A fák állva halnak meg

Bő. Majd négy évtizede ismételgetem, ízlelgetem ezt a kis magyar szócskát, ezt a legrövidebb földrajzi nevünket, egy kis Vas megyei falunak a nevét.

Megmagyarázhatatlan, hogy miért teszem, miért tűnik elő emlékezetemben, gyakran érthetetlenül váratlanul, hiszen személyesen alig kötődöm hozzá.

Bő. Benne van a magyar nyelv kristálytiszta szépsége, képalkotó képessége, távoli ázsiai mezők tömör egyszerűsége.

Bő, bőven van, bőséges, jut belőle, tág határ, nem kicsi, nem kevés, nekem is jut, neked is jut, tehát bővében van. Mit ki nem tud fejezni egy szó, egy két betűs szó. Tolcsvay Bélára gondolok, aki minden más náció előtt és fölött a magyar nyelv, szó és képalkotó képességét oly meggyőzően vallja, és aki szerint mi leszünk az utolsók, akik az emberiség után bezárják az ajtót, ha nyelvünkben megmaradunk.

Van valami jelképes, hogy innen, ebből a pár száz lelkes településről indult egy életút, egy tanári, nevelői, irodalmári életút, hogy Vasból indulva, a távolabbi Nógrádban fejeződjön be.

Nem kívánom titkolni, a település neve 14 éves koromig ismeretlen volt előttem, akkor hallottam róla először, amikor gimnáziumi osztálytársaimmal első közös kirándulásunkra indultunk, éppen Vas megyébe.

Történelem tanárunk Szabó Károly - mert hiszen róla van szó - mondatai, gesztusai ma is előttem vannak, gyerekkori élményei felidézésével csinált kedvet az úthoz, felemlegetve fürdőzéseit a Répcében, megidézve a szülői ház hangulatát.

Bő, tudásban, képességben bővében van, képességeit átadja, kisugározza, ez volt Szabó Károly jellemzője, hitvallása.

Nagyszerű irodalom, történelem tanár volt, akinek az isteni kegyelem megadta, hogy nemcsak szakismeretével, tantárgyszeretetével hasson és alkosson, hanem különleges képességekkel, génekben megőrzött, átöröklött tehetséggel is.

Fantasztikus orgánuma volt, énekhangjáról is sokat regéltek, gesztusai, meggyőző képessége mind pedagógusi pályára teremtették. Fegyelmezési gondjai nem voltak, előadásai, órái érdekfeszítőek voltak.

Minden történelmi kort érzékletesen jelenített meg, talán csak a XX. századdal nem volt megbékélve, azon belül is a magyar történelemmel. Úgy emlékszem, minden korszak közül a legjobban a görög-római időket, az irodalmi nagyságok közül pedig Balassit szerette legjobban. Horatius, Nagy Sándor, Antonius, Periklész mind igazi glóriával jelentek meg magyarázataiban, akkor szárnyalt leginkább, amikor az ókori idők történelmi és szellemi ideáljaival ismertethette meg diákjait.

Kedvenc mondása volt az ép testben ép lélek, ezt jógagyakorlataival maga is tökélyre fejlesztette. A szellem, test, fegyelem, a szellemi szabadság egységét vallotta. Talán úgy, mint a zseniális Leni Riefenstahl Olimpia filmjének diszkoszvetőjét, úgy látom magam előtt a mi görög-római emberünket.

Persze ő nem azonosult idegen eszmékkel, a szülőföldhöz, a magyar földhöz való hűsége volt sarokpontja. Balassiban talán az életigenlést, a hősiességet, a magyar föld szeretetét becsülhette a legjobban.

De éppúgy szerette a nógrádi föld jeleseit, költőit, íróit, kevés azok száma, akik annyit megtettek ezen értékek megmentéséért, megjelenítéséért, mint Szabó Károly. Helytörténészként is jelentőset alkotott, hiszen az ő szerkesztésében jelent meg a Balassagyarmat története c. vaskos kiadvány.

Voltak, akik lelkesedését, eötvösi, klebersbergi korokba való elhivatottságát csak módjával értékelték Nyesegették szárnyait, megpakolták terhekkel, pedig ő Don Quijote-ként folyamatosan sarkantyúzta volna a magyar oktatásügy már akkor is megfáradt paripáját.

Nem úgy emlékszem, hogy sok jó szóval illette volna a XX. századi Magyarországot. Igaz, rosszal sem. Szerencséjére 1956 és az épülő-szépülő szocializmus időrendben sohasem előzhette meg Balassi korát, így a tananyag végén már sokat nem kellett bajlódnia vele, ekkor már az érettségire készültünk.

Jómagam sok időt nem töltöttem a történelmi vizsga előkészületekkel, bár éppen tanárunk említett korszakaival voltak gondjaim, a XX. század pedig a kedvenc témáim közé tartozott.

A sors úgy hozta, hogy tételem az októberi forradalom utáni gazdasági konszolidáció volt a Szovjetunióban.

GOELRO terv, a megfordított folyók, az önkéntes kolhozosítás mind előkerültek feleletemben, de a kegyelemdöfést azt adta meg, amikor John Reed-ről, a KGB judás pénzéből finanszírozott jenki agitátorról, a SZU nyugati elismertetéséért végzett elmúlhatatlan érdemeiről beszéltem. Róla talán még elnökünk sem hallott, lévén a nevezett lábjegyzet, így először és utoljára zártam történelem jelessel gimnáziumi évemet. Emlékszem tanárunk elismerően is szemrehányó tekintetére, fiam, miért nem a görögöket, miért nem a rómaiakat tudtad ilyen jól.

Szabó Károlyt az oktatás módszertana is erősen foglalkoztatta, kézikönyveket írt a témában, a hetvenes évek közepén évekig a Pedagógia Intézetben is dolgozott, majd Balassagyarmatra visszatérve a dolgozók gimnáziumának vezetője lett.

Amikor érettségi találkozónkon legutoljára részt vett, már beteg volt, éppen legendás hangját és beszédkészségét érte a legnagyobb támadás, lehet-e nagyobb büntetése valakinek, aki egész életében a szó embere volt.

Évekig megadással, de erős fegyelemmel küzdött a betegséggel.

Könyvei révén a Nógrádi Pantheonban gyakran találkozom vele, ott ahol a legjobban szeretett lenni, Nógrádban, az ő Pantheonjában.

Lejegyezte: Nagy László