Réti Zoltán (1923)

Nagyorosziban született, de három éves korában a család már Érsekvadkertre költözik.

Édesanyja családja ős-vadkerti, ő varrónőként dolgozott, 1903-tól évekig Madách Imre unokaöccse, Madách Pál gyermekeinek dajkája volt Csesztvén. A tőle hallott emlékeket Réti Zoltán mindig szívesen eleveníti fel.

Édesapja pesti származású, ügyes kezű mester, később építési vállalkozó, Érsekvadkerten és a megyében számos középületet épített, évekig együtt dolgozott Magos (Munk) Dezsővel, mint munkavezetője.

Nővére Margit, öccse Lajos az érsekvadkerti iskola igazgatója volt, de még mai is aktívan ápolja a község hagyományait.

Réti Zoltán 10 éves korában kerül Balassagyarmatra, kosztos diákként Papócsi postamester családjához, róluk mindig meleg szívvel emlékezik meg.

1942-ben végzett a miskolci Tanítóképzőben, tanítói és kántori oklevelet kapott.

A katonasággal 1944-ben az érsekujvári karpaszományos kiképzőtáborban ismerkedik meg, innen Németországba kommendálják. A szövetségesek fogságába esik, kalandos úton az Északi tengertől jut el Bajorországba, itt portréfestésből és templomi orgonálásból tartja el magát. Bajor földön dönt úgy, hogy végleg hazatér. 1946. nagyszombatján, amikor a harangok megérkeztek Rómából, ahogyan idézi, éri el Érsekvadkert határát.

Az újrakezdés után Patvarcon tanít, kórust vezet, kántorizál.

1953-ban Budapesten szerez zenetanári oklevelet, az általa alapított balassagyarmati Zeneiskola igazgatója, tanára húsz éven át, karnagyként az ország egyik legrégebbi alapítású dalegyletének vezetését veszi át 1949-ben. Évtizedekig tanít a Bajcsy Általános Iskolában, a Balassi Bálint Gimnáziumban, a Tanítóképzőben és a Szántó Kovács János Gimnáziumban.

A háború által megszakadt képzőművészeti tanulmányait folytatja, 1969-ben elvégzi a Magyar Képzőművészeti Főiskolát, mestere: Kontuly Béla.

Számtalan díj, elismerés, kitüntetés birtokosa, többek között: Apáczai Csere János díj, Madách díj, Köztársasági Arany Érdemkereszt, Szabolcsi Bence díj fémjelzi munkásságát, díszpolgár Nógrád megyében, Nagyorosziban, Balassagyarmaton és Érsekvadkerten is.

Rózsavölgyi Márkról írott monográfiája jelentős elismertséget szerzett számára belföldön és külföldön is.

Festészetben az olaj és grafika mellett az akvarell műfaját kedvelte leginkább, valójában a nógrádi táj, nevezetes nógrádiak (Madách, Mikszáth, Balassi, Komjáthy) és műveik, továbbá a Biblia megjelenítése foglalkoztatták leginkább. Alkotásaiból több könyv is kiadásra került, ezekről részletesebben a Könyvajánló menűpontban olvashatnak.

Réti Zoltán köztiszteletben álló, példás családi életet élő, evangélikus vallását erősen őrző, emblematikus alakja a városnak, aki a kilencedik iksz felé közeledve is elismerendően aktív.

Balassagyarmaton élő Emőke lánya és férje Kanyó András, a Pro Urbe díjjal kitüntetett Balassagyarmati Kamaraegyüttes tagjai. Gyermekeik Emese és Dávid zenetanárok.

Réti Zoltán másik leánya Tünde és családja Szentendrén él, Tünde elismert restaurátor a Szépművészeti Múzeumban, férje Barnás András zenetanár, rezes és nagybőgő szakon végzett. Három gyermekük van, Katalin, Dániel, Gergely, sőt utóbbi családjában Boróka révén, már unoka is örvendezteti a nagyszülőket.

Réti Zoltán feleségével, a Kétbodonyból származó Márta asszonnyal, aki szintén pedagógusként dolgozott, Balassagyarmaton, a Nagy Iván u. egyik családi házában él.

Losonczi Miklós művészettörténész egy régebbi tanulmányában modernkori reneszánsz embernek nevezte Réti Zoltánt.

Hozzátehetném, reneszánszkori polihisztor, hiszen zenetörténész, muzsikus, tanár, festő, grafikus, irodalmár egy személyben. Melyik kor lett volna jobban a kedvére, a reneszánsz vagy netán a vérzivataros XX. század?

Az eltérő korszakok nehezen összevethetők, így bizonyossággal az sem megmondható, hogy melyik lett volna kedvemre. Azt tudom, a XX. századból nekem jó és rossz is jutott.

A reneszánsz sem volt idealisztikusnak jellemezhető, gondoljunk arra, a nagy tömegek műveltség nélküli, valós tudatlanságban éltek. Többségük nem tudott írni, fogalmuk nem volt filozófiáról, művészetekről.

Tulajdonképpen, ha én azt mondom reneszánsz, annak áldásait, megcsodált oldalát egy nagyon szűk réteg élte át, azok, akik tanultak. Persze ez általában is érvényes, ez nem korfüggő.

Ami az én századomat illeti, a XX. századról meg az a véleményem, hogy sokak sorsa attól függött, ki, hol élt. Csak vegyük az én gyerekkoromat. Én 1933-ban voltam elsős gimnazista. Három éves koromban költöztünk Érsekvadkertre, amely nagy falu, közel 5000 lakosú. volt, ahonnan egyedül én voltam gimnazista Balassagyarmaton. 4999 otthon maradt, jóindulattal mondva, abból azért még két-három gyerek középiskolába elment Pestre.

Az iskolázottsághoz, műveltséghez való hozzájutás csak egy-két szerencsés személyre vonatkozott, a nagy tömegekre nem igazán.

A századom ellen szól, hogy sok időt elvett a háború, a hadifogság az életemből, de rengeteg tapasztalatot is hozott. A sok mocsok mellett viszont üde, tiszta szépséget, szeretetet, bajtársiasságot is adott, amit a civil élet nem úgy tudott volna produkálni.

Réti Zoltán több évtizedes művészi pályafutására visszatekintve, számomra két emberi jellemvonása jelenik meg kiemelten: hűség és fegyelem. Hűség Nógrádhoz, a tájhoz, az emberhez, fegyelem a munkában.

Erre könnyen lehet válaszolni. Akárhol voltam - én pedig sokfelé jártam -, de a nógrádi tájat, különösen Gyarmat környékét, semmi sem pótolta, bár bevallom, az Északi tenger környéke igen kedves volt nekem, de hát az mégsem szülőföld.

Tehát, később is bárhová vetődtem, Nógrád maradt és marad az első.

Ami a fegyelmet illeti, arról tágabb értelemben beszélnék.

Bennem mindig megvolt az olvasás, muzsika, képzőművészet, irodalom, de a testnevelés szeretete is, nagyon kedveltem ugyanis a szertornát. De egy dolgot nem bírtam elviselni, a tétlenséget, én ezt a műfajt nem ismertem. mindig valamit csináltam. A többiek gyakran nevettek is, ne viccelj már, miért nem pihensz! Én rajzoltam, vagy írtam, nekem állandó csinálhatnékom volt és ezt természetesnek tartottam.

Az élő zenét, a zenével kapcsolatos ábrázolásokat is nagyon szerettem.

Azt kihangsúlyozom, hogy a képzőművészet, irodalom, a zene egységének vagyok a híve. Ezzel a kérdéskörrel, az egységgel, sokan foglalkoztak. Van, aki a benyomásokra irodalmilag válaszol, van, aki képzőművészetileg, van, aki zenében. Vannak olyanok, akik mind a három téren otthonosak, de a legjobb, ha kikívánkozik az emberből, amit meg akar örökíteni, ez az optimális helyzet.

Viszont iszonyodom az olyan emberektől, akik kényszerítik magukat. Nem kell a kényszer, a mondandó vagy előbukkan vagy nem. Vagy visszatükröződik bennem az esemény, a látott, a hallott dolog, vagy nem. Nem kell erőltetni.

Persze, itt nincs szabály, mindenkinél másképpen történnek a folyamatok, azt is tisztelni kell. De lehetnek pályázatok, megrendelések amikor a feladatokat meg kell oldani.

Rendkívül kifejező szüleiről készített portréja. Különleges, hogy mindkét szülőtől megőrzött karakteres arcvonásokat. Meséljen róluk, hogyan élnek emlékeiben, az arcvonásokon kívül milyen jellemtulajdonságokat örökölt át?

Mindkettő töprengő volt. Anyám is töprengő típus volt, apám is, így ezt biztosan.tőlük örököltem. Anyám egyszerű asszony volt, Vadkerten született, varrónő lett később. Sokat olvasott. Érdekes, ha jól emlékszem, nem is fejezte be a hat elemit, előbb kellett abbahagynia, mert meghalt az édesapja. Édesanyja, az én nagymamám ismét férjhez ment, egy nagyon tisztességes, rendes molnárhoz.

Így neki is, mint apámnak mostohaszülőket adott a sors.

Anyámról egy írásomban is megemlékeztem, amelyben a Madách családdal való kapcsolatáról volt szó.

Gyereklányként a Madách kastélyban élt és az egész Madách família ismerte, hiszen Madách Imre fiánál szolgált, mint gyermekei vigyázója, játszótársa.

Édesapám Budapesten született, korán árvaságra jutott, már 13-14 éves kora körül elveszítette szüleit. Nagyon rossz körülmények között élt, megszökött a mostohaszülőktől, a Nagyorosziban lakó rokonokhoz ment, igen bonyolult fiatalkora volt.

Anyámnak két lánytestvére volt, akik Nagyorosziba mentek férjhez. Ő is ott ismerkedett meg apámmal.

Hogyan él emlékeiben az akkori falu?

Öcsém hat évvel fiatalabb nálam. Múltkorában kicsit összevitatkoztunk, említem neki, milyen érdekes, mennyi Vadkerten a nagy ház. Gyerekkoromban nem volt Vadkerten nagyméretű ház, csak egyszerű, kis házak. Nem akarta elhinni. Én 1923-ban születtem, öcsém 1929-ben. Az I. világháború után egy-két nagyobb községet kiemelt a kormány és adta a pénzt. Vadkert is ilyen volt.

1920-as évek második felében érkezett a Klebersberg féle segély, fejlesztés. Vadkert is kapott egy nagyobb összeget, akkor épült fel Patak felé eső úton egy nagy iskola, amit már apám épített.

A vadkerti előjáróság hírét vette, hogy van Nagyorosziban egy vállalkozó fiatalember, egy pesti gyerek. Elmentek apámhoz, rábeszélték, nézd, ez egy nagy parasztfalu, de megindítjuk fejlesztését: 1926 körül átköltöztek a szüleim Vadkertre, én még Nagyorosziban születtem, de az öcsém már Vadkerten.

Apám építette a postát, a kiskocsmát, malmot, községházát, csendőrlaktanyát, patikát, zsidótemplomot, magtárat, sőt a környéken más középületeket is.

Vadkertnek ez a megújulása tíz év alatt lezajlott, talán még annyi sem kellett hozzá. Orosziból jártak a kőművesek - ez is érdekes - Vadkerten nem volt kőműves.

Vadkert adta a segédmunkást és az állványozókat, ők országos hírűek voltak, Pesten is sokan dolgoztak. Vadkertnek egyébként nem volt akkor még autóbusz állomása, a földeken keresztül, Horpácson át mentek a nagyoroszi állomásra.

A többi szakmunkás mind-mind gyarmati volt. Apámat az egész megye ismerte, mert nemcsak Vadkerten, de máshol is dolgozott. A rétsági laktanya építésénél, Magos (Munk) Dezső jobb keze volt. Engem, mint diákot, nyáron a nagy építkezéseknél többször megfogadott az öreg Dezső bácsi, nagyon segített engem, igen szeretett, pláne, mikor a képzőművészetire bekerültem. Akkor is nála dolgoztam az építkezési irodán.

Lakásunk tele volt szerszámmal, szombaton délután volt a fizetés, az udvarunk fele megtelt emberekkel, akkor fizette az apám a kőműveseket, ácsokat, de a szakmunkások, a vízvezeték szerelők mind gyarmatiak voltak, velük mind külön tárgyalt.

Hogyan alakult az életük 1945 után?

A háború tönkre vágott sok mindent, de, szintúgy ami utána jött. 1948 után, mikor a nagy fordulat megtörtént, akkor bizony ezeknek a magán vállalkozó kisiparosoknak végük lett. Akkor jöttek a nagyon csúnya dolgok, apám majdnem belezavarodott.

Apám szerszámait, gerendáit, állványait az oroszok mind elvitték, az országúti, ipolyszögi hidak javításához használták, évekig nézhette az RI (Réti István) bevésett monogramot a hidak tartószerkezeteiben.

Ő szociáldemokrata volt, a szociáldemokraták független szabad iparosok gyülekezete volt akkor, mind önálló emberek, szakismerettel, külföldi kitekintéssel.

1951 táján rájött a kormány, hogy ezeket a magán, önálló kisiparosokat fel kell használni, akkor megtették őket a tsz-ekben, Ktsz-ekben munkavezetőkké. Vadkerten is megalakult egy nagy, kb. 80 tagú KIOSZ szervezet, annak apám lett vezetője.

A szövetkezet később leromlott, de erről nem is szeretek szívesen beszélni, mert apámnak nagyon sok keserűséget okozott. Jött a fiatal generáció, az öregeket kitúrták, szóval nagyon csúnya dolgok voltak. 72 éves korában még dolgozott, akkor megbetegedett, bár visszament, de 76 éves korában befejezte az aktív munkát. Nem kapott nyugdíjat, testvéremmel mi tartottuk el a családot, de később aztán kártalanították, kapott egy kis nyugdíjféleséget.

Édesanyám élete ilyen szempontból egyszerűbb, mert ő varrónő volt, de amikor már kezdtek a modernebb ruhák divatba jönni, abbahagyta a munkát.

10 évesen lett kosztos diák Balassagyarmaton, tehát elkerült a szülői házból. Emlékszik még erre az időre, mennyi volt a sarokban elmorzsolt könny, vagy a tanulás, tudomány jobban vonzotta annál, semhogy sokáig féljen az új környezettől?

Gyarmaton nagyon honvágyas voltam. Mindig, amikor ettünk, mindig bőgtem. Borzalmasan honvágyas voltam. De arra emlékszem, nagyon szerettem a rajz,- torna,- énekórákat, azokat, ahol tudtam érvényesülni.

Valahogy azonban, nem tudom igazán miért, de nem találtam itt meg akkor teljesen magam. Viszont barátaim voltak, mint például szegény Lotharidesz Miklós, most halt meg egyébként, vele egy padban ültem, vagy Czudor Sanyi a későbbi postaigazgató. Még a Mohai Sanyi járt velem, ő mozdonyvezető lett később. Mindannyian szertornászok voltunk, hát már csak hárman maradtunk.

A kosztos diákságomra visszatérve, Papócsi postamesteréknél, pontosabban távirdai vonalfelvigyázónál laktam a postaudvarban. Hátul volt a postamesteri lakás, ott laktam náluk, nagyon aranyos emberek voltak. Később Szabó órásékhoz kerültem, Szabó Géza bácsinak a Patvarci utcában volt egy órásüzlete. Azért is mentem oda, mert ott sok fiatal volt, lányok, fiúk, a postaudvarban meg egyedül voltam, illetve pontosítok, a Kiszeli Bandi volt az ottani barátom. Róla is írni kellene egyszer, világhírű zongorista lett Amerikában. Készült hozzám, volt nálam 2-3 éve. Akartunk írni egy könyvet közösen, de aztán meghalt. Édesapja a népbank igazgatója volt.

De azért úgy istenigazából itt Gyarmaton nem tudtam kinyílni. Oldott ezen a KIE, a Keresztyény Ifjúsági Egylet, a cserkészet, amit imádtam, hiszen ott nagyon jó szellem volt. Nem tudom, hogy a mostani cserkészet milyen, de én az akkorit nagyon szerettem. Tehát a cserkészet, a szertorna, rajzkör, énekkar, ezeket igen kedveltem.

Rajztanárom, akinek nagyon-nagyon sokat köszönhetek, zsidó ember volt, Martos Zsigmond. Elsőben hármast adott rajzból, mert lélektelen dolgokkal kellett az órán foglalkozni, motívumokat rajzolni. Nem szerettem. Aztán másodikban kitett egy élesztős dobozt az asztalra és azt mondta, nem szólok egy szót sem, ezt rajzoljátok le. S a dobozt ferdén rátette egy másik tetejére. Éppen rajzolok, egyszer csak azt vettem észre, hogy behívta a másik rajztanárt, megálltak mögöttem. Azt mondja Martos tanár úr:

- Nézd ahogy rajzol, jól érzi a perspektívát.

Én ösztönösen megéreztem ezt a perspektivikus skurcot. Odavolt, mutogatta, attól kezdve kedvence lettem, nagyon sokat segített nekem. Szegény Auschwitzban halt meg, éppúgy, mint a tanítóképzős rajztanárom.

A II. világháború Érsekujvárban, a karpaszományosok kiképzőtáborában 1944-ben kezdődik Réti Zoltán számára, de ennél kalandosabban folytatódik Németországban.

Feltalálja magát, portréfestést vállal, de Bajorországban hirtelen elfogja a honvágy és hazatér. Szép színes egek vannak mifelénk. – mondta egyszer magyarázatul.

Ugye sosem bánta meg ezt a döntését?

Nem. Sohasem, bár maradhattam volna. Akár orgonista lehettem volna, vagy festészetből megélhettem volna, kimehettem volna Amerikába is.

Nagyon honvágyas voltam ott is, bár mondták akkor, ne menj haza, mert neked neved van itt Münchenben. Az is jellemző, hogy a képeimre nem írtam rá, hogy Réti Zoltán, hanem azt, RéZol. A múltkor került a kezembe egy-két RéZol.

Nem mertem ráírni a nevemet, mert mindenki azt mondta, ne írd rá, mert ezt figyelik, és ha hazamész, le fognak csukni. Volt benne valami, mert nem dicsekedtem itthon, hogy kint rengeteg, több száz képem maradt. Főleg portré, én ebből éltem és nem rosszul. Arra utólag jólesik gondolni, hogy nagyon sok magyar gyereken tudtam segíteni. Voltak, akik kimondottan éheztek is.

Divatba jöttem, elterjedt, van egy ungarische künstler, velem csináltattak portrékat. Családokhoz jártam, két-három hétig maradva, rendszerint a papa fogságban volt, de otthon maradt a mama, egy-két-három gyerek, róluk csináltam portrékat. Volt egy akvarell felszerelésem, a portréfestésből jól megéltem.

De anekdotázok még a háború körüli német élményekből.

Mikor öten elhatároztuk, hogy megszökünk a hadifogságból, Westpfaliából, akkor a képeim révén - mert a korrupció mindenütt létezik - szereztem elbocsátó engedélyt. Volt egy angol őr, akinek nagyon tetszettek a képeim, kérte, adjak belőlük. Mondtam, adok, lefestelek téged, ha szerzel nekem elbocsátó papírt.

Megcsináltam a portréját, ő az irodában üres ívekre kitöltötte mindenkinek a nevét, ráütötte a pecsétet is, hamis papírt adott, és azzal szöktünk meg. Ez ugye nem volt iktatva, ha valakit elkaptak, akkor egy pillanat alatt telefonon leellenőrizhették. Nagyon izgalmas volt, és majdnem ráfizettünk. Kölnben volt a határ, Nyugatra attól angolok, keletre meg amerikaiak. A szűrés a kölni állomáson volt, zsúfolásig tele volt a kölni váróterem. Ekkor valaki elkiáltotta magát magyarul: magyarok, elbújni, ellenőrzés jön.

Mindenkitől kérték a papírt, mi öten tudtuk, hogy papírunk nem teljesen legális, féltünk, mert lecsukták azokat, akik lebuktak.

A lélekjelenlét segített, ott ült két kofaasszony hosszú szoknyában, mondom németül az egyik asszonynak, engedje meg, hogy a szoknyája alá bújjak.

-Miért???

Mondtam, hogy jön az ellenőr. Rögtön tudta, hogy miről van szó, fölhajtotta a szoknyáját, és rám borította. Jöttek, őt is ellenőrizték, én meg lent voltam a szoknya alatt. Izgalmas dolog volt.

Borzasztó volt, mikor valakit elkaptak, még háború után is leültették őket.

Münchenről még annyit, hogy ez a város nekem rengeteg élményt adott.

München Németország egyik legműveltebb városa, képzőművészetileg, zeneileg kimagasló volt, a háborús idők ellenére rengeteg hangversenyre eljuthattam. Volt pénzem, a környéket bejártuk, így a Zugspitze-re is eljutottunk, öten együtt mentünk mindenhova. Az egyik barátom fantasztikus kártyás volt, azzal szerezte a pénzt. Este azt mondja, ma ennyit és ennyit nyertem. Mindenki valamit csinált, nekem volt a legkönnyebb dolgom, mert én festettem.

A hazajutás sem volt egyszerű. Azt nagyon kevesen tudják, hogy Bajorországban volt egy átvizsgáló állomás, Pocking. Mindenki, aki szabályos irat nélkül élt nyugaton, annak Pockingon át kellett menni. De az ottani állomáson azt szűrték, valaki nem csinált-e disznóságot Nyugaton. Mi egy hónapig voltunk ott, onnan jöttünk haza. Sok minden elmúlik úgy, hogy nem marad meg az emlékezésben, ez a pockingi szűrőállomás is olyan, gondolj bele, hogy a II. világháború után nyugatról, keletre tartó összes katona megfordult ott.

Hány féle élet?

1946-ban patvarci és szűgyi evangélikus énekkari találkozó felkészítésére kérték, kórusokat alakít, de csak úgy vállalja, ha a belépés más felekezetieknek is lehetséges.

Már ekkor az ökumené jegyében gondolkodott, pedig ettől még az akkori egyházpolitika is igen messze volt. Hívő és vallását gyakorló ember, de közismert Önről, hogy vallásilag mennyire befogadó.

Ez egy kedves dolog, jó emlék.

Már elintéztem Pesten, hogy a Képzőművészeti Főiskolát folytatom, megvoltak a papírjaim, visszavettek, egy probléma volt, hogy a kollégiumunk megszűnt, ahol kedvezményes voltam.

Amikor bejöttem Gyarmatra, találkoztam a szűgyi evangélikus lelkésszel, aki valamikor tanított engem hittanra Vadkerten.

Azt mondja:

- Zolikám, hallom, most jöttél haza. Nincs kedved tanítani, Patvarcon megüresedett a kántori állás, gondolkozz rajta.

Amikor fölmentem Pestre jobban szétnézni, látom, ezért is fizetni, azért is fizetni, a szüleim is rossz helyzetben voltak a háború után, öcsémet taníttatni kellett Miskolcon, rájöttem, jobb, ha elfogadom a felkérést. De az nem volt olyan egyszerű, mert pályázni kellett. Országos pályázatot adtak ki Patvarcra, nyolcan meg is jelentek, mindenkinek kellett orgonálni, de végül engem választottak. Így kerültem Patvarcra, gyönyörű négy évet töltöttem ott.

A mai világban furcsa, de akkor még jelentősége volt, hogy melyik falu milyen vallású. Érsekvadkert katolikus, Patvarcon evangélikusok és katolikusok is voltak.

A régi patvarciak tudhatják, de most már alig él valaki közülük, akkor bizony elég komoly veszekedésekkel, pörösködésekkel járó vallási nézeteltérések voltak a faluban.

Mikor közölték, hogy engem megválasztottak, kértem, hogy az egyházi vezetőség jöjjön össze, nyilatkozatot akarok tenni. Mondtam, egy kikötésem van, nem akarok különbséget tenni evangélikus és katolikus között, csináljunk közös énekkart. Ha maguknak ez nem tetszik, akkor én már itt sem vagyok. Belementek. Nem akarták a környéken elhinni, hogy ezt sikerült elérnem.

A kórusra felfigyeltek, a Rádió felvette a szereplésünket, még lettek volna további terveim, de bejött az 1948-as nagy fordulat, ami aztán mindent elrontott. A 1948-as magyarországi fordulat Balassagyarmatnak is olyan volt, mint kis Mohács. Elmondani nem lehet. Még most se beszélnek róla őszintén az emberek. Még most is élnek sokan olyanok, akik ebben érintettek.

Sikerei, eredményei Balassagyarmathoz kötődnek: kórus, zeneiskola létrehozása, tanítóképző, festészet, kiállítások, tanítás, könyvek. Ha elfáradt, ha megnyugvás kellett, mihez nyúlt először: könyv, zene, ecset?

Szerencsére mindig volt mihez fognom, vagy éppen vigasztalódnom, ha úgy tetszik.

Most már aktív zenei közreműködést nem igen vállalok. Ez előtt 10 évvel még én vezettem az evangélikus énekkart, de most már inkább csak festek és magamnak muzsikálok. Én, aki mindig fáradhatatlan voltam, mindig mozogtam, mindig csináltam valamit, most már megérzem, hogy 90 felé járok. Pliniusnak, Nagy Sándor udvari festőjének volt egy mondása: nulla dies sine linea, szabadon, egy nap se teljen el munka nélkül. Ezt ezután is szeretném betartani. Mindennap legalább egy sort leírni, vonalat megrajzolni.

Rózsavölgyi Márk, a magyar csárdás zene kiemelkedő alakja életútjának felkutatása kizárólag az Ön érdeme.

A kis Nógrád, amit úgy lenéztek, mert azért valóban elmaradott térség volt, de megfeledkeztek arról, hogy Nógrád adta Madách Imrét, Mikszáth Kálmánt és Nógrád adta Rózsavölgyi Márkot is.

Nógrád megye nem tudott okosan gazdálkodni az értékeivel.

Amikor gimnáziumba jártam, nem is hallottam a nevét, pedig az első magyar csárdásnak a megalkotója Rózsavölgyi Márk.

Ha megnézzük a Borovszky féle Magyarország vármegyéi című alapműnek Nógrád megyéről szóló kiadását, abban a zenéről írott részt, ott az szerepel: Rózsavölgyi Márk Balassagyarmaton született, zenei képessége és tehetsége nem állt arányban sikereivel. Úgy írnak róla, hogy Rózsavölgyit jobban dicsérték, mint ahogy megérdemelte volna. Pedig Rózsavölgyi megérdemelte kiemelt helyét, sőt később a könyvemben kimutatom, Rózsavölgyi a magyar zenetörténetnek nagyobb alakja volt, mint ahogy elismerték. Erre a kutatásra kaptam Szabolcsi díjat nemrégen.

Azt azért megjegyzem, hogy Borovszky könyv szinte szóról szóra idéz egy korábban, a cigányzenészekről megjelent könyvben Rózsavölgyiről írottakat, tehát az egyfajta életműítélet évtizedeken kísértett.

De tegyünk egy nagy fordulatot teljesen más irányba.

Ádám Tamás 1999-ben írja az Ipoly Hírnökben: Bár méltatlanul bánik Balassagyarmat ezzel a kiváló művésszel, de Réti Zoltán mégsem panaszkodik.

Egy művész életeleme az elismerés, szeretet és bizony volt olyan időszak is, amikor próbálták ellehetetleníteni, eltávolítani az oktatásból. Fedje fátyol a múltat, a krisztusi megbocsátás jegyében?

Voltak olyanok, akik azt hangoztatták, én túl szabadelvű vagyok, tény, okoztak kellemetlen helyzeteket, bár néha keményen visszacsaptam, szinte hihetetlen, hogyan mertem megcsinálni.

Nem minden esetben kifizetődő, ha az ember csak jó. Néha meg kell mutatni, hogy nem azért vagyok éppen ilyen, mert gyenge vagyok, hanem azért, mert nem szeretek háborúskodni.

Én sebezhető voltam, pártonkívüliként. Azt hitték, a párton kívülivel mindent meg lehet csinálni. Érdekes, engem a komoly pártemberek védtek meg, mindig a magasabb polcokról.

- Veletek szemben én annyival vagyok előnyben, hogy nekem van kántori oklevelem, -mondtam néha. Ha engem kirúgtok, elmegyek bármelyik faluba kántornak. Még több fizetésem is lenne, mint tanárként.

Lehet, hogy sok mindenben szerencsém is volt.

A feleségem evangélikus papnak a lánya. 1954-ben, amikor még komoly volt a helyzet, meg mertem csinálni, hogy elvettem egy paplányt feleségül. Nem akarták elhinni. A legjobb barátom mondta, meg vagy te őrülve? Egy papnak a lányát? Most egy párttitkár lányát kell elvenni.

Az esküvőnk 1954 tavaszán történt és azon a tavaszon kaptam kiváló pedagógusi elismerést.

Följebb, Pestről már másképp nézték ezeket a kérdéseket. Pesten azt nézték, hogy én országosan mit érek.

Legyél nyugodtan, mi melletted vagyunk - mondták, persze ha kenyértörésre került volna sor, a pestiek nem tudtak volna megvédeni. Mindig hangsúlyozták, mi téged megvédünk országosan, de ha helyi probléma van veled, nem tudunk segíteni.

Tény, hogy voltak olykor támadások ellenem, de azt nyugodt szívvel mondhatom, komoly helyeken mindenütt megvédtek.

Bocsásd meg Úristen c. akvarelljén a keresztre feszített Krisztus előtt álló, fejét, szemét eltakaró Balassi Bálintot ábrázolja, amint világi bűneire eszmél. Voltak-e a művésznek, ha nem is bűnei, de tévedései, amit már akkori fejjel is nehezen vállalt?

Biztos voltak tévedéseim, de talán olyan, amit szívből meg kellene bánnom, olyan nem. Viszont voltak helyzeteim, amelyeknek következményei lehettek volna.

A háború utolsó előtti napján komolyabb összetűzésbe keveredtem egy szakaszvezetővel.

Akkor, amikor már rangban elméletileg felette álltam, viszont de facto ő volt a szakaszvezető, kiadott egy feladatot, ami abszolút felesleges volt.

Mondom neki:

- Ember, fogságba fogunk esni pár óra múlva, maga meg ilyennel foglalkozik?

Irtózatos mérges voltam, elkezdett szemtelenkedni, meg akart ütni. A kezemben volt a balta, persze nem ütöttem volna agyon, de az egyik barátom kivette a kezemből, mert féltett.

Nagyon keményen vissza tudtam vágni, ha éreztem, igazam van, nem érdekelt a következmény.

A másik eset már itthon történt, jóval később, nem kevésbé nyugodt időkben, 1953 körül. Szépen működött az énekkarom a tanítóképzőben. Megyei ünnepségre készültünk, május 1-re. Mivel az én énekkaromnak jó híre volt a megyében, Salgótarjánba hívtak bennünket, ami Gyarmatnak nagy kitüntetés volt, hogy a tanítóképző kórusa nyitja meg a jeles ünnepséget.

Az ukáz úgy szólt, hogy a felvonuláson mi haladunk elől, a végén felmegyünk a dobogóra és énekelünk.

Egy órát gyalogoljunk, lassan, amiben nagyon jól ki lehet fáradni és egy fáradt énekkarral menjek fel a dobogóra és énekeljünk a nagy tömeg előtt? Akinek ilyen eszébe jut, annak fogalma sincs, hogyan mennek a dolgok. Az énekkart pihentetni szokták a fellépés előtt, de a pártbizottság másként képzelte.

Tudod, mit csináltam?

Felálltam és otthagytam őket. Képzeld el, az 1950-es években! Szegény Patus Béla volt a művelődési osztályvezető, rohant le.

- Zoli, gyere vissza, mert véged lesz!

- Nem érdekel, mondd meg, nem érdekel! Örüljetek, hogy nem megyek vissza!

Nem mentem vissza. Másnap reggel szólt a telefon Tarjánból.

- Hallottuk Réti elvtárs a vitát. Igaza van! Legyen nyugodt, elfogadjuk, majd másképp megoldjuk.

Azt szoktam mindig mondani, az ember falnak nem mehet neki, de én éreztem, hogy mi lehet? Semmi nem lehet. Legfeljebb kapok egy fegyelmit.

Vagy kántortanító lesz!

Igen, vagy festek. De újra csak azt mondhatom, nekem inkább több volt a támogatóm. Többen és sokszor kiálltak mellettem.

A barátokra támaszkodhattam, a legjobb kapcsolatban kollégámmal, Farkas Andrással voltam. Együtt tanultunk a képzőművészetin, majd a tanítóképzőben ő volt a rajztanár.

Bandival nagyon sokat jártunk festeni, kirándulni. Nekem volt motorbiciklim, az egész megyét bejártuk. Ez egy aranyos kis Mátra motorkerékpár volt, alig 50 köbcentis. Nemcsak mi, a rendőrök is tartottak tőle, nem csuklik-e össze két felnőtt alatt.

Ha jól emlékszem, egyszer beszélt arról, hogy bizony külföldre is csábítgatták és nem a háború körüli időkben. Honnan jött a szirénhang?

Mehettem volna, maradhattam volna Nyugaton, de ez föl sem merült bennem, mert én Magyarországot nem akartam elhagyni soha. Ahogy mondtam, honvágyas voltam mindig. Magyarországon is több helyre hívtak, szegény feleségem inkább szívesebben ment volna, de én nem akartam. Nekem már maradjon meg Gyarmat, Nógrád, Vadkert, Nagyoroszi, Patvarc, Csesztve.

Tájképei zenét, harmóniát sugároznak, de sok portréjának tekintetét bizony nehéz viszonozni. Benne látom a mindennapok gyötrődését, a munkában meghajlott derekú, viszont lélekben meg nem tört nógrádi embert is. Ha ma festené meg a nógrádi embert, hogyan vezetné ecsetét?

Most hogyan? Azt hiszem őszintén, mint ahogy mindig. Viszont mostanában a sorozatok, a könyveim kötnek le. De örülök, hogy észrevetted a harmóniát, a szándékot. Persze a mindennapok gyötrődése még ma is áll.

Ami a mai kor festészetet illeti, van olyan mai irányzat vagy művész amivel/akivel szimpatizál?

Voltak és még azért vannak is, de igyekeztem mindig a magam útját járni.

Most már naprakészen nem figyelem az irányokat, de a Művészet c. folyóirat még jár, talán egyedüliként vagyok Gyarmaton, aki erre előfizet, legalábbis a postásunk szerint.

De egyre inkább idegenkedem a laptól, vagyis inkább attól, ami a művészetet formálja.

Kevés plasztikusabb, a néphez, hagyományhoz, hazához ragaszkodó önvallomást olvastam bárkitől is, mint a 2005-ben kiadott albumában írottat. Csak egy gondolatot idézek ezek közül:

Megtanultam, hogy a tegnapokat nem szabad elfelejteni és a leejtett kenyérkét meg kell csókolni.

A ma emberének jobbára sikerült ezt a két veretes aranyigazságot, vagy inkább kötelességet elfelejteni. Nem keseríti ez el?

Más ma a világ.

Estefelé sokat beszélgetünk a feleségemmel. Gyakran felidézzük, hogy mit változott gyerekkorunk óta az élet. Akkor, ha egy repülőgép jött, az egész város kiment és nézte, ott megy egy repülő.

Nagyon megváltozott minden, őrületesen megváltozott. Most már elemezni tudják a fényeken keresztül, hogy a naprendszeren kívüli bolygónak milyen a vegyi összetétele. Amikor én gimnáziumba jártam a vízről csak annyit tudtunk, hogy H₂O, de tovább nem bontottuk.

Mindig azt szokták mondani, a tudomány fejlődik. Feltalálnak újabb dolgokat, anyagokat tudnak elemezni. De a művészet, az nem fejlődik, az változik. Egy fejet egy egyiptomi ember ugyanúgy meg tudott festeni, mint ma Budapesten. Az ízlés, az változik, de azt nem szeretem, ha azt mondják, hogy a művészet fejlődik. A művészet nem fejlődik. Egy szép, egyszerűen megrajzolt ősemberi figura, az ugyanolyan művészi értékű, mint egy mai mű.

Persze az aranyigazságok elfeledése nagyon fáj.

Szegénység? Nekem azt ne mondja senki, hogy most nagyobb a szegénység, mint a 30-as évek elején.

Az a mélyszegénység, ami az én gyerekkoromban volt, most másképp létezik.

Egy sikeres és elismert ember, ha dicsérik, sokszor azzal fejezi be mondandóját: ez nem jöhetett volna létre, ha nincs mögöttem a feleségem, a családom.

Önről közismert, hogy példaszerű családi életet él, felesége szellemi társa is, hiszen festészeti életművét tartalmazó könyvében ő segédkezett. Esetleg még művészi hajlamai is voltak?

Ambíciók főleg zene-, és irodalomkutatásban, ezek gyűjtésében jellemzik.

Nekem nagyon sokat segített. Tiszta, szép gondolatai vannak, tárgyilagos, de kritikus munkatárs. Önzetlen segítő, következetes, okos, családot összefogó. Láthatod, valóban csak jót tudok róla mondani.

Családjában a zenét, művészeteket aktívan és sikeresen művelők veszik közre, lányai, vejei, unokái. Ez bizonyára elégedettséggel tölti el. Kritikus és szigorú apa, nagypapa vagy éppen annyira, ahogy pedagógusként ismertük?

Túlzottan nem lehetek kritikus, hiszem a családban, zenei téren, hangszeres tudásban némely unokám már túlszárnyalt.

Ők már egy más világban élnek, Dávid unokám például az ország egyik legjobb kamaraegyüttesének a tagja, bár elárulom, egyáltalán nem szeret szerepelni.

Tünde lányom a Szépművészeti Múzeum képrestaurátora. Számos, közismert képet mentett meg. Olajképeket, amelyekhez legalább 150 év körül már hozzá kell nyúlni, és kevesek merik ezt megtenni. Ebben ő nagyon megbecsült tagja a Szépművészeti Múzeumnak. A férje zenetanár, három gyerekük van, tanulnak, nyelvvizsgáznak.

Emőke lányom csellista, férje Kanyó András zenetanár, fuvolaművész, kamaramuzsikus, aki azzal is foglalkozik, hogy kamaraegyüttesekre ír át feldolgozásokat. Két gyermekük van, előbb említett Dávid zenekari művész, Pesten él, karmesteri vizsgája is van, Emese tanít.

Megjelenése, tartása, emlékezőtehetsége irigylésre, vagy inkább követésre méltó.

Verset olvas, ír, németül-magyarul, memorizál. Bizonyára gondolkozott rajta, miben látja ezt a szellemi frissességet. Akaraterejének, örökös tanulási vágyának?

Mit üzenne a ma fiatalságának, már 85 évvel a háta mögött?

Tanuljanak. Mindent. Olvassanak sokat. Figyeljenek mindent. Az életet, másokat, önmagukat. Szeressék az életet. Becsüljék meg. Tanuljanak nyelveket, jó zenét, nézzenek jó képeket és ha tehetik, járjanak hangversenytermekbe, múzeumokba és hallgassanak tudományos előadásokat. Egy jó iskola ebből sok mindent tud nyújtani. Egy általam elképzelt jó iskola. Most azt tapasztalom, hogy manapság a művészi nevelésre nem sok gondot fordítanak. A műalkotások, irodalmi művek szeretete az ember lényéből következik, így ismeretük nagyon fontos lenne.

2009. január