Dobó József: Megszöktem Recskről

1950. augusztus végén a kistarcsai internálótáborban teremről teremre járva az ávósok névsort olvastak fel azokról, akiket egy kis helyiségben elkülönítettek a többiektől. Közöttük engem is. Lehettünk vagy százan, százötvenen. Meztelenre kellett vetkőznünk. Alsóneműt, kapcát, bakancsot és vörös csíkkal díszített ócska, ávósokról levetett ruhát dobtak közénk, hogy öltözzünk át ezekbe.

Mindeddig nem tudtuk, miért különítettek el bennünket, s némelyikünk korábbi elképzelése, hogy szabadulunk, megdőlt: valamennyien éreztük, tudtuk, valami nagyon rossznak nézünk elébe. Hogy minek, azt nem is sejtettük. A kis helyiségben összezsúfolva többen is rosszul lettek a hőségtől és az elhasznált levegőtől. Az egyik ávós tiszt közölte velünk, hogy az ország területén belüli munkára visznek bennünket, ahol módunk lesz jóvá tenni a bűnünket, amit a nép ellen elkövettünk.

Sötétedés után teherautóval, géppisztolyos ávósok kíséretében a kistarcsai vasútállomásra szállítottak bennünket. Itt tehervagonokba zsúfolódva, leülési lehetőség nélkül kezdtük meg utunkat a fenyegető ismeretlen felé. Pitymallott, amikor a szerelvény megállt egy vasútállomásnál, amelynek homlokzatán ott volt a felírás: Recsk-Parádfürdő. Az ávósok ordítozva zavartak ki bennünket a vagonokból, majd ötös sorokba rendezve, géppisztoly-aggyal nógatva hajtottak bennünket futólépésben egy dűlőúton a hegyek, erdők felé. A negyven-ötven percig tartó rohanás után drótkerítés mögött találtuk magunkat. Egy domb tetején lévő térségben két nagyobb épület és néhány kisebb volt látható. Itt állítottak meg bennünket, és újra és újra megszámoltak. Körülnéztünk: számos hozzánk hasonló ruhába öltözött, nehéz terhet cipelő, előttünk ismeretlen, különböző korú embert géppisztolyos ávósok noszogattak állandó kiabálás közben gyorsabb mozgásra.

Az úton barátkoztam össze egyik sorstársammal, Fodor Boldizsárral, aki hozzám hasonlóan természetimádó ember volt. Azzal igyekeztünk vigasztalni egymást, hogy végre szabad levegőn leszünk, és közeledvén a szeptember, talán még szarvasbőgést is hallhatunk majd.

Érkezésünk utáni első, emlékezetesebb esemény az volt, hogy egy jó kiállású ávós őrmester beszédet intézett hozzánk. Kicsit raccsolt is, és azt fejtegette, hogy ha jól dolgozunk, itt mindenféle kedvezményhez juthatunk, és érdem szerint szabadulunk. Programbeszéde végén kitért arra is, hogy van egy dolog, amire még álmunkban se gondoljunk: a szökés, mert erre semmi lehetőség nincs. A tábor áthatolhatatlan szögesdrótkerítéssel, éjjel-nappal fegyveres őrökkel van körülvéve - mondta -, akik ha valaki csak a kerítést közelítené meg, felszólítás nélkül lőnek. És pontosan céloznak, tette hozzá.

Figyelemre méltó, hogy az egész beszédből a szökés emlegetése fogant meg legjobban az agyamban. Ahogy körülnéztem, én nem láttam annyira lehetetlennek. A nem különösebben sűrű szögesdrótkerítésen innen és túl elég magas bokrok, fák voltak, ami azt jelentette nekem, hogy közöttük észrevétlenül lehetne mozogni, a keskeny irtáson átszaladni, és eltűnni az erdőben. Valahogy egyfajta makacsság fogott el: megmutatom ennek a fennhéjázó ávósnak, hogy igenis, innen meg lehet szökni.

Ezt a pillanatnyi elhatározást csak fokozta a percről percre gyarapodó rossz tapasztalat. Az embertelen bánásmód, az ávósok üvöltözése, a napi 12-14 órás hajszolt munka, az elégtelen élelmezés - az első naptól kezdve állandóan éhesek voltunk -, a leírhatatlan higiéniás körülmények, végül a teljes kiszolgáltatottság. Mindezek csak érlelték bennem a meggyőződést, minket azért hoztak ide a hermetikus elzártságba, hogy mielőbb tönkrehajszolva, agyonéheztetve, rabszolga módra akár baleset, akár pedig végkimerülés következtében elpusztuljunk. Mit kockáztatok akkor a szökéssel? - kérdeztem magamtól.

Már az első napokban rengeteget szenvedtünk a korábban érkezett szociáldemokraták közül kiválasztott munkavezetőktől is, akiket azzal hitegettek az ávósok, őket azért hozták Recskre, hogy megkezdjék, megnyissák a kőbányát, és bevezessék a munkába a később érkező, fasiszta és rendszerellenes elemeket, bennünket. Dupla porciót kaptak az élelemből, fizikai munkát nem végeztek, és ahogy mondani szokás, pápábbak voltak a pápánál, ordítozva, szitkozódva hajszoltak bennünket a munkára, egyeseket megverettek a fenyítésre mindig kész ávósokkal. De maguk is részt vettek a verésben, és néha nagyokat húztak a hatalmi jelvényükként hordozott karóval valamelyik szerencsétlen társunk hátára.

A napi munka után végtelenül hosszú ideig tartó létszámellenőrzés volt, majd kiosztották a sohasem elég vacsorát, és csoportosan, ávósok kíséretében mehettünk elvégezni a szükségünket. Egy hosszú és mély gödör szélén elhelyezett gerendán kuporogtunk, mint a telefondróton a madarak. Ezek után betereltek bennünket az egyik hodályba, ahol a földön elhelyezett szalmán, szorosan egymás mellett - egynek-egynek nem jutott több 70 cm-nél - fekhettünk, alhattunk hajnali pirkadásig a lelakatolt ajtó mellett. Ha valakinek éjszaka a szükségletét kellett volna elvégeznie, nem engedték ki, hanem egy erre a célra szolgáló küblit használhatott, ami csakhamar megtelt, hogy a tartalma alánk folyjék, kibírhatatlan bűzzel árasztva el a helyiséget.

A legkisebb fegyelmi vétséget elkövetőket - akik kérdezetlenül megszólaltak, vagy éppen nem jól fogták a lapátot - egy a hodálytól valamivel távolabb lévő, éjjel-nappal géppisztolyos ávós őrizte, fölbe vájt bunkerbe zárták. Volt, akit egész napra, s volt, akit csak éjszakára. Az unatkozó őrök a bunkerbe zártakat állandóan zavarták, éjszaka sem hagyták pihenni. Ezek a szerencsétlenek reggelente vizesen, sárosan, rendszerint reggeli nélkül indultak munkára, hogy este újból a bunkerben találják magukat.

Akadt közöttünk olyan bátor egyén, aki az esti létszámellenőrzés során panaszkodni akart az éppen jelen lévő politikai ávós százados parancsnoknak. Hagyja abba, ne provokáljon! - fojtotta belé a szót, és elvezettette a bunkerbe.

A rabszolgamunka színhelye a táborétól pár száz méternyire az erdős, részben néhol már fátlanított terepen volt. Legtöbbünk a fákat vágta ki, gallyazta. Mások a fátlan részen a földet hordták le a felszínről, és az alatta lévő kőzetet hasogatták nagykalapáccsal, majd apróra törték.

A nem lábra szabott, ócska, összeszáradt bakancsok, csizmák véresre törték a lábunkat, a görcsös kalapácsnyelek pedig a tenyerünket. A géppisztolyos ávósok egymástól mintegy ötven méterre álltak körülöttünk, s arra ügyeltek, senki se hagyhassa el a munkahelyet, és mindenki dolgozzék. Szerencsémre a fakitermelő csoportban kaptam beosztást. Az egyik hajnalon a munkakezdés után a kidöntött fák ágait kellett egy-egy nagyobb csomóba húzgálnom, amikor észrevettem, hogy vannak olyan pillanatok, amikor az őrök engem nem láthatnak. Úgy esett, hogy amikor az egyik jókora lombos ágat vittem csomóhoz, az egyik őr valakivel el volt foglalva, egy másik pedig nem figyelt felém. Itt a kedvező pillanat, gondoltam. Néhány másodpercig várakoztam, hogy meggyőződhessek, egyik őr sem vette észre, hogy a gallyrakás mögött maradtam. Majd egy kisebb mélyedést kihasználva a munkahelytől ellentétes irányba osontam az első nagyobb takarást adó bokrokig, fákig. Elértem a kerítést, szétfeszítettem a szögesdrótot, átbújtam rajta, jó néhány méternyi futás után bevettem magam az erdőbe. Szabad voltam! Leírhatatlan boldogság fogott el. Több mint tizenhárom hónapi rabság után ismét szabadon lélegezhettem. Rövid fohász után tájékozódtam. A kora szeptemberi nap már szépen sütött, és már reggel hét óra körül is meleg volt, s az ingemet levetettem, s bizony csak a vörös csíkos nadrág meg a bakancs volt minden öltözékem, s ez valamelyest zavart.

Korábban kiterveltem, ha sikerül a kényszermunkatáborból megszöknöm, akkor Balassagyarmatra megyek a szüleimhez, értesítem őket, élek és szabad vagyok. Majd az Ipolyon átkelve nyugat felé veszem az utamat, hiszen az országban aligha maradhatok. Tájékozódnom kellett, tudtam, hogy Recskről északnyugati irányba kell tartanom, ám mégis elvétettem 180 fokkal az irányt, és előbb délkelet felé indultam. Csak egy dombháton vettem észre a tévedésemet, és egy kisebb vargabetű után a helyes irányba fordultam. Elhatároztam, ha már sikerült elhagynom a kényszermunkatábort, nagyon óvatos leszek, s nappal csak az erdők védelme alatt folytatom az utamat. Igyekszem minden emberi találkozást elkerülni, és nyílt terepen csak a sötétség beálltával haladok tovább. A szükséges táplálék miatt nem aggódtam, nyár végén a környékbeli erdőkben bőven akadt vadgyümölcs, szamóca, szeder, málna. Nyomvesztésre is gondoltam, és az első pataknál levetettem a bakancsomat, és belegázolva, a mederben folytattam egy ideig az utamat. Újból betájoltam magam nagyon vigyázva arra, senkivel se találkozzam. Kora délután kiértem az erdők védelméből, és kényszerű pihenőt kellett tartanom. Jó melegen sütött a nap, fáradt is voltam, s lefeküdtem pihenni egy bokor tövébe azzal, hogy majd csak éjjel folytatom az utamat. Itt elnyomott az álom, s motorzúgásra ébredtem. Meglehetősen távolról érkezett a hang, és az úton nagy port felvert, katonákkal teli teherautót vettem észre. Ahogy közelebb kerültek, megnyugodtam, vidám nóta foszlányait hozta felém a szél. Nem engem kerestek, hanem talán szabadságra induló katonákat szállított a teherautó.

Ahogy később kiderült, csupán az esti létszámellenőrzésnél vették észre a táborban, hogy valaki hiányzik, s ekkor már valahol Mátraballa környékén jártam. Az éjszaka leple alatt folytattam az utamat. Éhes nem voltam, mert az erdei gyümölcsök helyett most bőven akadtam érett szilvára, szőlőre, sárgarépára. Hajnalra nagyon lehűlt a levegő, és valamilyen védett helyet kellett keresnem, ahol meztelen felsőtesttel megpihenhetek. Ráadásul beborult, és esni kezdett. Egyszer csak észrevettem egy tanyaszerű épületcsoportot, amelynek a szérűjén a szélső kazlak egyikét vettem célba. Beástam magam a kazal oldalába, a kiszedett szalmát magam után húztam úgy, hogy én kiláthattam, de engem senki. Bökdöste ugyan a meztelen felsőtestemet a szalma, de fáradt lévén elaludtam. Amire felébredtem, az eső elállt. Nem messzire erdő sötétlett, és hamarosan abban haladtam tovább a Zagyva folyó felé. Ám még mielőtt elértem volna, elfogyott a védelmet nyújtó erdő. Így ennek szélén újból meg kellett pihennem sötétedésig, amikor Maconka község tájékán átkeltem a Zagyván. Nógrádmegyer, Nagylóc irányában hajnal tájékán elértem a számomra ismerős Rimóc határát. A hajnali hidegben nagyon fáztam, így futva, kocogva tettem meg a további néhány kilométert, amikor elértem a rimóci szőlőket, amelyeket jól ismertem. Tudtam azt is, hogy ott találhatok egy szalmakunyhót, amelyben megpihenhetek. Amikor bizony már fáradtan és agyonfázva a szőlő melletti akácos szélére értem, a keresett kunyhót mégsem találtam meg. Messzebb, ahol egy dűlőút szelte át a szőlőt, láttam egyet. Odamenve ezt nem találtam alkalmasnak a megbúvásra. Továbbmenve végre mégis megpillantottam a keresett szalmakunyhót, alig voltam tőle ötven méterre. Nagy örömömre friss szalma volt benne, sőt egy mellényfélét is találtam, amit magamra öltöttem. Boldogan dobtam le a bakancsomat, és azt gondoltam, nem bánom, ha a világ minden ávósa is rám talál. A következő pillanatban már elnyomott az álom.

Verőfényes napsütésre ébredtem. Meg egy vékony gyerekhangra: Nagyapa, itt meg alszik egy bácsi! Pöttömnyi legényke mondta ezt, aki a kunyhó ajtajából csodálkozva meredt rám. Kisvártatva előkerült a nagyapa is. Alacsony, deres hajú, nyílt tekintetű bácsi. Márton néven mutatkozott be, de évek múltán hiába tudakozódtunk utána, ilyen nevűt a faluban nem találtunk. Lehet, óvatosságból nem mondta meg az igazi nevét. Nem rejtettem el a valóságot, és elmondtam az öregnek, szökésben vagyok. A faluból meleg ennivalót hozott számomra, és egy vászon gabonás zsákot, ahogy mondta, ne menjek olyan nyuszkán. Megköszöntem a segítségét, s az éjszaka sötétjében elindultam Gárdonypuszta felé, ahol a nagynénémék éltek. Anélkül kopogtam be hozzájuk, hogy bárki is észrevette volna. Nagy meglepetéssel, de szeretettel fogadtak, és rejtettek el a házukban. Néném veje, Tóth Zoltán is ott lakott kis családjával, s naponta onnan járt be kerékpáron munkahelyére, Balassagyarmatra. Vele üzentem édesapámnak. A nappalt a pincelejáróban töltöttem, közben a kapott ruhákba átöltöztem, és olvastam a Bibliát, amit Tóth Zoltán felesége nyomott a kezembe.

Este óvatosan lopakodtam be Balassagyarmatra, nagy kerülővel közelítve meg a családi házat. Édesanyám nem volt otthon. Édesapám ezzel fogadott: Fiam, nagyon rosszul tetted, hogy megszöktél. Azt tanácsolom, hogy jelentkezz önként, mert különben valamennyiünket bebörtönöznek miattad. Amikor nyugtatni akartam, elmondta, hogy miután már több mint esztendeje semmit sem tudok a külső világról, nem tudom, mi a helyzet. Legjobb, ha önként jelentkezel - tette hozzá.

Nagy keserűség öntött el, és valami olyasfélét mondtam, nem azért szöktem meg, hogy most önként jelentkezzem. Igyekeztem apámat megnyugtatni, hogy a cseh területen lévő rokonaimhoz megyek, onnan pedig tovább Nyugatra. Adjak valami ennivalót, pénzt? - kérdezte. De ekkor már indultam is, és elmenőben válaszoltam, nem kell semmi.

Még azon az éjjel Gárdonyba mentem vissza, onnan pedig a már cseh határon lévő Pősténypusztára. Az egyik távoli rokonom Ipoly-parti háza pincéjébe vettem be magamat, ahol megvártam a reggelt. Amikor az idős hölgy reggel lejött a pincébe, szegény szinte halálra rémült. Ahogy felismert, megnyugodott. Kértem, sötétedésig nála maradhassak. Tájékozódtam tőle az adott környékbeli helyzetről. Tőle tudtam meg, hogy a lerobbantott Ipoly-hídnál áll a határőrség bódéja, benne állandó szolgálatot teljesítő 2-3 határőrrel. Az ő figyelmüket, meg a túlparti cseh pénzügyőröket kellett elkerülnöm, hogy a folyó kis szigetén lévő és már a cseh területhez tartozó malomhoz eljussak. Itt éltek még akkor nagyapai nagybátyámék családjukkal együtt. A sötétedés után átkeltem az Ipolyon, és bekopogtam hozzájuk. Nagy szeretettel fogadtak, bár kételkedtek abban, hogy sikerül Nyugatra jutnom. Elmondtam nekik édesapám jóslatát, ám kértem, hogy náluk várhassam ki a további fejleményeket a szökésem köztudomásra jutása után. A házból napközben ott sem mozdultam ki, éjjel pedig a nem lakott malom egyik szobájában aludtam.

Mély álmomból éjszaka erős zajok riasztottak fel. Az udvarról az egyik nagybátyám hangja hallatszott, valakinek, valakiknek erősgette, senki sincs náluk, aki nem itt lakna. Még létrát is ajánlgatott, hogy az emeleti helyiségeket is megvizsgálhassák. Közben lépések hallatszottak a szobámhoz vezető falépcsőn, majd a kilincs lenyomásával kísérletezett valaki. Nagybátyám magyarázta, fiánál van a lezárt szoba kulcsa, aki nincs odahaza. Villámgyorsan járt az agyam, az ágyat érintetlennek álcázva kisurrantam az ajtón, és a malom zsilipjéhez húzódva készen voltam arra is, ha kell, a víz alá bukjak. Erre nem került sor, mert a cseh csendőrök bocsánatkérések után eltávoztak. Másnap a szénakazalba vackoltam be magam, hogy elrejtőimet mentesítsem minden felelősség alól. Múltak a napok a szénában, és érkeztek a rossz hírek odaátról. Az ávósok elvitték apámat, az Alcsútról hazatérő édesanyámat a vonatról szedték le. Lefogták Tóth Zoltánt, akitől némi pénzt is kaptam, sőt az öreg János bácsit is elvitték, akinél Gárdonyban ideiglenesen meghúztam magam.

Amikor azután a hírek szerint pár nap múltával sem engedték el őket, és a tizenhét éves kishúgomat is lefogással fenyegették, ha engem elő nem kerít, elhatároztam, hogy bármi is történjék velem, önként jelentkezem a magyar rendőrségnél. Előbb Salgótarjánba, majd az Andrássy út 60-ba szállítottak. Így vetélt el a szabadulási kísérletem.

Pár nap múltán szüleimet és János bácsit hazaengedték. Ám Tóth Zoltánnak az életébe került, hogy menekülésemet pénzzel is támogatta. A recski kényszermunkatáborba hurcolták, ahol tüdőgyulladásban elpusztult. Szegény felesége és két gyermeke három esztendő múlva kapott értesítést arról, hogy a váci rabkórház temetőjében hantolták el.

Az Államvédelmi Hatóságnál nagy hűhót csaptak a szökésem nyomán. Előkerülésem után a hírhedt Péter Gábor elé kísértek. Ő rendelte el fülem hallatára a Recskre való visszakísérésemet. Majd közölte, hogy bíróság elé állítanak, és a szökésért öt esztendei börtönre ítélnek. Jól tájékozottságán csupán annyi csorba esett, hogy nem ötesztendőre, hanem csak háromra ítéltek. Tény azonban, hogy mindent összevetve négy esztendőt töltöttem rabságban. Az Andrássy út 60-ból egy ávós őrnagy parancsnoksága alatt több fegyveres kíséretében vittek vissza Recskre, ahol összebilincselt kézzel a föld alatti bunkerbe löktek. Kisvártatva a nyitott csapóajtóban megjelent egy ávós százados, aki lelépett hozzám, és azzal kezdte a látogatását, hogy úgy tett, mintha le akarná venni kezemről a bilincset, ám ennek ürügyén összevissza ráncigált a föld alatti szűk helyen, és véresre maratta a csuklómat. Majd azzal szórakozott, hogy előrehajtatta a fejemet, és teljes erejéből a nyakszirtemre csapott, a gerinchajlás helyére. Minden ütésére mintha a villám csapott volna belém, és összerogytam. De tovább ütött, valószínűleg addig, amíg maga is belefáradt a szórakozásba. Csak ezután vette le kezemről a bilincset. A csapóajtót lezárta, majd figyelmeztette a bunkernél őrt álló ávóst, hogy ne hagyjanak békén, szórakozzanak velem. Ez a szórakozás váltott őrökkel egész nap folyt egészen addig, amíg a rabok munkájukból be nem érkeztek a tábor területére.

Véresre verve kellett állnom a felsorakozott rabtársak előtt, akiknek a politikai tiszt beszédet tartott. Elmondta, hogy az elmúlt időben társaim nekem köszönhették azt, hogy napokig fél kosztra fogták őket, meg azt is, a korábban kilátásba helyezett kedvezmények mind elmaradtak. Azután a mintegy 150 főből álló kényszermunkás kettős sorfalat alkotott és nekem ütéseiktől kísérve ezen kellett végighaladnom. Amire egy-két elesés után a sorfal végére jutottam, számból-orromból folyt a vér. Közben a legkülönbözőbb szitkok hangzottak el: Te piszok, miattad nem láthatom az anyámat! - ordította valaki a fülembe. Kétség nem fér hozzá, hogy akik ütöttek, teljes meggyőződésből csinálták ezt. Valószínűleg nem ütött mindenki, mert különben aligha értem volna elevenen a vesszőfutás végére. Azután a vizes csaphoz kísértek, ahol megmosakodhattam, majd ismét a föld alatti bunkerbe löktek. Az őrt álló ávósok továbbra is zaklattak. Mindaddig, amíg a táborparancsnok a fülem hallatára nem adta ki a parancsot, hagyjanak békét. Legnagyobb meglepetésemre dr. Hoyos János jött le hozzám a bunkerbe. Az őr árgus szemmel figyelte az orvos tevékenységét, és valószínűség szerint azt is, nehogy közben beszélhessünk. Ennek ellenére Hoyos a fogai között ejtve a szavakat közölte velem, hogy édesapámat már hazaengedték, meg azt is, a terjedelmes kötést a fejemre csupán a külsőség miatt tette, és hogy tulajdonképpen igazán veszélyes sérülésem nem történt. Másnap reggel megint bilincsbe vertek, és egy terepjáró gépkocsin erős ávós kísérettel a budapesti Mosonyi utcai volt toloncházba vittek, ahol egy pincezárkában helyeztek el. Azt tudtam, hogy előbb-utóbb bíróság elé kerülök a szökésem miatt, de azzal sohasem számoltam, hogy hét hónapon keresztül tartanak egy vizes, levegőtlen pince egyik rekeszében hermetikusan elzárva a külvilágtól. Fogságom legválságosabb időszaka volt ez. Egy idő után egyre erősbödő hallucinációim támadtak, és kényszerképzetek sokasága gyötört. Magamnál voltam annyira, hogy tartottam az elmém elborulásától. Időnként jajveszékelő hangokat véltem hallani, nők jajgatásában az anyám hangját véltem felismerni. Ez minden önfegyelmemtől megfosztott, és kiabálni kezdtem, amire az őrök is reagáltak. Egyikük megjegyzésére mégis emlékszem, bedilizett, mondta a másiknak. Végül is valahogy visszatereltem magam az adott valóságba, és később már ritkábban hallottam az észbontó hangokat. Sokat segített az, hogy időnként sikerült a reggeli mosdás alkalmával tetőtől talpig lezuhanyoznom, és a cellában addig tornásznom, amíg meg nem száradtam.

1951 elején nagy nyüzsgés hangjai szűrődtek be a cellámba. Később tudtam meg csak, hogy ekkor szállították be a Mosonyi utcába a Szovjetunióból elengedett hadifogoly honvéd- és csendőrtisztek egy részét. Ezeket a 6-9 éves hadifogság után sem engedték szabadon, hanem hamis vádakkal bíróság elé állították őket, és el is ítélték.

Ekkoriban fordult a sorsom: a pincezárkából egy emeleten lévőbe helyeztek át, ami már nem volt annyira nyirkos és hideg. Egy szép napon még a zuhanyozóba is eljutottam, ahol végre szappannal moshattam le magam.

1951 áprilisában szállítottak át a Markó utcai fogházba, ahol a korábbiakhoz viszonyítva elfogadható volt a bánásmód. Az élelmezés tűrhető volt, és napi sétára is volt alkalmam. De a külvilággal való érintkezésre semmi lehetőségem nem volt, védőügyvédet nem fogadhattam. A bírósági tárgyalásra sötét ruhát, fehér inget és cipőt kaptam. Megbilincselve kísértek a tárgyalóterembe, ahol a munkásbíróság ítélkezett felettem. Még csak kirendelt védőt sem tartottak szükségesnek kijelölni mellém. Néhány perc alatt olvasták fejemre a két év tíz hónapos börtönbüntetést a Recskről való szökésemért. Amikor kértem, hogy legalább a szökésem óta eltelt hét hónapos magánzárka-büntetést számítsák be az ítéletembe, a bíró kurtán kijelentette, nem lehet, mert az csupán internálásnak tekinthető. Mégis, másfél éves rabságom óta ez volt végre a viszonylagos legalitás első napja.

Még az ítélet napján Vácra szállítottak, hogy megkezdjem az új, élményekben nem szűkölködő börtönéveim letöltését. A rabruha felöltése és néhány pofon, rúgás után olyan zárkába löktek, ahol végre nem egyedül voltam. Szigorúan rám parancsoltak, hogy mostantól kezdve nincs nevem, csak a 353-as rabszámom. Két cellatársam a később Recskről megszököttek közüli volt. Ezek előtt hiába is titkoltam volna a nevem, felismertek, és élénken emlékeztek rám. Kölcsönösen elmeséltük élményeinket.

Váci üdülésem mindössze néhány hétig tartott, mert még nyár előtt egy hajnalon mintegy negyvenünket tehergépkocsival, láncon a Gyűjtőfogházba vittek, hogy az ott raboskodókkal börtönt cseréljünk. Ezt raboskodásom alatt még egyszer megismételték, nyilván biztonsági okokból. Vácott előbb a gombüzemben dolgoztam, majd az asztalosműhelyben. Később, 1952-ben már kinti munkát is végezhettem, követ szállító uszályokat raktunk ki a Duna-parton. Felejthetetlen élmény volt számomra, amikor az első kirándulóhajó feltűnt a láthatáron, telve szabad emberekkel. 1953 tavaszán, Sztálin halála után Vácott is érezhető volt az enyhülés szele. Egy belső átszervezés során a háromfős cellából egy nagyobba, egy 12 személyesbe tettek át. Itt már nem puszta szalmazsákon, hanem emeletes ágyakon aludtunk.

Még hét hónapom volt hátra az ítélet letöltéséből, amikor 1953. július 30-án a közös cellából egy elkülönítettbe tettek. Jóllehet cellatársaim bizonyosra vették, hogy szabadulunk, én még akkor se nagyon hittem ezt, amikor civil ruhába öltözve, kezemben a szabadulási papírral a váci vasútállomásra kísért egy nyomozó. Attól tartottam, hogy valamelyik sarokból két ember lép elém, s felszólít, menjek velük. Csak akkor nyugodtam meg, amikor felszállhattam a fapados vasúti fülkébe, és a vonat elindult velem Balassagyarmat felé.

In Sztáray Zoltán: Csákánykő. A recski kényszermunkatábor. Bp., Püski, 1997, 97-108. o.