Őrhalom, az örökké velem élő világ

- Születési helye?

Kérdezik tőlem számtalan alkalommal a hivatalokban.

- Őrhalom!

Vagy szó nélkül lejegyzik, vagy az érdeklődőbbek rákérdeznek, hol található?

- Balassagyarmat mellett - mondom magyarázóan.

Ha még mindig értetlen tekintetet látok rám meredni, tovább magyarázom.

- Északon az Ipoly mentén, a szlovák határnál. Ugyanolyan távolságra Balassagyarmattól, mint Szécsénytől.

Ha az illetőnek van valami kötődése ehhez a vidékhez, tovább kérdez, és én lelkesen mesélek.

Sajnos a térképeken nem mindig szerepel a neve, nem fér a két közeli város neve közé - áltatom magam - de lelkem mélyén mindig megsértődöm ezen. Hogyan fordulhat ez elő, az én szülőfalum ennyit sem érdemel? Igaz, nem nagy falu ma sem, talán ha ezren lakják.

Mégis nekem a világ közepe.

A temetőben nyugvó szüleim, nagyszüleim, rokonaim és a még ma is élő, de egyre fogyatkozó rokon köt már csak ide, de mégis ezer szállal vonzódom a településhez.

Egyke gyerek lévén imádtam, ha nagyapám mesélt. Nagyapámnak nem volt több unokája, csak én. Iskolás koromig - mivel együtt laktunk - az egész napot vele töltöttem. Minden szóért, minden mondatért hálás voltam, hisz szüleim naponta kemény munkát végeztek, nem volt sok idejük velem beszélgetni.

Nagyapa nevének kimondásakor még ma is könny szökik a szemembe. Olyan volt mindig mintha valami titkos kapocs kötne össze bennünket. Csüngtem a szavain. Neki mindig volt ideje rám. Ő mutatta meg az első betűket azzal az érdekes, de gyönyörű - gyöngyhöz hasonló - írásával. Együtt vártuk a Szabad Földet, benne a mesét. Mai szemmel hihetetlen, de összesen két mesekönyvem volt, és azt is már nagyobbacskaként kaptam. Leültünk egymás mellé és mesélt. Mindenről, ami vele történt. Elmesélte - és én akkor mesének is éreztem - az első világháborús, fiatalkori katona élményeit, de a második világháborúsakat is. Abban a "szerencsében" részesült, hogy 1898-as születésű lévén, mindkét világégésben részt vehetett. Mint egy csodára úgy tekintettem már akkor is rá, két háborút is megjárt, mégis itt van nekem. Kijev, Kurszk, Uriv nevét már 5-6 éves koromban megjegyeztem. Volt ugyanis egy régi Európa térképe, amin számtalanszor megmutatta ezeket a helyeket.

Mintha ma is hallanám:

- Egy orosz parasztasszony mentette meg az életemet a meleg marharépa levesével.

Beszélt a végtelen gyaloglásról a visszavonuláskor. Ma is látom magam előtt, ahogy mesélte, olyan magas volt a hó, hogy az út mentén, az állva megfagyott katonák feje tetejéig ért. A németek autókkal, szekerekkel vonultak és a szerencsétlen gyalogos magyar katonákat nem vették fel. Ha felkapaszkodtak, lelökték őket. Ő is így járt. A véletlen, vagy a szerencse hozta, túlélte, csak a lába fagyott meg. Kijevben került kórházba, ahol - milyen elképzelhetetlen a sors - az I. világháborúban szerzett golyót is kioperálták a combjából. Ez a golyó még 10-12 éves koromban is megvolt.

Már pedagógusként dolgoztam, amikor imádott nagyapámnak véget ért földi léte. Akkor egyhetes továbbképzésen voltam Salgótarjánban.

Megvárta, amíg hazaérek

- Kisjányom

Ezek voltak az utolsó szavai, többet nem szólt. Egy óra múlva már a ház első szobájában feküdt felravatalozva.

Édesanyám?

Nem! Anyu! Így hívtam és hívom ma is magamban, ha vele beszélgetek. Nem ismertem jobb, szerényebb és szeretetreméltóbb embert nála. Harmadik gyermeke volt a szüleinek, mert csak ő maradt életben. Abban az időben gyakori torokgyík két hetes ill. két éves korban elvitte az első két gyereket. Az ő pici sírjukat máig ápolom. Nagy kincs volt a szüleinek az egy megmaradt gyermek. Anyu nagyon sokat mesélt gyerekkoráról, ahol édesapja a helyi Hangya Szövetkezetet vezette. Ma azt mondanám, vegyesbolt. A kedves, mosolygós kislány naponta több alkalommal, az akkor nagy értéket képviselő csokoládéval távozott a boltból, ahol gyakran meglátogatta édesapját. Amikor már nem tudta elfogyasztani a csokoládét, útközben a kertbe ültetett krumplibokorba dobta. A többiek ezt látták és megkérdezték, pontosan hová, hogy megtalálhassák. Ez a gyermekkori élménye elevenen él bennem is, annyiszor hallottam.

Nem volt nagyobb örömöm, mint az, ha anyu a nagylány koráról mesélt. Ha kettesben maradtunk és ráértünk –a televízió hiányának előnye- mindig unszoltam, meséljen. És ő mesélt! Arról, mit csináltak a lányok, a legények az ünnepnapokon.

A kocsma udvarán táncoltak minden szombaton. A legények a lányos házak ablakai alá jártak. Aki tetszett a lánynak és a háziaknak is, behívták. Ez már sokat jelentett. Összejártak a szomszéd falvak Hugyag, Csitár, Varbó fiataljaival. A más faluból jövő legények lovas kocsival (esetleg hintóval) közlekedtek. Ha vendégség volt a másik faluban, úgy mentek a templomi misére, körmenetre és az esti bálba, mint a saját falujukbélire. Ismerték egymást és összetartottak.

Így ismerkedett meg édesanyám is, egy szomszéd falubeli legénnyel, a jövendőbelijével.

Édesapám, aki a szüleinek negyedik, - legkisebb - gyereke volt, a háborút megelőzően szakmát tanult. Mivel a falujukban szabómester is lakott, az mutatkozott a legkézenfekvőbbnek, hogy nála tanulja ki a szabóságot. Az ő feladata a szakmatanulás volt, mivel a gazdálkodás az idősebb fiútestvért illette. Az elsőszülött leányt három fiú követte, a középső, aki a hentes-mészáros szakmát tanulta ki és már dolgozott is Balassagyarmaton, a háborúban eltűnt. Utánajárva kiderítettük, az Eperjes környéki harcokban vesztette életét. Az édesapát, aki nyolc évig gyűjtötte a családi vagyont Amerikában, eltűnése porig sújtotta, soha nem tudta igazán kiheverni.

Hogyan alakult édesapám sorsa? Mikor fehéren-feketén kiderült, hogy az Ipoly újra határfolyó lesz Csehszlovákia és Magyarország között, úgy döntött, hogy szüleit, testvéreit Ipolyvarbón hagyva, a folyó innenső oldalán próbál szerencsét

Kalandvágyból? Hazafiságból? Ki tudja.

Nagybátyjával, édesanyjának fiútestvérével - akinek egyetlen fia szintén eltűnt a háborúban - Őrhalomban kocsmát nyitottak. Máig rejtély számomra, hogy a haláláig antialkoholista apám, hogyan tudta ezt összeegyeztetni addigi életével. Emlékeim szerint körülbelül egy évig dolgoztak együtt. Aztán a nagybácsi Szécsényben telepedett le (ott fekszik a szécsényi temetőben a feleségével együtt.), apu pedig a falu plébániahivatalában bérelt magának szabóműhelyt, ahol jól megfértek együtt a plébánossal.

Rövid ismeretség után édesanyámmal bejelentkeztek a paphoz és 1949. októberében összeházasodtak.

Az apóssal és anyóssal való együttélés nem bizonyult békességesnek, ezért a telek másik oldalán három helyiségből álló szabóműhelyt és a hosszú parasztházhoz, L-alakban később egy szobát építettek a fiatalok. Nos, ideszülettem én, a szabóműhelybe, ami 14 éves koromig a szobánk, konyhánk, fürdőszobánk volt. Mégis nekem ez volt a világ!

Mikor megépült a saját fürdőszobás, vízvezetékes házunk, nagyon nehezen tudtam otthagyni azt a pici kedves kislakást.

Éreztem, hogy életemnek egy szakasza lezárult.

Soha nem térnek vissza azok a pillanatok, amikor már másodikat harangozzák a templomban a misére és apu még akkor ölti az utolsót egy falubeli fiatalember öltönyén. Mert öltönyöket varrt. Gyönyörűeket! A 60-as évek elején a konfekció öltönyök mind egyformák voltak. Aki adott magára, vendégségre új öltönyt varratott. Fiataloknak készült a legtöbb, hiszen ez a méret nem igazán volt a boltokban. Emlékszem, egymást érték a kuncsaftok. Jöttek méretet vetetni, próbálni vagy tanácsot kérni, esetleg csak beszélgetni. Nem történt olyan a faluban vagy a környéken, ami fél nap alatt nem tudódott ki és nem jutott el hozzánk.

Az én életemet azonban a kisgyermekkori évek után már a kisközösség, majd az iskola határozta meg.

Őrhalomban már régen működött óvoda, amikor én, mint óvodáskorú ide először beléphettem.

Igenám, de csak azokat volt kötelező felvenni, akire otthon egyik családtag sem tudott vigyázni. Mivel édesapám szabóműhelye otthon volt és egyébként is együtt laktunk nagymamámékkal, engem nem vettek fel. Mikor édesapám a sarkára állt, hogy a gyerek nem mehet úgy iskolába, hogy soha közösségbe nem járt, egy rövid időre mégis megtörtént a felvétel. Egy évre? Fél évre? Már nem emlékszem. Mindenesetre még kép is van róla. Átlátszó műanyag kötényben, pöttyös labdával a kezemben mosolyogva nézek a fényképezőgép lencséjébe. Egyszóval boldog voltam! Én is ott lehettem ahol a többiek.

Nekem minden, de minden tetszett.

Még az ikerpár csoporttársam azon tagja is, aki bizony sokszor szembeszegült az óvónői akaratnak. Milyen érdekes, ők egészen a 8. osztályig osztálytársaim lettek.

Sajnos, gyorsan eltelt ez a rövid időszak és én ott találtam magam az iskola udvarának közepén, körbefogva a falu alighanem összes lakójával, amint a tanév eleji versek egyikét mondom, amit az édesanyám taníttatott meg velem.

Nem tudom, honnan volt merészségem, hogy életemben először, egy kisgyereknek elég hosszúra mért verset elmondhassam. Ma is tudom szóról szóra.

Az utolsó mondata így szól:

A meséket most már olvashatom végre, én leszek az iskolánknak legjobb növendéke.

Miért éreztem magamon minden felnőtt tekintetét? Miért éreztem, hogy komolyan vesznek?

Miért gondoltam én ezt a versbe öntött ígéretet számomra kötelezőnek? Nem tudom. De mindig ehhez tartottam magam.

Az óvoda után az iskola már más dimenziót jelentett, de az iskola nekem mindig az őrhalmi általánost jelentette és jelenti örökre számomra.

Évjáratunkban többen voltunk, mint a minket megelőzők: 20 nagyhangú, nagyszájú fiú és lány és persze a nagyobbak is közel húszan.

Elsőosztályos koromban a csendes órán hamar elkészültem a feladatokkal. Beszélgetni nem lehetett, érdekes, ha azt mondta a tanító néni maradj csendben mindenki így tett, így figyelhettem a nagyokat. Mire én is harmadikos lettem már sok mindent tudtam előre. Főleg a versek ragadták rám észrevétlenül.

Takarékbélyeget gyűjtöttünk. Gizi tanító néni - dr. Győri Sándorné - délben a jó tanulók valamelyikével küldte el a pénzt a közeli postára. Sokszor én voltam a kiválasztott. Nagyon büszke voltam magamra, hogy komoly feladatot is rám mernek bízni. Alsó tagozatból emlékszem még a nagy közös játékokra. Akit sokat választottak a különböző játékokban boldog lehetett. Én sokszor voltam boldog.

Emlékeimben megjelenik egy gólya is, a megsérült szárnya miatt ősszel nem tudott elrepülni és a gyerekek elhozták az iskolába. Ott az iskolaudvaron vészelte át a telet. A fiúk látták el siklóval, békával. Mi lányok csak méla undorral szemléltük az ebbéli tevékenységet, csak a peckesen járkáló gólya látványa vonzotta a tekintetünket.

Nosztalgiával gondolok vissza azokra az óraközi szünetekre - furcsa, hogy ez maradt meg leginkább élénken emlékeimben - amikor versenyt futva a friss tavaszi széllel szinte üldöztük a velünk egykorú 3-4-es osztálytárs fiúkat, csakhogy mi is futhassunk előlük. Ősi ösztön? Sokszor eszembe jutott, hogy az igencsak nagy türelmet tanúsító Patus Béla bácsi is alig tudott egy-egy ilyen szünet után józan eszünkre téríteni. Határtalan szabadság, biztonságérzet, gondtalanság, a jövőbe vetett hit - ezek a szavak jutnak eszembe ezekről az évekről. Úgy tudtunk futni, hogy szinte a föld felett lebegtünk. A fiatalság? Vagy valami egészen más adta ezt az érzést? Sokszor gondolkodtam már el ezen.

Ötödikbe jártam, amikor Patus Béla bácsi (aki egyébként osztályfőnökünk volt) egy csereüdülést szervezett az Ipoly túloldalán lévő Varbó iskolájával. Hurrá! Ott lakik az én apai nagymamám és számos barátom, barátnőm. Csehszlovákia. Hiába laktunk kb. 1 km-re a szomszéd falutól, a gyerekek többsége, (bár rengeteg rokona élt ott) még nem látta Varbót. Nem úgy én! Hiszen rendszeresen ott nyaraltam, szigorúan kihasználtuk az iskolai szüneteket és a megengedett öt kiutazási alkalmat.

Igen ám, de a kirándulás a Magas Tátrát célozta meg. Összeült a családi kupaktanács és az egy szem gyerek, unoka elengedése elé - a féltés okán - akadály gördült. Már nem emlékszem hogyan, de mégis rávettem felmenőimet, hogy nekem is ott a helyem. Színdarabbal, versekkel készültünk a fogadóiskolások üdvözlésére. Már jó előre el volt döntve ki-kivel cserepartner. Nekem gyerekkori barátom Makó Bandi jutott. Nem véletlen. Mindenki egy könyvet vitt ajándékba a fogadójának. Máig emlékszem: Jules Verne: A makacs Kerabau c. regényét adtam neki, nem kis vívódás után.

Nagymamám büszke tekintete emlékezetes maradt számomra, amikor az esti iskolabálon kézről kézre adták unokáját. Ebben a szituációban ő soha nem láthatott, hisz a határ közöttünk állt.

Tanultunk Rózsahegyről egy szlovák népdalt szlovákul. Ezt harsogtuk a Csorba tó felé menet is. Szép emlék maradt ez, az akkor még nem elterjedt csereüdülés. Patus Béla bácsi talán a legkedvesebb tanárom. Sajnos már régen nem él. Balassagyarmaton az Óváros téren lakott. Nem született gyermekük és életéből kb. 10-15 évet az őrhalmi általános iskolában töltött. Végignézte a kamaszkoromat és amikor utoljára, sok évvel ezelőtt, a buszmegállóban már a férjemmel együtt találkoztam vele, a régi meghitt barátsággal beszélgettünk el. Mindig Gabriellának nevezett. Számomra ez sokáig idegen maradt, mert felnőtt, komoly embert rejtett. Vajon már akkor ilyennek látott engem?

Az iskolát mindig tanárai határozzák meg, ezért nem feledkezhetem meg az említett Patus Béla bácsin kívüli más pedagógusokról, családokról, akik Őrhalomban tanítottak.

Az egyik a Havassy család, amelyik legalább 40-50 évig a falu közéletének meghatározója volt. Valamikor az 1920-as évek tájékán érkezett a család egyik ága Őrhalomba, mint kántortanítók, egy fiú és egy lány gyerekkel. Csak a fiú maradt életben, mert Marcsóka (édesanyám mindig így nevezte) 18 éves korában "kiköltözött" a temetőbe egy távolabbi rokonunk sírja mellé. Ezért sokszor szóba került köztünk ez a téma. Az öreg igazgató bácsi sok-sok évig ellátta a templomban a kántori teendőket és vezette az elemi iskolát.

Az iskolák államosítása már idősebb korában érte, akkor hozta a faluba öccsét is, családostul. Míg az öreg igazgató bácsi lett édesanyám örökös igazgató bácsija (a gyermek és a tanító kapcsolata egyébként mindkettőjük haláláig megmaradt) addig az én igazgatóm, az öccse, Havassy Kálmán lett.

A család az iskola épületével egybeépített tanítói lakban élt és az immár egyedül maradt báty is velük lakott. Én a feleséggel, az óvó nénivel találkoztam legelőször. Mindig mosolygós, kedves, lágyszívű néniként él az emlékezetemben. Pedagógusként jutott eszembe mostanság, hogy ő aztán mindent tudott a faluról. A férje, a későbbi igazgató, tekintélyt parancsoló bajusszal és szemüveggel igazi iskolavezetőnek bizonyult, akit holmi hétköznapi dolgokkal nem illett megzavarni, mégis mindig minden rendjén ment.

Nekem 5. osztálytól oroszt tanított. Hamar rájöttem, hogy a gyorstalpalón végzett orosztanítói diploma csak arra elég, hogy egy-két leckével előbb tartson mint a tanítványai, mégis tiszteltük őt és tanultuk, tudtuk az orosz nyelvet. Legalábbis én világosan megértettem a nyelvtani szerkezetét és az biztos alapot adott a továbbtanuláshoz.

Havassy igazgatónak három lánya és egy fia volt. Az első kettő tanítónő lett, ahogy a családi hagyomány kívánta. Ili tanító néni - Havassy Ilona, ő volt a legidősebb - nagyon hasonlított óvónő édesanyjára, külsőleg és belső tulajdonságaiban is. Fiatalsága, szépsége, lágy és kedves mosolya, türelmes szavai teljesen levettek a lábamról. Sajnos csak fél évig tanított engem, de ez elég volt ahhoz, hogy olyan akarjak lenni, mint ő és azt csináljam amit ő, vagyis tanító néni legyek.

Említettem, hogy Ili tanító néni tanított alsóban, de három és fél évig a szomszéd faluból átjáró Gizi tanító néni tanítványa voltam. Akkor 1-3 osztályt ill. 2-4 osztályt két külön tanítónő tanította. Mi 40-en voltunk az 1-3 osztályban. Felsőtagozaton Margó tanító néni - Takács Györgyné - éneket oktatott, a húgával egy osztályba jártunk, jó barátságban voltunk és gyakran megfordultunk náluk.

Szintén a felső tagozatban tanított a Szalai házaspár, velük Balassagyarmaton kollégaként is találkoztam. Szalai István tanár úr fizikát tanított és ő volt a Petőfi úttörőcsapat vezetője. Kamaszlány lévén a fiatal házas tanár úr kissé vicces megjegyzéseire óriás kacagások, visszafogott kuncogások válaszoltak. Engem szeretett, pedig a fizika nagyon távol állt tőlem.

Talán ő látta meg először bennem, hogy irányítani tudok másokat.

6. osztálytól őrsvezető lettem. Kit érdekelt akkor a politikával átitatott gyermekszervezetek ideológiája? Nahát, engem nem! Felnőttként gyakran jut eszembe: hogyan álmélkodhattak a szüleim, a nagyszüleimről nem is beszélve, amikor a vallásosan nevelt kislányuk lelkesen énekli: a párttal, a néppel egy az utunk.

Nem tudtam, nem tudtuk (vagy nem akartuk tudni?) mit énekelünk. Kettősnevelés. Mi más lenne, ha nem ez? Mégis génjeimben volt a becsületesség, a kitartás, a munka öröme.

Nem volt könnyű pedagógusnak, szülőnek lenni akkor sem. Emlékszem, hogy 6. osztályos koromban - akkor próbálták országosan visszaszorítani a hitoktatást - összehívták a szülőket és próbálták meggyőzni őket a hittantanítás feleslegességéről. A nyakas katolikus (mert nemcsak nyakas kálvinista van) faluban keveseket lehetett erről meggyőzni. Hiába zokogtam a legnagyobb őszinteséggel, édesapám továbbra is beíratott hittanra. Pedig a tanító néni közölte, hiába vagyok kitűnő tanuló, nem fognak felvenni középiskolába. (mondanom sem kell, senki sem érdeklődött később e felől).

Középiskolás éveim már Balassagyarmaton, a Balassiban folytatódtak, de ez már más történet.

Az iskola világéletemben velem van. Immár kerek 30 éven lakom a fővárosban, 29 éve egy középiskola szomszédságában. 30 éve dolgozom ugyanabban a IX. kerületi általános iskolában. A két gyermekem - ha összeszámolom - legalább hat különböző szintű iskolába járt. Barátaim, barátnőim többnyire pedagógusok. Sok-sok szállal kapcsolódom az iskolához, de a meghatározók örökre az őrhalmi évek maradnak.

2008. június

Közreadta: Cserődi Gabriella