A figuralitás meg a két T

Nagydíjat (Grand Prix) nyert szobraival a múlt héten Cannes-ban Párkányi Raab Péter. Az elismerést tegnap vette át a francia városban. A tizedszer megrendezett Cannes-i Nemzetközi Képzőművészeti Kiállításon 28 országból 170 kiállító vett részt mintegy hatszáz művel. A kategóriák fölötti abszolút díjon kívül a közönségdíjat és Cannes város különdíját is elnyerő művész úgy látja: Magyarországon nem engedik szóhoz jutni a figurális művészeket, a klikkek a nemzetközi trendekre nem figyelve osztják a pénzt és a megrendelést, ezért annak, aki nem konceptuális műveket alkot, csak külföldön van esélye.

Párkányi Raab Péter rögtön három díjat nyert a cannes-i kiállításon
(Fotó: Hegedűs Márta)

– Budapestről nehéz eldönteni, mekkora súlya van egy ilyen kitüntetésnek. Melyik magyar díjhoz tudná hasonlítani a cannes-i elismerést?

– Egyikhez sem, Magyarországon nincs ilyen díj vagy fórum. Aki ma itthon nem felülről irányított művészetet csinál, azt nem engedik szóhoz jutni.

– Mit ért felülről irányított művészeten? Netán a minisztériumból, vagy a kuratóriumokból megmondják, hogy mit kell alkotni? Ez kevéssé valószínű.

– A rendszerváltás előtt létezett a három T (tűrt, tiltott, támogatott) rendszere. Akik anno a tűrt kategóriába estek a képzőművészetben, ma azt mondják, hogy ők voltak a tiltottak. Holott a tiltottak már meghaltak. Az anno tűrtek elhatározták: Magyarországon a figurális művészetnek nincs helye. Azóta három kormányváltás volt, tehát ez a jelenség nem a politikához, egyik vagy másik oldalhoz köthető, hanem klikkfüggő. A figurális művészek még arra sem kapnak lehetőséget, hogy kiállítsanak.

– Fehér László közismert festőművész. Sikeres, kiállít, holott figurális képeket fest.

– Talán a megfelelő pillanatban sikerült túllépnie ezen az egész klikkrendszeren. Az elismertsége lehetővé teszi, hogy azt csináljon, amit akar.

– Sokan vélik úgy a szakmából, hogy figurális műveket alkotni már nem lehet, nem érdemes, hiszen a figuralitás a reneszánszban, mondjuk Michelangelóval elérte a csúcspontját, majd meghaladta önmagát: figurális alkotásokkal a 21. században újat mondani nehéz.

– A reneszánsz óta eltelt néhány évszázad, és születtek azóta figurális remekművek. A mai korszaknak is megvan a kifejeznivalója, és a figuralitás ennek az egyik eszköze. Módszer, amivel gondolatokat tudok közölni. A magyarországi klikkrendszer viszont fél tőle, mint a tűztől.

– Miért félne? És miben nyilvánul meg ez a félelem?

– Azért, mert ha egymás mellé helyezek egy figurális alkotást és egy absztrakt művet, és nincs ott egy művészettörténész, aki elmagyarázza az absztrakt koncepciót, az egyik mű megszólal, a másikat magyarázni kell. Ma tíz emberből kilenc azt mondja Magyarországon, hogy nem ért a képzőművészethez. Így nem a közönség, hanem a szakma mondhatja meg, hogy mi a jó. Senki nem ért a művészethez, csak ők. Kényelmes dolog. Így ők oszthatják el azt a pénzt is, ami rendelkezésre áll.

– Ha valaki szemben áll a szakmával és a kritikusokkal, könnyen felvetődhet, hogy ennek az az oka, hogy nem elég kvalitásos, amit csinál, és innen az ellentét.

– Akkor még mindig elmehet külföldre, ahol, ha díjat kap, mégiscsak bizonyította, hogy kvalitásos. Az egész világ kezd visszafordulni a figurális művészethez. Magyarországon, ahogy lenni szokott, még legalább húsz év kell ahhoz, hogy ez bekövetkezzék. Annál is inkább, mert akik jelenleg a klikk tagjai, azoknak legalább húsz év kellene ahhoz, hogy újra megtanulják ezt a fajta művészetet.

– Milyen munkákkal nyert a cannes-i kiállításon?

– Nyolc szobrot vittem ki, kő- és bronzalkotásokat, köztük az Emberhajó, a Gondolkodó és a Csók sorozatból néhány művet.

– Hogyan dolgozik ma egy szobrász? Mindent maga csinál a tervtől a szoborig, vagy a végső formába öntést másra bízza?

– A nagy munkáknál a szoborkészítés csapatmunka, mivel nagyon lerövidültek a határidők. A három fázisból az alkotói munkát, a tervet a szobrász készíti, agyagból. Az agyagról leveszi a gipsz negatívot, ezt újra kiönti, ez a gipsz pozitív. Ez már szállítható, ezt vésik kőbe, vagy öntik ki bronzból a kőfaragók vagy a bronzöntők. Ha ínséges idők járnak, akkor viszont az egész munkát a szobrász végzi.

– Ön is pályázott a közelmúltban a veszprémi Brusznyai-emlékmű megvalósítására, amelynek ügye nagy port vert fel. Az ön pályázatát többen támogatták, mint Rajk Lászlóét, mégis ő nyert. Ehhez képest végül Melocco Miklós szobra áll a városban. Hogy történt ez az egész?

– Ennek a történetnek a kezdete is a rendszerváltásig nyúlik vissza. Az egyetlen szelet, ahol megtűrték a figurális művészetet, a köztéri szobrászat volt. A pohárban a veszprémi pályázat volt az utolsó csepp – itt derült ki, hogy a köztéren sem vagyunk már kívánatosak. Két pályázatot támogatott a képzőművészeti lektorátus, Trombitás Tamás absztrakt szobortervét és az én figurális tervemet. Az önkormányzat végül máshogy döntött: Rajk Lászlót bízta meg.

– Akkor hogy lett ebből Melocco-szobor? Ráadásul Melocco Miklós köztudottan figurális művész.

– Két külön ügyről van szó. Az önkormányzat pályázatot írt ki, míg egy másik alapítvány Meloccótól rendelt szobrot. Amikor kiderült, hogy Veszprémnek nem tett túl jót az önkormányzati pályázati ügy, hirtelen úgy döntöttek, hogy Rajké helyett Melocco szobrát állítják fel, akit azóta is támadnak miatta.

– Nemcsak ezért, hanem mert Radnóti Miklós egy verssorát szándékosan pontatlanul véste fel a műre. Erről mi a véleménye?

– Még nem alakult ki a véleményem.

– Azt mondja, hogy a figurális szobrászat egyre népszerűbb külföldön. Ez inkább Európára igaz, vagy világszerte így van? Hogy viszonyul hozzá Amerika?

– A figuralitás inkább világtrend. Ami Amerikát illeti, mindenevő, ott mindig is együtt élt a figurális és az absztrakt. A franciák közül Césart és a lengyel származású Mitorajt tudnám említeni, akiknek a munkáival kint találkoztam. Csodálkoztam: hogyhogy nem ismerem őket? Aztán rájöttem, hogy a világon mindenhol ismertek. Csak ide nem engedik be őket. Mert a határokat megnyitották, de a szellem határait nem.

– Másféle világtrend is körvonalazódik: egyre inkább átjárhatók a műfajok közti határok. A fotókiállításokon megjelent a videoinstalláció, egy izraeli művész pedig nemrég a szentendrei MűvészetMalom sajátos terét használta arra, hogy az épületben mintegy történeteket mondjon el a különféle szobrok elhelyezésével. És akkor még a performance-t vagy az internetet mint a művészet hordozóközegét nem is említettük. Megáll önmagában egy szobor ebben a világban?

– Egy szobor önmagában is megállja a helyét, mint mindig. Az nem baj, ha összemosódnak a műfajok, használni kell a mai lehetőségeket. Lehet, hogy Michelangelo is használta volna a videoinstallációt, ha már lett volna. Az a fontos: egyik irányzatnak sem azért kell lennie, hogy elpusztítsa a másikat. Önmagában kell jónak lennie egy alkotásnak, nem a "másik a rossz" viszonylatában.

Péntek Orsolya

(Megjelent a Magyar Hírlap 2008. június 11-ei számában)