Dr. Czimbalmos István (1955)

Szabolcsban, Kisvárdán született, de gyermekéveit a közeli Nagyhalászban töltötte. Édesapja ott volt évtizedekig állatorvos.

Az orvosi egyetemet 1980-ban Debrecenben végzi, majd az egyetem után feleségével Nógrádba, Balassagyarmatra települ. Jóval később szülei is követik.

Itt kap lakást, de igazából a hegyvidék szeretete és a falusi emberek gyógyítása vonzotta.

Dejtáron és Patakon háziorvos, Balassagyarmaton üzemorvosként is praktizál.

A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége helyi alelnöke, a 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára a Palóc ligetben kopjafa és emlékszobrok állítását kezdeményezi és barátaival közösen finanszírozza.

Dejtáron független önkormányzati képviselő.

Szolnoki származású felesége, Dr. Fehér Edit szintén orvos, jelenleg a balassagyarmati Reménysugár Otthon igazgatója.

Edit leányuk jogi egyetemet végzett és jelenleg Budapesten joggyakornok.

Hobbijának a teniszt, síelést, természet- és országjárást tartja, ehhez a legnagyobb becsben tartott túraeszköze az erdőtiszt dédnagyapjától megörökölt bambusz hegymászó rúd.

Már az első találkozásunkkor megfogott, amikor erre a kis beszélgetésre kértem lehetőséget, mert olyan őszinte szavakkal kívánt boldog karácsonyi ünnepeket, amit csak olyan valaki tud mondani, aki a karácsonyvárást igazán belülről érzi. Az újévi jókívánságokkal is megelőzött. Tehát a beszélgetés egy lelkifurdalással indul, lehet, hogy nagyon belesodródtam a posztmodern embertípusa közé: formális jókívánságok, ünnep és kipipálva.

Ön valóban nem így él?

Nekem az ünnep mindig ünnep, legyen az családi, vagy éppen a karácsony, a szeretet ünnepe. Nagyon-nagyon szerettem és a mai napig is szeretek együtt lenni a családommal, barátaimmal, és tiszta szívből kívánunk egymásnak áldott, békés karácsonyt.

Viszont mindig is nagy örömet jelentett, amikor én adhattam másoknak. Közismert az a mondás, sokkal jobb adni, mint kapni, mert ezzel örömet tudok okozni másoknak.

Karácsonykor is ez az, ami a szemem előtt lebeg, és igyekszem a saját körzetemben azokat a családokat meglátogatni, azokat a gyerekeket valamilyen ajándékkal meglepni, akikről tudom, hogy szüleik révén nem jutnak hozzá. A munkám révén ismerem, kik a faluban a szegények, kik azok, akik rászorulnak akár egy simogatásra, mint kisgyerekek, ugyanakkor egy kis ajándéknak szintén nagyon örülnek. Az igazi boldogságot azok az emberek tudják érezni, akik nincsenek elhalmozva minden földi jóval, ők egy-egy rajzolófüzetnek, vízfestéknek, egy meséskönyvnek még tiszta szívből tudnak örülni.

Dr. Czimbalmos István körorvos, üzemorvos, de emellett több gyertyát is éget a két végéről, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének helyi alelnöke, 56-os szoborállítást kezdeményezett, önkormányzati képviselő Dejtáron, karitatív munkát végez, közben sportol, járja az országot, úgy él, mintha állandó késésben lenne, vagy a tétlenek helyett is cselekszik?

Mástól is hallom, arról vagyok a városban és környékén ismert, hogy állandó futásban vagyok.

Reggelre mindig összeírom a programot, - már meg is szerkesztettem -, hogy holnap mit fogok csinálni. Tolom magam előtt az időt.

Van ebben azért csúszás is, mert mindig szól a telefon, vannak új feladatok, új betegek, sürgős esetek, és ezek a tervezett programot felboríthatják, így azután, van mit módosítanom. Az, hogy hány végén égetem a gyertyát, talán túlzó, de úgy gondolom, az ember igyekezzen a feladatát maximálisan ellátni. Ha van rá lehetőség, akkor mindig szervezek magamnak olyan programot, amellyel szociális célokat is meg tudok oldani. Tehát nemcsak az orvosi kötelezettségeket, hanem ezen kívül plusz feladatokat, így karitatívakat is, ahogy említette.

Elhivatottságát bizonyára a szüleitől hozta, akik szabolcsi származásúak. Édesapja évtizedekig állatorvos volt, felmenői pedig a történelmi Magyarország több régiójában szenvedték meg a hányattatás stációit. Azt, hogy orvos lesz, korán eldöntötte, azt is, hogy a vidéki Magyarországon akar gyógyítani.

Igen, édesapám tényleg jó példa számomra. Ő egy munkahelyen dolgozta végig azt a 36 évet, amit, mint állatorvos látott el. Nem volt vándorló típus.

Szabolcsban, szegény emberek között, falun nőttem fel, és úgy érzem, az a környezet, ahol most vagyok - Dejtáron, Patakon -, hasonlóan beleillik abba a környezeti képbe.

Itt is nagyon becsületes, nagyon szorgalmas, nagyon tisztalelkű emberek élnek, akik éjjel-nappal dolgoznak, ha van munkájuk.

Az a környezet, amit én választottam, nekem egyáltalán nem idegen, szeretem a falusi életet, és úgy gondolom, itt lehet a legtöbbet tenni jelenleg az emberekért.

A falusi idős emberek helyzete, az elöregedés a községekben, a magány, a magára maradottság, egyre nagyobb terhet ró az állam vállára, de ezt az állam, sajnos csak nagyon hiányosan tudja felvállalni.

Ugyanakkor a családokban sincs már meg az a régi összetartozás, ami megvolt, mivel a gyerekek elköltöznek a szülőktől, nincs olyan nagy közösség, mint amilyen régen volt. A szülőknek nagyon nehéz a minimális nyugdíjból vagy járadékokból, vagy rokkantnyugdíjból megélni. A szociális háló pedig igen-igen lyukas. A polgármesteri hivatalokban hiába van meg a jó szándék, ha nincs meg hozzá az anyagi lehetőség, hogy ezeket az embereket megfelelően támogassák. Ugyanakkor a gyerekek már messze kerültek, már nem tudnak napról-napra segíteni, tehát az idős embereknek a sorsa, a jelene, a jövője nagyon kétségessé válik.

Az orvosegyetemet Debrecenben végezte, de a síkvidéki embert érdekes módon a hegyvidék szeretete hozta Nógrádba, na meg, egy tanácsi lakás ígérete. Melyik volt az erősebb vonzerő?

Mi a feleségemmel együtt - ő gyerekorvos, itt szerzett szakvizsgát Balassagyarmaton - együtt érkeztünk a városba. Gyerekosztályra került, én pedig egyből háziorvos lettem, a kórházi gyakorlat után.

Tehát mindenképpen motiválta az embert, hogy a kezdeti stádiumban legyen egy fészek, ahol le tud telepedni. Erre lehetőséget kaptunk.

De ha visszagondolok gyerekéveimre és a családra, én lélekben azért egy kicsit alföldi ember is maradtam.

Annak idején sokat kirándultunk a szüleimmel, ők nagyon mozgékony emberek voltak. Szabadidejükben nekiindultak az országnak, és mivel nincs testvérem, én a kocsi hátsó ülésen nőttem fel. Benne volt a pokróc és egyéb tartozékok, mentek, mentek, én meg állandóan a hátsó ülésen ácsorogtam, köztük énekeltem, nekik szavaltam, hajtottam, hogy előzz, előzz, és ezt a gyors tempót már akkor megszerettem.

Édesapám igen mobil, gyors ember volt minden tekintetben, sportban, közlekedésben. Ezt ellestem, és folytatom, amit ő tett.

Dédszüleim viszont a Magas Tátrából származnak, Podolinban született anyai nagyapám, az ő nagyszülei és dédszülei is odavalók. Csak hát sajnos, a háború és Magyarország hányattatott sorsa oda vezetett, hogy ezeket a területeket elcsatolták, ott kellett hagyniuk mindent, házat, értéket, amilyük volt, szinte minden nélkül jöttek át a mai Magyarország területére.

Hogyan tudott beilleszkedni az új környezetbe, vagy mindenen átlendítette a falusi, vidéki ember természetes emberszeretete, ragaszkodása orvosához, tanárához, papjához, mint ahogy ez hosszú évszázadokon át működött?

Balassagyarmaton kezdtem, mint városi háziorvos, itt a Bobula. házban, a négyes-hatos körzetben, Petőcz Józsi kollégámmal. Ő szegény már nem él.

Éjjel nappal ügyeltünk, szinte ketten vállaltuk fel az összes ügyeletet. Volt, hogy tízet, tizenötöt ügyeltem egymás után, fiatalos hévvel. Ez nagyon tetszett, az ember úgy érezte, hogy széthúzza a világot, tele volt energiával, lelkesedéssel.

Nagyon-nagyon jól éreztem itt magam Balassagyarmaton, több is volt a szabadidőm, mert fél napot rendeltünk, a másik felét a kolléga rendelte, így fél napunk maradt a beteggondozásra, de a saját magunk programját is tudtuk csinálni.

Viszont, ahogy említettem, nagyon szeretem a falusi környezetet, a falusi életet, ezért döntöttem úgy, kimegyek vidékre dolgozni, ahol gyerekkörzet is van. Itt Balassagyarmaton csak felnőtt körzetem volt, én pedig nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni, szeretem a gyerekorvosi munkát.

Erre Érsekvadkerten és Patakon volt lehetőségem, ott voltam háziorvos. Miután összevonták Dejtárt Patakkal, átmentem abba a körzetbe, 2008-ban lesz ennek 25 éve. Azt hiszem ez már elég komoly idő. Bizonyossággal mondhatom, ismerek mindenkit.

Körzetemből születtek azok a gyerekek, akik már 25 évesek, ez fantasztikus érzés. Úgy érzem, sikerül velük is kontaktust teremteni.

Én igyekszem minél több embert otthon gyógyítani, minél kevesebbet kórházba utalni, ez vonatkozik a gyógyításra is, ugyanakkor vonatkozik a halálba kísérésre is. Tehát az az elvem - ha a családja felvállalja -, távozzon a szerettei között otthonról, és ne a kórházban, idegenek között. Ezért az utolsó leheletéig adjuk meg a már menthetetleneknek az otthoni életben tartást. Jó a kapcsolatom a plébános úrral is, aki a lelki gondozásban nagyon sokat segít. Látogatja a betegeket, erősíti a lelküket, mert fontos, az ember ne csak a testet, hanem a lelkét is kezelje.

Ezt még nagyapám, aki gyógypedagógus volt Kisvárdán, mondta fiatalkoromban, az ember testből és lélekből áll.

Általában azért betegszünk meg, mert ha a lelkünk beteg, a testünk is követi azt. A lélekgyógyászat legalább olyan fontos, mint a testi gyógyászat.

A felesége szintén orvos, a hátrányos helyzetű emberekkel foglalkozó balassagyarmati Reménysugár Otthon igazgatója.

Csecsemőotthoni és hátrányos helyzetű, fogyatékosokat ápoló részlegeik - a jövő Magyarországát tekintve - gondozói munkaalkalmat hosszú évtizedekig tudnak majd biztosítani maguknak. Természetesen, ha ehhez a rossz lelkiismeretű társadalom, forrást is biztosít. Ahol a szükség, ott a segítség?

Erről többet tudna a feleségem beszélni. Alapjában véve én a csecsemőotthonban túlságosan sokat nem fordultam meg. Ott tényleg vannak, sajnos teljes mértékben fogyatékos gyerekek, akik bekerülve, az életüket ott töltik le. Ugyanakkor vannak kisbabák, akikről a szülők lemondanak.

Ezek a kisbabák előbb-utóbb nevelőszülőkhöz kerülnek. Nagyon felelősségteljes feladat eldönteni, hová kerüljenek ezek a gyerekek, ahol megfelelő helyet és szeretetet kapnak.

A csecsemőotthonban a nővérek szívvel-lélekkel dolgoznak. Szeretik a munkájukat, bár természetesen a bérük, ahhoz képest, amilyen munkát, energiát befektetnek, minimális.

De ez Magyarországon nem kirívó, mert az egészségügyben az elismerés, a szakmai elismerés, messze nem fedezi azt az energiát, amit egy életen keresztül belefektetnek a dolgozók. Az, ami túllendíti őket, hogy szeretik, amit csinálnak, és most már nagyrészt azok az emberek maradnak a szakmában, akik fanatikusak.

Ön igazán közelről ismeri az ország egyik legszegényebb megyéjében a népegészségügy helyzetét, egy szűk évtizedig a késői kádári rendszerben is praktizált. Majd 89-től az új érában is gyógyít. Patakon, Dejtáron, Balassagyarmaton is dolgozik, így láthatja, milyen ma a településeken a gyerekek egészségügyi állapota.

Hogy pozitív dolgot is mondjak, ilyen mértékű gyerekáldás az én körzetemben, mint a tavalyi évben, még nem volt. 33-34 új csecsemőnk született, ami fantasztikus nagy élmény, hogy ennyi új kis emberi élet jött a világra ebben a szegény két kis községben.

Maguk a szülők gondosak, szeretik a gyermekeiket, igyekeznek mindent megtenni, megadni nekik, amit csak lehet. Az a réteg, akinek van munkája, az meg is tudja tenni, viszont vannak olyan családok, ahol a gyerekáldás még nagyobb, mint az átlag.

Ők általában munka nélkül vannak, nehezen tudják a betevő falatot megszerezni, érezhető, azért is van sok gyerekük, mert az utánuk kapott pénzből próbálnak lavírozni ebben a nehéz életben.

Tehát csak segélyekből, csak alkalmi munkákból, amit egy munkanélküli embernek muszáj elvállalnia, ha a családját fenn akarja tartani, nagyon nehéz élni.

De azért szólnék a kisfalvak gyermekeinek távolabbi életlehetőségeiről is.

Maga az iskolarendszer jövője Dejtáron és Patakon is egyre nehezebbé válik. Társulni kell más községekkel, hogy az iskolákat próbálják fenntartani. A finanszírozás, a fejkvóták nagyon-nagyon nehezen elérhetők, tehát vadászni kell a gyerekekre. Az egyik iskola a másik elől csábítja el a gyereket.

Tehát ezek, az oktatási rendszerben is bevezetett új módszerek, sajnos ahhoz vezetnek, hogy vetélkedés, olyan helyzet alakul ki, hogy a gyermekekért megy a harc. Ez nem szerencsés, mert így a légkör, a hangulat az egyes iskolák között megromlik. Ezt érzem Balassagyarmaton is. Amikor rendezvényeket szervezek, próbálok egy-egy iskolát belevonni, hogy adjanak helyet az eseménynek.

Nemrégen voltak itt csángó barátaim, de nem tudtam összeegyeztetni két iskolának a meghívását, mivel nincsenek egymással baráti viszonyban.

Pont azért, mert elvitte egyikük a másiktól a gyerekeket, így az évi pénzük lényegesen kevesebb lett. Ez van a vidéki iskolákban is.

Kicsit távolabb tekintve, próbálok lépéseket tenni, egyeztetni az önkormányzattal, hogy a dejtári rendelő mögé egy szabadidő parkot létesítsen, ahol készítenénk ping-pong asztalt, tollaslabda pályát, hogy napközben a gyerekek tudják magukat lefoglalni. A dejtári orvosi rendelő környéke nagyon felkapott a gyerekek körében, mivel az egyik legcsendesebb hely a faluban, minden délután, este ott gyülekeznek, beszélgetnek, ott töltik az idejüket.

Ugyanakkor sok szemetet, szennyet hagynak a rendelő környékén, amire én felhívom időnként a figyelmüket, de sajnos manapság a szülőktől sem fogadják el a szankciókat, nincs valós fegyelmezési lehetőség.

Sok esetben már nem tartják be azokat az illemszabályokat, amiket mi még automatikusan betartottunk. Sajnos, a szenny, ami a médiából jön, az erőszakhullám, a trágárság, egyre jobban fölüti a fejét, még a fiatalabb gyerekek körében is.

Igen, a minta a jól előrerukkolt hatalmi ágból, a médiából jön.

De visszatérve a sok újszülöttre, az elmúlt évekhez képest látványosan kiugró, vagy folyamatosan növekvő az újszülöttek száma?

Ez egy kiugró szám. Ilyen sok újszülött sok éve nem volt már. Ennek az okát nem tudjuk pontosan megmagyarázni, hogy vulgáris legyek, lehet, hogy a munkanélküliséggel több ideje van az embereknek egymással foglalkozni, de nagyon-nagyon boldogok vagyunk, hogy ez Dejtáron így alakult. Patakon is valamivel több a gyerek, de Patak egy kihalóban lévő község, elöregedéssel küszködik. Évről évre kevesebb a lakók száma. Ugyan vannak bevándorlók, városokból jönnek, de ez nem pótolja sajnos az elhaltak a számát.

Tehát mindkét településen több az elhalt, mint az újszülött?

Dejtáron több az újszülött, ott pozitív a lélekszám emelkedése, Patakon negatív. Elöregedett község.

Egy orvos a lelkekbe is belelát, a szervi bajok egy része pedig lelki eredetű, ahogy mondta, vagyis pszichológusnak is lennie kell.

Osztja azt a nézetet, hogy genetikailag belénk kódolt a lelki betegségekre való hajlam, a stressz nehezebb elviselése, és mint pusztai vándorló nép, csak a tág szabadságot viseljük el.

Nagyon sokszor hallom a szakemberektől, hogy a magyar ember, a magyar nép depresszióra hajlamos. Ha visszanézünk a múltunkba, történelmünkbe, igazi nagy ünnepünk, amit azért ünnepelhetnénk meg, mert győztünk, előreléptünk, gyarapodtunk nemzetileg, az nagyon kevés van.

Általában a történelmünkben sok sötét folt van, számos olyan történés, amivel nehéz lelkileg megbirkózni. Akár visszamegyünk nagyon messzire, a mohácsi csatavesztésig, ha visszamegyünk a 48-as szabadságharcig - ami szép eszmét képviselt, de sajnos az is elbukott -, ha visszamegyünk Trianon idejére, amikor az I. világháború után az országunk nagy része idegen területre került, nos ez nemcsak nekem, hanem tízmillióknak is nagy fájdalma volt és marad.

Valamiféle kiút lehet egy vérfrissítés, hogy a hazánkban élő emberek száma látványosan növekedjen, és ne arra várjunk, hogy esetleg majd csoda történik.

Ezt magyar emberekkel, vérszerinti magyar emberekkel, akik pl. Erdélyben élnek és egységet alkotnak, lehetne kihasználni és nem félni ezektől az emberektől, akik egyébként a december 5-i, nevezetes és rosszul előkészített népszavazás révén okkal-joggal örökre megsértődhettek volna.

Mivel, ha valakik, akkor ők bíztak abban, hogy a Magyarországon élők keblükre ölelik őket, akik tényleg sokat szenvedtek a magyarságukért.

Többször voltam Erdélyben azóta is, és érzem, ők akkor biztos nagyon-nagyon szomorúan vették tudomásul a döntést, egy jó pár ember haraggal is. De megértették azt, hogy ez nem az anyaország egységes véleménye, hanem egy bizonyos szűk rétegé, akik valamilyen oknál fogva, legyen az politikai vagy gazdasági ok, félt egy olyan lépést megtenni, amit viszont más országok megtettek. Például a románok, de olyan nemzetek is, amelyek nagyobbak, a spanyolok, portugálok, ők a Latin-Amerikában élőknek megadták a kettős állampolgárságot, és így megadták a lehetőséget, hogy bármikor visszatérhessenek, vagy csatlakozhassanak a népükhöz.

Ez minimum feltétel lenne ahhoz, hogy 20-30 év múlva a tízmillióból már ne csak hat millióan maradjunk. Tehát ez egy olyan végszükséglet, olyan helyzet, amit ebben a gazdasági helyzetben, ilyen szorult helyzetben valószínű, saját erőből, az itt élő fiatalokra számítva nem lehet elvárni. Felelőtlenül, munkahely nélkül, állástalanul, fizetés nélkül, támogatás nélkül, szorongatott helyzetben, nem vállalhatnak ezek az emberek felelősséggel gyereket. A gyerekek nagyrészt azokra a helyekre születnek jelenleg Magyarországon, ahol a család a gyerekekből tartja el magát.

Ha már demográfiai helyzetről beszélünk, akkor meg kell említeni Fekete Gyula nevét, aki, mint a nemzet élő lelkiismerete, döbbenetes képet fest a fogyó magyarságról. Ő ezért a liberalizmust okolja és a vele szövetséges erőket. De a csökkenő népesség nemcsak magyar, hanem európai jelenség is.

Nagyon lényeges kérdés, nagyon lényeges probléma, amit említett, hogy ez nem Magyarországra vonatkozik csak.

Egy olyan hatalmas ország, mint Németország, amely szaporodhatna, mert a szociális helyzet lényegesen jobb, az emberek létbiztonsága lényegesen nagyobb, mint hazánkban, de mégsem teszi, mert a fiatalok életszemlélete változott meg.

Egyrészt azáltal, hogy a hitet, a vallást nagyrészt már nem gyakorolják, nincs a házasságra igényük, élettársi viszonyok alakulnak ki.

A fiatal lányok nem akarnak gyereket szülni, nincs szükségük gyerekre, az teher csak a nyakukon. Ez szörnyű dolog.

Magyarországon is hatnak bizonyos erők. Dejtáriak, Patakiak, Budapestre utaztunk, amikor élőlánc tüntetés volt a művi meddővé tétel korhatári csökkentése ellen, amit a liberális pártok javasoltak.

Ezért felutaztunk és részt is vettünk abban a mozgalomban, megmozdulásban, hogy a Parlamentet körülfogva emlékezzünk arra a sok magzatra, akiket elpusztítottak ezalatt a 40-50 év alatt, és akik egy országot képesek lettek volna megtölteni, ha hagyják őket megszületni.

Úgy gondolom, ha valamilyen orvosi szempontból a terhesség veszélyeztetett, genetikailag kimutatható, hogy a gyerek fejlődési rendellenességgel születik, és élete nem lesz teljes élet, akkor jogunk, lehetőségünk van felhívni a szülő figyelmét erre, döntsön, hogy ennek ellenére megtartja, vagy nem tartja meg a terhességét.

De amellett érvelni, és patronálni, hogy egy még alig nagykorú és szinte gyermek, végérvényesen meddővé tehesse magát, ez messzemenően aljas és embertelen dolog. Ez is közrejátszik abban, hogy a reprodukáló népszaporulat nincs meg, mert eltűnnek a műtéti beavatkozások következtében, ez hatalmas veszteség az országnak.

Ön erős szavakkal ostorozta a Demokrata című hetilapban az egészségügy átalakításában jeleskedőket. Az idő múlásával azért kikristályosodik az érdek, a szükségszerűség, a küldetéstudat, és a sötétbe ugrás bátor tudatlansága közötti kapcsolat. Valóban tart attól, hogy mire a maastrichti feltételeknek megfelelünk, addigra a nemzet egy részének már, vagy még akkor sem lesz módja a piacosított egészségügyet élvezni?

Én ilyen téren nagyon konzervatív ember vagyok és egyetértek az olyan emberekkel, mint Papp Lajos szívsebész, akivel volt szerencsém megismerkedni. Nagyon tisztelem, becsülöm őt, mert maximálisan nagy szociális érzékkel, empátiával rendelkezik a szegény, elesett emberek iránt. Ugyanakkor olyan hite van és olyan nyugalom, szeretet árad belőle, ami követendő példa lehetne. Egy ilyen embert nemcsak szűkebb rétegekkel kellene tudnunk megismertetni, hanem széles körben.

Talán gondolatai segítenének abban, hogy ne legyen ez a pénz miatt kialakult harc az egészségügyben, ami a privatizáció, a vad kapitalizmus, a kórházak szétzúzása, az egészségügyi rendszer villámgyors átalakítása formájában nyilvánul meg.

Mindenképpen szükség van az egészségügy átszervezésére, mindenképp szükség van reformokra, de amit reformnak neveznek, én a magyar holokausztnak nevezem. Ha ilyen hatalmas lendülettel, ilyen hatalmas hévvel állunk neki egy összedőlés szélén lévő rendszernek, akkor az a rendszer össze fog dőlni. Nem kivirulni fog, hanem össze fog dőlni. Mivel ezek az emberek, akik húzzák az igát, és egyre fáradtabban húzzák az igát, köztük nagyon komoly szaktekintélyek is vannak, komoly szakemberek, akik egzisztenciája forog most kockán.

Példa lehet a Schöpf-Mérei kórház, ahol egyedüli koraszülött gondozást végeznek Magyarországon. Azoknak a pici, párszáz grammos gyerekeknek, akiknek semmi esélyük nincs az életben maradáshoz, csak ebben az egy kórházban, ahol szakképzett nővér, orvos, és technikai lehetőség rendelkezésre áll, nos, tudomásom szerint, tervezik a bezárását. A pontot még nem tették fel az i-re.

Ezen döntések hátterében lehetnek esetleg olyan érvek, hogy anyagilag ezt nem éri finanszírozni, de mivel pótolhatatlan, nincs másik belőle, még ha esetleg deficittel is jár, de egy emberélet többet ér, mint pár százmillió forint. Itt viszont nem egy ember életről van szó, hanem sok kicsi ember életéről van szó.

Ugyanakkor Magyarországon fantasztikus professzorok, fantasztikus tudású orvosok vannak, akik nemzetközileg elismertek, szaktekintélyek. Akiknek tudását ki lehetne használni úgy, ha az egészségügyet megfelelő finanszírozással fejlesztik, Magyarország Európának, sőt merem azt mondani, hogy a pénzes arab országoknak is az egyik gyógyuló helye lehetne, mint ahogy régen Svájc volt, mivel a szellemi tőke fantasztikus az országunkban.

Kicsit kanyarodjunk el az egészségügytől.

Nem tagja pártnak, mint mondja, nem is akar lenni. De bizonyára nem nehéz kitalálni, hogy milyen irányban lát nagyobb esélyt életfilozófiának, politikai megjelenítésére? Hívő katolikus is, így a hazugságot és a trágár beszédet nem igazában értékelheti. Túl van-e már az öszödi böszmeség okozta sokkon?

Nekem ez nem okozott nagyon nagy meglepetést. Lelki szemeim előtt valahogy ilyen stílusban gondoltam az információáramlást. Az a stílus, amit ott hallottam, az maximálisan megfelel annak az elvnek, amivel egy csapatot, ha csapatnak lehet nevezni, össze lehet rázni, de úgy gondolom, hogy baráti körben sem lehet ilyen beszédet, ilyen stílust a XXI. században követni vagy megengedni. Ez lehet, hogy kicsit mellbevágó volt néhány embernek, de attól, aki miniszterelnöki pozícióba kerül, azt várom el, hogy a saját munkatársaival, akivel a legbizalmasabb kapcsolatban van, ha esetleg konfliktusba is kerül, ezt a konfliktust ne ilyen útszél módon akarja levezetni.

Próbálja meg érveit, ha vannak egyáltalán, valahogy logikusan felépíteni és próbáljon meg, ha két évig nem csinált semmit, akkor valamilyen terveket, valamilyen konkrétumokat előhozni és ezeket megvalósítani.

Úgy érzem, Magyarországnak csak egy lehetősége van arra, hogy ebből a kutyaszorítóból kikerüljön, mégpedig az, hogy a politika háttérbe szorítja saját magát és átadja a lehetőséget azoknak az embereknek, akik szakmailag jól képzettek, akik tudják és akarják az ország fölvirágoztatását, nemcsak szólamokat mondanak, nemcsak előadásokat tartanak órákig, anélkül, hogy egy eredeti gondolat elhangozna.

A politikának, ahogy a rádióban Kovács Árpádtól, az Állami Számvevőszék elnökétől éppen most hallottam, nem érdeke, hogy tiszta, rendezett helyzet legyen az országban. A politikának sajnos az az érdeke és felfogása, hogy ha dúl a pártok közötti harc, az az emberek figyelmét elvonja olyan dolgokról, ami nagyon fontos.

Kovács Árpád nagyon higgadtan, megfontoltan elmondta, hogy mi az a két dolog, ami az országot rendbe hozhatná hosszabb távon, mert rövid távon lehetetlen.

A rendbetételt nem lehet megcsinálni semmilyen radikális adókkal, semmilyen pénztarhálásokkal. Ez már nem járható út. Járható út az, ha az alkotmányban olyan változásokat hoznak, ami lehetőséget ad arra, hogy az államilag finanszírozott és az államilag kezelt százmilliárdokat kézen fogva, szem előtt lehessen kezelni, láthatóvá tenni és ellenőrizni, hová mennek, hová mentek ezek a pénzek, ez utóbbi már persze egy kicsit kényesebb kérdés, már akiket illet.

A jövőben hatalmas uniós pénzek fognak az országba bekerülni, feltételezve, ha jól írják a pályázatokat és megfelelünk a feltételeknek. Ezekből tényleg lehetne olyan célokat, és fejlesztéseket létrehozni, ami érzékelhető, ami kézzel fogható lenne.

Ezért kellene olyan, nevezzük úgy, felügyelő bizottságot a politikai pártok és döntéshozók fölé tenni, ami ellenőrizné és súlyos szankciókkal büntetné azokat, akik ezeket, de más állami pénzeket nem megfelelő helyre teszik. Ez az állami kasszának az ellenőrzése. E nélkül reménytelen a helyzet.

Zűrzavarral, kapkodással, káosszal ezt már nem lehet helyrehozni. Lehet, hogy félévig betömünk egy lyukat, mert összeszedünk párszáz milliárdot, de utána ugyanott leszünk, ahol voltunk. Koncepció nélkül, ellenőrzés nélkül ez nem működik.

A másik téma: az alkotmányban vannak bizonyos jogok a szegény emberek részére is. Ezek a jogok a szegény embereknek lehetőséget adnak arra, hogy életben tudjanak maradni, a minimum feltételeket a napi élethez, a minimum feltételeket az egészségügyhöz, ezeket szigorúan be kell tartani. Megtépázni nem lehet, mivel ezek a nyomorba süllyedt emberek nem tudnak már többet elviselni.

Úgy gondolom, az egészségügyre visszatérve, ez az egészségügyi privatizáció, egészségügyi modell, ami Amerikában szégyenteljesen megbukott, nem biztos, hogy ebben a csőd szélén álló, leszegényedett országban kivitelezhető.

Megerősített, egybiztosítós hálózat szükséges ahhoz, hogy a TB-re fedezetet nyújtson, a járulékot pedig illene mindenkitől precízen beszedni, legyen az magánvállalkozó, legyen az magánember, legyen az a legnagyobb vállalat.

Itt jön megint szóba az ellenőrzés, tehát nincs kivétel, nincs barát, nincs haver, nincs állami cég, magáncég, mindenkinek le kell tenni azt a pénzt, legyen az adó, legyen az TB járulék, ami neki kötelessége. Tehát a több-biztosítós rendszer most ebben a pillanatban semmiképp nem járható út, mivel a biztosítók csapata azokat az embereket fogja keresni, finanszírozni, akik egészségesek, akiknek semmi bajuk nincs, és nem arra az állampolgárra fog vadászni, aki súlyos beteg, krónikus beteg, aki viszi a pénzt, érte nem fognak kapkodni.

Egész életemben úton vagyok, mondta magáról, és valóban járja az országot. Kirándul, síel, várakat kutat, egyéb feladatai mellett. Nekem olyan személyiség típusnak tűnik, akire százezer szám szüksége lenne ennek az országnak, ha valóban megújulni akar, a független civilerő megtestesítője, de a valós tettek embere is.

De akar-e ez az ország megújulni, vannak e még stációk előttünk?

Én úgy gondolom, hogy a reményt sohasem kell feladni. Legyen ez, akár egy emberért való küzdelem, az életéért való küzdelem, legyen ez egy országért való küzdelem. Ha a reményt feladjuk, abból tragédia lesz. Ha icipici esély van arra, hogy az ember olyan légkört, olyan kisugárzást tudjon teremteni, ami talán erőt ad a többieknek, az jó, de nagyon nehéz, mert egyre kevesebb az ereje már azoknak az embereknek, akik erre a célra valóban használhatók.

De van pár példaképem, a már említett Papp Lajos szívsebész, de Balczó András is, aki a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének szervezésében jön Balassagyarmatra a hét folyamán előadást tartani. Ők karizmatikus emberek, és úgy gondolom, amíg ilyenek élnek, és egy pici szikrát valahogy át lehetne varázsolni az emberekbe vagy a környezetükbe, addig túl nagy baj nem lehet.

Mert hiába, az ember sok esetben úgy látja, amit csinál az sziszifuszi munka és nem látja, eléri-e a célt, és hová fog beérkezni. Balczó András látta a célt. Hatalmas gyerekkori emlékem az, mikor Onyiscsenkóval, az orosz öttusázóval küzdöttek a futásban. Azon múlt aranyérme, hogy hány másodpercet ver Onyiscsenkóra.

Ő Magyarországért szaladt. Nem magáért szaladt, ő a hazájáért és a küldetéséért szaladt. Az ember háta megborsózik ilyenkor, mikor visszaidézi gondolatban azokat,a pillanatokat, amikor a célban, minden erőtartalékát felélte. Képes volt meghalni azért, hogy teljesítse a küldetését a sportban. Most képes úgyszintén meghalni, megaláztatni magát az emberek előtt Magyarországon, saját nimbuszát megtépázni ezáltal, hogy már nem a sportról beszél, ami az élete volt, hanem arról beszél, segíteni kell az embereket, szeretetet kell adni az embereknek. Mert a szeretet mindenképpen szeretetet hoz, a gonoszság gonoszságot fog szülni.

Egyeseknek fel kell venni a kesztyűt, amit a képébe vágnak ebben az országban, mert sajnos sokszor az történik a TV-ben, a különböző médiumokban, hogy olyan embereket, akik maximálisan becsületesek, elszántak arra, hogy változtassanak dolgokon - nem erőszakkal, hanem szép szóval, türelemmel -, megpróbálnak bemocskolni, besározni, megalázni. Az a baj, hogy sok esetben sikerül is.

Sok magyar emberben megvan az a tulajdonság - sajnos a 40-50 éves beidegződés nagyon nehezen vetkőzhető le -, hogy bizalmatlan, fél, és nem mer tenni, merthogy mi lesz vele, esetleg abból saját maga kárt szenved, ha több emberért, vagy akár a hazájáért is szólni mer. Ez a helyzet jelen pillanatban kiéleződött és nem tudjuk milyen megoldása lesz. Én mindenképpen úgy érzem, hogy azokra az emberekre van szükség, akik higgadtan, megfontoltan a célt látva, konkrét elképzelésekkel megpróbálnak társaikra hatni. Nem zűrzavart, nem káoszt, nem fejetlenséget, hanem békét és nyugalmat, testvériességet árasztva. Ha én megfogom az egyik ember kezét és azt mondom, gyere segíts, mert ezt akarom csinálni és neked is jobb lesz, akkor valószínű, hogy nem fog belém rúgni, nem fog gumibottal megütni, nem fog könnygázt rám lőni, hanem megfogja a kezemet, jön és segít, mert ez közös érdek. Ez lenne a cél, hogy ez a hatalmas nagy erőszakhullám, ami beindult és az emberekben tombol bármerre is nézünk, olyan emberek révén, mint Balczó András, mint Papp Lajos megnyugodna, nyugovóra térne.

Ehhez kellene, hogy összefogjanak az emberek.

Jelenleg én erre nem sok esélyt látok. Ez szomorú.

2007. január