el a Fekete-Tisza forrásvidékére vezető terepjárós túra, amelyre a csoport minden tagja jelentkezett, bár már az első kilométerek után többen szembesültek azzal, ezt a döntést nem kellőképpen gondolták át. A 25 km-es utat, 2.5 óra alatt tette meg a dobozos két teherautó, amely a vízmosásokon, az óriásköveken, a Tisza medrén átgázolva, néhol bizony erősen billegve csak lépésben haladhatott. Mi utasok pedig, hol az ülésen kapaszkodva, hol a levegőben szabadesésben repkedve próbáltunk fix pontot keresni. De senkinek ne vegye mindez kedvét, ha a Fekete-Tisza forrásvidékére készül, ezt a terepjárós utat nem szabad kihagyni.

Igazán felemelő volt a valahai legmagyarabb folyó, a Tisza forrásához eljutni, a forrás vízéből inni.

A legmagyarabb folyó persze már csak a múlt időnek szól (Magyarországon eredt, és ott is folyt a Dunába), nem kell erős földrajzosnak lenni, hogy tudjuk, a mai (és a tegnapi) tények mást mutatnak.

A forrás támfalát, amelyet az időjárás teljesen tönkretett, 2009-ben újította fel a szegedi GEO-Environ Környezetvédő Egyesület. Ukrán segítséget nem várhattak, viszont nem kívántak beletörődni abba, hogy a XIX. század végén készült támfal végérvényesen az enyészeté legyen.

A sors fintora és a nagypolitika fricskája, hogy ezt az emberfeletti munkát felirat a forrásnál nem őrzi, helyette szerb, magyar, ukrán, román és szlovák államok emléktáblái jelzik, mit is talál itt az erre járó.

6. nap

Máramarosból a Beregbe - ez volt a programunkban a nap szlogenje, azonban ez már zárónapot, a visszautazást jelentette.

Rahónál búcsút vettünk a Fekete-Tiszától, ott, ahol találkozik a Fehér-Tiszával, hogy egyesülve, medrüket megnövelve, immár a vizük (Szőke) Tiszaként folytassa hosszú útját a Dunáig.

Az összefolyás közelében találjuk az Európa közepe emlékoszlopot, amelyet még a történelmi Magyarország geodétái mértek ki.

Aknaszlatinán a katolikus templom kertjében a millenniumi kopjafa együttest és az Árpád-házi szentek szoborcsoportját tekintettük meg.

Técsőn, mindig is erősen élt a Kossuth kultusz, 1896-ban felállított Kossuth szobor természetesen mai is köztiszteletnek örvend - a magyarok között.

A református templom alaposabb megtekintését éppen istentisztelet akadályozta, a templom előtt álló Hollósy Simon, a nagybányai művésztelep megalapítójának mellszobra és a hármashalom emlékmű viszont könnyen megtekinthető volt.

A huszti vár romjait nemcsak Kölcsey, hanem mi is bús düledékeknek láthattuk, a költővel ellentétben, az autóbusz ablakán keresztül.

Beregszászon azután elköszöntünk idegenvezetőnktől, Fodor Gyulától, és egy meglepően zavarmentes határátkeléssel 6 nap után elhagyva Kárpátalját, a mai Magyarország felé vettük az irányt.

Egy útibeszámolót pozitív zárszóval illene befejezni, de vajon megtehetem-e?

A kárpátaljai magyarság minden élniakarása, karakán, kompromisszumoktól mentes hazaszeretete, kultúrájához, történelméhez való ragaszkodása, a gazdasági nehézségek emelt fővel való elviselése ellenére és mindezek mellett, a másik oldalon ott van a felmorzsolódás, a szláv tengerbe való beolvadás veszélye, a történelmi emlékhelyeink pusztulása, ukránosítása, a kultúrából való folyamatos visszaszorulás.

Felvidék, Erdély és Kárpátalja megismerése után - minden, a megmaradás érdekében kifejtett heroikus küzdelem ellenére - a szaldó csak a tényeket elpalástolók előtt lehetne pozitív.

Kihez lehet vigasztalásul ilyenkor fordulni, ha nem Wass Albert verséhez:

Üzenem haza, az otthoni hegyeknek:
A csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
Esőnek, hónak, fellegeknek,
És nincs ború örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad, a kő marad.

2012. július

Lejegyezte, fotók: Nagy László