Juhász László
nyugalmazott vadászpilóta
1920 május
22-én született az Ipoly folyó völgyében Bernecén,
mai nevén Bernecebarátiban, kisparaszti családban. Elemi iskoláit
szülőfalujában végezte, majd a közeli Ipolyságon érettségizett.
18 évesen találkozott azzal a
hirdetéssel, amelyben pilóta kiképzésre toboroztak egészséges fiatalembereket.
A többszáz fős kiválasztás során azon kevesek közé
tartozott, akiket alkalmasnak találtak.
Akkor, 1938-ban éppen olyan
történelmi idők jártak, amikor a Magyar Királyságnak ismét engedélyezte egy
nemzetközi egyezmény a légierő létrehozását. Juhász László a kétszáz fős
alakulat tagjaként az elsők között került Olaszországba repülős kiképzésre. A
kiképzést követően 1939 január 1-jével megalakult a
Magyar Királyi Honvéd Légierő, melynek pilótája lett a 2/1-es úgynevezett Ricsi vadászszázadban.
A II. világháborút pilótaként
szolgálta végig, egyéves frontszolgálata alatt felderítői tevékenységet végzett
Mávag Héja, Messerschmidt
BF-109-es és Reggiane 2000 típusú vadászgépekkel. Héja
típusú gépével hosszú időn keresztül tartotta a 10.500 méteres magassági
rekordot.
Egy szerencsétlen debreceni
balesetet követően a hátországba vonták és kiképzőtiszt lett a veszprémi légi
bázison, ahol többek között vitéz Málnássy Ferencet,
a hősi halált halt balassagyarmati pilótát is ő képezte ki vadászgéppel történő
repülésre.
A háború során jutott el
Kolozsvárra, ahol megismerkedett későbbi feleségével, Szekeres Margittal.
Házasságukban ugyancsak Kolozsváron, 1944-ben megszületett leánygyermekük,
Judit, majd 1949-ben László fiuk Bernecebarátiban.
Juhász László szakmai tapasztalataival, pozitív emberi tulajdonságaival kivívta parancsnokai és a repülős szakma elismerését, ezért a háború befejeztével több külföldi felkérést is kapott, amelyeket visszautasított, jobban szerette volna szűkebb hazáját szolgálni. Tette ezt abban a tudatban is, hogy mint horthysta katonának bélyegzett, háborút megjárt pilóta, üldöztetésnek lesz kitéve.
Első civil munkahelye a Nógrád
megyei Állami Építőipari Vállalt lett, ahol munka mellett építész-technikusi
képesítést szerzett az Ybl Miklós Műszaki Főiskolán. Családjával az 1950-es
évek végén költöztek Balassagyarmatra. Ezt követően dolgozott az Ipoly-vidéki
Erdő és Fafeldolgozó Gazdaságnál ügyintézőként, a Nógrád Megyei Kéményseprő és
Kályhaépítő Vállalatnál igazgatóként. Tizenkét éves igazgatói tevékenysége
alatt szervezik meg az egész megyére kiterjedően a rendszeres kéményseprő
szolgáltatást.
1980-ban vonult nyugállományba,
de azt követően is aktív maradt. Két alkalommal, először 1985-től 1996-ig, majd
2001-től 2006-ig a városházán kap megbízást különféle feladatok elvégzésére.
Neki köszönhető, hogy áttekinthetővé és rendezetté vált az építésügyi hatóság
tervtára, amely szinte egyetlen biztos pont a városban és a térségben azon
tervezők számára, akik forrásanyagot kutatnak munkájukhoz. Élete során, minden
körülmény között precíz, igényes önmagával és munkatársaival egyaránt.
Nyugdíjas éveiben is rendszeres
támogatója a városi idősotthoni és csecsemőotthoni lakóknak. Szabadidejében
visszaemlékezéseit veti papírra, verseket ír a repülés öröméről, a
természetről, a szerelemről, az élet, számára meghatározó élményeiről. Utolsó
repülő élményei között büszkén tartja számon a 82 éves korában megélt élményt,
amikor Bessenyei Péter műrepülő világbajnokunktól magabiztosan vette át a Red
Bull nevű gépmadár irányítását természetes közegében, a többszáz
méteres magasságban.
E tartalmas életút, a városhoz
való hűsége és önzetlensége elismeréseként őszinte szívvel nyújtjuk át Juhász
László úrnak a Balassagyarmatért Emlékérmet, amelynek az átvétele előtt kérem,
hallgassanak meg egy általa írott verset:
A FELHŐK VISSZAVÁRNAK
Égi tenger vándorai
lomhán
úszó szürke árnyak.
Szél borzolta légtajtékon
szépen,
lassan tovaszállnak.
Régi, régi ismerősi
sok
magányos vándorlásnak
mind
elmennek, tovaszállnak,
tudom,
mégis visszavárnak.
Ezüst színű
zengőszárnyon
hej de
sok vihart átéltem.
Nem volt társam, utitársam
senki,
csak ti s a gépem.
Bár elhagytam hűtlen őket,
vándorait
égi tájnak,
ők nem
lettek hozzám hűtlen,
tudom
várnak, visszavárnak.
Ott lebegtünk fenn a légben
ti
csöndesen, én zajosan.
Zengett, zúgott gépem hangja
ércesen,
de dallamosan.
Kergetőztünk nagy vidáman
fittyet
hányva a világnak,
s szembe
néztünk nyitott szemmel
a ragyogó
napsugárnak.
Azóta már sok év eltelt,
ti már
messze, messze jártok.
Váltakoztak mellettetek
zengőszárnyas
jó barátok.
Bennem már csak régi emlék,
de
lángoló még a vágyam
pedig
letört földre hullott
ezüst színű
zengő szárnyam.
Lenn a földről, sáros földről
nézek
rátok sóvárogva,
Hej ha nékem csak még egyszer
zengő
ezüst szárnyam volna.
Neki vágnék, neki újra
a kéklő
égi óceánnak,
mert a
felhők, úszófelhők
tudom
várnak, visszavárnak.
(laudációt
összeállította: Selmeczi Zoltán)