Fejős Zoltán (1954)

Etnográfus, kulturális antropológus, kandidátus, a Néprajzi Múzeum főigazgatója.

 

 

Apai ágról szekszárdi, anyai ágról erdélyi, kovásznai szülők a háború alatt ismerkednek meg, majd az ötvenes évek eleje Balassagyarmatra sodorja őket.

 

Édesapja földmérnökként 1950-ben itt kap állást, a városi fölméréseket végzi, utóbb a Városi Tanácson dolgozik, édesanyja pedig a helyi postán.

 

1954-ben született fiuk, Fejős Zoltán, általános iskoláit a balassagyarmati Petőfiben végzi, érettségijét pedig a Balassi Bálint Gimnázium francia tagozatos osztályában 1973-ban szerzi.

 

Egyetemi tanulmányait Debrecenben folytatja, 1979-ben történelem-néprajz szakon szerez diplomát. 1979 szeptemberében a Néprajzi Múzeumban muzeulógusként kezd, majd 1985-ben az akkor alakult Magyarságkutató Intézethez hívják tudományos munkatársnak. Az intézet a rendszerváltás után átalakul, a Teleki László Alapítvány egyik bázisa lesz. Innen 1997-ben ismét a Néprajziba kerül, miután pályázat útján elnyeri a múzeum főigazgatói posztját. 2007. december 15-én újabb pályázat eredményeként harmadszorra is kinevezik újabb öt évre.

1993-ban kandidátusi fokozatot szerez, disszertációjában a chicagói magyarok két nemzedékének történetét dolgozza fel.

 

Főbb kutatási területei: a nemzeti kultúra és a népi kultúra kapcsolata, turizmus mint kulturális rendszer, migráció, városantropológia, etnikai viszonyok, az amerikai magyar diaszpóra múltja és mai helyzete, múzeumelmélet, az anyagi kultúra kutatása, fotóantropológia.

 

Számtalan könyv, tanulmány, könyvfejezet szerzője, könyvek, sorozatok, folyóiratok szerkesztője, kutatási projekt vezetője, tagja több hazai és nemzetközi szervezetnek, munkacsoportnak.

Angolul és franciául beszél.

 

Zalaegerszegi feleségével, Sabján Évával, a debreceni egyetemi évei alatt ismerkedett meg, aki történelem-francia szakon végzett. Egy leánygyermekük van, Anna, aki jelenleg 3. éves szociológushallgató az ELTE-n.

Bátyja, Fejős János – aki még szüleinek Nógrádba történő kötözés előtt, 1948-ban Szekszárdon született – építészmérnök, Budapesten él.

 

Fejős Zoltán Budapesten, a VIII. kerületben, a Tisztviselőtelepen él.

 

Saját bevallása szerinti hobbija nincs, legfeljebb a szakmája.

 

 

 

Amikor a hatvanas évek vége felé még együtt rúgtuk a labdát a KSC pályán - ahogy mi hívtuk a gyarmati Kecskeligetet - bizonyára te sem gondoltad, hogy 2008-ban a legpatinásabb magyar múzeum főigazgatójaként fogadsz. Akkor egy gólerős csatár posztja hihetőbb volt, mint egy múzeum igazgatójáé.

Valójában, a néprajz, folklór, történelem mennyire foglalkoztatták az ifjúkori Fejős Zoltánt?

 

Kicsit távolabbról kell kezdenem. Az apai ágat nézve, a mérnöki út tűnt kirajzoltnak. Dédapám műegyetemet végzett Bécsben, nagyapám jogakadémiát Keszthelyen, apám mérnöki diplomát szerzett a pesti műegyetemen, a bátyám pedig építészmérnök lett. Nem csoda, hogy a család inkább a mérnöki pálya felé orientált. Az az igazság, hogy kezdetben vegyész akartam lenni, a kémia érdekelt, mondhatni, romantikus alapon.

 

Otthon kísérleteztem, volt egy laboratóriumom, bújtam az Öveges könyveket és nagyon szerettem a laborban „lötyögtetni” az elegyeket. Volt egy kellemetlen esetem, amikor klórgázt fejlesztettem, mélyen belélegeztem, majdnem megfulladtam. Igazából nem ez vetett vissza, hanem később az, amikor a gimnáziumban tudatosult számomra, hogy a kémia továbbviteléhez matek, sőt fizika is kell, és ezek már nem annyira vonzottak. De ettől függetlenül, úgy terveztem, hogy az általános iskolából - a Petőfibe jártam - vegyipari szakközépiskola megyek, ahol kémiával lehet majd foglalkozni.

 

Amikor ezt a szüleimnek megmondtam, hallani sem akartak róla, el se tudták volna képzelni, hogy ne gimnáziumba járjak. Ráadásul csak 2-3 vegyipari szakiskola volt abban az időben az országban, mind nagyon messze Gyarmattól. Végül a szülők nem engedtek el Nagykanizsára, nem járultak hozzá, hogy jelentkezzem az ottani vegyipari szakközépiskolába, és ne Balassagyarmaton tanuljak.

 

A következő hangyám az volt, hogy angolt tanuljak. Ez sem tetszett a szüleimnek, mert angol nem volt a Balassiban, csak a Szántóban és az akkori Balassagyarmaton közismert dolog volt, a Szántó, az nem iskola. Rendes gyerek oda nem megy tanulni.

 

Végül a Balassiba mentem, akkor már pár éve létezett a tagozatos osztály intézménye. Tulajdonképpen orosz és francia tagozatot hirdettek, Szabó Mikivel jelentkeztünk oroszra, pedig egyáltalán nem érdekelt minket az orosz nyelv, de úgy gondoltuk, oda biztos könnyebb bekerülni. Végül érdektelenség híján nem indítottak orosz tagozatot, csak franciát, így C-sek lettünk, francia tagozatosak. Tartott még az első két évben a reálérdeklődésem, viszont utána egyértelmű válaszút elé érkeztem, hiszen ha műszaki egyetemre, vagy vegyipariba akarsz menni, akkor bizony a matekot, fizikát komolyan kell venni. Ezek viszont már végképp nem mentek, így elment tőle a kedvem. Valahogy ezen a gyerekes, romantikus kísérletezésen is túljutottam ekkorra.

 

Sokkal inkább a humán tárgyak kezdtek érdekelni, de továbbra is volt egy jó adag romantika bennem, elképesztő dolgok kezdtek foglalkoztatni, mint például a tibetológia. Akkortájt került a Palóc Múzeumba Kapros Márta. Talán másodikos lehettem. Ő szervezett egy önképző kört. Nem tudom már, hogyan talált meg minket, mi meg őt, de nagyon jó szakkör alakult ki a Palóc Múzeumban. Ekkor kerültem közelebb először a néprajzhoz. Szabó Mikivel mentünk Pilinybe kérdőívet kitölteni a palóckutatáshoz.

 

Hozzáteszem, hogy a régészet, az ókori Görögország is foglalkoztatott, görögül akartam tanulni, de a bátyám szavai elgondolkodtattak. Ő nem akart ugyan befolyásolni - mondta, de szerinte Magyarországról klasszikus görög régészettel foglalkozni, ahhoz vagy nagyon kell tudni, vagy nagy szerencse kell hozzá. Ő építészmérnök hallgató volt és abban az időben, a 70-es évek elején az építészhallgatókra nagyon erős hatást tett az Erdély-járás. Kós Károly, az öreg még élt, a bátyám is végigjárt egy erdélyi építész utat. Voltak Kósnál, elzarándokoltak sok helyre és nyilván ebből másodkézből én is láthattam sok mindent. Tudni kell, hogy édesanyám erdélyi, kovásznai és onnan került át a második világháború alatt, és akkortájt többször mentünk látogatóba, meg nyaralni a tengerhez, vagy a hegyekbe.

 

Ezek a képek összeálltak bennem, azt mondtam, akkor legyen valami bölcsész dolog az irány. Érdekes módon, ahogy fölszabadult rólam a nyomás, hogy matekkal meg fizikával nem kell foglalkozni, a matekkal sem lett problémám, érettségin írásbeliznem sem kellett belőle. A fő azonban a történelem lett, és a nyelvek váltak fontossá.

Vass Imre tanított minket franciára harmadévtől, mert Cseh Béla bácsi nyugdíjba ment, Örkényi Zsuzsa pedig a csoport másik felét vitte. Vass Imrénél elkezdtem angolul is tanulni, két év alatt elvégeztem a gimnáziumi angolt, be van írva mint különóra a gimnáziumi bizonyítványomba is.

 

Bár a kutatói pálya igen vonzott, de nem volt tiszta, milyen szakra jelentkezzek. Miután a néprajz kezdett elsőbbséget élvezni, el kellett dönteni a fő szakot, mert a néprajzra nem lehetett egyből felvételizni.

Nagyon erős osztályunk volt, a C osztályok a Balassiban igen izmosak voltak. Harmadikosként országos tanulmányi versenyen indultam történelemből, a téma történelmi műemlék és a mai ember, a mai társadalom kapcsolata volt. Akkor már Kapros Mártával, a múzeumi körrel jártunk falvakban, így voltam Hollókőn is. Márta javasolta, dolgozzam ki azt a témát, hogy a hollókőiek – akkor már kezdték műemlékként kezelni a falut, de az öregek zöme még a régi falurészben élt -, hogyan fogadják az átalakulást. Rendkívül korszerű és aktuális téma volt, zöldfülű gyerekként ezt végigcsináltam, számos interjút készítettem az öregekkel.

Jól szerepeltem az anyaggal, az országos döntőbe bekerültem. Emlékezetes marad számomra, hogy az országos döntőre ide a szomszédba, a Szalay utcába kellett jönni a minisztériumba, az ötödik emeletén volt az utolsó ötvennek a meghallgatása. Már attól, hogy a páternoszterbe be kellett lépni, rosszul lettem, tériszonyom van, ami egyébként azóta is elkísér. Amikor a bizottság elé kerültem, egyetlen kérdést tettek fel, bár nem volt tétje, annyira jó volt a dolgozatom, csak hogy egyáltalán kérdezzenek valamit. De arra sem tudtam válaszolni, annyira zavarban voltam, meg gátlásos, úgyhogy végül tizenharmadik lettem. A közvetlen, felvételi nélküli egyetem így nem sikerült, de az eredmény gondolom mégis pozitívan beszámított a felvételinél.

 

Tehát még a dilemmánál tartok, mire jelentkezzek? A francia jól ment, szerettem, viszont látszott, hogy Pesten francia szakra nem lehet bekerülni, ha nem vagyok diplomatagyerek. Az angol-francia nem igazi, az csak két nyelv, végül történelem-francia szak mellett döntöttem.  A döntést más is motiválta. Iszonyúan szerelmes voltam Vári Mariba, osztálytársam volt, vica-versa, borzasztó nagy szerelem volt, mindenki azt hitte, ideális pár vagyunk, mint két balassagyarmati família ifjai.

Elhatároztuk, hogy a debreceni egyetemre megyünk. Hozzáteszem soha az életben nem jártam előtte Debrecenben. Őt nem vették fel elsőre, magyar-franciára jelentkezett. Engem viszont igen, aztán kezdődött, hogy elvittek Hódmezővásárhelyre katonának. Utána aztán Marit másodikra felvették, együtt kezdtük az évet Debrecenben, de egy hónap alatt összevesztünk.

 

Abban az időben nem lehetett az úgynevezett kisebb bölcsész szakokat, mint régészetet, néprajzot, művészettörténet közvetlenül felvételivel megközelíteni. Az A szakon elsőben kellett B szakot hallgatni és aztán lehetett átmenni. Tehát átszakosodtam, végül is a franciát adtam le, mert sajnos volt egy nagyon rossz tanárunk. De nem bántam meg, mert a történelemoktatás nagyszerű volt Debrecenben. Különben is nagyon stabil szemléletet ad az embernek egy módszeres történelemtanulás. Kiváló tanáraink voltak, pl. a modernkori Magyarország történelmét bizonyos szempontból, sokkal jobban tanították, mint Pesten. Ránki György tanított minket, aki lejárt Debrecenbe, és hát mit mondjak, 1977-ben Bibóról oktatott minket.

A néprajz Debrecenben hagyományosan jó szak volt. Szerettem, de nem terelődtem abba az úgynevezett debreceni néprajzos akolba, mert sokkal erősebben érdekeltek elméleti kérdések, amíg a debreceni iskola úgymond a terepmunkában erős. A történelemnek viszont nagyon örülök, hogy elvégeztem, tehát történelem-néprajz szakos diplomát szereztem 1979-ben Debrecenben.

 

 

1979-ben diplomázol Debrecenben és még abban az évben jelenlegi munkahelyedre kerülsz muzeulógusként. Kiváló időzítés, kiváló helyszín. Ilyen egyszerű volt?

 

Nos, ez nem ilyen egyszerűen ment. Mindennek megvan a maga előélete. Messzebbről indítva két dolgot említek. Az egyikbe nem akarok túlzottan részletesen belemenni, de volt egy nagyon komoly afférom az egyetemen: másodéves koromban elvették az útlevelemet. Franciaországba készültem, Interrail igazolvánnyal terveztem beutazni az országot. Erősen frankomán lettem a gyarmati francia tagozat évei alatt, valóban nagyon szerettem és ma is szeretem a francia kultúrát. Mentem volna Olaszországba is, egy szemiotikai nyári egyetemre, megvoltak az ajánlásaim.

 

Otthon voltam édesanyáméknál összepakolni, mikor a mai Ipoly áruházban vásárlás közben odajöttek a rendőrök, azzal, hogy kövessem őket. Haza kellett menni, elkérték az útlevelemet, és azonnali hatállyal bevonták. Akkor, az ilyen ügyeket egy mondattal intézték el: „kiutazása közérdeket sért”. Ezt nehezen lehetett megváltoztatni, sokáig nem is volt útlevelem. Annyit sikerült kideríteni később, hogy az egyetemen „szeretett” professzorom jelentett fel, mivel ő úgy tudta, én disszidálni akarok. Ez egy bonyolult történet, valaki miatt rajtam állt bosszút.  A professzor úr arról volt híres, hogy minden kedvenc tanítványát egyszer feljelentette az életben. Ebből tudtam meg, hogy én is kedvencei közé számítottam. Természetesen megfellebbeztük, apám szegény átment Salgótarjánba, a megyei rendőrkapitányságra, állította, hogy semmilyen disszidálási szándékról nincs szó. De hiába. Az egész eset természetesen megviselt, az egyetemet is ott akartam hagyni. A bátyám épp Algériában dolgozott mint építészmérnök, hívogatott, menjek ki oda tolmácsnak. A tolmácsolástól féltem, mert nem tudtam a szaknyelvet, ráadásul angol tolmács kellett volna. Akkor még nagyon beijedős gyerek voltam, még tartott a gátlásosságom, végül is nem vállalkoztam rá, hanem folytattam az egyetemet.

 

Amikor végeztem, épp volt a Debreceni Egyetemen, Néprajzi Tanszéken egy tanársegédi állás, valakinek fenntartott, de be nem töltött státus. Felmerült átmeneti megoldásként az én nevem is, de az ilyen előzmények miatt azonban komolyan már nem ajánlották fel, gondolva, úgy sem megy át sehol. Pedig jól tudtam tanítani, történelemből oktattam Debrecenben, a gyakorló gimnáziumban, ami egy elképesztően magas színvonalú és elit gimnázium volt.

 

Egyébként Balassagyarmaton, ha nagyon akartuk volna, talán lett volna hely a Palóc Múzeumban, apám megkérdezte, hogy mit szólok hozzá. Tudom, nagyon jól esett volna nekik, ha visszamegyek Gyarmatra. Ő akkor a városi tanácson dolgozott, a polgármestert ismerte, tudott volna kérdezősködni, de én nem akartam visszamenni Gyarmatra, mert úgy éreztem, hogy a 70-es évek második felében Magyarországon gyakorlatilag nincs mobilitás. Tehát, ha egy kisvárosban elhelyezkedsz, akkor onnan mész nyugdíjba, vagy be a sírba. Tehát onnan már nincs mozgás. Így pedig nem tudtam volna elképzelni az életemet.

 

Amikor már látszott, hogy a Debrecenben maradásra nem sok esély van, Pestre akartam jönni. A bizonyos kedvenc professzorom, aki egy évig úgy csinált, mintha nem ismert volna, elkezdett ajnározni - a lelkiismeret megszólalt -, írt az érdekemben a Néprajzi Múzeum igazgatójának, Hoffmann Tamásnak, hogy van egy kiváló tanítványa, akinek nincs állása. Egy alkalmi üresedés révén kerültem ide és nagyon örültem, hogy megkaptam az állást. Abban az időben egyébként a múzeumba több fiatal került, viszonylag jó volt a légkör, de ugyanakkor nem igazán ez volt egy néprajzkutatónak a legnagyobb presztízzsel rendelkező állás. Abban az időben az Akadémiai Kutatóintézet volt az, ahová, aki adott magára, próbált pályázni. Szóval, az indulás nem volt olyan egyszerű, de persze nem is különösebben kalandos vagy drámai.

 

Érdekes módon kezdetben nagyon más érdekelt, nem a múzeum, a múzeumi munka. Elméleti folklorisztika, szövegfolklór, szemiotika, általános nyelvészet, és ezért gyakran éreztem úgy, hogy én, mint folklorista, mit kezdek a tárgyak között, itt a múzeumban. Az adattárba kerültem, ahol van folklór gyűjtemény, továbbá speciális témákkal kellett foglalkoznom, így végül valamennyire összekapcsolódott az érdeklődésem és a feladat. Az első munkám, ami a szakdolgozatomból kinőtt, Nógrád megyei vonatkozású, Karancskeszi hiedelemrendszeréről és hiedelmek nyelvi formáiról írtam egy könyvet, ami tulajdonképpen kisdoktorinak készült.

 

 

A sikeres indulást az is mutatja, hogy 1984-ben, Chicagóban egy amerikai-magyar kutatócsoport tagjaként kutatási lehetőséghez jutsz, aminek eredménye A chicagói magyarok két nemzedéke 1890-1940 című könyved. Ez forrásmű a hiányos szakirodalomban. Beleolvastam könyvedbe, érzékletesen írsz az első napodról, egy világvárosban az első ember voltál, aki magyarjaink nyomát kívántad felderíteni. Tűt a szénakazalban?

 

Bizony, ez egy nagyon érdekes vállalkozás volt. Még hozzáteszem, ahogy említettem, nem volt útlevelem és évekig nem is kaptam vissza. A múzeumból, minden áldott évben próbáltam szerezni ösztöndíjat Franciaországba, mert végül is az ember elvégzi az egyetemet, valamit megtanul, kikerül valahová dolgozni és rájön, hogy nem tud semmit, vagy amit tud, azt nagyon sok szempontból fel kellene javítania. A francia ösztöndíj sohasem jött össze, viszont a tengerentúli igen.

Életemben először Nyugaton, 1983-ban voltam, Kanadában, az első nagyváros ahová eljutottam Montreal volt. Nem éppen rossz kezdés. Ezt egy konferencia-meghívással sikerült elérni. Az akkori igazgatómat tényleg felkeresték az illetékes szervek, aki jótállt értem, garantálta, vissza fogok jönni. Annak ellenére tette, és ezt zárójelben mondom, bár soha nem vettem részt aktívan a politikában, de azért az ellenzék valamiféle külső perifériáján mozogtam. Volt, amit aláírtam, tudta a főnököm is, mert akkor is kerestek.

 

Tehát egy hónapig voltam kint Kanadában, a keleti és a nyugati parton is. Már akkor érdekelt a külhoni magyarok sorsa. Ennek pedig az az előtörténete, hogy a Debreceni Egyetemen, a néprajz szakon a terep-beállítottság fontos volt, mindig kellett menni terepmunkára, gyűjteni. Elsős koromban már jártam táborban a Zemplén hegység középső vidékén, ahol az egyik tanárom kezembe adott egy kis kérdőívet a kivándorlásról. Ez a vidék erős kivándorló góc volt. A század elején nagyon sokan vándoroltak ki Amerikába, ez nagyon érdekes népesedési probléma, alapvetően érintette az itteni falvakat, a parasztságot - mondta. Ha érdekel, akkor idős családokkal próbálj beszélni, mi volt, hogy volt, családdal mentek-e ki, vagy egyedül.

 

Megcsináltam a gyűjtést, valóban nagyon érdekelt, szó szerint beleszerelmesedtem a témába. Tulajdonképpen az első komolyabb szaktanulmányom ebből a munkából jelent meg.

 

Kanadában, Torontóban és Montrealban is részben a migrációval foglalkoztam, majd pedig részben a politikai nyitás, részben a Tudományos Akadémia és egy amerikai kutatásszervezési intézmény közös néprajzi programja következtében lehetőség nyílt, hogy amerikai magyarokat tanulmányozzunk főleg folklorisztikai szempontból. Így, ekkor utazhattam ki az Egyesült Államokba 1984-ben.

 

Összesen hárman voltunk, én voltam a leghosszabb ideig, mert majdnem teljesen megdupláztam a kutatási időmet, 11 hónapig voltam az Egyesült Államokban. Maga a kutatás a bloomingtoni egyetem folklór tanszékéhez volt telepítve, bár ott éppen nem voltam túl sokat, összesen talán darabokban két hónapot. A terepem viszont Chicago volt, és annak elővárosai. De maga Chicago elég volt, óriási nagyváros, olyan mint a Dunántúl, akkora terület. Ebben az irdatlan nagyvárosban mindezt fölszálazni, tényleg egészen elképesztő, de nagyon szép munka volt. Életemben biztos, hogy ez az egyik legszebb kutatás, ami persze egy másik világnak a megélését is jelentette.

 

Azután többször voltam még később Chicagóban, folytattam ezt a munkát, és valóban, a kandidátusi disszertációm ebből nőtt ki. A konkrét kutatásom inkább a jelenkorra irányult, de mivel tényleg nagyon keveset lehetett tudni a korábbi időkről, elkezdtem ennek a történetével is foglalkozni. Módszertanilag korszerű dolgot csináltam, elsődleges forrásokon nyugvó társadalomtörténetet ötvöztem néprajzi kulturális, antropológiai látószöggel. Tulajdonképpen a kis emberek életéből bontottam ki az egészet. Ez bizony 40, vagy bizonyos szempontból 60 évnek a története, amit ez a monográfia felölel. Történeti jellegű munka lett, ami nemcsak a 1984-es kutatásomat tartalmazza, hanem a későbbieket is, mivel még voltam egy három hónapos Fulbright ösztöndíjjal ugyanott. Ekkor a Northwestern University antropológiai tanszéke volt a kiinduló pontom. Pár év múlva, Chicago után a keleti parton, Bridgeport városában és környékén végeztem kutatást. Ez szintén Fulbright-út volt, a Yale-re voltam telepítve, a Történeti Tanszékre. Nem minden tanulság nélküli volt a két világ ellentéte: a világhírességeket felvonultató egyetem, a nagy nevekkel teletűzdelt tanszék és az egykori bevándoroltak, így a magyarok negyedeinek munkás vagy alsó középosztálybeli világa, pontosabban annak nyomai. Mondanom sem kell, hogy az előbbibe csak éppen beleszagolhattam, míg az utóbbit talán sikerült megértenem. Az anyagot részben írtam meg, mert a bridgeporti kutatást még nem tudtam feldolgozni.

Ha jól számolom, 1984 és 1996 között kb. összesen két évet voltam Amerikában, különféle kutatásokat folytatva. Három jó nevű egyetem volt a ”házigazdám”, s más egyetemi helyeken is megfordultam, de soha egyetlen órát nem tanultam amerikai felsőoktatási intézményben. Ez utóbbit sajnos nem adatott meg, viszont azért, hogy ilyen komoly kutatómunkát végezhettem a tengeren túl, örökké hálás vagyok a sorsnak.

 

 

A pályakezdő 6 évet, 12 évi múzeumi távollét követi, a Magyarságkutató Intézetnél majd a Teleki László Alapítványnál. Remélhetőleg nem számkivetésnek tekintetted?

 

Ellenkezőleg, ez nagy előrelépés volt. Amikor visszajöttem Amerikából, elkezdtem feldolgozni az anyagomat, abban az időben óriási dolog volt, hogy ennyi időt tölthettem, és empirikus kutatást folytathattam a tengeren túl. Sok mindent megismertem az amerikai magyarokról. Érdemben egyetlen egy valaki, Puskás Julianna történész tudott többet, és rögtön a nyomába kerültem, mert mindenki más, aki írt erről, nem elsődleges források alapján tette.

 

Közben alakult a politikai rendszer is. Köpeczi Bélának a személyes taktikája és eredménye volt, hogy létre lehetett hozni egy intézményt, amely a határon túli magyarokkal foglalkozik. Ez volt a Magyarságkutató Csoport. Hogy ez politikamentes és ártatlan legyen, ehhez persze KB, meg nem tudom én milyen engedély kellett. Azért is került semleges helyre, az Országos Széchenyi Könyvtárba, hogy lehessen látni, se a Külügyminisztérium, se a Magyarok Világszövetsége nincs mögötte. Az intézménynek a létrehozása tényleg nagy áttörésnek számított, vezetőjének Juhász Gyula professzor urat kérték fel, aki a semmiből kezdte összerakni a csapatot.

 

Ő hívott át, legyek a nyugati, a tengerentúli magyarság témagazdája. Az volt a kezdeti elképzelés, hogy interdiszciplináris kutatásokat végezzek, és ott mint néprajzkutató, kulturális antropológus is működjek. Bizony nagyon komoly fizetéskülönbséggel indult az új intézet, kitűnő előrelépés volt. Az alapító első öt emberben én is benne voltam. Bár szerettem dolgozni a Néprajziban, de mint kutatóhely, előrelépésnek számított az új munkahely. Akkor Észak-Amerika után foglalkozni kezdtem Dél-Amerikával, Ausztráliával, majd a franciaországi magyarokkal is.

 

Aztán persze az intézetet sokféleképpen gyötörték, átalakították. Az ottani utolsó két évemben már nagyon bosszantott, hogy az intézménynek nincs igazán kitalálva a feladata. Rendszerváltás után átszervezték, nagyon közel volt mindig a politikához finanszírozási szempontból. Ami engem illet, már a rendszerváltás után egész világosan eldöntöttem magamban, hogy tudományos kutató kívánok lenni. Az intézetben ezt csináltam, majd különféle vezetői pozíciókat is betöltöttem, de nem igazán szerettem, hogy a Magyarságkutató, ami később Közép-európai Intézet lett, valahogy mindig attól függ, hogy milyen színű kormány van hatalmon és akkor az most mennyi pénzt ad az intézet fenntartására. Ekkor már kezdtem nem igazán jól érezni magam, úgy láttam, nem tudunk egy igazi tudományos kutatóintézetet kialakítani.

 

Amikor, a Néprajzi Múzeumban a nyugdíj előtt álló akkori főigazgatóról kiderült, hogy újra nem fog pályázni, volt kollégáim elkezdtek megkörnyékezni, hogy jöjjek vissza. Ezt nem vettem különösebben komolyan, azt hittem viccelnek. Aztán végül is komolyra fordult, ott kimerült az a vonzerő, ami engem hajtott, vitt, ide pedig hívtak. Úgyhogy, a döntés megszületett. A múzeumba visszatérve több mindent, persze más szinten, fel tudtam újítani. A lényeg persze az új volt, az új feladat, kihívás, ezt kellett megoldani, amihez a korábbi tapasztalatok jól jöttek, de ezt kellett kiegészíteni.

 

 

A hajdani Kúria épülete az ország egyik legszebb középülete. Hauszmann Alajos tervezte palota aulája nemcsak a filmforgatások és állami fogadások kedvenc helyszíne, de néha felröppen egy-egy hír, hogy az egész épületre rátenyerelne az állam, pl. a Legfelsőbb Bíróság javára. Kell ebben vívnod vagy a mindenkori kulturális kormányzat látja el a védelmi feladatokat?

 

Az utóbbi nem lenne éppen rossz számomra, de védelemről nemigen van szó.

Ez egy nagyon bonyolult történet. A Néprajzi Múzeum egészen 1972-73-ig nem a Belvárosban, hanem az úgynevezett tisztviselőtelepi, volt Szent László Gimnázium épületében működött, ahová 1924-ben ideiglenesen került és gyakorlatilag 50 évig ott is maradt. Megjegyzem, már az akkori odatelepítése is egy kicsit hasonló helyzetet jelentett, mint ahogy a mainak, ebbe az épületbe kerülése. Tehát sokkal jobb körülmények közé helyezték, hiszen azt megelőzően borzasztó rossz feltételek között működött a Néprajzi Múzeum. Ami egyébként akkor formálisan a Magyar Nemzeti Múzeumnak volt még a része, nem egy önálló intézményként funkcionált.

 

A két háború között már több terv létezett, hol építsenek új épületet, de soha nem volt aztán pénz rá. A második világháború után sem, pedig egyre szűkebb volt az a hely. 1968 végén lett Hoffmann Tamás a főigazgató a Néprajziban, akinek az első intézkedése az volt, hogy be kellett záratnia az akkori múzeumban minden kiállítást, mert már annyira nem volt hely. A 100 éves jubileumi ünnepséget 1972-ben, a Műcsarnokban rendezett kiállítással ünnepelték meg, a konferenciát a Nemzeti Galériában tartották. Elég idétlen helyzet volt.

 

Hoffman Tamás, a kapcsolatait latba vetve el tudta érni, hogy az 1957-ben alakult Magyar Nemzeti Galéria helyére - amely a Budai Várba költözött - a Néprajzi beköltözhessen. Múzeum múzeum helyére, nem kerül majd sokba, ez volt a taktika. Ez nagy előrelépésnek számított, sőt, ezt akkor ideológiailag is nagyon szépen lehetett demonstrálni: a nép, a kézműves nép kultúrája végre az ország szívébe kerül, a Parlamenttel szemben lévő palotába. Amiben van is valami, hiszen a néprajz és a népi kultúra által fémjelzett társadalmi rétegnek a nemzet egészében való helyét ilyen szimbolikus dolgok is kifejezik. S ez korábban éppen, hogy nem érvényesült. Abban az időben egyáltalán nem volt arról szó, hogy ez ideiglenes megoldás. Ezt később kezdték el forszírozni.

 

Már az Antall kormány idején fölmerült, hogy távlatilag a Néprajzi Múzeumnak új épületet kell keresni, hogy az Igazságügyi Palota nyerje vissza eredeti funkcióját. Majd legélesebbé az Orbán-kormány idején vált a helyzet, amikor a miniszterelnöki hivatalt kívánták itt elhelyezni, s papíron három hónapot adtak, hogy elköltözzünk. Vicc, rémálom, nevezzük bárminek, a lényeg, hogy irreális felvetés volt.

 

A dilemmának az az alapja, hogy az épület eredeti funkcióját töltse-e be, vagy a kialakult helyzet megy tovább. Ebben igazából sosincs meg a kellő döntés. Akaratok, meg szándékok vannak, nagyon sokféle elképzelés volt, csak mióta én itt vagyok, Miniszterelnöki Hivataltól kezdve a Legfelsőbb Bíróságig. Legutóbb a Legfelsőbb Bíróság gondolta úgy, konkrétan Lomniczi Zoltán, legfelső bíró, hogy ezt a történeti jogot kell visszaállítani. Mindenképpen el akarta érni, hogy a Legfelsőbb Bíróság ide visszakerüljön.

 

A kérdésnek két szintje van. Az egyik szimbolikus, hogy tényleg ott legyen-e az intézmény, ahol történetileg volt, vagy ne. Az épület ráadásul tényleg Igazságügyi Palotának épült, egy korszak reprezentánsa volt, ez az egyik szint. A másik szint viszont sokkal pragmatikusabb. Akkor éleződött ki a helyzet újra, mikor az ítélőtáblákat felállították. Tulajdonképpen a Fővárosi Ítélő Táblának mint régi-új intézménynek nem lett helye, merthogy a Legfelsőbb Bíróság a Markó utcában tökéletesen jó helyen van. A bírói kar, tudomásom szerint, abszolút boldogan működik ott. Hogy a legfelsőbb bíró úgy gondolja, hogy mégis itt szebb dolog reprezentálni, ez már szubjektívnak nevezhető. A problémát valóban az ítélő tábla okozta, mert annak miután felállították, nem volt helye.

 

Sajtóvitába is keveredtem Lomniczi Zoltánnal, leírtam, hogy a Néprajzi Múzeum nem passzióból tartózkodik a Kossuth téren. Ha az ítélő táblának az elhelyezésére gondolunk, akkor egy korszerű, új bírósági épületet kellene emelni, mert a mi épületünk erre ugyanúgy nem alkalmas, mint ahogy hivatali helységeknek sem. A múzeumi funkciót sok-sok átalakítás nyomán lehetett biztosítani. Ez napjainkban is folyamatos tennivaló.

 

Summa summarum, ebben az épületben is tud működni a múzeum, de kellene költeni rá, mert sok dolog nem történt meg az elmúlt évtizedekben. Évtizedekkel ezelőtt ugyan kívülről renoválták, de belül ez elmaradt, az éves költségvetésből csak minimális karbantartásra telik. További funkció átalakítással ez az épület is alkalmas lehet múzeumnak. Nagyon hasonló problémáink vannak az épülettel, mint az Iparművészeti Múzeumnak, a Nemzeti Múzeumnak, pedig azokat eleve múzeumnak építették.

 

Az is elképzelhető, hogy egyszer olyan döntés születik, a Néprajzi Múzeumnak új múzeumi épületet emelnek. Ez optimális helyzet lehetne számunkra, amivel két alapvető probléma van. Hol legyen? A fővárosban ekkora terület nincs. A másik, miből? Évekkel ezelőtt a főigazgató-helyettes úrral készítettünk egy kalkulációs számítást, hogy mit is jelentene egy új múzeumépület építése. 2004-ben a telekárat, költözést és berendezést nem számolva 16-18 milliárd forint lett volna egy új Néprajzi Múzeumnak a költsége. Most még több lenne. Erre nincs fedezet, úgyhogy szépen itt virágzunk. A Legfelsőbb Bíróság is tudomásom szerint letett erről a szándékáról. A Medgyessy kormány alatt az ún. Nemzeti Jelképbizottságnak volt egy olyan javaslata, ami az egész Kossuth teret újra akarta rendezni. Ehhez akkor készítettek egy globál költségkalkulációt, ami 62 milliárd forintra rúgott, úgyhogy szép csendben odébb is tették ezt a tervezetet.

 

 

Akárhányszor érkezem ebbe az épületbe - múzeumlátogatóként, vagy meghívottként - mindig lenyűgöz az épület eleganciája, belső arányai. Ennyi itt töltött év után vannak még Neked is hasonló érzéseid?

 

Nyilván lakva kicsit más a dolog, mint nap mint nap ide bejárva. Valóban ez az ország egyik legpatinásabb épülete, ez egy neoreneszánsz, eklektikus épület, nagyon attraktív, valóban a magyarországi építészeti emlékek között az egyik legkiválóbb. Ennek megfelelően mint kiemelt építészeti emlékkel sáfárkodunk, így mutatjuk és nyitva tartjuk a látogatók számára, ami Legfelsőbb Bíróságként, vagy Miniszterelnöki Hivatalként elképzelhetetlen lenne.

 

Nyilván más ide bejönni alkalmanként, meg más napi 8-10-12 órát dolgozni benne. De jó érzés, mikor az ember ilyen házban dolgozik. Ez tagadhatatlan. Egyébként én szeretem ezt a helyet. Arra a kérdésre, hogy egy ilyen reprezentatív épület és a néprajz hogy jön össze, én elég jó választ tudok adni. Arról van ugyanis szó, hogy az épület és a mi szakmánk nagyjából azonos időpontban született. Amikor felfedezték a kétkezi dolgozó népet, hogy ők is vannak, nemcsak uralkodó osztály, akkor építették ezt az épületet. Valahol ugyanaz a kor jön ebbe vissza. Másik oldalról nézve a mai társadalomban a múzeumoknak a szerepe hihetetlenül felértékelődik. A mai kulturális életnek az egyik centrális központi jelenségévé válik, és nagyon nem mindegy, hogy hol van, milyen épületben van a múzeum. Persze ebben az összefüggésben nem túl szerencsés, ha az épület és a múzeum irányultsága nem teljesen fedik egymást, de hát, amikor arról kellett gondolkodni, hogy esetleg elköltözik a múzeum, hol lehetne újat építeni, nagyon komoly problémaként jelentkezik, hogy hol van még egy olyan centrális hely, mint ez.

 

 

Szakterületeid kiválasztásában jobbára a modernitás felé hajlasz, nemzetközi migráció, etnikai viszonyok, turizmus és kommunikáció, de számos más témában is publikálsz. Kifejezetten szereted az idő és fotográfia témaköreit. A mai átlagember egyre erőteljesebben kötődik a vizuális és könnyen érthető dolgokhoz. Könnyíti, vagy nehezíti ez egy múzeumi szakember életét?

 

Nagyon-nagyon átalakultak a múzeumok, ez kétségtelen. Hagyományosan a múzeum hármas funkciója: gyűjt, feldolgoz, közrebocsát. Az utóbbi, hagyományos értelmezésben úgy néz ki, hogy az elméleti tudást, a szaktudást - persze a tárgyak nyelvén - elmagyarázunk a közönségnek. Manapság azt tapasztalja az ember, hogy önmagában a közvetítésnek a módja, az, ahogyan közlünk valamit, a dolog értelmezéséhez is hozzá tartozik. Így már eleve felértékelődik a közvetítő eszközök és mechanizmusok szerepe. Ugyanakkor a mai életünk tényleg a vizualitás jegyében zajlik. Mára olyan hihetetlenül megváltozott az ember vizuális ingerküszöbe, hogy ebben a hagyományos múzeumi technikák szinte érvényüket vesztik.

 

Ez nagyon ellentmondásos viszony, mert lehet azt is mondani, hogy szalad a múzeum a mai tömegkommunikációs, meg látványipar után, és értelemszerűen ezt soha nem tudja elérni. De hát nem erről van szó, hanem arról, hogy egy nagyon általános változáshoz kell alkalmazkodnia. A múzeumnak persze megvannak a saját eszközei, meg az a plusz tartalma, amivel a saját különálló útját tudja járni. De az kétségtelen, hogy a múzeumokban sok szinten megmutatkozik a mai vizualitás hatása, az új vizuális világ számtalan problémája. Átalakult az emberek mindennapi észlelési módja. S ebben a múzeumok eszköz szerepet is játszanak, másrészt alkalmazkodnak ehhez a változáshoz. Engem egyébként a vizualitás pár éve kiemelten érdekel és biztos, hogy ez a múzeumi tevékenységemmel is összefügg.

 

 

Az, hogy a kultúrát, így a múzeumot mint terméket is el kell adni, csak a rendszerváltozás után tudatosult hazánkban. Jöttek a kényszerbérbeadások, múzeumok majálisa, múzeumok éjszakája akciók, marketing ötletek és számos elképzelés. Hogyan élsz együtt ezzel, hiszen nem gazdasági, hanem néprajzos szakember vagy.

 

Ez egy nagyon általános probléma, való igaz. A nemzetközi porondon is átható viták vannak arról, hogy a mai - különösen a nagy - múzeumokat hogyan kell vezetni. Egyre inkább menedzser szemléletre van szükség, mert természetesen piaci viszonyok között kell működni, hiszen árucikket állítunk elő a kulturális intézményekben, és ennek megfelelően nagyon sok dologhoz alkalmazkodni kell.

 

Az egyik nézet az, hogy ezeknek a kulturális intézményeknek a vezetését ugyanúgy, mint egy cég vezetését, menedzsereknek, piaci viszonyokat tökéletesen ismerő gazdasági szakembereknek kell ellátni, akiknek jól össze kell fogódzni, különféle szakmákhoz értő emberekkel. A másik nézet szerint, nem lehet egy kulturális intézményt igazán jól vezetni, ha ott a vezető nem ért a szakmához. Én az utóbbinak vagyok a híve, mert az utolsó szögig befolyásolja egy intézmény működtetését, hogy mit akar az az intézmény csinálni. Teljesen nem lehet kettéválasztani az úgymond menedzservezetést, meg a szakmai vezetést. Kétségtelen, hogy úgy Magyarországon, mint nemzetközi szinten, a múzeumi vezetőknek egyre több készséget kell elsajátítani, bár alapvetően mégiscsak leginkább szakmai kvalitások alapján választják őket ki. Nagyon ritkán fordul elő más példa. Magyarországon egyetlenegy ilyen eklatáns példa van, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, Baán László. Ő nem művészettörténész, és eredetileg nem múzeumi szakember, így nem ilyen érdemek alapján választották ki. Az összes többi főigazgató társam, ha csak az országos nagy múzeumokat vesszük, mindnyájan a szakmai munka alapján lett vezető.

Két dolog történhet. Az egyik: a kinevezéssel befejezted a szakmát, el kell kezdeni adminisztrálni, a másik: erősen összefogni nagyon jó kollégákkal, akik más területekhez értenek, de továbbvinni a szakmát, persze az adminisztrálás sem maradhat ki. A második út értelemszerűen nehezebb. Nos, én megpróbálom az utóbbit csinálni, alkalmazkodva az új helyzethez. Valóban, sok mindenben jártasságot kell szerezni, ami persze sok időt, energiát emészt fel. De egy mai intézményvezető talán jobb is, ha nem vonul el, mint egy filosz, aztán majd a gazdasági vezető levezényli az intézményt. Én nem adtam fel a szakmai céljaim, mert, hogy őszinte legyek, akkor nem lennék itt.

 

 

Mint kívülálló úgy tapasztalom, hogy bizonyos verseny van a budapesti múzeumok között. Baán László nevéhez kötött monstre kiállítások a Szépművészetiben rekord tömeget vonzott, de a Galéria is felzárkózott egy-két jelentős kiállítással. Van ebben az - inkább virtuális versenyben - esélye a Néprajzinak?

 

Nagyon sokféle dolgot kell figyelembe venni. A múzeum típusát, természetesen a múzeum által elkészített terméket, a marketinget és így tovább. Világszerte a néprajz, kulturális antropológia, etnológia területén működő múzeumok tulajdonképpen a hagyományos múzeumi rendszer megújításában, ha akarták, ha nem, az élen jártak. Azért mondom, hogy akarták vagy nem, mert ezek azok a múzeumok, amelyek - itt most Nyugat-Európára és Észak-Amerikára gondolok elsősorban -, egyszer csak a kolonializmus elmúlta után szembesültek azzal, hogy nekik is választ kell adni arra, mi is van a gyarmati rendszer szétesése után. Hiszen olyan területekről származik ezeknek a múzeumoknak az egyetemes néprajzi anyaga, amelyeket többé-kevésbé a leigázott gyarmati népektől gyűjtöttek be. Ha az anyag mégsem a gyarmatokról származott, akkor olyan népcsoportoktól, kultúrákból, amelyek pl. az Egyesült Államokban, vagy más nagy őslakos népességgel rendelkező országban kvázi kisebbségeket, ahogy korábban gondolták és mondták: „kihaló népeket” alkottak. Ez a helyzet az 1970-es évek óta a világban óriási vitákat vált ki, és ez is az egyik gyökere annak, hogy a múzeumok helyzete átalakult. Továbbá, egész Európában, bele értve Kelet-Európát, fokozatosan problémává vált, hogy a néprajzi múzeumok, az általuk begyűjtött saját népi kultúrának az emlékeivel hogyan tudnak illeszkedni a nemzeti kultúrához.

 

Ugyanakkor a másik póluson azt látjuk, hogy a nagyközönséget sokkal inkább a képzőművészeti, a művészeti múzeumok tudják megmozgatni. Ebben egy másik, egy nagyon más, szintén általános tendencia érvényesül. Kiválasztódás megy végbe: a kultúrának bizonyos kiválasztott elemei átkerülnek, bekerülnek szélesebb társadalmi körök ismeretségébe. Nő egyébként a vásárlóerő is, a piac, a kultúrafogyasztók rétege bővül, és erre nagyon ellentmondásosan reagálnak a múzeumok és a kulturális élet más szereplői is. Azt tapasztaljuk, hogy kialakulnak, kiválasztódnak egyes nevek, nagyon fontos személyiségek, és előáll egy sokakat átható közös érzés, hogy na, ezt látni kell. Ebbe a képbe még belejátszik időnként a természettudományi múzeumok egy-két nagyon jól kezelhető kuriózuma, mint a dinoszaurusz és társai.

A nemzetközi és a magyarországi múzeumi palettán vannak mobilizálható elemek, és vannak olyanok, amelyek kevésbé azok. Amikor Magyarországon beszélnek a nagy múzeumi felfutásról, ez részben talmi dolog, mert most kezdjük elérni azt a látogató számot, ami a rendszerváltás előtt volt. Persze más a közönség, más a közönségszervezés, de ugyanakkor nagy egyenetlenségek is vannak a múzeumlátogatásban.

 

Egyébként valóban van verseny a múzeumok között. Részben azért, mert az állami források, szűkösek, csökkennek. Tehát egy viszonylag kis tortát rágcsálunk mindnyájan, és próbálunk különböző módszerekkel helyet teremteni magunknak.

 

Visszatérve tulajdonképpen a kérdésre, azt tudom mondani, hogy a Néprajzi Múzeum nagyon sok kezdeményezést indított el. Részben már előttem is, és részben általam. Igenis jelen van a magyar múzeumi spektrumban, és elég fontos szerepet játszik. Azonban ha ezt nagy látogatói számokra akarom lefordítani, azt kevésbé tudom megtenni, mert az egy más múzeumtípus, ahol ezek a nagy számok megjelennek. Ennek persze van egy olyan vonatkozása is, ami nagyon sok vitát kiváltott, hogy ezek az úgynevezett nagy sztárkiállítások mennyire hazai termékek. Ebben megoszlanak a vélemények, ráadásul nem mindegyik kiállítás volt egyforma. Valóban, vannak olyanok, amiket mint egy nyugati terméket megvásárolnak és elhoznak hozzánk, ezáltal az nem teljesen szerves része a magyar kulturális termelésnek. Van persze olyan, ami ebben sokkal erősebb. Saját termékből eleve nehezebb sztárkiállítást csinálni, de erre is van példa: a magyar nemzeti kultúrában egyetlen egy Munkácsy van. Az ő tömegeket megszólító képességét még egy külföldről hozott dínóhoz sem lehet mérni, de ez a képesség, erő a klasszikus magyar népművészethez, vagy a kortárs mindennapi élet tárgyaihoz sem mérhető. Ezekkel számolni kell, ha múzeumi sikerekről, meghatározó trendekről beszélünk.

 

 

Ennyi szakkérdés után beszéljünk inkább a magánemberről. Hogyan osztod meg magad a munka és a család között? Hiszen még a szülői házhoz is visszajársz.

 

Ez valóban foglalkoztat, mert édesanyám otthon él Balassagyarmaton. Régóta egyedül van, édesapám meghalt és nagyon nehezen viseli ezt a helyzetet. Most már egészségileg is problémái is vannak, úgyhogy amennyit én Gyarmatra járok, az gyakorlatilag kimerül a vele töltött idővel. A korábbi, két-háromhavi látogatás után ma már gyakrabban járok hozzá, jószerivel minden második héten.

 

Ami a munkát illeti, az bizony nagyon leköt. Sőt, intenzíven. Valahogy mindig olyan voltam, hogy amit csinálok, azzal teljes mértékig azonosulok.

 

 

Mi a hobbija egy múzeumi főigazgatónak? Marad erő és idő egyáltalán ilyenre?

 

Rendkívül szerencsés ember vagyok, mert nekem a munkám a hobbim, tehát nem kell a két irányban működni. Mielőtt visszakerültem a múzeumba, sokkal többet utaztam. Elég sokfelé megfordultam, de mióta másodjára itt vagyok, még Amerikában sem jártam, ami azért korábban teljesen elképzelhetetlen volt. Volt olyan év, hogy kétszer is jártam a tengeren túl. Utazni nyilván szeretek, de klasszikus hobbitevékenység, hogy akkor félreteszem a dolgom, és gyerünk, nálam nem létezik.

 

Azt viszont tudom, hogy sokkal többet kellene mozognom, például fociznom. Amikor hátulgombolós kezdő muzeológusként itt kezdtem, akkor focicsapatunk is volt, a Markó utcában egy játszótérre jártunk ki hetente focizni, a lányok jöttek drukkolni. Ez most nincs.

 

 

Ez sosem késő!

 

Évek óta akarok venni egy rendes biciklit nyárra, de abból sincs sosem semmi.

 

 

Beszéljünk szülővárosunkról is. Balassagyarmatnak is van múzeuma, ráadásul ez a város egyik jelképe, talán a tulajdonjog is visszakerül hamarosan a városhoz. Egy-két Botticelli vagy van Gogh kiállítás, talán segítene anyagi helyzetén vagy renoméján, hogy a humorra váltsak, bár a tavalyi, jelentős és nívós Madarász Viktor kiállítás sem kapott túl jelentős publicitást. Követed egyébként a városi és megyei kulturális élet eseményeit?

 

Viszonylag keveset mozgok Nógrád megyében, és a városban is jobbára csak a szülői ház körül, de mivel a Palóc liget közelében lakunk, azt azért mindig tudom, mi történik a múzeumban. Hivatalból pedig van rálátásom Nógrád megyére. Hollókő pedig mindig érdekelt. Mi, a Néprajzi Múzeum is vittünk a Palóc Múzeumba kiállítást tavalyelőtt. Valóban, valahogy jobb sorsra érdemes az intézmény, úgy országos, mint helyi ismertségét illetően. Nekem tényleg nagyon kellemes az emlékem, amit az itteni múzeumi közeg játszott az életemben.

Az egyébként érdekes kérdés, hogy egy ekkora városban egy múzeum mennyire életképes, mivel tud a helyi kulturális életben állandóan jelen lenni. Nem vagyok benne biztos, hogy nagy sztárkiállításokkal. Nem olyan rég beszélgettem a békéscsabai múzeum igazgatójával, akiknél óriási EU-s fejlesztéssel újraépítették a múzeumot, és tényleg nagyon érződik a dinamikus fejlődés. De nekik van egy Munkácsyjuk, ami úgy helyi, hogy egyben internacionális, mert tud vonzani a szomszédos országokból is közönséget. Hallottam ugyancsak Békéscsabáról, hogy egy vidéki város egy ekkora múzeumi szervezetet nem igazán tud megtölteni állandóan közönséggel. Távolról nézve, egy másik szintű múzeumi szervezetben mozogva úgy látom, hogy folyamatos kreativitással benne lehetne lenni a helyi kulturális életben. Sőt, nemcsak benne lenni, hanem aktívan alakítani. Én abban nagyon hiszek, hogy a múzeumoknak nemcsak nemzetközi vagy nemzeti léptékei, hanem helyi léptékei is vannak, s a helyi társadalomnak igencsak fontos fórumai.

 

 

Joggal mondhatom, hogy hazai és nemzetközi viszonylatban is jelentős szaktekintély vagy, sőt munkatársaid annak idején kétharmados többséggel szavaztak rád, tehát emberileg is elfogadnak. Talán ez a kis interjú jobban megismertet szülővárosodban is. Apropó játsszunk egy gondolattal, ha netán tanácsaidra lennének kíváncsiak az otthoniak, milyen válaszban reménykedhetnek: udvarias elutasításban, vagy pozitív fogadtatásban? Függetlenül döntésedtől, örülnél, ha keresnének?

 

Nem könnyű kérdés, mert egyrészt nem gondolkodtam ilyenen még soha. Nehéz nem ugyanabból a pozícióból, pontosabban egy egészen más helyzetből tanácsot adni bármire is, mert a konkrét dolgok összefüggése az, ami meghatároz minden konfliktusos helyzetet, vagy minden olyan helyzetet, amiben keresni kell valami megoldást.

Az biztos, hogy azt a világot, amiben mozgok, akár szakmailag, akár intézményileg, azt valamennyire ismerem, elvekről, pl. a múzeumok elméletéről elég sokat szoktam írni is. Azt hiszem, vannak e szakterületen tapasztalataim. Ebben nyilván tudok mondani ezt-azt. Nagyon szívesen megteszem, ha kérdeznek. De az egyáltalán nem biztos, hogy egy adott helyzetben ebből bármit meg lehet valósítani. Alkatomnál fogva következik, ha megkérdeznek bármiről, én nagyon szívesen válaszolok.

 

 

Turizmussal, mint szakterülettel, ahogy olvastam, komolyan foglalkozol.

 

Engem nagyon érdekel, de elsősorban, mint kulturális jelenség, ami a modern, posztmodern társadalom egyik meghatározó eleme.

 

 

Nem olyan értelemben értem, hogyan tudnánk két német csoporttal többet odavonzani. Szaktanácsadói grémiumnak, ha lenne a város részéről fogadókészség, lehetne létjogosultsága és haszna, ha egy volt, Gyarmatiakból álló csapatot, nyilván nem rendszeres, hanem alkalmi tanácsadásra összehívnának, ami a város hasznára is lehet.

 

Biztos, hogy lehet ilyet csinálni. Lehet, hogy ilyen kérdéseket néhányan, akik esetleg máshová kerültünk, megvitatnánk, mi hasznosat tehetnénk. Persze, azt tudom mondani, szívesen bekapcsolódok ilyesmibe, ha erről van szó.

 

 

A végére hagytam egy igazi lobbykérdést, bár korábbi ígéreted megerősítetted, kezdeményezésedre könyv készül közeljövőben Balassagyarmat, a szűkebb Palócország régi fotókon/képeslapokon történő bemutatására. Ugye áll még ez?

 

Igen, egy ilyesfajta kötet megjelentetését tervezem. Már nekifogtam, elkezdtem a munkát. Egyes fotókat kigyűjtöttem a saját gyűjteményünkből, s kollégák segítettek a Nemzeti Múzeumban is. Megnézem a gyarmati forrásokat is. Pillanatnyilag abban gondolkodom, hogy az 1910-es, az 20-as évek elejének balassagyarmati fényképészei által készített felvételekből készítenénk egy kötetet. Még egyelőre nem tudom pontosan, melyik tartalmi irányt fogom követni, ez az összegyűlő anyagtól függ majd. Elvileg lehetséges, hogy a képekkel a helyi társadalom keresztmetszetét ábrázoljuk, vagy előfordulhat, hogy erre nincs elég anyag, s akkor maradok a város és vidéke népének bemutatásánál. Ez utóbbit mutatja ugyanis az itt, a nálunk lévő anyag, de meglehet, az egyéb forrásokkal együtt éppen a másik, a mikro társadalomtörténet kerekedik ki  Így olyan kötet készülne, ami szerintem a gyarmatiaknak elég érdekes lenne, mert ilyen jellegű fényképek önállóan még nem jelentek meg Gyarmatról..

Engem a feladat két szempontból vonz, részben egy Gyarmatnak szóló gesztus, üzenet, az emlékápolás, másrészt a módszertan miatt. Az érdekel, hogy a kapcsolódó anyag, ami itt a múzeumban van, szakmailag hogyan értékelhető. Két szempont remélhetőleg találkozik, és ezért bízom valami jó végtermékben.

 

 

2008. június