Véreim. Magyar kannibálok.

Balassagyarmat, vasútállomás. 2007. késő ősze. Ipolytarnócra igyekszünk, pár perc van az indulásig.

Közel-távol, egy BZ piroska áll készenlétben, felszállunk, nem tűnik meglepőnek, hogy nincs utasa rajtunk kívül.

- Emberek, szálljanak le, ez nem megy sehova - szól ránk egy vasutas, - a tarnóci csak most érkezik.

A világ sok vasútállomásán megfordultam már, utaztam számos országon át, nem emlékszem ilyen tévedésre, a túlzott magabiztosság ezek szerint Balassagyarmaton sem lehet hasznos úti erény.

Valóban, a váltóknál már érkezik a maga jellegzetes mozgásával az egykocsis piroska. Van valami mulatságos, de szeretnivaló benne, mintha egy sivatag hajója közeledne, kicsit billegve, de lendületesen, önbizalommal, mintha azt mutatná, ő nem adja fel.

Pedig sok minden róla szól itt az utóbbi időben. Arról a 41 km-es vasúti szakaszról, ami Gyarmat és Ipolytarnóc között vár most ránk, lesz-e folytatás, ezt kérdezi itt szinte mindenki.

Elfogult vagyok a vasúttal. Hát persze, le és felmenőim élete kötődött kibogozhatatlan szálakkal hozzá, öt rokonom küzdött itt sikerrel a cseh kiveréskor, kenyeret, tartást, rangot és önbecsülést adott számukra a vasút hosszú évtizedeken keresztül.

Elfogult vagyok, de realista.

Megkopott a szín, pislákol a fény, ereszkedik a tartás, félelem és reményvesztettség szinte bármerre nézünk. Ezt hozták az elmúlt évek, szükségszerű volt vagy ránktestált, szinte már mindegy.

Körbenézek az állomáson, mint virtuális délibáb, egy tartását, eleganciáját veszített hajdanvolt úriember képe jelenik meg, aki öltönyéhez kalucsnit vesz, ruháját moly rágta, nyakkendőjén mély pecsétek sorjáznak, arcát borosta fedi. Mai állomásunk és az öregember kéz a kézben jár, a borosta mindmegannyi fűszál a sínek között, málló festék és düledező kerítés jelölik az új időket.

Útnak indulunk. Szombat reggel, mégis 12 utassal együtt haladunk, igaz, Ipolytarnócra csak négyen érkezünk.

Őrhalom-Hugyag, sokszor megfordultam erre, de a táj most is lenyűgöző. Az Ipoly mellett végig madarak kísérik utunkat, sasok és ölyvek, bár a fák már lombjukat hullajtották, de az őszi napfényben minden ragyog. Eszembe jutnak hajdani tanáraink festményei, visszaköszönnek a folyó egy-egy ívét, a bokrokat, csalitosokat látva.

Szécsény állomása a várostól kívül esik, talán a hajdani faluvezetés nem engedte közelebb, de így legalább rövid séta után a vonathoz csatlakozást találnak a szécsényi zöldmezős ipartelepen dolgozó, jobbára roma munkavállalók.

Szécsény volt a közelmúltban lezajlott, szárnyvonalbezárás ellen tiltakozó akció színhelye, civilek, az érintett települések polgármesterei és megyei országgyűlési képviselők vonatoztak el a városig.

Ott voltak a baloldali koalíciós képviselők is, senki sem akart, vagy inkább, mert kimaradni, mert hiszen hogyan venné ki magát egy hiányzás, a következő választás korteshadjáratánál.

Volt ebben a protestben egy kis mikszáthi idill, mint egy lelkes megyegyűlés, közfelkiáltással megszavazta: nem adjuk a vasutat.

De ez már posztmodern világ, itt bontanak és nem építenek, adott szónak kevés a hitele, és semminek, de semminek nincs következménye.

Szécsény után a táj kicsit átalakul, dombosabb, kiesebb részek következnek, Rárós üdülői pedig kitűnő turisztikai lehetőségeket rejtenek, a Nógrádszakál-Ipolytarnóc közötti 13 km-es szakasz pedig már a szlovák teherszállítást is szolgálja. A két település közötti átmenő szlovák teherforgalomhoz a pályaszakasznak nemzetközi szerződés értelmében egyébként is meg kell maradnia - bármit is tervez a MOL irányította vasúti vezérkar.

Szécsény és Rárós térsége - ha a számos miniszteri ellenjegyzést végre tett is követi - rövidesen két Ipoly hidat kap, vagyis újjáépül két hajdani átkelőnk. Ez az igazi lelemény, hidat építünk és vasutat bontunk, hogy azután fordítsunk rajta egyet, magyaros perpetuum mobile a javából.

Ipolytarnócon vége a 70 perces útnak, a vasúti sínek valahol a trianoni végtelenben végződnek, a személyvonatnak már nincs menete Szlovákia felé. Olyannyira nem, hogy a szlovák fél már korábban megszüntette a saját szakaszán a személyforgalmat, a helyiek szerint csak arra várnak, hogy bekebelezhessék a magyar szakaszt.

Utunk másik célja az ipolytarnóci ősmaradványok és a bükkábrányi megkövesedett fák megtekintése volt. Az állomási tacepaón biztatást kapunk a 3 km-re lévő helyszín megtalálásához (nem lehet eltéveszteni), és ezt most tényleg megoldjuk.

Ez a szakasz is, mint az ide vezető útvonal igazolja a nógrádi turisztikai szlogent, ismeretlen, varázslatos Nógrád. Csend és természet együtt ölelkezése, háborítatlan egység.

A falu végénél a most elkészült wellness hotel sem zavarja az idillt, állítólag egy pesti bankár építi, bizonyára tudja, hogy a túloldalon, a szomszéd faluban, Rappon termálvizet találtak.

A Nemzeti Park környezete és kialakítása minden dícséretet megérdemel, tanösvényei, tájbaillő épületei, a szakavatott vezetés elsőrangú, a bejárat előtt álló öt megkövesedett fa pedig világszenzáció. Gyereket, felnőttet lenyűgöz a 3 és 4 dimenziós vetítés a túrán, igaz szembeötlő a XXI. századi technika és a külvilág mélymagyar valósága közötti különbség.

A visszaúton sok mindenről volt idő gondolkodni. Vajon magyar fátum-e, ami velünk történik? Kik vezetnek, hová, és meddig? Ha minden utat lerombolnak, felégetnek előtted, mögötted, tényleg fájdalommentes lesz-e az újjáépítés?

Mennyi a mi felelősségünk mindebben? Tényleg csak mindig mindenben az állam a vétkes?

Milyen rabtartó az, aki a halálraítéltet - szárnyvonalainkat - már harmadszor viszi ki az akasztófa alá?

Kell-e és lesz-e magyar vidék vasút, posta, orvos, kultúra és munka nélkül?

Gondolataimból útitársunk, külföldi barátom riaszt fel. 30 éve ismer bennünket, magyarokat, életünket, történelmünket, zavarba ejtően jól.

- Tudod, Albert Schweitzernek van egy mondása: Jó mindaz, ami az életet segíti, védi, gyógyítja és rossz, ami annak megkárosítására, értelmetlen elpusztítására törekszik.

Schweitzer egyszerűen fogalmazott, és a dolgok bizony néha igen egyszerűek, - mondja. Itt most nálatok nem gazdasági érdekű, hanem gerincroppantó szándékok munkálkodnak, Te ismered a magyar történelmet, nem látsz ismétlődést?

Befut a kocsi a gyarmati állomásra. Egy fára tűzött, nylonba húzott lap állít meg. Széchenyi mondása. A mai nép-szava. Így ítél és üzen a magyar vasutasság:

Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba. Akkor az a nemzet aljas vagy műveletlen.

Írta: Nagy László