Szubjektív Balassagyarmat II.

avagy a kritikus kisvárosi séták folytatása

Akinek volt még türelme kivárni az első rész utáni hosszú szünet végét, most megtudhatja, hogyan folytatódott a mi kisvárosi barangolásunk.

A szállásunkon elköltött felejthető reggeli után a Rákóczi fejedelem úton folytattuk gyalogos sétánkat. Szellemi táplálékot (könyvet) kerestem, megízlelni, hogy hogyan áll egy vidéki kisváros e téren. Két könyvesboltot találtunk, pedig volt ott harmadik is, de éppen az rejtőzködött el a legjobban, aminek nem kellett volna. Ami elől volt: a város legrégibb könyvüzlete az Alexandra lánc tagja lett, sok ponyvával és drága albumokkal. Én persze helytörténeti munkát, Nógrádhoz köthető szerzőt kerestem, de miután Mikszáth bizonyult a legutolsó nógrádi szerzőnek, igencsak elkomorultam. Ugyanígy jártam a másik Rákóczi fejedelem úti üzletben is, ami inkább papír-ajándék-könyvüzlet volt egyszemélyben. Viszont meglepett, amikor felfedeztem a Rákóczi fejedelem út egy belső udvarában egy kb. 4 éve létező könyvüzletet, a Szi-Land-ot. Bár a neve nem sok jót ígért, de tulajdonosa szerint azon kevés nógrádi könyvesboltok közé tartozik, akinél ún. nemzeti irodalom is található. Örömömet még fokozta, hogy megvolt neki Limbacher Gábor műve, a Kereszténység és államiság Nógrád megye ezer éves történetében. A műről itt nem olvashattok többet, de a könyvajánló rovatban igen, lapozzatok majd oda.

A gyalogos sétáról gépkocsira váltottunk.

Nem hagyhattam ki, hogy barátomnak ne mutassam meg, hogy Balassagyarmat az Ipoly túlpartjáról egészen más arcát mutatja, különösen, ha az ember felkapaszkodik a szőlőskertek tetejére. Hajdanában virágzó gazdálkodás folyt itt, ha a bor minősége nem is vetekedhetett a jó magyar fajtákkal. Dr. Borovszky Samu szerint 1904-ben a városban Borászati Felügyelőség is működött, pedig akkoriban a hivatalt jobbára a feladat méretéhez rendelték, és nem fordítva.

Persze azért szólni kell arról is - ha netalán a földrajzot nem ismerő keveredne erre az oldalra -, hogy bizony az Ipoly túlpartja ma már Szlovákiában van. Manapság a határátkelés egy röpke pillanat, gyomoridegesség nélküli rutin, pedig barátommal elrévedeztünk azon, hogy ez nem volt mindig így. A túloldalt annak idején csak távolról szemléltük, neki vízuma, nekem pecsétem nem volt. Igaz, hogy akkor senki fejében nem fordult meg, hogy benzinvásárlás vagy sörvételezés céljából átkeljen a határon, mint ahogy ma sokan megteszik, megtehetik.

Mi sem álltunk ellen a kisértésnek, mindkét ügyben vétkeztünk, de ezt hívjuk inkább gazdasági tapasztalatszerzésnek, mint a szlovák nemzetgazdaság megsegítésének. A határ túloldalán lévő globalizált benzinkútnál a 95-ös benzin literét 42.20 koronáért mérik, ez olcsóbb, mint itthon, de az árról nyilván más véleményük van a szlovák állampolgároknak.

A határt a Művelődési Központ irányából közelítettük meg, visszafelé viszont már élvezhettük a közelmúltban átadott új elkerülő út előnyeit. Hosszú évek álma valósult meg, amikor az út elkészült, tehermentesítve így a városközpontot. Az új út nyomvonalának mentén lehetőség nyílott az eddig gazdátlan terület hasznosítására. Új autóbusz pályaudvar épül, sőt műfüves labdarúgó pálya is készül. Az utóbbit a jelenlegi városvezetés, mint kiemelkedő beruházást tartja számon, de ha arra gondolunk, hogy 100 millió forintot az állam, 20 milliót pedig a város adott, akkor az önrész csekélynek mondható. A hírek szerint az összeget Gyurcsány Ferenc egykori sportminisztériuma adta, a dolog kicsit arra hasonlít, mint amikor valaki olyan ajándékot visz, amit ő is kapott valahonnan, az ajándékozott sem igazán tud vele mit kezdeni, de ha már megvan, mégis kell vele valamit tenni.

Öltőző, vizes blokk nem épült, az átöltözést, a felkészülést és egyéb műveleteket a kb. 100 méterre lévő fedett csarnokban lehet megtenni. Hogy a beruházás töredékéből egy öltözőépület felhúzható lett volna, az valószínű, ezért az ajándék hasonlat talán nem is sántít. Tipikus példája a takarékoskodjunk drágán megoldásnak.

Az elkerülő úton mutatkozik meg leginkább, hogy mennyire uralja a várost a folyó felől a börtön épülete. Gyarmatról az idegennek a börtön bizonyára eszébe jut. Az épület 1842-45 között épült, klasszicista stílusú, az akkori kor legmodernebb börtöne volt.

Dr. Borovszky Samu könyve szerint 168 magánzárka van az épületben, hogy a jelen idő mennyiben igaz, annak még nem jártam utána, de ha az elitéltek számának növekedésre gondolunk, a zárkák egy részének falazatát bizonyára már el kellett bontani.

A Börtön szinte kertszomszédja a Megyeháza épületének. Hogy miért épültek oly közel egymáshoz, azt sajnos nem tudom, nem valószínű, hogy a vármegye urai onnan akarták szemmel követni, hogy biztonságban van e a város az elitéltektől. Az talán kevésbé ismert, hogy Nógrád vármegyének 1763-1785 között Szűgy volt a székhelye, de 1785 után a fejlődő Balassagyarmatnak jutott a megyegyűlés, amit a volt kaszárnya épületében tartottak. 1835-ben azután elkezdték az új megyeháza építését, amelyet Kasselik Ferenc tervezett. Sikeres lehetett a börtön épületével, mert ezt követően a megyeháza tervezése is neki jutott.

A reformkor óta sok mindent megélt a patinás épület. Felejtsük el az elmúlt évtizedeket, amikor Salgótarján vette az át a megye irányítását, és azt, hogy azóta is csak jobbára nyűg volt a városon, mit tegyen az épülettel. Elismerendő, hogy a díszterem megújult, de a régi idők hangulata már talán soha nem tér vissza. Ehhez polgárság is kellene, elegancia és tartás, erről sok mindent lehet írni, de idézzük fel inkább Mikszáth Kálmánt a Niebelungog harcában.

Egészen más idők voltak, egészen más alakok uralkodtak a tekintetes vármegyében. A nemes vármegye hatalmasabb volt, mint az ország, s annyira nem félt a bőrébe, hogy a karancskeszi vármegye repedt ki belőle. A két kopottfejű oroszlán a megyeházáról olyan méltósággal bámult le erre a komisz Európára, mintha azon gondolkoznék, hogy ugyan hány világrészt egyék früstökre.

Nos hát ilyen gondolatok sem fordulnak meg egyhamar egyetlen írónk fejében, már ami az oroszlánok titkos gondolatait illeti, anélkül hogy a teljes kirekesztést kockáztatná.

De irodalmáraink sem sokan járják a megyebálokat, így szinte kizárt hogy megtörténjen velük az, ami Madách Imrével megesett. 1844-ben a megyebálon földre hullott Fráter Erzsi karkötője, ha ez nem történik, ahogy az míveltebbek mondják nincs Ember tragédiája, de talán lett volna egy boldogabb ember, gondolom én.

Szontágh Pálnak még aznap ezt írja:

Öltözete szokás szerént igen ízletes (Sic !) és egyszerű fehér, hajzata enprétension, kis taréjával, mint egy lidércke, mely éjjel ég, bolyong, örvény felé csal és megfoghatatlan.

De a hely szelleme később Mikszáthot is megidézte, itt kérte apósától csalafintán Mauks Ilona kezét, az aláírandók közé csempészve a következő iratot:

Én alulírott a szavamat adom, hogy Ilonka lányomat egy éven belül Mikszáth Kálmánhoz adom feleségül

Minderről csodálatos nyelvezettel olvashatunk a Mikszáth Kálmánné visszaemlékezései című, a Mikszáth Kálmán Társaság által kiadott könyvben. Mikszáth kétszer vette el Mauks Ilonát, de a szeretet és tisztelt végig megmaradt közöttük. Mikszáthné a könyvét méltó idézettel fejezi be, bár az Scholtz Gusztáv püspök Akadémiai búcsúztató szövegéből való:

Úgy mentél el a legnagyobb dicsőség közepette mint Illés próféta, lángszekéren, elevenen az égbe.

Hogy hányan haladtak át kocsival vagy gyalogszerrel a vármegyeháza csodálatos - ma is épségben maradt - fakockákkal kirakott kapubehajtóján, azt nem tudhatjuk, de a város és a megye fényévekkel elegánsabb társadalmi életet élt, mint a mai időkben. Sokat sulykolták belénk, hogy az huncut úri világ volt, de hogy az akkori elit létszáma volt-e magasabb vagy a mai (mármint azoké, akik aki minden téren megfelelnek a feltételeknek), annak fogadásába bizony nem mennék bele.

A Törvényszék épülete a Megyeháza közelében mintha az örökkévalóságot sugallná. 1912-ben épült, Hübner Jenő tervei alapján. Az épület nagyszerűen példázza, hogyan kell magával a szerkezettel erőt, magabiztosságot sugározni, arányos kialakítása példaszerű, homlokzatáról Justitia és Themisz szobrai elégedetten néznek le. A helyi törvényalkalmazásról eddig még a gyakorlatban nem sikerült személyes benyomásokat szereznem, mivel ebben az állandóságot kedvelem, így forduljunk is gyorsan a Városi Képtár épületéhez.

Az épület Munk (Magos) Dezső tervei alapján készült, akkor még nem képtárnak. Az új hasznosításon nem is, de azon inkább meglepődne és sajnálkozna, hogy az épület állaga sok kívánnivalót hagy maga után.

Amikor a kultúra házát ilyennek látja az ember, egy hajdanvolt patinás család lecsúszott tagja jut eszébe, aki az öltönyhöz svájci sapkát tesz és kalucsnit húz.

Figyelmébe ajánlom a városvezetésnek a nyílászárókat (dokumentum mellékelve), a közelmúlt sikeres privatizációi talán fedezetet nyújtanak az átfestésre. Barátom is csak egyetértőleg bólogatott a kritika hallatán, náluk arrafelé nem fordulhat elő ilyen slamposság.

De nehogy túl nagy elégedettség töltse el a barátomat, megkérdeztem tőle, hogy az ő városát hány császár vagy király látogatta meg. Miután Napoleonnál tovább nem jutott, örömmel nyugtáztam, hogy IV. Béla, I. Lajos, Zsigmond király, II. Rákóczi Ferenc, II. József látogatásai jót tettek nemzeti büszkeségemnek. Hogy ebből mennyi volt a látogatás és mennyi a hadi vonulás, azt borítsa jótékony homály. Az viszont tény, hogy I. Ferenc József 1894-es látogatása volt a legemlékezetesebb. Nemcsak látogatott, hanem egy éjszakát is eltöltött a városban. Jellemző, hogy nem a Magyar Király Szállóban (mai Városháza) szállásolták el, hanem a Megyeháza épületében. Már ekkor is gondok lehettek a helyi szállodaiparral. Elképzelem a mai zavarodottságot, ha ilyen nemes látogatót kellene elhelyezni a városban. Bár volt és jelen miniszterelnökök mostanában előfordulnak nálunk, de éjszakai nyugalomra itt egyikük sem vetemedik.

De a további élcelődés helyett nézzük inkább, mit írtak akkor a magyar király fogadtatásáról:

Valóságos dísze a jó ízlésnek a megyeház előtt felállíttatott renessaince stylusú díszkapu. Alapszíne barna arany dísszel, középen bársony drappéria, oszlopzatán monogrammal Ő felségeik arczképei, országos és megyei zászlók. A homlokzaton a kóvári útra nézve megyei színekben ily felirat: Bizalmad az ősi erényben Szeretet záloga a magyar szívben. A város felé nézve: Koronád legragyogóbb éke Népednek töretlen hűsége.

Császárunk és királyunk is láthatta a Balassa Pál által építtetett római katolikus templomot, amelyet 1759-ben szenteltek fel. A főoltár Szentháromságot ábrázoló képére a megrendelést gróf Zichy István adta 1829-ben. A templom legértékesebb kegytárgya Felicián vértanú bebalzsamozott holtteste üvegkoporsóban. XIII. Kelemen pápa a templom alapítójának, Balassa Pálnak a kérésére ajándékozta azt a városnak.

E vázlatos ismertetés után búcsút veszünk Balassagyarmattól. Búcsút veszünk pedig azzal a benyomással mily nagy lendületet tud kölcsönözni egy kis város fejlődésének a polgárság áldozatos szeretete és lelkesedése. Mert Balassagyarmat szegény mint város, nem rendelkezik nagyobb anyagi eszközökkel. Idegen támogatásban sem igen részesült. Ami a város fejlesztése, szépítése, átalakítása körül történt, az a polgárság érdeme, azé a polgárságé, mely öntudatos előrelátással buzgólkodik, hogy a város melyben él, napról napra nagyobb egészségesebb és szebb legyen.

Kedves Olvasó !

Ha a fenti bekezdés olvastán az jut eszébe, hogy ma is sokan vannak, akik a város kulturális, gazdasági fejlődéséért bizony aktívan cselekednek, akkor igaza van.

Neveket ne soroljunk, nem a férőhely kevés, hanem ha valaki kimaradna, az joggal lehetne skandalum. Már amennyit egy ilyen fórum kiválthat. Ha viszont arra gondol, hogy polgárságunknak bizony lenne mit tennie a város és önmaga fényezésére is, akkor ebben sem téved. Aki meg arra, hogy a fenti sorok ma már idegen pátosszal teliek, nos neki is igaza van. Nem én írtam őket, a sokszor idézett dr. Borovszky Samu volt az, aki így búcsúzott Balassagyarmattól könyvében.

Hogy ezek a sorok mennyiben vonatkozhatnak a mai városra, döntse el ki-ki maga. De abban egyetérthetünk, hogy őseink buzgólkodása után maradt itt még feladat. A szűkebb és tágabb környezetben is.

Gyarmati vándorló