TISZTELET A MESTERNEK

Száz éve született Farkas András rajztanár, festőművész

BENKŐ CS. GYULA

Emlékeim Farkas András festőművészről

Gimnáziumi tanulmányaimat 1953 szeptemberében kezdtem meg a salgótarjáni Madách Imre Általános Gimnáziumban. Az első félév végével áthelyeztek az akkori otthonomhoz (Romhány) jóval közelebb lévő balassagyarmati Balassi Bálint Általános Gimnáziumba, ahol a koedukált „C” reál tagozatos osztályba kerültem. Osztályfőnökünk, Nelli néni, Farkas Andrásné volt.

A későbbiek során tudtam meg, hogy férje festőművész, aki a balassagyarmati Tanítóképzőben rajztanár. A városban járva ismertem meg lobogó hajú, bajuszos, Petőfi Sándorra emlékeztető alakját. Ezt a benyomást még fokozta, hogy a március 15-i alkalmakkor – bár ez akkor nem volt hivatalos állami ünnep – zsinóros Bocskai kabátban jelent meg.

Bár „köszönő viszonyban voltunk” (a kisvárosban a más iskolákban tanító pedagógusokat is természetes tisztelettel köszöntöttük, ha találkoztunk) valószínűleg még a nevemet sem ismerte. Bemutatkozásomra akkor kerülhetett sor, amikor valamiért Nelli nénit kellett az otthonukban megkeresnem. Ismeretségünk csak harmadikos koromban vált közvetlenebbé.

Kiskoromtól kezdve egyik legkedvesebb tevékenységem a rajzolás, festegetés volt, komolyan kezdett foglalkoztatni, hogy ilyen irányú pályát válasszak. Sem az általános iskolai „rajztanulás”, sem egyéb körülmények során senkitől nem kaptam értékelhető véleményt, oktatást, így egyáltalán nem volt világos, hogy képességeim elegendőek-e ilyen pályára. Ez családomon belül is vitákat generált. Édesanyám ekkor, hogy a feszültségeket feloldja, akár pozitív, akár negatív bizonyságot szerezzen, felkereste Farkas András tanár urat a tanítóképzőben, és megkérte, foglalkozzon velem, hogy kiderüljön, érdemes-e ebbe az irányba kísérleteznem pályám alakításával. Ő – szerencsémre – elvállalta. Attól kezdve heti két alkalommal délutánonként a tanítóképző egyik üres tantermében egyszemélyes rajzórákat adott számomra. Rögtön portré rajzolással kezdtük – egy-egy kollégista társamat vittem magammal modellnek – és őszinte örömömre néhány alkalom után a folytatás mellett döntött.

Engedett szabadon dolgozni, és időnként korrigált. Korrektúrái mindig lényegretörők, egyértelműek voltak. Későbbi szakmai tanulmányaim során sem kaptam jobbakat. Az, hogy továbbra is vállalta a velem való foglalkozást bíztatásként, reményt ébresztőként érintett, talán sikerülhet a művészi pálya elérése. Ez családon belül is oldotta az „ellenállást” főleg nevelőapám részéről, aki műszaki ember lévén a művészpályát kockázatosnak vélvén féltett tőle. Később édesanyám már évekkel a főiskola elvégzése után, árulta el, hogy amikor Bandi bácsit megkérdezte néhány rajzóra múltán, hogy mi a véleménye, érdemes-e velem továbbra is ebben az irányban foglalkozni, azt válaszolta: „Lesz belőle valaki”… Így aztán a rajzórák folytatódtak, azok során már nemcsak a szűken vett rajzolás tudás, hanem a művészettel kapcsolatos világlátásom is – Bandi bácsi jótékony közreműködésének hála – bővült.

A következő, utolsó tanévben, (1956-57) szeptembertől újra folytatódott a felkészítésem, immár a főiskolai felvételi vizsgára is. De „a történelem közbelépett”.

A forradalom alatt Gyarmaton is megalakult a Nemzetőrség, amelybe jó néhányan a gimnáziumból beléptünk, és egészen november 17-ig, amikor a Forradalmi Tanács hivatalosan feloszlatta, elláttuk a közintézmények és a város rendjének fenntartását, őrzését. Aznap, amikor az első őrségbe osztottak be, a város nyugati bejáratánál, a Hétvezér utca elejére, délután lett volna a rajzórám a tanítóképzőben. Tanítás akkor már a város egyik iskolájában sem volt. Ahogy ott álltunk Bandi bácsiék kerítésénél társammal, egy kiskatonával, kijött a kapun Bandi bácsi Nelli nénivel. Indultak be együtt a városba. Odaléptem hozzájuk és köszöntöttem Őket, mondván: „Tanár úr! Ma délután nem valószínű, hogy el tudok menni a rajzórára, mert őrségben leszek!” Ő elmosolyodott, annyit mondott: „Igazad van fiam! Első a haza dolga!”

Ezzel tulajdonképpen a rajzórák be is fejeződtek.

Februárban indult újra az oktatás, és bizony hamar kiderült, hogy a továbbtanulásnak „lőttek”. Az is bizonytalan volt, hogy egyáltalán eljutunk-e az érettségiig. Szerencsénkre, miután a forradalom alatt a városban harci cselekményekre nem került sor, a diák-nemzetőrökkel szemben büntetésként megelégedtek a továbbtanulás letiltásával. Utólag tudtuk meg, hogy tanáraink és főleg Dubovszky Károly, kollégiumi igazgató úr, minden formális és informális kapcsolatukat megmozgatták, hogy a súlyosabb retorziókat elhárítsák. Így aztán leérettségiztünk.

Az egyetemi, főiskolai továbbtanulás helyett, néhányad magammal ipari tanulónak jelentkeztem. Én az autószerelői szakmát választottam. Erre már Budapesten került sor, Gyarmattal évekre megszűnt a kapcsolatom, így Bandi bácsival is.

Budapesten rövid időn belül sikerült egy, a Közlekedési Dolgozók Szakszervezete által működtetett képzőművészeti szakkört találnom, mert eltökélt szándékom volt, hogy az első adandó alkalommal eredeti elképzelésem szerint alakítom tovább az életemet. Ebben a törekvésemben nem voltam egyedül. Az ipari tanuló iskolában a 17 fős érettségizett osztályból, egy kivétellel mindenki diplomás lett. Több mérnök, orvos, jogász, stb. került ki közölünk, sőt olyan is akadt, aki négy diplomát is „begyűjtött”.

A képzőművész kör tanára Blaskó János festőművész volt, aki később az egri Tanárképző Főiskola rajz tanszékének vezetője lett. Megtudtam, hogy a Képzőművészeti Főiskolán Farkas András évfolyam- és csoporttársa volt. Így aztán felkészülésem a remélt jövőre, az ő irányításával folytatódhatott.

A szakmunkásvizsgát másfél év után letéve, autószerelőként, a 16. sz. AKÖV-nél (Mávaut) dolgoztam, ahol Ikarusz buszokat javítottunk. Munka után majd minden délutánt a képzőművész körben töltöttem. Időközben kiderült számomra, hogy a képzőművészeti élet a politika által nagyon erősen kontrollált, így ezen a vonalon való továbbjutásom lehetősége erősen kétséges, másrészt belőlem teljesen hiányzott az „alkalmazkodási hajlam”. Megtudtam, hogy a Magyar Iparművészeti Főiskolán indítottak egy úgynevezett ipari formatervező szakot, ahol ipari előállítású tárgyak tervezésére képeznek ki növendékeket. Komolyabban kezdtem érdeklődni iránta. Kiderült, hogy a főiskola ezt a szakot, a kerámia, porcelántervező, ötvös-fémműves, és díszítőszobrász szakokkal együtt a Díszítőszobrász Főtanszak keretei között működteti, művészeti alapképzése egyenrangú a Képzőművészeti Főiskoláéval. Úgy döntöttem, hogy ide adom be a jelentkezésemet, autószerelői képzettségem jó műszaki ismeretanyagot biztosított hozzá. Ez a későbbiekben is szerencsés döntésnek bizonyult.

A szakra negyvenen jelentkeztünk. A két hétig tartó felvételi vizsgát követően, amely fej, majd teljes alak rajzolásából, valamint 1:1-es léptékű, modell utáni fej mintázásából állt, végül ketten nyertünk felvételt. 1959 szeptemberében elkezdhettem főiskolai tanulmányaimat.

Tanáraimmal ismét szerencsés voltam: a főtanszak vezetője Borsos Miklós, az ipari formatervező tanszaké (a sors keze?) Dózsa Farkas András szobrászművészek voltak. 1964-ben diplomáztam egy korábbi kis létszámú kísérleti évfolyam kivételével a szak életében 13.-ként.

A főiskolai tanulmányokon belül és mellett, minden képzőművészeti műfajban aktív voltam, így a későbbiekben is több műfajú alkotónak számítottam. Természetesen a tevékenységem gerincét az ipari formatervezés jelentette, míg az utóbbi évtizedekben a hangsúly a festészetre tevődött át.

Balassagyarmatra a ’70-es években jutottam el először, amikor Bandi bácsit is meglátogattam. Örömmel és szeretettel fogadott. Érdeklődött pályám alakulásáról, emberi, szakmai fejlődésemről. Sajnos ez volt utolsó találkozásunk, mert 1997-ben, amikor a 40. évi, teljes létszámú első érettségi találkozónkat tartottuk Gyarmaton, csak Nelli nénivel találkozhattunk. Bandi bácsi már sajnos eltávozott.

Annak ellenére, hogy időtartamban a Vele való – mester-tanítvány – viszonyunk a későbbi személyekhez képest a legrövidebb volt, szerepe emberi és szakmai pályám alakulásában leginkább döntő hatású. Ő adta az indítást, az alapvető mesterségbeli ismereteket, a készségek fejlesztésének gondosan felépített rendszerét, szakmai, művészi világlátásom megalapozását, a hitet, hogy érdemes, amelyekre a későbbiekben minden felépülhetett. Talán nem tűnik túlzásnak, hogy okkal és joggal tekinthetem Őt első és meghatározó mesteremnek. Mindezt úgy, hogy művészi munkásságát, alkotásait csak később, halálát követően kiadványokból és posztumusz kiállításaiból ismerhettem meg.

Felemelő jelzés számomra, hogy Balassagyarmat városa által sokadikként nekem adományozott Horváth Endre-díj első kitüntetettje éppen Farkas András festőművész volt.

Benkő Cs. Gyula

Ferenczy Noémi-díjas ipari formatervező művész

Horváth Endre-díjas festőművész

Budapest, 2020. április 21.

Mediterrán ősz

olaj, farost | 80 x 80 cm | 2000

Délidőben

olaj, farost | 80 x 80 cm | 2002

Reményi József szobrászművész

olaj, farost | 50 x 50 cm | 2019

Nagy Angela 2020