Édesapám született Balassagyarmaton, Nógrád megye fővárosában, a megye
székhelyén. Amíg erre emlékezhetek és emlékezhetnek a gyermekeim, unokáim,
megmarad a gyökerünk. Jóskának is ez a gyökér kellett, remélem, hogy legalább
az emléktábla ezt fogja igazolni. Köszönet, hogy ez a könyvtár és a város kultúrát
szerető polgárai révén lehetségessé vált.
Scholtz Tivadarné Mohácsy Gitta vetette papírra ezeket a sorokat 1999. február
14-ét követően, amikor is a család dr. Mohácsy József
közgazdász, író születésének nyolcvanötödik és halálának tizedik évfordulójára
emléktáblát helyezett el a nagyszülők egykori, Ady Endre út 12. szám alatti
házán. Mohácsy Gitta az első világháború utolsó,
zűrzavaros napjaiban született a fővárosban. A középosztályhoz tartozó, művelt,
a világra nyitott családban nevelkedett két bátyjával és öccsével együtt.
Iskolai tanulmányainak színhelyén, a budai modern, józanul szigorú Baár-Madas Leánynevelő Intézetben a széleskörű műveltséggel
való feltöltődés mellett bőven jutott alkalom az idegen nyelvek elsajátítására,
így aztán a francia, német, olasz, angol és spanyol nyelvek ismeretében egész
életében magabiztosan igazodott el Európa s a világ számos országában, ahová
gyakran kísérte tolmácsként építészmérnök édesapját. Ugyancsak hasznára vált
soknyelvűsége, amikor a világ más-más pontjaira szóródott családtagoknál tett
látogatást.
Dr. Mohácsy
József, a most nyolcvanhat esztendős Gitta néni bátyja 1956-ban feleségével
elhagyta az országot és New York-ban telepedett le. Amikor az 1970-es évek
elejétől lehetővé vált, hogy hazalátogassanak - s ezt egyre gyakrabban tették -,
útjuk mindig elvezetett Balassagyarmatra. Ellátogattak a gyermekkori emlékek
színhelyeire, gyertyát gyújtottak a temetőben, s felkeresték a könyvtárban és a
Honismereti Körben többek között Podlipszky Ervint és
Kovalcsik Andrást. Ittlétükkor kitüntető érdeklődést
tanúsítottak a város élete, annak kulturális pezsgése, lehetőségei és
nehézségei iránt. Dr. Mohácsy József közérdekű
kötelezettségvállalással háromezer dolláros alapítványt hozott létre, melynek
kamatait helytörténeti, irodalmi kutatásokra, kiadványok megjelentetésére
fordíthatta a város. A légtornász
története című regényének bevétele is az alapítvány céljait szolgálta. Az
1987. szeptember 3-án a Helytörténeti Gyűjteményben megtartott könyvpremier
nővére, Gitta vallomása szerint szép nap volt, talán az utolsó szép nap
életében. Mohácsy
József pedig így fogalmazott e napon: úgy hiszem, most érkeztem igazán haza,
Gyarmat többet jelent nekem, mint Budapest, vagy a világ, bárhol is legyen az.
Bátyja
halála után Mohácsy Gitta még erősebb kötődést
tanúsított Balassagyarmat iránt. Ennek bizonyosságaként vált valósággá
elhatározása, hogy az Ady Endre utcai házat megjelölve, mintegy
zarándokhelyként megtisztelve azt, minden lehetséges alkalommal visszatér a
szívéhez oly közel álló városba, ahol csalhatatlanul megleli a gyökerek éltető
lelki táplálékát, hogy itt emlékezzen szeretteire. A Mohácsy
nemzedék ma élő tagjai, közülük is elsősorban Mohácsy
Gitta, nagy szeretettel ápolják kapcsolatukat városunkkal. Gitta néni az elmúlt
évek során számtalan kulturális program közreműködőit delegálta Gyarmatra:
emlékezetes a Kalevala Kórus vendégszereplése, a Párizsban élő, magyarul
kiválóan beszélő Bernard Le Calloc’h Ligeti Lajos
professzorról tartott előadása, a Gyökereink
című, koszorúzással egybekötött, a teljes családot városunkba vonzó,
életútjukat felvillantó, a legőszintébb vallomásokkal teljes este. Ez
alkalomból értékes festményt adományoztak a Madách Imre Városi Könyvtárnak.
Gitta nénit többször hallhattuk Budapesten, Balassagyarmat barátainak
találkozóján, ahol a városhoz való hű ragaszkodás ékes példáját nyújtotta
számunkra. A felénk irányuló szeretet megnyilvánulását anyagiakban is
megjelenítette: testvérbátyja halála óta az alapítvány összegét egymillió
forinttal gyarapította. Önvallomása szerint: a jó fa, szép és jó gyümölcsöt terem.
Valóban,
Mohácsy Gitta olyan családban gyarapodott testben és
szellemben, amely minden körülmények között megtartotta hitét, lelki tartását,
szilárd meggyőződéssé nemesedő értékrendjét, melynek eredményeképpen ma is oly
gyakran hallhatjuk tőle: hálás vagyok a
nyugodt, szép öregkorért.