MATÚZ GÁBOR

Matúz Gábor 1963-ban született Balassagyarmaton. Eredeti végzettségét tekintve esztergályos, később műtőssegéd képesítést szerzett. Hosszú időn keresztül kétkezi munkásként kereste a kenyerét. 1986-89 között a Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Akadémia hallgatója volt. Kommunikáció szakos diplomáját a Szegedi Tudományegyetem bölcsészettudományi karán szerezte. Nős, három leánygyermek édesapja.

Az 1980-as évek közepétől publikál rendszeresen. Főállású munkatársa volt a Képes 7, a Pesti Hírlap és a Magyar Demokrata c. lapoknak, közben írásai megjelentek - többek között - az Élet és Irodalomban, a Magyar Nemzetben, a Nők Lapjában.

Televíziózni az MTV délelőtti műsorainál és az Ablaknál kezdett. Rövid ideig dolgozott az RTL Klubnak (Fókusz), majd a Magyar Televízióhoz került szerkesztő-műsorvezetőként (A Hét, Éjjeli menedék, Gyorssegély - A szeretet negyedórája). Ezt követően a Demokrata Videó Televízió főszerkesztője lett, emellett tovább vezette és szerkesztette az újjáéledő Éjjeli menedéket. Jelenleg az Echo TV Napi Aktuális c. napi háttérműsorának, és a 2007 eleje óta ugyancsak az ezen a csatornán látható Éjjeli menedék szerkesztő-műsorvezetője (Az Éjjeli menedéket a kezdetektől együtt szerkeszti Siklósi Beatrixszal), közben filmeket készít, könyveket ír, mindezek mellett pedig irányítja a saját vállalkozásában létrehozott Közép-európai Média Intézetet.

2003-ban az akkor alakult KÖZszolga (Közszolgálati Műsorkészítők Szakszervezete) elnökévé választották, tisztségében négy évvel később megerősítették.

1999 - Ötödik évszak (elbeszélések / író),

2001 - Isten titkosszolgái (dokumentumfilm-sorozat / rendező-forgatókönyvíró),

2002 - Tűzhalál, 1969 (fikciós dokumentumfilm Bauer Sándorról, a magyarországi szovjet megszállás elleni tiltakozása jeléül önkéntes tűzhalált választó szakmunkás tanulóról / rendező-forgatókönyvíró),

2004 - Zsidógyilkosságok 1956-ban? (könyv az Éjjeli menedék megszüntetéséről / szerkesztő),

2004 - Az antifasiszta és a hungarista / Titkok a Magyar Televízióból (leleplező dokumentumok a Magyar Televízióban folytatott cenzúráról / szerkesztő),

2006 - Igazságot Magyarországnak! (dokumentumfilm a trianoni békediktátum 86. évfordulóján Versailles-ban megrendezett Kárpátia-koncertről és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom által szervezett tüntetésről / rendező-forgatókönyvíró, Siklósi Beatrixszal közösen),

2008 - Hóhér, vigyázz! (portréfilm Wittner Máriáról / rendező-forgatókönyvíró, Siklósi Beatrixszal közösen),

2009 - A legbátrabb város (dokumentum-játékfilm / Egy történet azokról, akik magyarok akartak maradni. Élve vagy holtan. / Civitas Fortissima - Balassagyarmat, 1919. január 29. / rendező-forgatókönyvíró-producer).

****************

A gyakorlat volt a tanító mesterem

Az önéletrajzodból tudtam meg, hogy esztergályosnak tanultál. Neked tetszett ez a szakma vagy ajánlotta valaki?

Édesapám esztergályos volt, az ő biztatására jelentkeztem a salgótarjáni Stromfeld Aurél Gépészeti és Gépgyártás-technológiai Szakközépiskolába.

Hangsúlyozod, hogy egy ideig kétkezi munkásként dolgoztál. Büszke vagy erre?

Se büszke nem vagyok arra, hogy jó néhány évig kétkezi munkásként dolgoztam, se nem szégyellem. Egyszerűen tényként kezelem, hozzátartozik az életemhez. Jó szívvel emlékezem vissza azokra az évekre, különösen a balassagyarmati kórházban műtőssegédként eltöltött időszakra.

Azért van egy sejtésem, hogy a szíved mélyén mindig úgynevezett értelmiségi státuszra vágytál.

Értelmiségi státuszra vágyni vajon mit jelent? Fiatal felnőtt éveimben megfordult a fejemben az íróság gondolata, hogy egyszer majd talán az írásaimból élek meg - novellákra, regényekre gondolok itt -, de aztán másként alakult. Mondhatni, hála Istennek, hiszen nagy valószínűség szerint nem tett volna jót az íróságnak, ha kenyérkereső foglalkozássá válik.

A nyolcvanas évek végén az újságírás kezdett vonzani. Volt köze ehhez a rendszerváltozásnak, vagy egyébként is ilyen irányba tájékozódtál volna?

Mindig is foglalkoztatott a bennünket körülvevő világ, de azt hiszem, hogy újságíró véletlenül lettem, már ha a Gondviselést nem számítom, mert nagy valószínűség szerint Ő már kezdetektől tudta, merre visz majd az utam. Mindenesetre egyszer csak azon vettem észre magam, a huszadik század vége felé, a nyolcvanas évek közepén valahogy úgy alakult, hogy a korábbi szimpla érdeklődést, külsős szemlélődést egy másfajta attitűd váltotta fel, kezdtem utánanézni egy-egy izgalmasabb témának, embernek, a tapasztalataimat, gondolataimat pedig lejegyzeteltem. Eleinte egyébként, sok más tollforgatóhoz hasonlóan a szépirodalommal próbálkoztam, hosszabb-rövidebb prózai írásaim jelentek meg különböző lapokban, és az elbeszélésekkel, novellákkal máig nem hagytam fel. Az idők során belekóstoltam a versírásba is, de nem igazán tudtam a közelébe férkőzni ennek a műfajnak.

A közelébe férkőztél viszont a filmes műfajnak. Ha jól tudom, készítettél három igazi mozifilmet is, bár - sajnos - kevés helyen mutatták be őket. A trianoni békekötésről szőlő film, a Wittner Mária-portré, a csehek kiverésének történetét feldolgozó Civitas Fortissima egyaránt a magyar történelmet viszi filmvászonra. Honnan származik a történelmi érdeklődésed?

Érdemes megjegyezni, hogy amikor mozifilmről beszélünk, akkor jellemzően játékfilmre gondol mindenki, és ha elfogadjuk ezt a terminológiát, akkor a Kárpátia együttesnek a trianoni békediktátum aláírásának nyolcvanhatodik évfordulóján Versailles-ban, az eredeti helyszínen megrendezett koncertjét, és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom ugyanarra a napra, ugyanoda szervezett tüntetését megörökítő Igazságot Magyarországnak!, valamint a Wittner Máriáról szóló Hóhér, vigyázz! - amelyeket egyébként Siklósi Beatrixszal közösen készítettünk - inkább a dokumentumfilmek kategóriájába tartozik, bár a visszajelzések alapján, bizonyos tekintetben mindkettő nagyon jól megélt (hatásos volt) filmvásznon is, köszönhetően annak, hogy nem ragaszkodtunk mereven a műfaji korlátokhoz.

Nem azzal kezdtünk neki egy-egy munkának, hogy na, akkor most készítünk egy dokumentumfilmet erről, vagy arról a témáról, egyszerűen arra gondoltunk, jó volna mozgóképekben megmutatni mindazt, ami foglalkoztat bennünket, ezért fért el a Hóhér, vigyázz!-ban Waszlavik László például, pedig a film ugye, alapvetően Wittner Máriáról szól. Igaz, a filmjeinket tényleg csak néhány moziban játszották, ennek ellenére az emberek - szerte az országban és a határon túl egyaránt - megtalálták a módját, hogy sokan együtt nézzék meg, akár az egyiket, akár a másikat, például művelődési házakban, vagy egyéb, közösségi célokat szolgáló helyeken.

Tavaly október 23.-án a szabad ég alatt, az Astoriánál vetítették a Hóhér, vigyázz!-t. Ott, ahol 2006-ban a rendőrök brutális kegyetlenséggel szétverték a forradalomra emlékezőket.

A legbátrabb város annyiban különbözik a Trianon- és a Wittner-filmektől, hogy az elkészítésük során a klasszikusabb és újszerűbb dokumentarista megoldások mellett játékfilmes eszközöket is alkalmaztam, ily módon tehát ez utóbbi közelebb áll a fentebbi definíciónak megfelelő mozifilmhez, de teljes egészében mégsem az. A csehkiverés történetének mozgóképesítésében amúgy egy fiatal filmes csapat, a Dextramedia volt a segítségemre. Moys Zoltán, Schödl Dávid és Vándor Attila neve fémjelzi ezt a kimondottan tehetséges, és meglátásom szerint komoly szakmai jövő előtt álló társaságot. Amint bizton állítható az is, hogy a narrátor Szersén Gyula és a zeneszerző Bükki Bence nélkül szintúgy sokkal nehezebb dolgom lett volna. Rajtuk kívül természetesen mindenki, aki valamilyen szerepet vállalt a filmben - az öltöztetőtől a színészig, és most hadd ne kezdjek névsorolvasásba -, része van abban, hogy az A legbátrabb város elkészülhetett. Mindezt csak azért tartom fontosnak minden alkalommal elmondani, amikor lehetőségem van rá - aztán vagy benne marad az interjúban, vagy nem, ez már az újságírói, szerkesztői szuverenitás körébe tartozó döntés -, mert ugyan gyakorta a rendező jegyzi a filmeket, róla ismerszik meg az alkotás, de a filmkészítés csapatmunka.

Köszönöm, hogy tisztáztad a filmes kategóriákat, a laikus néző fejében nem állnak így hadrendben a definíciók.

De volt még egy, a történelmi érdeklődésedre vonatkozó kérdésem.

Az igazat megvallva, fogalmam sincs, honnan származik a történelem iránti érdeklődésem. Amennyire képes vagyok visszaemlékezni, mindig is vonzottak a múlt eseményei. Rengeteg mindent összeolvastam életem során, s az olvasmányaim jelentős része historiográfiai tárgyú munka volt. Kezdetben jobbára regény formájában fogyasztottam a történelmet, aztán egyre inkább a dokumentumok, visszaemlékezések felé fordult az érdeklődésem.

Ezúton szeretném kifejezni az elismerésem: tudomásom szerint nem tanultál filmrendezést, mégis élvezhető és színvonalas munkákat készítettél.

Köszönjük.

Nagyon nehéz lehet összehozni egy filmet, kezdve a pénz felhajtásától a közreműködők kiválasztásán és mozgatásán át a mindenféle utómunkálatokig. Hogyan tanultál bele? Melyik a legkeményebb része a dolognak?

Technikai értelemben valóban nem könnyű összehozni egy filmet. Minden fázisának megvan a maga nehézsége, de ezzel együtt a szépsége is. Pénzt szerezni, különösen a mai időkben, talán a leginkább emberpróbáló. Telefonálás és levélírás százszámra, ezek egy csekélyke hányadát személyes találkozások követik, amelyek aztán a készülő munka szempontjából vagy sikeresnek minősíthetők, vagy nem. Valamennyi pénzt mindig össze lehet szedni, hiszen az emberek segítőkészek. Ha nem nekem adnak, nem ahhoz a produkcióhoz, amit én készítek, amihez valamilyen formában közöm van, akkor adnak másnak, ebben bizonyos vagyok. Már több mint tíz éve annak, hogy az első tapasztalatokat megszereztem ezen a területen. Először Jobbágy Károly Amerika poétaszárnyon, majd Görög Imre - sajnos már posztumusz -, Túl az én időmön c. kötetének megjelentetésében segíthettem.

Kívülálló számára sokszor tűnhet értelmetlen, sziszifuszi munkának - mi több, erőlködésnek, sőt kuncsorgásnak, koldulásnak, vélhetően időnként ez is, az is, amaz is -, de bizonyos, hogy fölöttébb tanulságos, és a végeredményt tekintve, általában véve mégiscsak eredményes.

Valóban nem iskolai keretek között tanult szakmám a filmezés - miként az újságírás sem, függetlenül attól, hogy kommunikáció szakos diplomám van, ami természetesen nem haszontalan, de önmagában kevés lenne -, a gyakorlat volt a tanítómesterem, autodidakta módon képeztem magam, s jöttem bele annyira-amennyire. A filmes világhoz annál közelebb, mint bármelyik átlagnéző, egykori katonacimborám, M. Kiss Csaba révén kerültem, még a kilencvenes évek közepén. Ő ajánlotta, hogy készítsek kisebb-nagyobb riportokat először a Magyar Televíziónak, majd az akkoriban induló RTL Klubnak. Néhány évvel később, első - és eleddig utolsó - novelláskötetem megjelenésének apropóján találkoztam Siklósi Beatrixszal, aki először csak arra biztatott, hogy forgassak néhány anyagot az általa jegyzett Magyar Szalon című műsornak, majd amikor megbízták az A Hét főszerkesztésével, felvetette, nem volna-e kedvem kipróbálni magam műsorvezetőként.

Miért ne?, - gondoltam, bár korábban még csak érintőlegesen sem fordult meg a fejemben, hogy a képernyőn keressem meg a kenyerem. Több potenciális jelölttel készítettek próbafelvételeket, aminek eredményeképpen, pár hónapnyi külsőzés után állást kaptam a Magyar Televízióban. Ahogy telt az idő, egyre több embert ismertem meg, s ezek egy részéről kiderült, hogy jól tudunk együtt dolgozni. Fokozatosan, szinte észrevétlenül jutottam el oda, hogy önállóan vágjak bele egy nagyfilmbe. A filmkészítés nagyrészt azon múlik, hogy a rendező, a producer képes-e megtalálni a megfelelő embereket egy-egy posztra.

Miért van az, hogy ezekkel a filmekkel olyan nehéz betörni a mozis piacra?

Többféle válasz adható erre a kérdésre, s hogy melyik lehet a jó, igazából nem tudom, inkább csak sejtéseim vannak. Az egyik lehetőség, hogy talán nem jók azok a filmek, amikre utalsz. Lehet azon vitatkozni persze, hogy mi a jó és mi a nem jó, mennyiben esztétikai, üzleti vagy éppen politikai kategória a jó-ság és a nem jó-ság, de egy mozi tulajdonosának, üzemeltetőjének kényszerítő kötelessége döntést hozni minden egyes eléje kerülő alkotás esetében arról, bemutatja-e vagy sem.

A másik lehetséges felelet, hogy jók ugyan a filmek, de jómagam mondjuk nem értek a forgalmazáshoz, a marketinghez, a filmforgalmazással foglalkozó cégeknél pedig már eleve falakba ütközöm - ebben az esetben szintén érdemes feltenni a kérdést, hogy vajon Miért? -s a mozisokhoz el sem jut a híre sok olyan filmnek, amiket amúgy játszanának.

Aztán elképzelhető az a válasz a kérdésedre, hogy azért olyan nehéz betörni ezekkel a filmekkel a mozis piacra, mert jobbára olyanok tartják a kezükben a médiapiacnak ezt a szegmensét is, akik foggal-körömmel harcolnak minden ellen, ami nem a szájuk íze szerint való. És a csatákat rendszerint ők nyerik. Hivatalosan néha indokolják - vagy talán precízebb az a megfogalmazás, hogy magyarázzák -, miért nem tűzik műsorra ezt vagy azt a filmet, s ilyenkor előszeretettel hivatkoznak a piacra, mondván, nincs igény teszem azt a Hóhér, vigyázz!-ra, számukra viszont elsőrendű szempont a profit, legyek tehát megértéssel. Az ember pedig megértéssel van - annak ellenére, hogy magam nem hiszek a piac mindenhatóságában -, ami aztán valami ambivalens érzéssé transzformálódik, miután szembesül azzal, hogy olyan filmek kapnak lehetőséget a bizonyításra, kerülnek a közönség elé, amelyeket aztán a kutya nem néz meg. Ennyit az üzleti megfontolásokról.

Előfordul aztán az is, amiről hivatalosan senki nem beszél, hogy egész egyszerűen valamely politikai érdeknek, az aktuálisan regnáló kormányzatnak való megfelelési kényszer béklyóz meg valakit, akinek pedig lehetősége volna fórumot teremteni egy-egy, a hatalom szemszögéből nézve valóban provokatív alkotás számára. Nem tartom különösebben szerencsésnek sem a pusztán közvetlen üzleti vagy akár politikai hozzáállást, a kettő keveredése pedig végképp nem kívánatos. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy tökéletes állapotok ezen a területen sem fognak uralkodni, merthogy a tökéletesség és a földi lét egymást kizáró fogalmak. Valamelyest bizonyára könnyebb, vagy legalábbis reménykeltőbb volna a helyzet, ha az elmúlt húsz évben sikerült volna kiépíteni egy másik hálózatot, ha már senki nem tudta rászorítani a kultúrát és az oktatást rendszerszinten több évtizede a hatalmukban tartókat arra, hogy hagyjanak fel az ízlésterrorral. Miközben azért nem teljesen reménytelen a helyzet, mert lassacskán csak kiépül egy új nyilvánosság, ami aztán bizonyos lehetőséget teremt az amúgy feledésre ítélni kívánt gondolatoknak, történeteknek, alkotóknak és alkotásoknak.

Konkrétan mire gondolsz, amikor új nyilvánosságot említesz?

Azokra a lap- és könyvkiadókra, filmes cégekre, különböző civil társulásokra - többek között -, amelyek/akik a főárammal szemben, mintegy dacolva azzal, egyrészt képesek voltak létrejönni, másrészt, ha időnként irtózatos erőfeszítések közepette is, de talpon tudtak maradni, s ezek talán alapját képezhetik majd annak a bizonyos másik hálózatnak, amiről az iméntiekben beszéltem. De említhetném éppenséggel a kultúrát szívügyüknek tekintő magánszemélyeket is. Egyébként valamiféle laza kapcsolódás már napjainkban is megfigyelhető ennek a születőben lévő új erőtérnek a különböző elemei között. Ugyan sok még a gyenge láncszem, esetleges, inkább csak napi szintű, s ritkábban stratégiai az együttműködés, de azért életképesnek tűnik az irány, az alulról szerveződés. Mindez persze nem volna lehetséges, s talán ez az igazán fontos, ha a közönség részéről nem lenne fogadókészség a hatalom által nem különösebben preferált, időnként szabályszerűen elnyomott művek és alkotások iránt.

Úgy tudom, Balassagyarmat városát Magyar Örökség-díjra terjesztetted elő. Kik ítélik ítélték meg ezt a kitüntető címet?

A Magyar Örökség-díj honlapján részletesen olvasható az elismerés közel másfél évtizedes története, de onnan idézve annyit mindenképpen érdemes elmondani, hogy a díjat Farkas Balázs, Fekete György és Makovecz Imre javaslatára a Magyarországért Alapítvány hozta létre 1995-ben, nyolc évvel később pedig a Magyar Örökség és Európa Egyesület vette át a díj gondozását. A bírálóbizottság elnöke 2000-ig, köztársasági elnökké történt megválasztásáig Mádl Ferenc volt, akit Hámori József követett a poszton. A bizottság a kiegyezés korától kezdődően a XX. század végéig terjedő időszak kiemelkedő, 1950 után sokszor feledésre ítélt alkotói, alkotásai, eseményei, intézményei, csoportjai közül választja ki a díjazottakat, akik, illetve amelyek hozzájárultak a magyar kultúra, gazdaság, sport, tudomány, egészében a magyar társadalom erkölcsi, szellemi és életminőségének felemeléséhez. Ezek együttesen alkotják a Magyarság Szellemi Múzeumát.

A Magyar Örökség-díj Bírálóbizottsága:

Elnök: Dr. Hámori József neurobiológus, agykutató Alelnök: Dr. Fekete György belsőépítész Tagok: Bakos István művelődéskutató Dr. Benkő Samu irodalomtörténész Dr. Dávid Katalin művészettörténész Dr. Gazda István tudománytörténész Dr. Hegedűs Miklós matematikus Jókai Anna író Juhász Judit újságíró Dr. Kelemenné Farkas Márta egyetemi oktató Németh Magda tanár Dr. Ódor László művelődéstörténész Dr. Pázmándi Gyula közgazdász Poprády Géza könyvtáros id. Dr. Rókusfalvy Pál pszichológus Dr. Roska Tamás villamosmérnök, infobionikus Dr. Schulek Ágoston testnevelő tanár Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök Sunyovszky Sylvia színművész Dr. Szakály Sándor történész Dr. Takács József neurobiológus, agykutató Dr. Tóthpál József kultúrakutató Dr. Varga Csaba jogtudós Veres-Kovács Attila református lelkipásztor Zelényiné Dr. Kováts Annamária nyelvész Dr. Zelnik József etnográfus, író

Ilyen beterjesztések esetében indoklást is várnak. Mi volt ez?

Röviden leírtam, hogy mi történt: 1919. január 29.-én a helybéli polgárok (vasutasok, iparosok, kereskedők, orvosok, tanárok, diákok) és a közelben állomásozó katonák néhány egysége kiverte Balassagyarmatról a várost két hét óta megszállva tartó cseh csapatokat. A honmentő akció jó néhány halálos áldozatot követelt, és sokan megsebesültek az összecsapásokban.

Az akkor alakulóban lévő csehszlovák állam antant parancsnokság alatt álló hadserege azzal a szándékkal lépte át a demarkációs vonalat (az Ipoly folyót), s foglalta el Nógrád vármegye székhelyét, hogy majdani határait még délebbre tolja - akár egészen a Vác-Gyöngyös-Miskolc-Sátoraljaújhely-vonalig -, s ezzel kész helyzet elé állítsa a nagyhatalmakat az első világháború utáni helyzetet rendezni szándékozó párizsi béketárgyalásokon. A civil kezdeményezésre létrejött, példaértékű városi összefogás azonban megakadályozta, hogy a cseh légió katonái hosszú távra berendezkedjenek az Ipoly bal partján. Önfeláldozó küzdelemben visszaszorították az ellenséget a folyó túloldalára, s ezzel megmentettek egy darabka Magyarországot a jövőnek. (tették ezt az akkori magyar (!) kormány behódolást sürgető felszólítása ellenére.)

A dicső emlékek mellett tehát máig kézzelfogható eredménye van a kiontott vérnek, ezt a győzelmet senki idegen hatalom nem írta felül, Balassagyarmat ma is Magyarország része. Ráadásul ez a diadal jótékonyan hatott a környék kisebb településeire, ahonnan a következő napokban ugyancsak sikerült elűzni a betolakodókat.

Az első világháborút követő néhány hónapban reális veszély volt az ország széthullása. A kisantant országai merész álmokat szövögettek, némely elképzelés gyakorlatilag már nem is számolt Magyarországgal. A csehek, a szerbek és a románok fantáziadúsabb politikusai és hadvezérei lényegében véve felosztották egymás között az ezer éves államot. Vágyaikat csak fokozta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után jó ideig szinte semmiféle szervezett, kormányszinten megfogalmazott ellenállással nem kellett számolniuk. Részben ennek köszönhetően aztán fittyet hánytak a nemzetközi megállapodásokra, semmibe vették a demarkációs vonalakat, államalapítói buzgalmukban színtiszta magyar helységek százait kebelezték be. Bátorította őket a győztes nagyhatalmaknak a legyőzöttekkel, különösképpen a magyarokkal szembeni lekezelő magatartása is. A nemzeti önrendelkezés wilsoni gondolata szépen hangzó idea maradt, a magyarság számára mindenképpen.

Szerte az országban sok helyütt történt kísérlet a hódítókkal való szembeszállásra, de tartós siker sehol nem koronázta az erőfeszítéseket. Felvidék cseh bekebelezése ellen is sok helyütt próbálkoztak meg fegyveres ellenállás szervezésével a túlnyomórészt magyarok által lakott országrész polgárai, nemritkán akár nemzetiségi hovatartozástól függetlenül, de ezek a vállalkozások - különböző okokra visszavezethetően - mindenhol kudarcba fulladtak. Kizárólag Balassagyarmaton járt sikerrel az összefogás. A trianoni békediktátum aláírását megelőzően csupán Nógrád vármegye székhelyét sikerült visszaszerezni fegyveres harcokban.

(Az Országgyűlés a 2005. évi XXXIX. törvényben hajtott fejet Balassagyarmat lakóinak és védőinek az 1919-es támadás idején a település hősies védelmében tanúsított bátor magatartása előtt, és a Legbátrabb Város, a Civitas Fortissima címet adományozta a városnak.)

Varga Mária

2009. szeptember