Szinte egy egész élet...

Emlékeim Deák Ottóné, Altmann Arankáról

Vannak gyermekkori pillanatok, helyzetek, találkozások, amelyek megmaradnak az emlékezetünkben, zsigereinkben, érthetetlenül, felfoghatatlanul, szinte belénk égetve, holott mi sem lenne természetesebb, minthogy elűzze azokat egy másik, egy új, egy vonzóan izgalmasabb...

Az első betűvetés előtti nyár még utolsó önfeledt napjaiban történt, a szomszédos Klapka utca egyik házának ablakán kopogtattam. Hír jött, új, egy eddig ismeretlen játszótárs érkezett, talán már végérvényesen haza, hosszú, nagyvárosi gyógykezelések után.

A bátortalan kopogásra másodpercek múlva egy alacsony, kedvesen mosolygó néni (no igen, számomra) nyitott ajtót, és invitált befelé.

- Aranka néni, így kell szólítani - küldött utamra édesanyám.

- Ottó a nagyszobában van, menj be hozzá és játszatok, - mondta Aranka néni, olyan természetességgel, mintha már régi barátok lennénk a fiával, és magunkra hagyott.

Az első alkalmat még egy-kettő követte, de azután újra elszippantott a Honti utca gyerekserege, nem is igen kívánkoztam már vissza.

Talán a lelkiismeret furdalás lehetett az oka, hogy ennyire megmaradt mindez bennem, hiszen elmaradoztam Ottó mellől, de akkor számunkra az utcák egyébként is egyfajta limesek voltak, ok nélkül át nem léptük volna, helyben tucatszám megvoltak a játszótársak, sőt az utca végén nekünk még domb is jutott.

Az iskolát Ottó magántanulóként kezdte és amikor megnyílt az Ifjúság úti új iskola, mint Sivító-telepi gyerekek együtt folytathattuk ott a tanulást, amelyet azután követett a gimnázium, a fővárosi, felnőttkori, máig tartó kapcsolat, barátság.

Már az első iskolai napoktól egyre rendszeresebb látogató lettem Ottóéknál, hétköznap, hétvége, iskolaszünet vagy ünnep egyre ment, persze a gombfoci csaták alig tűrtek pihenőnapot.

A látogatások és a mérkőzések rendszertelen időpontokban zajlottak a baráti trió között, de a ház asszonya, Ottó mamája, Aranka néni mindig ugyanolyan szívélyességgel, szeretettel fogadott, mintha az éppen az első alkalom lett volna. Soha nem fogadott zárt ajtó, soha nem volt alkalmatlan időpont, sőt amikor megfáradtunk a végeláthatatlan csatákban, közénk ült, társasjátékunkhoz csatlakozott. Mindig egyenrangú partnereknek kezelt bennünket, együtt örült, szomorkodott a nyertessel, vesztessel, önfeledten mint egy gyermek.

Arra is biztosan emlékszem, kedvezni, előnyt adni valakinek, feladni egy játszmát, az nem volt rá jellemző, a játékszabály pedig mindig szent és sérthetetlen volt, ebben nem lehetett ellentmondás nála.

Szép lassan csak azt vettük észre, hogy a társasjátékot, a kanaszta kártyacsatákat immár szívesebben űzzük vele, mint Pelét és társait küldjük a műanyag gomb után, vidám és kiegyensúlyozott természete magával ragadott.

A kiegyensúlyozottság mögött azonban erős fegyelem, következetesség volt. Hangját soha nem emelte fel, okkal vagy ok nélkül vitatkozni, sem akkor, sem később soha nem hallottam.

Ideális pedagógus lett volna, vélem ma is, de az élet más utat jelölt ki számára...

Azután megtörtént, amit sohasem hittünk, végérvényesen eltűnt a gombfoci láz, a közös társasjátékok varázsa, a gimnáziumi évek pedig meghozták a házibulikat, a pulóverrel takart színes, lámpaernyős izzókat, a tétova mozdulatokat, az izzadó tenyereket. Ottóék lakása mindig biztos pont volt, ha a helyszínek körforgásában fennakadás támadt, Aranka néni a maga természetes vendégszeretetével mindig befogadta egyre növekvő vendégseregünket. Ilyenkor ez háziasszonyi kötelezettségekkel is járt, de akkor csak azt észleltük, igen, van, mindig van harapnivaló és sohasem akar elfogyni Aranka néni készlete.

A találkozók nagykorúságunkat követően is folytatódtak egy ideig, bizony egyre gyakrabban fordult elő, hogy Aranka néni és férje hosszabb rokonlátogatásra kellett hogy távozzanak, mondanom sem kell, zokszó nélkül megtették.

Idővel a nagybetűs élet szétszórt bennünket országban-világban, de természetesen Aranka néni pontosan tudta, kit merre vetett a sors, ki alapított családot, hol vannak örömek, bánatok.

Bár a személyes találkozásaink megritkultak, de a mindenkori érdeklődése sohasem udvariasságból fakadt, valóban kíváncsi volt hogyan alakul küzdelmem a nagybetűs élettel.

Tágabb környezete, a város múltja, jelene is érdekelte, rendszeresen olvasott, érdeklődött, eljárt a városi eseményekre, előadásokra, helytörténeti bemutatókra.

Józan életszemléletét és pontos értékítéletét sokszor megbámultam, jól kiismerte magát a bennünket körülvevő világ dolgaiban és úgy érzem, ritkán hagyta magát megtéveszteni.

A férje, Ottó bácsi halála után terhei megnövekedtek, műtétek követték egymást, de erős hittel, akarattal legyűrte azokat is. Aktivitása és az örökös tenni akarok, mert tenni kell szándéka változatlan maradt, legyen az autóvezetés (igaz, csak a városban), a sír ápolása, a háztartás vezetése, a kert gondozása, amelyhez segítséget csak műtétei után kért.

2011. nyarán, őszén több alkalommal találkoztunk, hol a Csillagházban, hol a Városi Könyvtárban egy-egy előadás kapcsán. Úgy láttam, a műtétek után egyre gyakrabban tér vissza arcára a rá jellemző derűs mosoly, csillogás, ugyanaz, amit az évtizedek távolából is fel tudtam idézni. Talán dédunokája születése is okozta, talán veleszületett optimizmusa, ki tudja...

A balassagyarmatiak szeptemberi hagyományos találkozóján tudtam, hogy ott lesz, örömmel láttam apró alakját a Duna Palotában, de az el-elsodró tömeg miatt csak egy-két mondatot válthattunk.

Ki gondolta volna, hogy ez lesz..., ez lesz az utolsó...

Hányszor halljuk, amikor az eltávozók emlékét, a legutolsó személyes pillanatokat idézik a hozzátartozók, ismerősök.

Az elmaradt szavakat, a ki nem ejtett mondatokat már csak a hír követheti, a hír a maga döbbenetével.

Aranka néni halálával távozott életem egy része, egy darabja, nem több, nem kevesebb, szinte egy egész élet...

2011. október

Lejegyezte: Nagy László

Deák Ottóné haláláról a Gyászjelentést itt olvashatják, a temetőben Csábi István által felolvasott személyes Búcsúztató pedig itt érhető el.