Két kerékkel a Mont Blanc-on

Járt kedves olvasóink közül valaki a Mont Blanc-on?

Nekem még gondolatban sem sikerült, a számomra kilátástalan dolgok eleve reménytelenséggel töltenek el és bizonyára az emberiség azon többségéhez tartozom, akik hasonlóképpen vélekednek.

Pedig egy ilyen túra sok mindenre alkalmas lehetne.

Leginkább egy alapos önismeretre.

Arra, hogy megismerjük saját korlátainkat, tudunk-e felelősséget vállalni társainkért, ezért milyen áldozatot tudunk hozni, a kitűzött cél eléréséért pedig mennyit tudunk megtenni.

2007. január 12-én a balassagyarmati Mikszáth Kálmán Művelődési Központ teltházas előadótermében Szugyiczki Zsolt beszámolóját hallgatva, ezekből a kérdésekből sokra választ kaphattunk.

De nekem hiányérzetem volt.

Sosem fogom megfejteni az igazi titkot, hogyan vesz erőt, kitartást valaki egy ilyen úthoz. Sohasem, hiszen nem véletlenül tartozom a többséghez. Így nem juthatok ahhoz, ami Zsoltnak és társainak megadatott. A szenvedés, a kínkeserv, az életveszély mellett megismerhették azt, mit jelent, ha az ember fizikai teljesítőképességét meghazudtolva teljesít, milyen a természet igazi ereje és szépsége, milyen alázattal kell közeledni a természethez.

Szugyiczki Zsolt balassagyarmati határőr, Pernye Attila operatőr és Bérczi László, mikróbuszuk vezetője 2006. augusztus 20-án, a nevezetes égzengés napján indultak el Balassagyarmatról, hogy feljussanak Európa legmagasabb csúcsa, a Mont Blanc tetejére.

Már ez is különleges eseménynek nevezhető, hiszen kevés magyar, nemhogy nógrádi ember teljesített ilyen célt.

De az igazi kuriózumnak az tekinthető, hogy Zsolt kerékpárral jutott el a helyszínre, sőt az első olyan hegymászó volt, aki 4400 méteres magasságra jutott úgy, hogy saját hátizsákjába téve járművét, teljesítette a távot.

Semmi kétség, célja az volt, hogy a 4807 méteres csúcsra a Magellán kerékpárjával jusson fel, de 4400 méteren jól érzékelte, hogy a természetnél nincs erősebb, így az őserők, legalábbis a kerékpárnak, visszavonulót fújtak.

Zsolt lebilincselően érdekes és őszinte úti beszámolóját az Ipoly TV filmjével illusztrálta, így láthattuk, hogy az Ausztrián, Svájcon át vezető, 1400 km-es kerékpáros utat többségében eső és szél kísérte. Ami még megdöbbentőbb volt, kiderült, az emelkedőt tekinti igazi társának, a 30-40 km-es lejtmenetek nem tartoznak a kedvencei közé.

Az út során csak segítőkész emberekkel találkoztak, bár sátrukat mindig a lakott területen kívül, valahol a szabad ég alatt ütötték fel, ami azért valljuk be, nem tartozik a túlzottan tolerált dolgok közé a Lajtán túl. Szerencsésen túlélt egy 5 km-es alagúti menetet, a mellette elhúzó kamionokkal, sőt a túloldalon várakozó rendőrt is meggyőzte, hogy vállalkozása fontosabb lehet, mint holmi Kresz előírás.

Bár a túrára fizikailag jól felkészült, napi 80-100 km-es szlovákiai kerekes edzésekkel, és laza bemelegítésként körbefutotta a Zempléni hegységet is, de élesben azért más volt a helyzet.

Fejben dől el minden, vagy majdnem minden - mondta.

A hegyi betegség - ami oly sok helymászónak fejfájás, levertség, életuntság formájában kísérője - a jó akklimatizálódása miatt elkerülte.

A Mont Blanc lábához érve felcsatolta 45 kg-os hátizsákját, - persze kerékpár nélkül is 35 kg-ot nyomott volna a pakk -, mivel a sátrat, élelmiszert, tartozékokat a csúcs meghódításához vinni kellett.

A csúcsot nem támadjuk, hanem megmásszuk, alázattal - mondta Zsolt.

Hajnali 1 órakor indult Zsolt és Attila a csúcsra, a koromsötétséget csak a csillagok fénye törte meg. Szabad szemmel csak úgy lehetett megkülönböztetni, merre a horizont: ahol a fojtogató sötétség megszűnik és az égbolt csillagokkal hintve folytatódik.

A számos kihívás közül a legveszélyesebb a Grand Couloir-nak nevezett terület volt, ahol a jeges út mellett, még a kőlavinák is állandó kockázatot jelentettek.

A 4300 m-en álló, alumínium lemezekből tákolt menedékház Attila számára azonban valóságos menedéket jelentett, a csúcs meghódítása már bevallottan meghaladta erejét, a kimerültségtől és az egyre erőteljesebb hideg szél miatt nem vállalhatta a további utat.

Zsolt szerint, így is fantasztikus teljesítményt nyújtott, de az igazán embert próbáló út még lefelé menet várt rá.

Zsolt egyedül folytatta a mászást, 4400 méteren a 90-100 km-es szél többször ledöntötte lábáról, és a vitorlaként működő kerékpárja már olyan rizikó volt a további útjára, amelyet már nem vállalhatott.

A csúcsig vezető utat emberfeletti erőfeszítéssel tette meg, de a kiszélesedő gerincre érve a panoráma helyett köd várta. A fényképezője kioldóját tudta csak nyomkodni, hogy valami emléke legyen, így készült a hóval, jéggel borított önarcképe. Leindulás előtt elmondott még egy Miatyánkot, ebben bizonyára nagyobb volt a tisztelgés a mindség ura felé, mint segítségkérés szokásos imája, hogy egészségben lejusson a hegyről.

A lefelé vezető út legalább annyi kockázatot jelentett, mint a felfelé vezető.

Attilát nem találta a korábbi táborhelyükön, sok mindenre gondolt, amíg végre sikerült meglelni a végsőkig kimerült társát. Csákányát Attila már korábban elveszítette egy rossz mozdulatnál, így svéd hegymászók segítségével jutottak lejjebb és lejjebb. Mindketten többször kicsúsztak, Attilát a hátizsákjához erősített kötél mentette meg, Zsolt százezreket érő Nikon objektívje pedig az örök hó birodalmában végezte.

Végtelennel tűnő órák után jutottak le a már nagyobb biztonságot jelentő 3800 m-es táborba.

Attila egy újabb túrát nem fontolgat, de Zsoltot hallgatva nem lehet kétség, neki még számos expedíció van a fejében.

Arra a kérdésre, hogy eddigiek közül melyik volt a legnehezebb próbatétele, habozás nélkül a Fogarasi havasokat említette. Ekkor még nem rendelkezett alapos hegymászói ismeretekkel, a természet erői pedig megmutatták, mire számíthat, aki erősebbnek hiszi magát.

Viszont a Kaukázus marad a szívem csücske. - mondta.

Az előadás végén kimondatott az, ami az egész este mondanivalóján végigvonult. A legfontosabb az alázat, alázat a természet felé és a mindent elrendező Mindenható felé.

Nem kell hegymászónak lenni, hogy ezt elfogadjuk - mondta Zsolt, és ebben is egyetérthettünk vele.

Lejegyezte: Nagy László

(A fényképeket Szugyiczki Zsolt bocsátotta a rendelkezésünkre.)