Unterwéger József Zsolt (1966)

Balassagyarmaton született, és 17 évi kitérő után 2001-ben ide tért vissza, hogy átvegye a Szentháromság Plébániatemplom karnagyi teendőit.

A bajor származású apai ág Erdélybe, majd onnan Békésen át, Nógrádba kerül. Mindkét oldalról erősítődött a zene iránti szeretet, de Varga János karnagy javaslatára kezd valójában zenei tanulmányokba.

Többlépcsős és alapos zenei tanulmányait a Zeneművészeti Egyetemen zárja, a karvezetés és egyházzenei szakot is elvégzi, sőt doktori tanulmányai még folyamatban vannak.

A Szent Felicián kórusban kezdte énekkari tagságát, ma ennek a több mint 30 éves kórusnak vezetője.

Tagja a budapesti Schola Hungarica kórusnak is.

Kezdeményezője és létrehozója az Orgona- és Egyházzenei Alapítványnak, amelynek kiemelt célja a balassagyarmati Szentháromság Plébániatemplom 2008-ban 100 éves orgonájának megújítása. A templom egyébként 2009-ben ünnepli felszentelésének 250. évfordulóját.

Az Alapítványi támogatás ill. az orgona felújítás részleteivel kapcsolatos egyházi levél itt olvasható.

A zene híd ember és ember között, lélektől lélekig - mondta Dr. Stella Leontin kanonok, az ipolybalogi kórus balassagyarmati üdvözlésekor. Átvitt értelemben az egyik legszebb hivatást választottad, híd- és léleképítő.

Igen, bár a hivatás választása lassan történt. Gyermekkoromban sok minden érdekelt, a zene is, sokáig mégsem akartam zenész lenni, egyházi zenész pláne nem. Tizennégy éves koromban hoztam meg a döntést magamban, hogy kántor leszek.

Volt olyan élmény, ami ekkor befolyásolt, vagy ez egy tudatalatti, lassan érlelődő folyamat eredménye?

Gyermekkoromtól családostul jártunk a balassagyarmati nagytemplomba, ahol édesapám gyakran játszott az akkori karnagy, Varga János irányítása alatt. Főként orgonált, de ha szükség volt rá, bőgőzött vagy harsonázott is. Ilyenkor mi, gyerekek is általában a kóruson tartózkodtunk, így elég korai élményeim vannak a kántor-ról, a templomi énekkarról és még jó néhány személyről, akik különböző hangszereken játszottak: szólóztak, vagy kísérték az énekkart. Amikor bátyám és én nagyobbacskák lettünk, Varga János felkérésére karácsonykor metallofonon kísértük a karácsonyi énekeket. Ezek az élmények tudat alatt biztosan befolyásolták későbbi pályaválasztásomat.

Édesapám korai halála után néhány évvel, amikor már a balassagyarmati zeneiskolába jártam, Varga János bíztatott, hogy kezdjem el a kántorképzőt. Sokáig nem vettem ezt komolyan, s kicsit tartottam is tőle. Aztán a gimnázium első osztálya után végre rászántam magam és felvételiztem a budapesti nyári kántorképzőbe, amit több nyáron keresztül eredményesen el is végeztem. Itt a sok ismeretség és barátság mellett olyan pozitív élmények értek, melyek továbberősítették bennem az elhivatottságot.

Több kiváló tanáregyéniség tanított minket. Abban az időben a budapesti nyári kántorképző volt Magyarországon az egyedüli tanfolyam, ahol a kántori szakmát ill. hivatást az ország legjobbjaitól lehetett elsajátítani. Számomra szakmailag és emberileg is meghatározó volt a budapesti kántorképző.

Mielőtt jobban elmélyednénk a zene világában, a családnevedről kérdezlek. Az Unterwéger név német, bizonyára onnan keletkeztethető a családnév, ráadásul felmerül, hogy az ékezet hogyan került a névbe?

Általában mindenkit érdekel, hogy kik voltak az ősei és honnan jöttek, engem, mint nem szokványos családnévvel rendelkezőt talán fokozottabban. Érdemes a családnév mentén visszanyomozni, bár nem árt belegondolni, hogy a családnév a származásnak csak egy apró ágát mutatja, hiszen vér szerint mindenkinek két szülő, négy nagyszülő, nyolc dédszülő, tizenhat ükszülő stb. adatott, a családnév pedig általában csak egy szálon öröklődik.

Én szerencsés helyzetben vagyok, mert édesapám nagynénje leírta az Unterwéger-család történetét 1821-től 1931-ig - kézzel, 200 A5 méretű oldal terjedelemben. Az igen olvasmányos stílusban megírt krónika tele van szórakoztató anekdotákkal, megrázó tragédiákkal, érdekes emberekkel és életszerű korrajzzal. A feljegyzett történetek folyamán a családtagok közelében felbukkan Liszt Ferenc, Rózsa Sándor, Ferenc József és Erzsébet királynő, valamint Bartók Béla személye is. (Utóbbi az egyik Unterwéger-lány férjének unokatestvére volt.) A könyv végén, egy kihajtható lapon a lerajzolt családfa látható.

E krónika szerint az ősök bajor származásúak lehettek és valahol Arad környékén telepedtek le. Az első ismert személyt, akiről elég sok adat fennmaradt, Banner Karolina Bonaventúrának hívták.

Ő az én ükanyám, aki 1820 körül született, s 1848-49 táján Wenckheim József gróf kígyósi kastélyában kulcsárnő volt. Szabadidejében szeretett utazgatni. Gyakran átrándult Békés városába is. Itt ismerkedett meg egy vendéglőssel, az akkor már középkorú Unterweger Istvánnal. Az ismeretségből házasság lett, a házasságból pedig egyetlen fiú született: Péter. Ő, mint orvos élete végéig szülővárosában, Békésen élt feleségével, Kozics Krisztinával. Hét gyermekük érte meg a felnőttkort. A legkisebb, László volt az én nagyapám, aki később, mint orvos Békésről átköltözött egy nógrádi faluba, Nézsára.

Felesége, csáfordi Tóth Paula volt a család első magasan képzett zenész tagja. Kiválóan zongorázott és gyönyörű mezzoszoprán hangja volt. Mikor az Opera színpadán vizsgázott, a hallgatóság körében ülő berlini opera intendánsa azonnali szerződést kínált neki, mint a jövő nagy mezzoszopránjának. Nem fogadta el a szerződést. A karrier helyett Lászlót választotta.

Paulának sajnos harminc évnél hosszabb földi lét nem adatott. Egyetlen gyermeke volt, József, az én édesapám, aki később a Nemzeti Zenedében tanult zongora-szakon, de a háború miatt nem tudta tanulmányait befejezni. Katonáskodása után néhány évig apja mellett segédkezett az orvosi munkában, ahol igen sok egészségügyi tapasztalatot szerzett. Apja halála után került Balassagyarmatra a kórházhoz. Itt ismerkedett meg édesanyámmal, akinek a családja régebb óta Gyarmaton él.

Az ékezet? Hát ez érdekes. A régebbi korokban a helyesírás, főleg a nevek írásmódja sokféle volt. Én így örököltem, dupla w-vel és é-vel írtuk. Aztán később, ahogy nagyobb lettem, megtudtam, hogy német a név és nem kell ékezet. Egy darabig ékezet nélkül is írtam, de aztán visszatértem a magyar é-hez. Végül is magyar vagyok, s így magyar nyelvterületen a kiejtés is könnyebb. A mi családunk nem magyarosította a nevét, amikor ez divat volt, de az írásmód magyarosodott. Nemrég fedeztem fel, hogy nagyapám é-vel és v-vel írta alá orvosi diplomáján a nevét. Nézsai sírján is így áll. Ezt korábban mások általi elírásnak gondoltam, de úgy látszik, mégsem az. Érdekes, hogy a családi krónika írója viszont a német írásmódot használja. Mi maradtunk a w-nél és az é-nél, ez közelebb áll az eredetihez és a magyar kiejtést sem zavarja.

Anyai ágról harangozó előd is volt, hangszerész is szerettél volna lenni, aztán következetesen végig jártad az utat, zeneiskola, kántorképző, zeneművészeti szakiskola, zeneakadémia, sőt doktorátusod is készül.

Paulovics-lány volt az egyik anyai dédnagymamám, akinek édesapja a balassagyarmati római katolikus plébániatemplom harangozója volt. Megszállt náluk vándorlása közben egy Kasuba János nevű felvidéki szabólegény, aki az angol úri szabó mesterséget Nagyváradon tanulta ki. Nem volt közönséges eset, hogy evangélikus létére (mélyen vallásos ember volt!) a katolikus harangozó egyik lányát vette el.

Amikor a fiatal anya az első gyermek szülése után meghalt, elvette a következő lányt. Tőle született az én anyai nagymamám, Kasuba Anna. Egyébként erre a dédanyára még emlékszem, mivel 94 éves koráig élt. Törékeny alkatú alacsony asszony volt. A gyarmati Kasubák az ő utódai. (Édesanyám szerint létezett a Kasuba-család történetéről is egy kézzel írott könyvecske, amelynek nyoma veszett.) Kasuba Anna feleségül ment Bacsúr Sándor kályhás mesterhez, s négy gyermekük született. Édesanyám volt a második, az egyedüli leány. Bacsúr nagyapa szintén evangélikus volt, így a családban a férfiak evangélikusok, a nők katolikusok voltak.

Ami a hangszerkészítést illeti, arra nem gondoltam még gyermekkoromban. Akkoriban elsősorban a természettudományok érdekeltek, nagyon vonzott a biológia, fizika, de különösen a földrajz és a kémia. Szerettem az expedíciós filmeket és könyveket, vonzott a világ több tája. Különösen Heyerdahl és Cousteau utazásai nyűgöztek le, s leginkább a Csendes-óceánban álló Húsvét-sziget hatalmas kőszobrainak rejtélye izgatta a fantáziámat. Sokáig utazó-kutató életformáról álmodoztam, de amikor az általános iskola végén elérkezett a pályaválasztás, akkor az álmok helyett ott volt a realitás: egy nem igazán jó bizonyítvány, és gyenge, beteges fizikum.

Egyéb tényezőkkel is számolni kellett. Édesanyám 1975-től özvegyen nevelt bátyámmal és húgommal együtt, tehát kézenfekvő volt, hogy valamilyen szakmát tanuljunk. Ilyen céllal keresgettünk a szűkös továbbtanulási lehetőségek között, de semmi jót nem találtunk. Végül is osztályfőnököm, Benkő Péterné talált rá egy tájékoztatóban a budapesti hangszerész iskolára. Jó kézügyességem volt, szerettem barkácsolni, a zene is ment, így hát megtetszett az ötlet.

A többszörös túljelentkezés ellenére felvettek, de szakoktatóm durva bánásmódja miatt másfél hónap után hazaszöktem. Néhány ismerős tanácsára és segítségével a Balassi gimnáziumba kerültem, Rozmán Vilmosné osztályába. Közben nyaranta végeztem a kántorképző osztályait, mégis egyre inkább úgy éreztem, hogy zenéből nem tudok eleget. A zeneiskolát 8. osztályos koromban abbahagytam, de már előtte sem volt nagy kedvem hozzá. Nem vettem komolyan a gyakorlást, inkább hallás után könnyűzenét játszottam. Ez nem csoda, hiszen komolyabb zenei élmény ekkor még nem ért. Zenetanulásom tehát kezdetben egyáltalán nem volt folyamatos és következetes. Csak a kántorképző II. osztályától - zenei élmények hatására - szántam rá magam a komolyabb munkára. Az orgonáláshoz elengedhetetlen manuális ügyesség tökéletesítése céljából harmadikos gimnazista koromtól ismét zongoraórákra kezdtem járni a zeneiskolába.

Zongoratanárom, Perneczky Zsolt ajánlotta, hogy menjek a miskolci zeneművészeti szakiskolába orgonát tanulni. Ide érettségi után kerültem szakmai tagozatosként, s négy év múlva végeztem orgona- és zeneelmélet-szakon. Ezután jött a budapesti Zeneakadémia.

Kérdés maradt még, hogy miért éppen az orgonát, a hangszerek királynőjét választottad?

A kántorképzőre vezethető vissza az orgona választása. Akkoriban sok jó orgonista tanított budapesti a kántorképzőben: Baróti István - az Esztergomi Bazilika orgonistája, aki gyakran játszott a közös misék végén -, Sirák Péter, Hajdók Judit ifjú orgonistaként. Gergely Ferenc és Kopeczki Alajos voltak a nagy öregek, akikre az ember úgy nézett fel, mint valami szent pátriárkákra.

Kántorképzősként bennlakó voltam, azaz a kántorképző akkori helyén a Központi Szemináriumban laktam. Első évben volt egy nálam húsz évvel idősebb szegedi szobatársam, Horváth Józsefnek hívták, aki atyai jó barátként eligazított szakmai kérdésekben. Az orgonáról elég sokat tudott, s miután megkérdeztem, hogy mindezt honnan tudja, elárulta, hogy Klotz: Az orgonáról c. könyvéből, amelyet a Rózsavölgyi Zeneműboltban lehet kapni. A könyvet azonnal megvettem és a következő években sokszor átrágtam magam rajta.

1981 karácsonyára Varga Jánostól kaptam egy orgonalemezt, amin Gergely Ferenc karácsonyi műveket játszott. Ennek hallgatásán tértem meg és választottam az orgonát és a komolyzenét. Valahogy így lettem orgonista és orgonarajongó.

A kántorképzőn más meghatározó zenei hatás is ért: a kóruséneklés varázsa. Ez igazán később, Miskolcon vált az orgona melletti másik nagy szerelemmé. Itt két kórusban is énekeltem rendszeresen. A Zeneakadémiára karvezetés-szakosként kerültem, majd amikor 1990-ben hosszú szünet után beindult az egyházzenei szak, fölvettem azt is.

A Zeneakadémián eltöltött időszak egy zeneszeretőnek napi örömünnep, vagy volt ott keserves verejték is? Kiket tekintettél igazi mestereidnek?

Természetesen volt ott keserves verejték is, de mindent egybevéve jól éreztem magam, különösen az egyházzenei szakon - ott, ha volt is verejték, nem volt keserves.

Még karvezetés szakosként ismertem meg Dobszay László tanár urat, aki egy mellékesnek tekintett tárgyat, magyar zenetörténetet tanított. Már akkor elámultam hatalmas tudásán és világos előadásmódján. Később az egyházzenei szakon sok tárgyat hallgattam nála, s mint a Schola Hungarica kórus egyik karnagyától rengeteget tanultam tőle.

Ugyanitt sokat tanultam még Szendrei Jankától, Soós Andrástól és Mezei Jánostól. Az egyházzenei szakon két jelentős paptanárt is meg kell említenem, Török Józsefet és Barsi Balázst. Török professzor a kántorképzőn is tanított. A Zeneakadémián meghatározó tanáraim voltak még: Földes Imre, aki zenetörténetet tanított, s akinek óráira szívesen emlékszem; Maklári József, igen tapasztalt kórusvezető volt, ő volt a karvezetés-tanárom; Szabó Miklóshoz jártam szolfézsra és zeneelméletre kilenc félévig. Rettegtünk tőle, de azért jó néhány dolgot megtanultunk.

Az orgonatanulást a kántorképzőben Hajdók Juditnál kezdtem, akinél jó érzés volt tanulni. Miskolcon Virág Endre tekintélyelvűségével nem igazán tudta belopni magát a szívembe, bár néhány dologért hálás vagyok neki. A Zeneakadémián Ruppert Istvánnál tanultam, aki mindig őszinte, kollegiális és segítőkész volt.

A karnagyelődök névsora tekintélyt parancsoló itt a városban. Erdélyi József fogalom volt, Straub Alajos és Varga János is évtizedeken keresztül hírnevet szerzett magának. Mi az, amit az elmúlt évtizedek karnagyaitól át akarsz örökíteni?

Mielőtt itthon karnagy lettem, Erdélyi József és Straub Alajos nevét csak hallomásból ismertem. Azóta utánanéztem, hogy kik is ők és hogy valójában mennyire voltak jelentős zenészek. Számomra meglepetés, hogy Erdélyi József és Straub Alajos a fennmaradt nem kevés dokumentum fényében milyen kiválóak voltak. Eredményeik valóban komoly eredmények. E tények köteleznek, hogy én is a nagy elődökhöz méltóan végezzem a munkámat.

Azóta persze nagyot változott a világ. Ugyanazt, ugyanúgy már nem is lehetne, nem is kell csinálni, mint ahogy ők csinálták. Utánozni tehát nem akarom őket, de tevékenységük pozitívumait megpróbálom felhasználni és átültetni a mai gyakorlatba.

Kettejük közül Erdélyi József sokkal szerencsésebb időszakban élt, persze voltak neki is nehézségei. Straub Alajosnak jutott a háború utáni nehéz időszak. Az első néhány itt töltött eszményi év után teljesen beszűkültek a lehetőségei, munkája a szimpla kántorkodásra korlátozódott, s emiatt idő előtt megfáradt.

A balassagyarmati Szentháromság Plébániatemplom kórusa 1974 óta Szent Felicián néven működik, az utóbbi években pedig igen megélénkült az egyházzenei élet a templomban. A határmenti zenei, egyházi kapcsolatok is erősödtek. Dr. Stella Leontin érkezése hozott új lendületet, vagy ez egy természetes folytatása volt a korábbi évek munkálkodásának?

Amikor 2001. novemberében idekerültem, nagyjából annak a kórusnak a vezetését vettem át, amelyben kezdő kántorképzős korom óta énekeltem, illetve amelyet az évek során igen sokszor kísértem.

Természetesen azóta sok kórustag kicserélődött, de a törzsgárda, akiket régről ismertem, megmaradt. Ez egy összeszokott társaság, akik megszokták, hogy hétről hétre eljönnek a próbára és a vasárnapi misére énekelni. Ez óriási pozitívum, ilyen az országban kevés van. Így hát nem volt nehéz a dolgom. Pillanatnyi nehézségek gyakran adódnak, de ezek eltörpülnek az előnyök mellett. Mint új karnagy természetes, hogy valamennyire más voltam és vagyok, mint elődöm, bizonyos dolgokon szándékosan változtattam. Megtartottam a korábbi templomi hangversenyek szokását, melyeken, ha csak lehet, a kórus is szerepel.

Közben plébános váltás is történt, de ez alapvetően nem változtatta meg a kórus helyzetét. Úgy látszik, karnagyok, plébánosok jönnek-mennek, a kórus marad. Természetesen csak akkor, ha az új személyek kedvezően hatnak rá. Dr. Stella Leontin atya érkezése annyiban adott új lendületet, hogy ő, mint nagyon agilis, közösségszerető és művészetkedvelő ember az idén tavasszal zarándokkirándulást szervezett Maria-Zellbe, melynek törzsgárdája a kórustagság volt. Egy egyházi kórusnak lelkileg ilyen módon is szüksége van a feltöltődésre.

Most olvastam, hogy jövő évben Rómába lenne egy utazás.

Jövő tavaszra tervezi a római utazást Leontin atya, reményeim szerint az énekkar tagjai nagy számban részt tudnak majd venni rajta. Az utazásoknál a nehézséget egyrészt az jelenti, hogy az atyáknak hétvégén itthon kell lenni, mert annyi mise van, hogy nem tudják a helyettesítést megoldani. A kórustagok közül viszont hét közben többen dolgoznak. A másik nehézséget nagyobb utazásnál az anyagiak jelentik.

Az érkezésed előidézhetett változásokat a kórusban? Volt olyan módosulás a kórus életében - talán a kóruspróbák, a fellépések növelése -, amit magadnak tulajdonítasz, vagy esetleg kiemelendőnek tartasz?

Mielőtt idekerültem - nem akartam mindenáron hazajönni -, Koza plébános atyával volt egy beszélgetésünk. Elmondtam neki, hogy a kórust minden további nélkül vezetném, de annyit változtatnék - ami nemcsak a kórust érintené, hanem minden templomba járót -, hogy az Éneklő Egyház énekeskönyvet használnám.

Ez ugyanis a II. Vatikáni zsinat kívánalmainak jobban megfelel, mint az a Hozsanna énekeskönyv, ami az 1931-ben, tehát évtizedekkel a zsinat előtt megjelent Szent vagy Uramnak egy zsinat utáni függelékkel ellátott változata. Előre leszögeztem, ha idejönnék, akkor ezt az énekeskönyv-váltást igényelném. Természetesen ez a régi ismertebb, értékesebb énekek meghagyását jelentené, hiszen ezeket tartalmazza az Éneklő Egyház is.

Ami az újabb énekeket illeti, azok tanítását az előző karnagy, Varga János már elkezdte, mert az Éneklő Egyház énekeskönyv anyagának volt egy elődkiadása Kis Magyar Uzuális néven, melyből a kórusnak több éneket megtanított. Ezek közül egy-kettőt a nép is átvett. Tehát az új anyag nem volna vadidegen, én csupán ennek szoktatása-tanítása terén lépnék tovább. Koza atya minderre rábólintott.

A szentmisén való hetenkénti kóruséneklést megtartottam, mindössze annyit változtattam, hogy míg korábban a kórus többször énekelt vasárnap este, most majdnem mindig a nagymisén. A próbák száma nem változott, hetente egyszer másfél órát próbálunk. Kórusanyag tekintetében néhány korábban betanított mű felelevenítése ill. újratanítása mellett igyekszem egy egészségesebb szemlélet irányába elmozdulni.

Az európai zene kb. 1600-ig, a barokk elejéig alapvetően vokális volt, azaz énekelhető szólamokra íródott. Én elsősorban ebből az időszakból választok kórusom számára. Ide tartozik a gregorián ének, melynek főleg könnyebb műfajait próbálom tömegével tanítani. A többszólamúság terén a klasszikus vokálpolifónia korából származó, vagy ahhoz stílusban közelálló egyházi műveket előnyben részesítem.

Ez nagyjából a 16. század kóruszenéjét jelenti, amit Palestrina és Lassus nevével szoktak fémjelezni. (A polifónia több, egy időben hangzó, önálló szólamból álló zenei szövetet jelent.) E kor széles repertoárja profikból álló előadói gárdákra íródott, ezért ebből mi csak az egyszerűbb művekkel tudunk megbirkózni, amelyekben nem túl nehéz a szólammozgás. Goudimel akkordikus, négyszólamú genfi zsoltárai jó kezdőiskola. Tavalyi rádiós misénken énekeltünk egy Hassler-motettát, amely stilárisan még ehhez a korhoz sorolható. Természetesen későbbi korszakokból is éneklünk, de az említett irányt szem előtt tartva.

2008. augusztus 20-án lesz 100 éves a plébánia templom orgonája, ez Wegenstein Lipót orgonagyárában készült Temesváron. Azóta sok vihart megélt. Az első világháborút a fémsípok begyűjtésével akarták megfordítani, 1928-ban Rieger Ottó átépítette, azóta is történtek felújítások, de maradt feladat mára is. Létrehoztatok egy alapítványt, melynek célja többek közt támogatást szerezni a felújításhoz. A teljes felújítási költség nagyságrendileg mennyi lehet és az évfordulóig hátra levő, nem túl hosszú idő elegendő-e ahhoz, hogy ez megtörténhessen?

Nagyon örülök ennek a kérdésnek, mert ezzel is nyilvánosságot kaphat a dolog. Az 1928-as átépítés tulajdonképpen bővítés volt, az 1981-es bizonyos elhasználódó alkatrészek cseréje mellett ízlésbeli átalakítás, melynek néhány sípsor áldozatául esett. Az 1991-92-es játszóasztal- és fúvócsere pedig nem oldotta meg azokat a problémákat, amik miatt a munkára sor került.

Annyi pozitív változás történt, hogy az új játszóasztalban van egy regisztrációváltást megkönnyítő elektromos memória (ún. setzer-kombináció). Ez ugyan áramtalanítás után néha elfelejti a beállításokat, de azért használható. További negatívum, hogy a régi fúvóval együtt eltávolították a régi, szép tremolót, azaz lebegtető szerkezetet, s bár beépítettek egy újabbat, ez nyomába sem jön a réginek. A tervekben szerepelt két új nyelvregiszter beépítése, amelyek nem készültek el.

Mi most véget szeretnénk vetni az eddigi toldozgatásnak, ezért a jelenlegi orgonaházba egy lényegében új hangszer építését céloztuk meg.

Gyakorlatilag egy új orgonáról lenne szó?

Igen.

A jelenlegi orgona mechanizmusa elavult és lomha, ezért ezt nem tartanánk meg. A billentyűk lenyomása és a hang megszólalása közötti idő túl nagy és ráadásul billentyűnként kissé különböző. Lehet rajta hangversenyezni, de a késés miatt nem jön át a finom ritmika, artikuláció és nem lehet szép díszítéseket, trillákat játszani. Az orgonistát sokszor - különösen, ha fáradt, és gyors a darab, vagy más zenészhez finoman alkalmazkodni kell, zavarja a késés. Ezt a hallgató is érzékeli áttételesen, még ha nem is tud róla.

Az orgona pontatlansága mellett játszani olyasmi, mint ahogy egy rossz autóval is lehet haladni, de nincs biztonságérzete az embernek, emellett idegesíti az embert, hogy pl. miért nem veszi be a sebességet. Orgonánknak ezenkívül hangzási problémái is vannak: a szélellátás egyenetlen, különösen a II. manuálon, és több regiszter hangzási aránya nem megfelelő.

Sokszor mondják nekem, hogy amiket én kifogásolok, azokat mások nem hallják, pedig ez nem igaz. Hacsak nem süket valaki, vagy nem halláskárosult, ugyanúgy hallja az orgona hangját, mint egy profi zenész. A profi zenész annyiban különbözik egy közönséges hallgatótól, hogy meg tudja nevezni a problémát, s azt is tudja, hogyan kellene szólnia.

Tény, hogy van néhány szép hangú sípsora orgonánknak, amit meg lehetne tartani. Itt az a probléma, hogy orgonánk sípjait a pneumatikus rendszer miatt magasabb szélnyomáshoz tervezték, mint amilyen az optimális mechanikus csúszkaládánál szokásos. Új, korszerű mechanizmus esetén át kellene szabni a régi sípokat és újra kellene intonálni őket, ami sok esetben költségesebb, mint újakat készíteni.

Mi maradna akkor a jelenlegi orgonából? A szép orgonaház. Kívülről tehát lényegesen nem változna az orgona, de belülről szinte teljesen.

Szeretnénk, ha az évforduló alkalmából elgondolásunk megvalósulna. Van is némi reményünk, mert, bár nagyon sok pénzbe kerül egy új orgona, találtunk egy pályázatot, amit meg szeretnénk lovagolni. Ezt persze csak akkor tudjuk megtenni, ha elegendő önrésszel rendelkezünk, ami már önmagában nem kis összeg.

Jó lenne, ha a költségek nagyságrendét megtudhatnánk.

Több 10 milliós összeg a teljes beruházás, a mostani számításunk szerint az önrésznek tizenkét millió forintnak kellene lenni, amiből alapítványunk számláján legalább hárommillió forintnak rendelkezésre kellene állni ahhoz, hogy beadhassuk a pályázatot. Tudom, sok pénz, de meg kell próbálni. Ha nem próbáljuk meg, biztosan nem sikerül.

Az biztos, ha nincs kezdeményezés, akkor esély sem marad. Ez egyházi, vagy alapítványi támogatás? A politikától független pályázat?

Egy politikától független, európai pályázatot találtunk, ami nem magyarországi forrás, igen nagy pénzek vannak benne. Van a pályázható összegnek egy alsó határa, ezzel számolva úgy néz ki, nemcsak az orgonára adnánk be a pályázatot, hanem a karzatra, karzatokra is. Hiszen van itt egy felső karzat, amivel eddig nem törődtünk. Ma oda nem járnak fel az emberek. Holott egy bérmáláskor, amikor jószerivel csak a bérmálkozók és bérmaszülők férnek el a templomban, felmehetnének, mert ilyenkor rengetegen felnyomulnak az orgonakarzatra és beállnak a korláthoz, az énekkar pedig alig tud kilátni, kihangzani tőlük.

Ha minden felújítás elkészülne és anyagi korlátok sem lennének, akkor a templom orgonája műszaki és technikai képességei alapján mire lenne alkalmas, a magyar orgonák élvonalába, vagy középmezőnyébe tartozna?

Országosan az élvonalba, az egyházmegyében, katolikus templomban pedig a legjobb orgona volna. Negyven km-es körzetben egyedülálló volna, a dejtári orgonát kivéve, amely mechanizmusában jó, de hangzásában már kevésbé, tehát nem lesz nehéz túlszárnyalni. Ez egyébként nagyságrendileg ugyanakkora, mint a mi jelenlegi orgonánk: 22 regiszteres, kétmanuálos.

Ha körbenézünk a váci egyházmegye katolikus templomaiban, akkor hamar elkészíthetjük a körképet. Vácott a volt ferences templomban és Taksonyban van egy-egy olyan hangszer, ami igen jó minőségű (Aquincum Orgonagyár). Hasonló minőségűek, de valamivel kisebbek: Kartal (Paulus), és tavaly készült el Márianosztrán a régi barokk szekrényben egy új orgona (BKM). Ezektől egy fokkal alacsonyabb minőségű orgonák vannak Dejtáron és Veresegyházon (Musette Kft.). Püspökszilágyon épült néhány éve egy állítólag jó orgona, amit még nem láttam. Ezzel vége is a mechanikus, csúszkaládás - azaz a korszerű rendszerű - orgonáknak. A pásztói plébániatemplomban épül jelenleg egy eléggé nagy hangszer 41 regiszterrel, 4 manuállal. Itt az a baj, hogy részben nyugaton kiselejtezett sípokat és elavult szélládarendszert használnak. Ma jobb helyeken már nem építenek ilyet.

Talán a szécsényiek szerencsések lesznek, mert úgy hallottam, hogy Németországban valahol bontásra ítéltek egy ferences templomot, melynek amúgy teljesen jó orgonájához hozzájutottak. Ezt a jelenlegi, gyönyörű barokk szekrénybe fogják beleépíteni. Kérdés, milyen lesz a végeredmény.

Érdemes még megjegyezni, hogy egyházmegyénk területén van még három jó orgona, egyik a nagykőrösi református templomban van (Aquincum) - ez mondható az összes eddigi közül a legjobbnak és ez a legnagyobb, a másik kettő váci és a salgótarjáni zeneiskolában vannak. Előbbit a német Jehmlich cég, utóbbit a budapesti Aquincum orgonagyár készítette.

Mostanában jártam Nyugat-Magyarországon, ahol több jó példát láttam. Pannonhalmán van egy nagyon jó hangszer a székesegyházban. A zirci apátsági templomban két csodálatos orgona is van, lent a szentélyben egy kis barokk, fent pedig egy német romantikus hangszer. Mindkettő nemrég készült el, fantasztikusak. Megnéztem még Nyúl községben egy frissen elkészült orgonát; ott jelenleg a templomot csinálják pályázati pénzből. Mosonmagyaróváron pályáztak orgonára és hangversenyekre. Összefogtak az egyik közeli osztrák községgel és nyertek. A pályázás nem volna reménytelen nekünk sem, csak össze kellene szedni valahogy az önrészt.

Erre a célra szolgál az Orgona- és Egyházzenei Alapítvány, aminek Te is kezdeményezője voltál. Itt zárójelben megdicsérném a honlapot, mert az tényleg kiváló, tartalmában, kivitelében is. Dicséri a kezdeményezőket és a létrehozókat. Álljon itt a címe is: http:/orgonaalap.bgyinfo.hu/

Köszönöm szépen. A honlap tartalmi része több ember segítségével jött össze, a kivitel Gonda Sándor munkáját dicséri.

Kicsit beszéljünk tágabb dimenziókról is.

Napjainkban az egyházak nincsenek irigylésre méltó helyzetben. Nem elég a tömegmédia, az értékvesztett világ befolyása, még a politika is alakítani akar rajta hol nyílt, hol közvetett módon. Tegnap még egyházi-világi iskolák oktatási fejkvótája, ma áfás egyházi szolgáltatások, holnap már bizonyára más.

Politizál-e ilyen fokig egy kisvárosi karnagy, vagy megmarad a zene védőburkában?

Az egyházat sokkal inkább féltem a belső érték- és identitásvesztéstől valamint az egyházon élősködőktől, mint bármilyen külső fenyegetéstől. Mint állampolgár, természetesen nem vonhatom ki magamat teljesen a közéletből, és nem is akarom magamat kivonni. A politika a közélet része, ma Magyarországon túlzottan is. Ezért nem engedhetem meg magamnak, hogy ne kísérjem figyelemmel a politikát, de ezt csak olyan mértékig teszem, amennyire az élet megköveteli. Politikai ambícióim nincsenek, sosem voltam tagja pártnak és valószínűleg nem is leszek.

A közéletben természetesen részt veszek, mert arra törekszem, hogy a dolgok jó irányba menjenek. Elsősorban szakterületemen igyekszem tevékenykedni. Itt Balassagyarmaton, ahol komoly hagyománya van az egyházi zenének, ez nem kis feladat. Ebben a kis városban a 20. század közepére olyan egyházzenei élet volt, amit egy székesegyházzal rendelkező város is megirigyelhetett volna.

Az elődök példája erőt, hitet ad az embernek, hogy lehet Balassagyarmaton színvonalat produkálni, csak merni és dolgozni kell. Én megpróbálok ennek érdekében mindent megtenni, aztán hogy a külső tényezők kedveznek-e, azt majd meglátjuk.

Hobbidnak a fotózást nevezted, amikor egy önéletrajzot kértem tőled, meg azt, hogy zenekritikákat is írsz, inkább még egyelőre magadnak. Utóbbiban, legyen az orgona vagy kórusmuzsika, személy szerint kifejezetten bátorítalak, mert tragikus módon hiányzik a zeneértő kritikus a magyar vidéken. Olvastál egyébként zenekritikát itt a megyében, ami mérvadó forrásból született?

Nem nagyon. Egyébként nem zenekritikákat írok, hanem mindig arról próbálok megfogalmazni gondolatokat elsősorban a magam számára, ami éppen izgatja a fantáziámat. Ezek leggyakrabban mai egyházzenei problémák.

A zenekritikai írást a múltkor csak azért említettem, mert az meg is jelent. Ezt még Gödöllőn írtam, ahol élénk zenei élet folyt. Nyilván a főváros közelsége hatott nagyon pozitívan az ottani zenei életére. Nagyobb együttesek is megfordultak Gödöllőn és igen komoly színvonalú előadásokat is hallottam fiatal előadóktól. Egyszer Vashegyi György - volt zeneakadémiai évfolyamtársam - és együttesei, az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus Bach h-moll miséjét adták elő a művelődési házban. Csodálatos előadás volt. Annyira fellelkesített, hogy írtam egy hosszabb méltató cikket a helyi újságba. Többen jelezték, hogy tetszett nekik, zeneiskolai kollegák akartak rávenni, hogy írjak máskor is zenekritikát.

Ez persze nem olyan egyszerű. Egyrészt eléggé kedvemet szegte, hogy egy újságíró -* jóváhagyásom nélkül - cikkembe több helyütt belejavított s az utolsó mondatokat elhagyta. Másrészt az előadásnak köszönhető, hogy ilyen méltatás kikívánkozott belőlem. Akármelyik hangversenyről nem tudnék ilyet írni.

A negatív kritika is lehet kritika.

Lehet, csak nem biztos, hogy jó néven veszik. Kritizálni valamit tanulságból, őszinte jóindulattal is kényes. Ma az ilyesmit gyakran félreértik. A 20. század első felében merészebben lehetett írni, ma - valószínűleg a korábbi diktatórikus időszak miatt - kiveszett a józan kritikus hang.

Egy kórusfellépésről írott véleményt, nevezzük kritikának, vagy beszámolót, ami a ti tevékenységetekről szól, legyen az pro vagy kontra, azt örömmel vennéd?

Ha szakszerű a kritika és építő jellegű, akkor igen, de az ilyen városunkban manapság nem jellemző. Én azért különbséget tennék kritika és beszámoló között. Valódi kritikára itt vidéken nincs igazán sem tollforgató, sem közönség. A beszámolókra inkább. Éppen tegnap rögzítettem magam számára egy 1915-ös újságcikk nyomán egy templomunkban lezajlott nagyheti műsort.

A korabeli újságíró szinte egyszerűen csak rögzítette, hogy konkrétan milyen művek hangzottak el, s kik voltak az előadók. A vidéki lapok zenei írásainak ma is a pontos dokumentáció lenne a fő értéke. Sajnos sokszor nem eléggé figyelnek a pontosságra. Elírják a szerzőt vagy a címet, lefelejtenek, összecserélnek valamit. Ilyenkor az az érzésem, hogy csak azért írnak cikket, hogy üres ne maradjon az újság, de a valóságtartalom sokszor megkérdőjelezhető.

Ilyen szempontból nagyon jó az, hogy alapítványunknak van honlapja, mert ott magam dokumentálom minden egyes hangversenyünket, így nem vagyunk kiszolgáltatva mások tévedéseinek vagy szeszélyeinek.

Balassagyarmaton élsz a plébánia szolgálati lakásában. Bár családod nincs, de a szülői gyökerek ide kötnek. El tudnád képzelni az életedet máshol? Ragaszkodsz a városhoz, vagy ha esetleg a kihívások, feladatok máshova szólítanának, akkor tudnád-e máshol folytatni az életed?

Ahogy az eddigiekből kitűnt sokfelé éltem, így hát van összehasonlítási alapom. Miskolcon, Budapesten, Kecskeméten, Gödöllőn sok-sok évet töltöttem el, összesen 17 évig nem voltam itthon.

A távollét évei alatt többnyire úgy gondoltam, hogy nem Balassagyarmaton fogok letelepedni. Látogatóba rendszeresen hazajártam, mivel itt él édesanyám, húgom, ismerőseim, rokonaim. Természetesen így könnyebb, így jobb, hogy visszaköltöztem. Persze ezzel másutt élő barátaimtól, s a zenekultúra szentélyeitől is távolabb kerültem. Nagy szerencse, hogy Balassagyarmat, bár a határnál van, nincs túl messze Budapesttől. Éppen tegnap voltam egy budapesti hangversenyen. A Szent István Bazilikában énekelt a világhírű King’s Singers énekegyüttes. Csodálatos volt.

Amint már korábban említettem, 1990 óta tagja vagyok a budapesti Schola Hungarica énekkarnak. Mindmáig hetente járok próbára, s minden évben van egy egyhetes lemezfelvételünk és néhány szereplésünk. Most éppen Regensburgba készülünk.

Úgy gondolom, elértem azt a kort, hogy már nem szívesen változtatok pl. munkahelyemen. Ideköltözésemkor negyedszer fogtam hozzá, hogy hivatásomat gyakoroljam. Nem mintha előtte nem kellő sikerrel tettem volna ezt, hiszen minden eddigi munkahelyemről önszántamból jöttem el. Bár mindenhol alapjában véve jól éreztem magam, úgy éreztem, tovább kell lépnem egy-egy jobb lehetőség miatt. Talán eddig többször váltottam munka- és lakóhelyet, mint más általában, de ez nem azt jelenti, hogy ne tudnék egy helyben megmaradni.

Ennek csupán az a feltétele, hogy hivatásomat jó lelkiismerettel tudjam gyakorolni, magamat tovább tudjam fejleszteni, és megélhetésem meglegyen. Jelenleg ez így van, ezért - ha csak valami váratlan másra nem kényszerít - itt szeretnék nyugdíjba menni.

2006. július