Balassagyarmati Honismereti Híradó, 1991/1-2. p. 141-146.

1991. március 22-én váratlanul, tragikus hirtelenséggel elhunyt Farkas András festőművész. Januárban még közösen készültünk a dömösi megnyitóra, ahol májusban Szabó Péter, a tanítvány így emlékezett mesterére.

Farkas Andrásról, művészetéről, egyéniségéről személyes jelenlétében kétszer szóltam a nagy nyilvánosság előtt. Féltem mind a két alkalommal. Annyi emlékem van róla, hiszen egész nyarakat festettünk át együtt, hogy nehezen leplezhetem megindultságomat.

Szerénytelenül Illyés Gyula érzéséhez hasonlítom az enyémet. Boldog vagyok, hogy írhatok róla – zárta ő a Petőfi-könyv bevezetőjét. Boldog vagyok, hogy beszélhetek róla, mondhatom, most harmadjára is. S mivel családról, szülőföldről, magyarságról, vallásról és annyi mély, lelket rezgető témáról férfias szemérmességgel hallottam szólni – sosem láttam sírni, csak éreztem, hogy az zajlik ott legbelül – úgy véltem, mint annyi sok másban, ebben is példa kell, hogy legyen számomra. Őszintétlen lennék, ha nem vallanám be: elsősorban azért fordultam a róla írt cikkek bemutatásához, mert talán így itt megóvhatom magam attól az örvénytől – személyisége varázsától, ennek emlékétől, amelynek oly gyakran átadom magam, s amelytől valójában nem is akarok megválni soha.

Életében szabadon beszéltem róla. Még két hónapja sincs, hogy halott, most kell a papír, a leírt szó biztonsága, így nem bicsaklik meg a mondat, indokolt is, hogy olvasom, hiszen idéznem kell - így gondolkodtam. De indokolt összegezni – ha még oly vázlatosan is – a munkásságát, mert lezárult az életmű.

Farkas András 1920-ban született Kassa melletti Abaújszinán. Kisebbségi sorsban múltak a gyerekkor esztendői. A faluban ekkoriban furcsállva tekintettek a paraszt család hét gyermeke közül az egyik fiúra. A térdét használva táblának, apró papírdarabokra rajzolt – így látta mindenki. Az apa, akit sosem látott a gyerek lefeküdni és sosem látott felkelni – mert olyan későn feküdt le és olyan korán kelt fel – magyar parasztság Móricz tollára illő alakja volt és a legtöbbön túl, hogy családjáért dolgozott többet ösztönzésére nem adhatott. De milyen szeretettel emlékezett vissza rá és édesanyjára a férfivá serdült fiú. Mert, hogy mit hozott otthonról: ősi paraszti erkölcsi, etikai normákat, azt nem feledte soha. Amint Kassán elvégezte középiskolai tanulmányait, 1939-ben a pesti Képzőművészeti Főiskolára került. Egy kassai tanára ajánlólevelet adott számára Réti Istvánhoz, a kor egyik legkiválóbb festőjéhez. Pestre érve – maga mesélte el egyszer – egy csatornába dobta ezt a levelet. A mindennemű kiváltság és becstelennek érzett előny elutasítása egész életére elkísérte.

Támadt is ebből rengeteg nehézsége. Burghardt Rezsőhöz, az akadémikus festőhöz került növendéknek. Lélekölőnek tartotta az arisztokratikus modorú mester viszonyát tanítványaihoz. Ő már ekkor a reneszánsz műhelyek szellemét áhította, azt a szellemet, amit évtizedekkel később Balassagyarmaton szakkörében megvalósított, s idegenkedett a merev korrekciók idejére szóló mester-növendék kapcsolattól. Rudnay Gyulához kezdett átjárni, már amennyire ezt a megkövült főiskolai struktúra megengedte.

Mégis kibontakozott tehetsége. Amikor 1944-ben végzett, az ország legjelesebb képzőművészeti folyóirata, a Szépművészet, a legtehetségesebbnek tartotta a friss diplomások között. Nyár, Tehenek, Mosónő, Magvető, Templom – szinte szimbolikusnak tekinthetőek főiskolás műveinek címei. Természet, ember, hit: legfontosabb problémakörei voltak ezek. Az utóbbin értsük annak az embernek a hitét, aki kálvinista vallását nemcsak a szertartások látogatásával, de a Biblia szinte minden napos olvasásával ápolta. Aki később nála járt, tudja, hogy a Szentírás nem a könyvespolcon porosodott, de új és új jegyzetekkel ellátva, az ágya melletti szekrényen feküdt. De értsük a hiten, Farkas András hitén az általános, a művészetét értelmező tartalmat is. „Mi a hit?” – tette fel magának 50 évesen a kérdést, majd így válaszolt. „Hit azokban az emberekben, akikkel élek, akik halkan, szinte észrevétlenül születnek, élnek, szeretnek és meghalnak, akikben nincs semmi üres színészieskedés, vásári gesztus. Ők a mindennapok hősei, róluk és nekik szólnak üzeneteim.” Nem véletlenül ugrottunk az időben 24 éves Farkas Andrástól az 50 évesig. Azok a főiskolás művek már kész embert, művész mutattak. Az évek során bölcsebb lett, de művészetének alappilléreit már nagyon korán kiépítette.

És akkor jött a szörnyű fátum. Az első magyar hadsereg katonájaként kikerült az Odera–Visztula térségében húzódó tűzvonalba. Sötétség. Aztán egy föléje hajoló orosz katonaarcot látott maga előtt. Majd lassan felfogta, hogy át van lőve. Hadifogság, s egy 40 kg-ra lefogyott ember hazavánszorgása. Élt, ám megroppant a művészi pálya. Örült, hogy rajztanári állást kaphatott Nagykállón, majd 1947-ben Balassagyarmaton. Megnősült, s a talpra állásban akaratereje mellett most már felesége is segítette.

1951-ben újra felfigyelnek rá. A magyar képzőművészet mesterei vándorkiállítást Balassagyarmaton a helyi képzőművészek anyagával egészítették ki. A Szabad Művészet kritikusa az ő műveit külön kiemelve értékelte.

Sokat illusztrált ezekben az években. A tragikumon felülemelkedő élet találta meg eszmei igazolását Madách nagy drámájában. Leegyszerűsítés volna azonban a művész hét illusztrációs sorozatát, Farkas András és Az ember tragédiájának kapcsolatát csak ezzel a szemponttal magyarázni. Farkas Andrást már közvetlenül a háború befejezése után foglalkoztatta a Tragédia illusztrációjának gondolata.

Vázlatai alapján 1949-ben készül el az első sorozat. A vonalas tusrajzokon Lucifer szerepét a végletekig negativizálja. Az ördög alakjában megtestesülő, determinista szemlélet eltúlzásáról van itt szó? – Igen. – Nem lényegtelen azonban hogy hová, mire időzítve lobban fel ez a Lucifer-értelmezés. A második világháború – ha Madách drámaszerkezetében gondolkodunk – a legtanulságosabb történelmi szín az emberiség számára. A sorozat vallomás arról a korról is, amikor az egyén rövid időre valóban a legteljesebb kiszolgáltatottságba került. A dogmatizmus, az úgynevezett személyi kultusz éveiben önmagában is jelentős tett volt a Tragédia illusztrálása. Olyan jelenet, mint a falanszter-szín farkasi ábrázolása kritikai töltetet kapott ezekben az években. Más oldalról, más jelleggel, de érvényben volt az embert terelgető, ostorpattogtató Lucifer-értelmezés. Így mutatja be őt az 1951-es, goyai grafikai hagyományokat alkalmazó diófapác sorozaton. A 60-as, 70-es, 80-as években született illusztrációkon azonban változik Lucifer alakjának és szerepének felfogása. Az 1980-as keltezésű illusztráció űr-jelenetén Lucifer Ádámot szinte átölelve viszi a Föld felé. Legalább annyira optimista, mint pesszimista ez az értelmezés. Lucifer ölelő, féltő karjain ugyan szétfoszlik Ádám pusztulásának víziója. A jelenet már utalás is lehet Lucifer behódolására, de egyben figyelmeztet is Farkas András: a rossz, bogáncsként beleragad az emberbe, az ártó szándék útitársa az embernek, kísér még bennünket a jövendő történelmi színeiben is. Mennyire egy volt ez az ember művészetével!

Aki ismerte, egyik oldalról maga volt az „evoé élet”, a bizalom az élet értelmében, a másik oldalról pedig kétségeket görgetett lelkében, komoran töprengett – mint a 70. születésnapján tette – s a számvetésnél sohasem volt magával elégedett.

Magáról is feltételezte a rosszat: „Ha valakit életemben megbántottam, bocsásson meg! – mondta többek között az öt köszöntő balassagyarmati polgároknak múlt év novemberében. Vajon kit bántott ő meg?

Fellapoztam azoknak az időknek az újságait, amikor még nem ismertem. Egy ember, aki adakozik – így ismertem meg őt a megsárgult papírokból.

Nógrád, 1966. február 11.

„A balassagyarmati járás rajztanárainak továbbképzésére a tanárok művészeti igényének fejlesztésére új kezdeményezést indítottak el Balassagyarmaton. Megalakítják a Képzőművészeti Stúdiót, amelynek vezetésére Farkas András festőművészt kérik fel. A stúdió munkájában egyelőre 15 pedagógus vesz részt.”

Nógrád, 1971. május 29.

Tíz éves a képzőművész szakkör Balassagyarmaton.

Tehát vezetett egy másik stúdiót is. Ha Nógrád megye térképen berajzolnak azokat a helyeket, ahol önzetlen gesztusokat tett, alig maradna a város és falu jelzetlenül. Hadd említsek egy jellemző esetet. A Nógrád 1968. október 24-i száma arról adott hírt, hogy a pásztói Mikszáth Kálmán Gimnázium és Szakközépiskola ballagó diákjai, abból a célból, hogy valami maradandót hagyjanak maguk után szeretett iskolájukban, felkeresték a Balassagyarmaton élő Farkas Andrást. Összegyűjtött filléreikből, az osztálypénzből egy Mikszáth képet akartak venni tőle. Farkas András nem fogadta el a pénzt, a festményt odaadta ajándékba azoknak a diákoknak, akik forró nyomon érkeztek meg hozzá. Hiszen úgy tudták, hogy Nógrád megyében Farkas Andrásnak már három iskolában van Mikszáth portréja. Azt csak én teszem hozzá: ajándékból.

Közben szüntelenül dolgozott. Katonakoromban rendszeresen leveleztünk. Mint valami parainéziseket, életre való eligazításokat őrzöm e leveleket.

„Mióta elmentél csak rajzolok. Sokat. Önarcképeket is. A tájak mellett Őrhalomban felfedeztem egy príma csordást. Szívesen áll modellt, persze jó szóval, meg pálinkával egyengetem ennek az útját. Szombaton az eddig nem kultivált gyarmati téesz telepen rajzoltam. Az istállót. Van ott szerelő és kovácsműhely is. Ezeket, különösen az utóbbit tűztem ki e heti feladatomul.”

A jól megszervezett mindennapi munka mellett terveket szőtt a nyárra. „De jó volna Petikém felfedeznünk Magyarországot, míg erőnkből telik. Igénytelen emberek vagyunk, a legkevesebbel is beérjük, csak lássuk a természet szépségeit! Az Alföldön, a Dunántúlon annyi az ígéretes gyönyörűség, s meghal az ember anélkül, hogy valamit látott volna saját hazájából.”

Ami különösen csodálatos volt benne, hogy festett ő anélkül is, hogy kezébe vette volna az ecsetet. Azt hiszem boldog ember volt: az élet legapróbb mozzanataiban is örömét lelte.

„Ígéretemhez híven beszámolók az iskolai eseményekről, amelyek tudom, érdekelnek. De először a csodálatos télről. Tegnapelőtt, 19-én volt talán évek óta a legszebb téli nap. Mert szép a hó a fához, de amit a zúzmara teremt a fákból, kerítésekből, s mindennemű gazból: az szavakkal el nem mondható. Még mindig nincsenek megfestve ezek a tünemények a világ eddigi festészetében.”

A természet sugározta hangulatokra nagyon érzékeny volt: „Annyi szomorúság van a lombtalan vizes fákban, hogy néha én is úgy érzem, mintha közvetlen a halál pitvarában állnék. Pedig még annyi volna a teendő.”

Majd tavasszal ezt írta: „Rajzolj Petikém, amennyit csak bírsz és figyeld a tavaszt, a legnagyobb csodát életünkben.”

Műveiről szerényen, kevés szóval számolt be, majd két mondatnyi kitárulkozás után bezáródott mindig visszatérő mondattal: „Hű de sokat írtam vackaimról!”

Inkább a munka légköréről, emberszeretetéről értesülhettem: „Szombaton végre beragasztottam a motorom defektjét. Délután ki is futottam a Cseri-tanyára, mert már olyan természetéhségem volt, hogy nem bírtam a falak közt maradni. Az öreg Böske néni üdvözletét küldi neked. Nagy szeretettel emleget. Iszonyú nagy továbbra is a rendetlenség (aminek fölöttébb örült festői szívem).

Rozika (a fiatal cigányasszony, akit szoptatás közben rajzoltunk) üdvözletét, meghívását is tolmácsolom. Hát nem kedves emberek?”

És minden levélben ott volt az önzetlen és adakozó mester a megelőlegezett bizalmával, szeretetteljes tanításával.

„Szépek voltak a rajzaid Petikém, csak munkálkodj rendületlenül. Jól megfigyelni a jelenségeket és kihámozni belőle a lényeget, csak ennyi a feladat. A rajzoknál tehát egyszerűsíteni: néhol egy vonal is elég lehet. És minden lehető és lehetetlent rajzolni.”

No de hagyjuk a személyes emlékek idézését. 1966-ban volt az első önálló kiállítása. Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. méltatta szép cikkében. Majd következtek a továbbiak.

Az Új Tükör című hetilap 1977. január 2-i száma Akácz László tollából így szólt a Csepel Galériában megrendezett kiállításról: „Ezt a festészetet nehéz évek érlelték. Elég, ha megemlítjük, hogy a művész 1944-ben fejeztem be a Képzőművészeti Főiskolát, majd harctéri sebesülés, fogság következett. Mégis jó művész lett belőle. Olyan, akinek képeit szívesen vállalhatja magáénak bármelyik kiállítási fórum.”

Úgy tűnt minden igazolódott: a kartonra „alla príma” első festéssel felvitt, kissé kubisztikus és expresszionista realizmus csatát nyert. S a kivételes rajztehetség előtt olyan művész is fejet hajtott, mint a Magyar Nemzeti Galéria jelenlegi főigazgatója Bereczky Loránd.

De mit számítanak a nevek, a kritikusok, ő annak örült igazán, ha elmondhatta József Attilával azt, hogy „rám gondol, szántván a paraszt.” Ha még néhány évet élhetett volna – hányan tesszük fel magunknak a kérdést, de bele kell nyugodnunk, hogy a test – Pál apostol szavával élve – a Szentlélek temploma, Krisztus tagja, lent van a balassagyarmati földben.

Igen kedves barátaim, bele kell nyugodnunk, hogy nem villan már ránk az az okos barna szem, nem nyílik hangra az a mindenkit becéző száj, nem látjuk azt a vén-fiatal huszárt – Hemerka Gyuszi bácsi évődött e szavakkal jelenlétében – akit ismertünk, édes Bandi bácsi!

Lám itt van az egész balassagyarmati kompánia, akik Téged szerettek és tiszteltek és emlékedet örökké megőrzik. Bocsásson meg mindenki, aki itt van, hogy előhozakodtam személyes emlékeimmel is. Mert mi az én fájdalmam Nelly nénihez, Danihoz, Gabihoz és a rokonsághoz képest.

Most éppúgy gyászolja őt a munkásságáról mindig nagy hévvel hírt adó Kovalcsik András, Kerényi Ferenc, Tóth Elemér. Éppúgy gyászolják őt a művésztársak, Réti Zoltán, Csikász István, a tanítványok, Lengyel Péter, Pénzes Géza és még folytathatnám a sort; a szűkebb baráti kör Hemerka Gyuláék, Kovács Gáborék, Versényiék; hitének tisztelői, Róka lelkész úr, Sághy kanonok úr; aztán a polgármester úr, aki egy díszpolgárral és egy atyai jó baráttal lett kevesebb; azután a balassagyarmati lakosok, akik közül lehet – és éppen ez volt Farkas András tékozló szeretetében a megnyerő – hogy sokan többet vittek el tőle, mint amit én kaphattam.

Talány vagy Bandi bácsi, egyszeri és megismételhetetlen.

Boldog vagyok, hogy szólhattam rólad. Látod sikerült most is hű lennem hozzád: végig tudtam mondani.

[Szabó Péter]