Dr. Leczki Lajos (1937)

Perőcsényben született. Szülei a továbbtanulása céljából Balassagyarmat mellett döntöttek, az általánost a Bajcsy iskolában, a gimnáziumot a Balassiban járja, itt érettségizik 1955-ben. Utána Budapestre kerül és a BME Vegyészmérnöki Kar műanyag szakán fejezi be egyetemi tanulmányait.

Évtizedekig a Villamosszigetelő és Műanyaggyárban dolgozik.

Jelenleg nyugdíjas. Két leánygyermeke van, háromszoros boldog nagyapa. Tuzson nyolc, Jutas hat, Zalán négy éves.

2005-ben a Püski kiadó gondozásában Magyarságról a magyarságnak címmel könyvet jelentet meg.

Angolból felsőfokú, németből középfokú nyelvvizsgája van

Feleségével Budapesten él, a Verecke-lépcső egyik 6 lakásos társasházában.

Ön Magyarságról a magyarságnak címmel könyvet írt, benne többek között a polgári oldalnak szóló feladatokkal, a magyarság megőrzéséhez javasolt célokkal.

2006. tavaszán választások voltak hazánkban.

Megkérdezem, ma hogyan érzi magát?

Lehető legrosszabbul. Kicsit fellengzősen mondhatnám, befelé folytak a könnyek hosszú ideig. Nem tudtam elképzelni, ha legalább egy kis arányban is, de ne győzzünk. Abban szinte biztos voltam, hogy kétharmados többség nem lesz meg, de ilyen gyalázatos szerepre, amire másodszor is kárhoztattak bennünket, nem gondoltam. De ez nem arra sarkall, hogy kényelmesen elnyújtózzék az ember a kanapén. Tenni, tenni kell, még többet, mint eddig. Eddig is ezt kellett volna, de most még inkább.

Hosszú út vezetett az említett könyv megjelenéséig, így jobb, ha az életút legelején kezdjük. Perőcsényben, egy börzsönyi faluban született, de az iskoláit már Balassagyarmaton járta. A Bajcsy-ban az általánost, a Balassiban a gimnáziumot. Mi vezette a családot a mai magyar-szlovák határ mellé?

Ami az ősöket illeti, szinte bizonyos, hogy a magyarságot nem csak megtizedelő, hanem megnegyedelő-megfelező, 150 éves török vendégség volt az észak-magyarországi letelepedés oka. Hogy mikor, s honnan, azt két okból kifolyólag sem tudom. Egyrészt: eddig sosem volt rá időm és energiám, hogy levéltárakban utána nézzek. Másrészt osztom Illyés Gyula véleményét, mi szerint nem az a fontos, hogy honnan jössz, hanem, hogy hová mész. A név hangzását tekintve lengyel eredetre gyanakszom, de az Ipoly-menti Bernece-Kemence-Perőcsény és az Ung-menti Berezna-Perecseny-Ókemence párhuzam alapján kárpátaljai gyökerek is elképzelhetők.

Az igazán mély gyökerek mindenesetre Perőcsényben kötődtek a dimbes-dombos, hegyvidéki talajhoz, ahol a felmenők évszázadokig éltek. A továbbtanulás távolabbi célját pedig korán eldöntötte az a korosztályhoz képest korai, erős érdeklődés az íráshoz-olvasáshoz és a növekvő vonzalom a történelmi-földrajzi és egyéb ismeretek iránt. A 10 éves kisdiák számára az ugrást az ismeretlenbe végül is Balassagyarmat jelentette, a Bajcsy-Zsilinszky-úti Általános Iskola és szállásadóként, kosztos diák minőségben egy Erdélyből menekült család.

1955-ben érettségizett, ekkor már Sztálin után vagyunk, viszont 1956 előtt. Mi érződött ekkor ezekben az időkben Önnek a történelmi viharokból? Hogyan élte meg a család és a diák ezeket az időket?

Elég nehéz visszaidézni és meghatározni az akkori évek lelkiállapotát és gondolkodásbeli változásait. Az biztos, hogy a cölöpverőként működő agitáció és az un. baloldali értékek gondolatvilága - a nyugati értelmiség jelentős részéhez hasonlóan - hatott az ifjúságra, s így ránk is. A gimnáziumi években az ifjú titán, s a szüleim között bizonyos kérdésekben vitára került sor. Ehhez szüleimnek a muníciót az élettapasztalat, benne a mindennapi tapasztalatok adták. A viták gyorsan halkultak, amikor észre kellett vennem, hogy a fényesre suvickolt baloldali elvek és a gyakorlat között milyen mély szakadék van. Ennek bizonyítékát 1956 adta, amikor kiderült, hogy a rendszer nem önjáró, csak szovjet mankókkal életképes.

Akkor már a Balassiban tanított a nagy generáció tanáraiból Szabó Károly, Versényi György, Dobó József és Németh Béla, aki az osztályfőnöke volt. Dobó József akkor már túl volt a recski vallatáson. Róla, kérem, meséljen egy kicsit bővebben!

Szinte kivétel nélkül szerettük. Férfias tartása, viselkedése nekünk, fiúknak példaképül szolgált. Neki elhittük, hogy nem a jegyekért, hanem az egészségünkért, az életünkért kell sportolnunk. Utólag úgy érzem, hogy szemünkben az Ép testben, ép lélek görög szellemiség megtestesítője volt. Néha mesélt a háborús élményeiről, elmondta, hogy életben maradását is a sportnak köszönhette. A későbbi megpróbáltatásairól, üldöztetéseiről csak később szereztünk tudomást.

Egyetemi kvalitású tanáraink közül szinte mindenkinek köszönhetünk valami fontosat. Valamit, amivel egyéniségünk kifejlődéséhez hozzájárult. Németh Béla osztályfőnökünknek a kötelességtudást, a pontosságot. Szász Lajos tanár úrnak a kristálytiszta logikát, a megvilágosító-megértető pedagógiához kapcsolódó igazságos osztályozást. Versényi György tanár úrnak az européer-magyar, polihisztor-szerű műveltséget. Szabó Károly tanár úrnak a csupa szív, szarkasztikus, figyelmet lekötő előadásmódot. Balanyi Mihály tanár úr a világos előadásmóddal, a gyakorlati érzék fejlesztésével tűnt ki.(Nekem különösen sokat jelentett ez a minta) Nem feledkezhetünk meg az angyali türelmű, anyásan szigorú Dohány tanárnőről, az apaian jóságos Szupkay tanár úrról, de az osztályteremben a szalonok levegőjét árasztó Bakó tanárnőről sem. Sugár György tanár úr nagy tudásához finom humor és lágy szigor párosult, Fitos tanár úr és az időnként helyettesítők is igazodtak a nagy elődökhöz.

Érettségi után elhagyja Balassagyarmatot és azóta is Budapesten él. Vegyészmérnök lett és végig hű maradt a szakmájához. Mindenben ilyen hűséges?

Igyekszem. Szerintem az emberi élet legfontosabb összetevői, keretei és játékszabályai közé tartozik a család, barátság, közösség, nemzet illetve becsület, szavahihetőség, hűség. Ezek nélkül az ősember kegyetlen világa köszönne vissza. Ezek nélkül nincs összetartozás tudat, nincs közös cél, nincs nemzet, nincs jövő. Jellemző, hogy a globalizmus fogyasztó-kérődző-élveteg világában ezekre nincs szükség.

42 évig a vegyiparban dolgozott. Szinte egy egész életet. Jó szakmát választott? Nem vonzotta a történelem vagy az irodalom?

Mindkettő vonzott, mégis kényszerpályára kerültem. Humán tagozatos osztály voltunk, s egyik osztálytárs-barátommal, Mucs Bélával a sokoldalú érdeklődés kiélésére alkalmas (népeket a magyarságról felvilágosító és összeboronáló) külügyi szakot céloztuk meg további padkoptatás céljából. A külügyi akadémia azonban 1954-ben megszűnt, s a korábbi mélyebb merítésű tapasztalatok alapján arra vettem az irányt, amerre a humán tárgyak még alkalmassá tehettek (ábrázoló geometriát pl. mi nem tanultunk) olyan foglalkozás űzésére, amely a politikától viszonylag független. A választás a vegyészmérnöki szakra esett, s hála gyarmati tanáraimnak, nem bántam meg a választást. Nagyon megszerettem, s a széleskörű fejlesztési munkát, szabadalmakat és újításokat tekintve, talán az országnak is hasznára voltam vele.

A rendszerváltozás még aktív korában érte, ha jól számolom 52-53 évesen. Nem kacérkodott esetleg politikai szerepekkel, vagy csak kicsit később érezte meg a nemzeti sorsrontás visszásságát?

Akkoriban a főtechnológusi széket cseréltem fel egy, az anyavállalat alapította, kanadai-magyar vegyes-vállalat ügyvezető igazgatói székével. A lakóhelyemtől 300 km-re lévő vámszabadterületen végeztünk, a mostani managerekre jellemző szabad, 1,5-2 műszakos, önkizsákmányoló munkát. A politika iránti érdeklődésem megvolt, szívesen részt vettem volna a lakiteleki sátorban lezajlott eseményekben.

Valamivel több időm és energiám adódott később, amikor a vegyes-vállalat eladása után, sok ezer mérnök társammal és sok százezer ipari és mezőgazdasági dolgozóhoz hasonlóan, lapátra és parkoló pályára kerültünk. Egy kis kft-ben sikerült megkapaszkodnom, s kemény munkával kihúzni a nyugdíjig. Most már lett volna időm, de az aktív politika a későn jövőknek különösen zárt kör, jó kapcsolatok nélkül nehezen megközelíthető.

Mivel meggyőződésem, hogy a politikában mindenkinek - testre szabottan, tehetsége és lehetőségei szerint - részt kellene vennie, én az írást választottam. A szelíd Móra Ferenc írta, hogy a politika megkeresi az embert, a politikát nem tudod elkerülni. A lágyra puhult kemény diktatúra után, a demokrácia lehetséges hátrányait élvezve (míg Kína egyesítette a szocializmus lehetséges előnyeit a kapitalizmus előnyeivel, nekünk sikerült a szocializmus hátrányait házasítanunk a vadkapitalizmus hátrányaival), éljünk a demokrácia világszerte elfogadott, meglehetősen szűkös lehetőségeivel: vélemény-nyilvánítás aláírásos, aláírásos-demonstrációs formában, jogszerű tiltakozó megmozdulásokkal és persze a négy évenkénti szavazásokkal. Ha nem így teszünk, akkor átadjuk a terepet, s a külső és belső ellenerők azt tesznek velünk, amit kedvük tartja.

Beszéljünk egy kicsit részletesebben a Püskinél kiadott, Magyarságról a magyarságnak című könyvéről. Mi késztet egy vegyészt arra, hogy tollat ragadjon, kiadót keressen, ahelyett, hogy kényelmesen élvezze az élet megannyi szépségét?

Ami az országban van. Amit nem mindenki akar észrevenni, és szégyen, ha az illető ez esetben éppen értelmiségi. Fogyunk országon belül és kívül. Fogyunk számszerűleg és fogyunk lelkiekben: öntudatban, összetartó erőben és önzetlen feladatvállalásban. Fogytunk a tatárjárás során, a török hódoltság alatt, de az önfeladás, a belső összetartozás tudat a múltban sosem ingott meg. Most ez is mélyponton van, mint annyi másban (betegségek, eladósodottság stb.), ebben is valószínűleg világelsők vagyunk.

Nem vigasztal, hogy a fehér ember az egész világon a fenti utat járja.(Kivétel van, s ez Izrael!) Részletes és alapos elemzést igényelne, hogy miért vállalja, mi okozza ezt az önkéntes halált. Míg a világ többi része zárt társadalomban él, a vallás és szokások meghatározta keretek között, addig a fehérek társadalma atomjaira bontva, egymástól jórészt elszigetelten, elfogadja és kiéli az ajánlott, a felszabadított ősi ösztönöket: az agresszivitást, a szerzési-fogyasztási és utódmentesített szexuális ösztönöket. Már a fajfenntartás sem számít, csak az egyszer élünk szemlélet. A közéletet ez a szemlélet fertőzi meg, persze vannak még, akik családban-közösségben-nemzetben gondolkodnak. Akik úgy érzik, felelősséggel tartoznak az értünk is vérző-fáradozó ősöknek, de az utánunk jövő nemzedékeknek is. Ezeknek szorosan összezárva kell többet tenniük, hogy mielőbb változás álljon be a demográfiai és lelki holdfogyatkozásban.

Nehéz összefoglalni tömören a könyve tartalmát. Óriási a merítése, a nyelv, irodalom, történelmünk, bukásaink, hírünk a világban és így tovább. Az újdonságát azok a fejezetek jelentik, amelyekben a polgári erők szervezéséhez a magyarság megőrzéséhez, a nemzet jövőbeni feladataihoz ad útmutatót, feladatlistát. Mit mondjak, grandiózus célkitűzések és feladatok.

A könyv, a jó-jó, de, hát mit tegyünk? - kérdésre próbál választ adni. A múlt-jelen-jövő történelmi hídján, a közös gondolkodás, szervezettség és önfegyelem jegyében, gyakorlati javaslatokkal, a megmaradásunkért. Tömören így foglalható össze a szándék, s a könyv mozaikszerű felépítésének és sokrétű témáinak közös nevezője a XXI. századi magyarságról szóló híradás.

Szemléletmódban erősen törekedtem arra, hogy a XXI. sz. elején, formailag legalábbis demokráciában, a korábbi munkás-paraszt-materialista és a még korábbi, nemesi történelmi nézőponttól eltérően az összmagyarságot átfogó, közösségi-nemzeti nézőpont, megközelítés érvényesüljön. Ebben a szellemben van szó a múltunkról, amelyben államiságunk első 500 éve szilárd kapaszkodót jelent, gerincet és önbizalmat adhat a csüggedőknek. Tényekre épült tárgyilagossággal kell keresni a helyünket, a Ravasz László-i elvek szerint:

Fontos, hogy mutassak rá, ami a magyarban szép, jó és nemes, s ezt ne engedjem kétségbe vonni vagy elhomályosítani, de lássam a magyar hibákat és bűnöket, s indítsak kemény harcot ellenük.

Elénk tartott tükröt jelenthet a felzárkózásunkról készített, a francia fejlődéssel összevetett, vázlatos próbálkozás, azután a nemzetiségeink nemzetté válásáról készült vázlat, vagy Szekfű Gyula: Mi a magyar című összeállításának tömörítése és a riasztóan lehangoló: Hírünk a világban című rész.

Lehangoló a jelent felvázoló rész is. A jelenünket és a jövőnket egyaránt lényegesen befolyásoló szempont a minél tágabb körű érdekazonosság megteremtése, beleértve a szavazásokon kívül maradó, 3-3,3 milliónyi harmadik Magyarországot is.

Az érdekazonosság kiterjesztése mellett nagy szükség lenne a közös gondolkodásra, amin a tények, ismeretek, összefüggések, információk alapján kialakított közös szemlélet, látásmód értendő.

Ez és az ennek birtokában önként felvett önfegyelem szükséges ahhoz, hogy a kátyúba süllyedt szekeret teljes erőkifejtéssel, egyszerre és egyazon irányba ki tudjuk emelni.

Ez a feltétele az egész társadalmat átszövő szervezettségnek is, amelynek hatására a nép, a tömeg, cselekvő, alkotó és életképes nemzetté válik. Semmi jel nem mutat arra, hogy a nemzet kiment a divatból, sutba dobandó, ósdi cifraság. A népek, az élővilág más egyedeihez hasonlóan, vívják egymással örök kiszorítósdi játékukat, régen törzsfők, királyok, császárok összefogta országokban, 1789 óta nemzetté szervezett formában. Jaj a gyengéknek, jaj a szervezetleneknek!

A magyar nyelv, mint tudjuk, különleges, mi például létrehoztuk a magyarkodik szót, amelynek más nyelvekben nincs meg a megfelelője. Nem lehet angolkodni, olaszkodni, németkedni. A magyar etimológia szerint ez virtuskodnit jelent, de már évtizedek óta kitűnően alkalmas arra, hogy összemossanak vele valós nemzeti célokat, szándékokat olyan személyekkel, tettekkel, akik vagy amik nevezzük így, virtuskodnak. Melyik nemzet fogadná el, hogy a saját nevéből abszolút negatívan csengő szót alkosson a köztudat? Nyilván itt nem a szóalkotás, hanem e kifejezés sulykolása a probléma.

Igen, itt a számbelileg fogyó, de még meglévő magyar érzelműek ellen irányuló, belső lejáratásról van szó, amennyiben a magyarkodó billogot nem álhazafias, üres és káros jelszavakat pufogtató, tettek helyett szavakkal handabandázó helyezkedőkre sütik, hanem biztos önazonosság és összetartozás tudattal bíró, magyarságukért szavakkal és tettekkel egyaránt kiálló nemzeti érzelműekre. Valóban nincs a földön még egy ország, ahol a nemzeti érzelműekre ilyen jelzőket maszatolnának.

Szomorú, hogy ezeket, sőt, az ezeknél sokkal súlyosabb sértéseket is eltűrjük. A régi idők magyarja ezeknél sokkal kisebb sértéseket sem hagyott szó nélkül. Az utolsó 100 év vereségei, s különösen a 40 év keményre épült lágy diktatúrájával hitelesített szellemi agymosás, ez a fordított nemzetnevelés okozhatta ezt a jellembeli torzulást.

Azt hiszem, szerencsés helyzetben volt a könyve megírásakor, mert nem szakmabeliként, hanem egzisztenciális félelem nélkül, és mint outsider írta meg ezt a bizonyos fokig vádiratot.

Igen erőteljesen írhatott arról a két szóról, amiről évtizedek óta alig beszélünk komolyan: magyar érdek. A félelem és a függetlenség azért is lehet fontos, mert Duray Miklós szerint, a Kárpát-medencében a lelkekben még mindig a félelem honol. Még ennyi idő után is?

Sajnos, igen. A lelki folyamatok lassan változnak. A leépülés és a felépülés is hosszú időt vesz igénybe. A félelem megszüntetéséhez és a természetes védekezési-fennmaradási ösztön működésbe léptetéséhez a legjobb hagyományokra (Zrínyi Miklós, Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc, Széchenyi István vonalába illő) épülő nemzetnevelésre van szükség. Ez csak akkor képzelhető el, ha nemzeti érzelmű politikusok vezetnek bennünket.

Van visszaút, de most csak ösvény. Ki kell építeni, s ez mindannyiunktól - az egyén teherbírása, testre szabott lehetősége függvényében - némi önzetlenséget, besegítést, cselekvést kíván. Sok múlik a nemzeti érzelmű értelmiségen, amelyen kívül a magyarság más hathatós szellemi képviseletre, irányt szabó befolyásoló-ellenőrző támaszra nem számíthat. Ez irányú fáradozása példává, mintává kell, hogy váljon.

Nézzünk három olyan témát, amelyben a magyar érdek nem, vagy csak igen kevéssé érvényesült.

Az egyik a magyar haderő lebontása. Ebben szinte minden politikai erő egyetértett. Volt, amelyik aktivizálta, volt, amelyik tűrte. A NATO csatlakozáskor még igen rózsaszínű volt a világ, de mára már sok minden megváltozott.

Igaz az, hogy jelen körülmények között a NATO védelmet jelent, s ez módot nyújt a honvédelmi költségek csökkentésére. Igaz az is, hogy jelenleg nem csörtet ellenség a határokon. De az is tény, hogy mint az életben, a nemzetközi gazdasági életben és a nemzetközi politikában is előfordulhatnak olyan váratlan változások, amelyek csak gyors válaszadással védhetők ki. Ez a gyors válaszadás honvédelmünk mai állapotát tekintve, elképzelhetetlen. Valószínűsíthető, hogy harci potenciálunk Európában - a legkisebb és legszegényebb országokat is beleértve - egyike a leggyengébbeknek.

Miért? Nem volt elég történelmi példának a Trianon előtti állapot, amikor a külső erők nem méltányolták a harcképtelenné vetkőztetett, háborúellenes eufóriát, sőt vérszemet kaptak attól?

Nem fogadható el a sorkatonaság idő előtti megszüntetése sem, amely többek közt a népszerűség növelés és szavazatgyűjtés oltárán szenvedett ki.(Az esetenkénti durva bánásmód itt a fürdővíz, vele együtt a gyereket nem lenne szabad kiönteni.) Másrészről ennek oka az azonosságok és különbözőségek összehasonlítását mellőző, Nyugat másolás lenyomata lehetett. Nálunk a sorkatonaság sokaknak szakmát adott, rendre, fegyelemre nevelt. Távol a családtól önállóságra, kitartásra, közösségi érzésre, bajtársiasságra szoktatott, jó esetben a haza szeretetére nevelt. Természeti csapások, váratlan események kapcsán gyors segítség volt. Ráadásul egy ütőképes hivatásos sereg tartása jóval többe kerülhet, akik magas fizetést, drágább lakásokat, s létszámuknál fogva csúcstechnológiás fegyverzetet igényelnének.

A következő sarokpont a népesedés és a foglalkoztatás politika. A magyarság fogyása visszafordíthatatlannak tűnik. A népesedést a gyessel és a támogatásokkal csak korlátozottan lehet növelni. Ez közhangulat kérdése is, és erre a média alkalmas lehetne, viszont éppen ő az egyik ellenérdekelt. Nemcsak kevesebben vagyunk, a társadalom öregszik is. A rendszerváltozás óta valamennyi kormány tűrte, hogy a foglalkoztatottak százezrei bejelentés nélkül, vagy minimál bérrel, vagy színlelt szerződéssel dolgozzanak. Tehát csökkenő népesség, a nyugdíjrendszer közeli összeomlása, és még a kiút is lezártnak tűnik.

A helyzetértékelés tökéletes, de amíg élünk, kell, hogy legyen remény. A kiút kezdőpontja mindenképpen a foglalkoztatottság szintjének emelése, vagyis új munkahelyek teremtése. A jelenlegi, 3,8 millió körüli foglalkoztatott helyett legalább 4,8-5 millió munkavállalóra lenne szükség, hogy a nyugdíj-rendszer és az egészségügy talpon maradjon, sőt fejlődjön. Új munkahelyek, s jobb kereseti lehetőségek nélkül nem javulhat a lakáshelyzet sem, pedig mindkettő a gyermekvállalás fontos feltételei közé tartozik.

A kormányok erőteljes gazdasági elkötelezettsége mellett az új és hasznot termelő új munkahelyek működtetéséhez jól képzett, vállalkozó kedvű agyvelő állományra lenne szükség. Minél szélesebb körben, egy bonyolult gazdasági szerkezet egyszerűbb alkatrészére vonatkozóan is.

Egy jó irányba elmozduló, sikereket felmutató kormányzat a közhangulatra, közerkölcsre is befolyással lehet, mert a folyamatok visszafordításához a morális állapotok javítására, a lelki egyensúly, az életösztön, életkedv felvillanyozására is szükség van.

A harmadik témát már részben érintette, ez az ország kettészakadása, az erkölcsi, a tudati, a nyelvi állapotának vészes romlása. Percemberek dáridója, írta Ady. Nem a mának szánta, de semmi kétség, ma aktuálisabb, mint bármikor. Gergely István csíksomlyói plébános szerint a magyarság a Hiszekegy imájának állapotában van, alászállt a poklokra. Igaz, szerinte is meghal, és diadalmasan feltámad. Tehát ez egy nemzeti fátum, amely időről időre eljön, hogy így tartson meg bennünket?

A veszély érzete kétségkívül összetart, de a veszély nagyságát nem mindig mérjük fel helyesen, s így az elhárítására szánt erőfeszítés sem biztos, hogy elégséges. Mohinál a szerencsés, mongol-tatár visszavonulás segített, Mohácsnál már nem. Sokszor megúsztuk, de előttünk, s mellettünk sok nép sírba került, kihalt-beolvadt. Az ima segít az erőgyűjtésben és erőkifejtésben, de Gergely Istvánnal, Böjte atyával és sokakkal együtt vallva: Segíts magadon, az Isten is megsegít.

A hangsúly a tetteken, a cselekvésen van. A történelemben számos példa bizonyítja, hogy egy ország nem csak a csatatéren veszhet el. A lelkekben is, önfeladás útján. Ez a korszerű megoldás, hosszan ható méreg, drog, amely kábít, altat, a közösségről-családról az egyénre teszi a hangsúlyt. Meg is ideologizálják: Valósítsd meg magad, jogod van a maximális önmegvalósításhoz, megérdemled! Minimális befektetésre, maximális haszonra törekedj az élet minden területén!.

A teendő: szembe menni ezekkel a bomlasztó irányzatokkal: a családi, baráti, iskolatársi, hasznos kis-közösségi kapcsolatok erősítésével, létesítésével, a rászorultaknak segítségnyújtással. Azután érdekvédő és hasznos, kereskedelmi TV-mentes kikapcsolódást nyújtó klubok, egyesületek, tánc-csoportok, énekkarok, szakkörök, civil szervezetek létrehozásával. Ne engedjük elhitetni magunkkal, hogy, ha nincs elegendő sajtónk, TV adónk, akkor nem tehetünk semmit. Szólásszabadság van, s a számok, tények, összefüggések sokszorosított újságkivágás vagy könyvlap másolat formájában is elérhetik céljukat. Ezek bizony fáradtsággal járnak, s időnkből is le-lecsípnek valamit, de, ha akarunk valamit, tennünk is kell érte.

A nagypolitika és a magyarság után térjünk vissza a családjára. Felesége magyar-francia szakos tanár, egyik lánygyermeke kémikus-biológus, három unokával örvendeztette meg a szülőket, másik lánya újságíró, hobbiból tűzoltóságnál mentőkutyás, több külföldi mentőexpedícióban résztvett. Mindennel elégedett lehet?

Azt hiszem, mindenkinek kiegyensúlyozott, de nem altató, tétlen megelégedettségbe hajló elégedettségre van szüksége. Ilyen értelemben elégedett vagyok, szűkebb és tágabb értelemben van kikért élnem, cselekednem. A család szerepét az értelmes emberi létben lehetetlen túlértékelni. Nem véletlen, hogy körkörös támadások célpontja.

Munkám irodalmi színezéséhez nagy segítséget nyújtott francia- magyar szakos feleségem sokrétű segítsége. Lányaim távolabb esnek a történelemtől, politikától, de mind a ketten hívatásuknak tekintik elfoglaltságukat, amihez szívből tudok gratulálni nekik.

Egyébként sokan mondják: nincs időm és energiám a politikára, különben is, mit tud tenni egy-egy pl. családon belül lekötött ember a politika küzdelmeiben? Mozgalmi szempontból igazuk van. Összességében nincs igazuk, mert mi az, ha nem politika, hogy milyennek neveljük gyermekünket, unokánkat?

Ha az iskolának lassan nincs módja neveléssel, de különösen nem hazafias neveléssel foglalkozni, a családi példa, a mesének kiválasztott mondáink, regéink, altatóul elénekelt, vagy lejátszott, könnyen megtanulható népdalaink, történelmi helyekre kirándulások, magyar vonatkozású történelmi regények, színdarabok, operák, zeneművek stb. elérik céljukat. Őszinte örömmel tölt el, hogy hála a szülői és nagyszülői ráhatásnak, mind három kis-unokám - a sport (úszás, foci, torna) és a zenetanulás (furulya) mellett - négy-öt éves korában már fújta a hétvezért, s a vikingek mellett tudott Szent Istvánról, Szent Lászlóról, Károly Róbertről, Nagy Lajosról és persze Mátyás királyról.

A közelmúltban volt az 50 éves érettségi találkozója, ez már óhatatlanul a létszámellenőrzés időszaka. De az osztály egyébként igen összetartó, évente több alkalommal találkoznak, közös összejöveteleken megvalósítva, amiről a könyvében a közösség összetartó erejéről ír.

Ifjú koromban én is azt hittem, hogy majd az 50 éves találkozó matuzsálemi kort és érzésvilágot jelent. Szerencsére nem, s a volt gyarmati diákok, osztályunk megmaradt tagjai (családtagokkal és teljes jogú külsős tagokkal bővülve) évente 2-3 alkalommal összegyűlnek és megidézik a Gimnázium és Gyarmat szellemét. Ezek nem üres, bendőtöltögető események, hanem vers (két, saját versfaragónk is van), ének, próza, úti-beszámoló színezi a találkozókat.

Balassagyarmat a szívem csücske maradt, mondta az első beszélgetésünkkor. Mi a kapcsolata ma a várossal? Követi-e az ott történteket?

Igyekszem követni az ottani eseményeket, változásokat. Magam főleg az érettségi találkozókon vetődök oda, de élnek ott osztálytársaim, Pesten gyakran találkozok olyan elszármazott osztálytársakkal, barátokkal, akiknek szülei, rokonai vagy közeli ismerősei élnek ott. S végül: hála az ötletadóknak és a kivitelezőknek, Balassagyarmat minden évben bemutatkozik Budapesten, friss hírekkel, élvezetes irodalmi és zenei műsorokkal. Ezen kívül tudunk a Honismereti Kör munkájáról, tartalmas kiadványaikról, Kovalcsik András és társainak szívből fakadó, áldozatos, több évtizedes lokálpatrióta munkásságáról.

A sornak nincs vége. Olvasmányaimban gyakran visszatérnek a gyarmati múlt nagyjai: a csodálatos Balassi Bálint, a kedvenc Madách Imre, a nagy mesélő Mikszáth Kálmán, a poéta doctus Szabó Lőrinc, s későbbi követőik: Komjáthy Jenő, Jobbágy Károly és egykori francia tanárunk, Nyéki Lajos. Nem feledkezhetünk meg a költőnek indult történész Nagy Ivánról sem, aki méltó tagja volt a nagyszerű reformkori nemzedéknek. S ne feledkezzünk meg az író-költő-történész Szabó Károlyról, aki közvetítő szerepet is vállalt a múlt és jelen között. Nem maradhat ki Réti Zoltán és Farkas András országosan elismert festőművészek megemlítése sem, akikkel - nappalink falát borító festményeiken keresztül - naponta többször is találkozom.

Sokan reménykedünk, hogy a régiók Európájában Balassagyarmat újra elfoglalja az őt megillető helyet: visszakapja festményeit és műtárgyait, megyeközpont helyett a régió központ, vagy legalább egyik alközponti szerepkört. Remélem, addig nem kell eltávoznom ebből az árnyékvilágból, amíg ez az álom be nem teljesül.

Ha igazán álmodom, álmaim a szülőfalumban eltöltött gyermekkor első 10 évéhez kötődnek. Ha ébren vagyok, gondolataim inkább Gyarmatot keresik.

Lejegyezte: Nagy László

2006. június