Tormay Cècile

Balassagyarmaton az Ady és Széchenyi utcák találkozásánál egy polgári eleganciát sugalló, de mára már megkopott fényű családi ház falán emléktábla található. Az arra haladók figyelmét bizonyára nem köti le a tábla, amelyen arról értesülhetünk, hogy e házban talált menedéket a vörösterror elől 1919-ben Tormay Cècile. Mielőtt még részletesebben felvázolnánk, ki is volt valójában Tormay Cècile, tanulságos és érdemes feleleveníteni az emléktábla történetét. Erre a legjobb forrás az Arcélek c. helyi kiadványban Kovalcsik András tanulmánya, amely három elfeledett, a városhoz köthető személyiség élettörténetével ismertet meg:

Már nem tudom honnan jött szóba a leszerelt és eltűnt emléktábla, amikor néhány éve Balassagyarmatról régen elkerült családi barátunk elmondta, hogy egy reggel ott találta kettétörve az eredeti helyétől 5 házra lévő lakásának lépcsőjén, s ő lecipelte a pincéjébe.

Röviden: - negyven év után a kettétörött tábla előkerült. Letisztítva, de még két darabban ott volt sokáig nálam a garázsban, várva hogy a tőlem mindössze három háznyira lévő eredeti helyére visszakerülhet-e valaha?

Így jött tehát hozzám házhoz ez a téma! Sokáig elmélkedtem: a tábla hová mehet tovább? Vissza a falra, múzeumi raktár sarkába, vagy megsemmisítésre. Ki és hogyan fogja meghatározni újra, immár harmadszor Tormay Cècile helyét, értékét a magyar irodalom tárházában? Balassagyarmat mit vállal abból, hogy ilyen színnel is bekerült az irodalomba?

Végül úgy határoztunk, külön ceremónia nélkül, csendben kerüljön vissza régi helyére, a Huszár-ház falára. Azóta is ott van.

Néha ilyen egyszerűen történnek dolgok.

Tormay Cècile nem az egyetlen olyan író a történelemben, akit politikai okok miatt negligált az utókor, de talán hazánkban azon kevesek közé tartozik, akinek könyveit külföldön rendkívül nagy példányszámban adták ki, nevét mégis teljes sikerrel elfeledtették az utókorral.

Tormayt és családját - mint megannyi nagypolgári családot - tragikusan érintett az I. világháborút követő zavaros helyzet, a Károlyi kormány berendezkedése, a szomszédos országok területszerzési akciói, majd a Tanácsköztársaság hatalomátvétele. Az elkeseredést felváltotta a reménykedés, hogy mindennek gyorsan vége szakad, de Tormay tisztán látta, hogy tettek nélkül ez nem történhet meg. Megalakította a Magyar Nők Nemzeti Szövetségét, aktív és szerteágazó, vezető politikusokkal tárgyaló tevékenységet folytatott, így hamar megzavarta a hatalom kis köreit. Kun Béla alatt már körözést adtak ki ellene, de kapcsolatai révén sikerül megszöknie, és Bercelen, a Kállay kastélyban talál menedéket. Itt sem maradhat sokáig, újból menekülnie kell. Balassagyarmatra, a Huszár család házába fogadják be, innen akar a határon keresztül Csehszlovákiába, majd Nyugatra menekülni.

A befogadó házaspár Huszár Aladárné, aki a Szövetség akkor már feloszlott szervezetének nógrádi vezetője volt, férje Huszár Aladár, róla külön írunk az Elfeledett magyarok között.

A gyarmati tartózkodás hosszúra sikerült, csak a Tanácsköztársaság bukása után, az új kormány megalakulását követően tudott Budapestre visszajutni.

Tormay egyik leghíresebb műve a Bujdosó könyv, amelynek második kötetében naplószerűen leírja balassagyarmati élményeit.

A városban is állandó veszélyben volt, hiszen elfogató parancs volt ellene, de az akkori idők különös, talán már mai ésszel nehezen felfogható ügyetlenségei, a napi kegyetlenségek ellenére is, az alkalmanként tapasztalható gyermeteg naivitás, nincs jobb szó, a helyi katonai erők bénasága (talán félrenézése?) ellenére a lebukást mindig elkerülte.

A Bujdosó könyvben erről krimi írókat is megszégyenítő módon ír, különösen fordulatosak azok a naplórészletek, hogyan sikerült az Aszód-Balassagyarmat közötti vonaton elkerülnie a letartóztatást.

A Bujdosó könyv nemrégen jelent meg újból, olvasása tanulságos. Tormay nem tagadja meg származását, azt sem, hogy melyik oldalról nézi a tragikus történelmi eseményeket. Azonban a történéseket kritikusan is fogadja, értetlenül áll a nemzeti bénultság előtt, ami lehetővé tette a Károlyi kormány hatalomátvétele utáni folyamatos káoszt, a vörösterror megtűrését, de azt a széthúzást is, ami konzervatív erőket sújtotta, hála a vezető jobboldali politikusok megosztottságának. Szemére veti az oly erősnek hitt katonai felsővezetésnek, úri felsőosztálynak a tehetetlenségét, hatalmi rendszerük összeomlását. A legnagyobb tragédiát számára (is) az ország területi integritásának elvesztése, az idegen haderő megjelenése, az ország kifosztása jelentette. Így senkinek nem tudott megbocsátani, akinek ebben szerep jutott, tetteit a területi revízió motiválta, de hozzátehető, azon a végső áron biztosan nem akarta volna, ahogy ez bekövetkezett. Horthy hatalomátvételét követően a rendszer egyik támasza lesz, élvezi a kormányzó teljes bizalmát, ünnepelt szerző.

Német-olasz orientációjú volt, de 1937-ben történt halála idején még sok számos, érzékenyebb személynek sem volt világos, mi fog történni az elkövetkezőkben. Az tény, hogy enyhén szólva is kritikusan, néhol üldözésszerűen, majd minden baj okozójának a hatalmat megszerző zsidó politikusokat, agitátorokat, újságírókat tekintette. Bizonyára ez (is) okozhatta, hogy a suttogó propaganda hatására már a Horthy időszak alatt, a Zichyék családi válóperét kihasználva, az ő nevét is meghurcolták.

A leterített sárkánynak hamar kinőnek az új fejei (sokszor csak a régiek bizony azok, a feledés segít kinöveszteni őket) és minden torok tüzet okád - írja Hankiss János 1939-ben.

Az, hogy Tormay Cècile-nek kellett legtöbbet szenvednie, talán legfényesebb bizonyítéka annak, hogy ő volt a legkülönb, a legbátrabb, a legkövetkezetesebb. Meg kellett semmisíteni, el kellett tüntetni a könyvet, melyből az átélés sikolya kiáltott. (Szitnyay Zoltán: Szellemi tájakon. Chicago. 1971.)

1935-ben még egyhangúlag megválasztják a Népszövetség Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságába, a Mme Curie halálával megüresedett posztra. Genfi megnyilatkozásában is síkraszáll Trianon ellen. 1936-ban jelölték a Nobel-díjra, de akkor nem kapta meg. 1937-ben megosztva neki juttatták volna a díjat, de halála ezt megakadályozta.

Részletesebben és szemléletesebben ír Tormayról egy másik, de már mai méltatója, Bencsik Gábor:

A huszadik századi magyar irodalomnak talán egyetlen jeles alkotója sincs, akit olyan méltatlanul sújtott volna a feledés, mint Tormay Cécile. Ez a feledés azonban nem az utókor spontán kialakult ítélete, hanem zavarba ejtően eredményes kultúrpolitika eredménye. Idézzük az 1969-ben megjelent Magyar Életrajzi Lexikont: 1919 után az ellenforradalmi Horthy-rendszer egyik reprezentáns írója lett, és reakciós közéleti tevékenységet is folytatott. Bujdosó könyv című regényében a Tanácsköztársaság időszakáról festett hamis, gyalázkodó képet.

Szervezője és tevékeny tagja volt az irredentizmus szellemében 1920-ban alapított Magyar Nők Nemzeti Szövetségének. 1922-ben a Nyugat ellensúlyozására alapította a Napkelet című jobboldali irodalmi folyóiratot. Mindezért 1945 után a teljes elhallgatás jutott osztályrészéül annak az írónak, akinek pedig a legnagyobbak mellett volna a helye.

A régi pesti orvoscsaládban született, kezdetben finom művű novellákkal jelentkező író első hazai, és mindjárt nemzetközi sikerét a jelen kötetben olvasható, először 1911-ben megjelent Emberek a kövek között című regényével aratta. Ahogy ebből a regényből, és ekkoriban írt novelláiból is kitűnik, a fiatal Tormayt a dél, a mediterrán varázsa ragadta magával, de míg korábbi novelláinak a miniátorok igényességével szőtt mondatai csupán a görög és az olasz föld mesés idilljeit villantják fel, itt már a lélek mélységeibe is behatol. A kirobbanó sikerű regényt szinte azonnal lefordították németre, majd angol és francia nyelven is napvilágot látott, Tormayt egyszerre a kortárs világirodalom megbecsült tagjává avatva.

Következő regénye, az 1915-ben megjelent Régi ház még ezt a sikert is messze felülmúlta. Itthon megkapta érte az Akadémia Pétzely-díját, külföldön pedig olyan nagyságok barátságát, mint Gabriele D'Annunzio, Anatole France vagy Puccini. A hatalmas tekintélyű Revue de Paris folyóiratban Marcel Prévost közölte novelláit. A Régi ház-zal Tormay meghódította Európát, íróként azonban visszatért hazájába, egy kereskedőcsalád életén keresztül a 19. századi, németből lassan magyarrá váló Pest életét mutatta be tökéletesre csiszolt mondatokkal, gazdag lélekábrázolással. A regény nemzetközi sikere csak Jókai és Mikszáth egy-egy művééhez fogható: a német, angol, olasz, francia fordítást svéd, dán, finn kiadás követte, nem egy nyelven újabb és újabb kiadásokkal. Ha ekkoriban valakiről el lehetett mondani, hogy Európa-szerte ünnepelt szerző, hát Tormay Cécile az volt. Jövendő írásait nagy kiadók előre lekötötték, hírességek leveleztek vele, szalonok versengtek érte. Fontenay vicomte, a francia főkonzul óvatosságra intette: Ön nagyon fiatal, túl nagy a tehetsége, igyekezzék, hogy megbocsássák a sikereit.

Az első világháborút követő összeomlást, és az azt követő forradalmakat azonban súlyos megrázkódtatásként élte meg. Erről tanúskodik az 1921-ben és 22-ben megjelent, kétkötetes Bújdosó könyv, egy megrázó erejű napló mindazokról a megpróbáltatásokról, amelyeket Magyarországnak el kellett szenvednie. Ez a könyv ismét nemzetközi siker lett, de Tormay számára keserű siker, hiszen hazája szenvedéséről adott benne számot.

Tormayt az összeomlás és Trianon valósággal kirobbantotta abból a szalonvilágból, amelynek addig ünnepelt hősnője volt. 1919 novemberében ő volt az, aki a magyar asszonyok nevében az Országház lépcsőjén köszöntötte a bevonuló Horthy Miklóst és nemzeti hadseregét. Úgy érezte, hogy a megpróbáltatások éveiben nem írhat tovább a lélek finom rezdüléseiről, a politika színpadán kell szerepet vállalnia. Megalapította és vezette a Magyar Nők Nemzeti Szövetségét, létrehozta és szerkesztette a Napkelet című folyóiratot. Művészi kvalitása azonban nem engedte meg, hogy az eszme oltárán feláldozza a színvonalat: mint Szerb Antal írja, mint szerkesztő sokoldalúan megértő volt, munkatársait hatalmas közéleti befolyásával jótékonyan támogatta.

Legértékesebb éveit a nemzeti ügy melletti politikai küzdelem kötötte le, a húszas években csupán egy-egy novellával, műfordítással jelentkezett. Végül mégis győzött benne az alkotószellem, és hozzáfogott monumentális regénytrilógiájához, az Ősi küldött-höz.

Egészsége azonban ekkor már egyre gyengült, életerejét felőrölte a kultúraszervezés, a nemzetközi konferenciákon való fellépés, a közélet számtalan kötelezettsége. Trilógiájának harmadik kötetét már nem fejezhette be, halála után ezt a munkát írótársa, Bánffy Miklós végezte el. Alkotása előtt az utókor több életmű-sorozattal tisztelgett, regényei 1945-ig újabb és újabb kiadásban jutottak el a felnövekvő nemzedékekhez.

Hogy aztán fél évszázad mély hallgatása következzék. Tormay Cécile válogatott műveinek kiadását az a remény indította el, hogy ez a hallgatás megtörhető, az író visszamenthető a magyar kultúrába. Mindnyájan gazdagodnánk vele, ha így történne.

De hogy legyen irodalmunk egyik nagyjától is dicsérő forrás Tormayról, olvassák el Szerb Antal itt található méltatását.