"Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A múltnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Úgy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.

..."

/Petőfi Sándor: Magyar vagyok, részlet/

Tisztelt Képviselő Úr, Kanonok Úr, Lelkész Urak!

Tisztelt Balassagyarmati Polgárok!

Kedves Fiatal Barátaim, Hölgyeim és Uraim!

"Köszöntöm ezt az Ipoly parti várost! Sötét magyar éjben világít példája, mint egy büszke fárosz!"

Az ünnepek egyre fontosabbak életünkben, hiszen amit megélt egy nép, vagy túlélt egy település és egy nemzet, nos azokból az emlékekből, legyenek azok fájdalmasak vagy örömtelik, bölcsességet meríthetünk a jelenben és gyarapodhatunk a jövőnkre nézvén.

Nekünk, magyaroknak, de különösen a legbátrabb város lakóinak van mit ünnepelnünk, adott a történelem bőven okot az emlékezésre és lehetőséget az események számba vételére.

Mi, Balassagyarmatiak sem voltunk könnyebb helyzetben a XX. század derekától közel az ezredfordulóig, mint Közép-Európa egyéb népei. Nekünk sem volt szabad felemlegetni nemzeti történelmünk sorsfordító eseményeit, legfeljebb szobánk magányában a családi fészek melegében, vagy baráti találkozók alkalmával óvatos, kémlelő pillantások kíséretében. Pedig akkor is a miénk volt minden megélt történelmi pillanat.

Mi jól tudjuk, hogy akik nem emlékeznek a múltra, vagy elfedik annak valóságtartalmát, arra ítéletnek, hogy újra átéljék azt. Erre is a történelem tanított meg bennünket az ezredév alatt.

Azt gondolhattuk pár éve, hogy az embert próbáló idők már letűntek a nemzet egéről, azt gondolhattuk, hogy végre újra önmagunk lehetünk. Ebben persze ma is biztosak lehetünk, csak egyet kell akarnunk közösen, és azt nagyon akarnunk kell. De legalább ma már abban biztosak lehetünk, hogy a történelmi emlékezet szabadon szárnyalhat.

Így hát módunk van megemlékezni a mai napon éppen kilencvenhárom évvel ezelőtt történt eseményekről, azokról a napokról, amelyeket most, 2012-ben módunkban áll történelmi hűségükben felidézni, s egyben emléket állítani azoknak, akik egy életre, a nemzet életidejére érdemeket szereztek hős helytállásukkal.

Az első világháború nyomán Magyarország a vesztes országok sorába tartozott. A győztes nagyhatalmak a haza területének és népességének jelentős részét más államokhoz csatolták. Balassagyarmat akkor vált egyik napról a másikra határvárossá, akkortól élhették meg elődeink, hogy egyszerre lépték át a város és az ország hivatalos határát, de néhány lépéssel később, újra annak földjén jártak. Voltak azonban olyan erők, akik ezzel sem elégedtek meg és a győztes pozícióját tovább akarták erősíteni. A készülő nemzetközi békeszerződéseket figyelmen kívül hagyva, a Vix-jegyzékben meghatározott demarkációs vonalakat is átlépve, az Ipoly folyó mindkét partját, így városunkat is el kívánták szakítani Magyarországtól. Ez ellen lépett fel Balassagyarmat korabeli polgársága, amikor 1919-ben közülük számosan értették meg, hogy a haza veszélyben van, a nemzet határait betolakodók, intervenciós szándékkal át kívánják rajzolni a térképen. Ezekben, a mostanihoz hasonló rideg januári napokban nehéz idők jártak a város felett. 1919. január 15-én, egy alig negyvenfős különítmény bevonult Balassagyarmatra. Elfoglalták a vasútállomást, a postát és a laktanyát, a város vasúton túli részét. A laktanyában lévő nemzetőröket lefegyverezték. A bevonuló cseheket elsősorban a várost átszelő vasútvonal fontossága ösztönözte a jogsértő magatartásra. Balassagyarmatot Csehszlovákiához tartozónak nyilvánították, így Balassagyarmat lakói a csehszlovák megszállás napjait élték. Bár akadtak az új rendnek is támogatói a városban, a polgárok döntő többsége számára elfogadhatatlan volt az idegen megszállás. Elkezdődött hát az ellenállás szervezése. Szép számú sereg gyűlt össze vasutasokból, katonákból, diákokból és a város polgáraiból.

Január 28-án a vasutasok küldöttsége a várost már korábban elhagyó, de még Magyarnándorban állomásozó katonaság vezetőitől, Bajatz Rudolftól és Vizy Zsigmondtól kértek segítséget a megszállók eltávolításához. Január 29-én hajnali négy órakor Bajatz és Vizy századosok csapataival megerősítve a helyi erők támadást intéztek a betolakodók ellen. Több helyszínen folytak harcok, amelyek kimenetelét jól ismerjük.

Az idő előrehaladtával egyre több városi polgár csatlakozott az akkor még kétséges kimenetelű erőpróbához. Nagy erejű rohammal végül a délutáni órákban az ellenség megadta magát, 78 csehszlovák katona került a helyiek fogságába, Balassagyarmat felszabadult. A véráldozatok neveit itt olvashatjuk az emléktáblán.

Tisztelt Emlékezők!

Mély meggyőződéssel vallom, amint a bevezetőben a századelő Református Nőegyletének egyik tagjától idézett sorokban felidéztem: a balassagyarmati diákok, vasutasok, polgárok és katonák példája a sötét magyar éjben világított mint egy büszke fárosz, s világít azóta is e kisváros egén rendületlenül, okot adva az itt élők nemzeti büszkeségére.

Több mint egy emberöltő, közel egy évszázad telt el a ’19-es események óta, az egyedülálló páratlan fegyvertény után. Az érdem mindenkié, aki bekapcsolódott az eseményekbe, elsősorban azoké, akik életüket áldozták a városért és a nemzetért, azoké, akik fegyveresen ellenálltak, és azoké is, akik a háttérben részt vállaltak a győztes cselekedetben és azoké is akik pusztán a lelket tartották a küzdelmekben résztvevőkben.

Az 1919-es eseményeket követően még jó néhány hónapon át seregnyi katona védte Balassagyarmatot. Szüksége volt a városnak e védelemre, mert akinek egyszer eszébe jut számára idegen földet rabolni, annak másnap ismét étvágya támadhat a szomszéd nemzet tulajdon anyaföldjére.

Hálával tartozunk hát azoknak az elesetteknek és sebesülteknek, akik személyes áldozatukkal élére álltak a honmentő harcoknak. De hálával tartozunk a magyarok Istenének is, mert megengedte, hogy a katonaság a maga jószántából, a polgárság és a vasutasság bátor segítségével egy maroknyi földet megmentsen a hazának abban az időben, amikor kihullott a magyarok kezéből a kard, és olyan idők vártak országára, amely idők alatt kapott sebek gyógyulásához talán nem lesz elegendő a történelmi léptékkel mérhető idő sem.

S ha azt kérdezik, hogy mi maradt hát nekünk e forró szép nap vérzivatarából, akkor erre egyetlen biztos válasz adható: megmaradt minden, mert megmaradt a hitünk, ez éltet, ez tüzel, ez a büszkeségünk, ezzel gazságot, bűnöket rendítünk, ármányságot űzünk egünkről.

Ünneplő Barátaim!

1919. január 29. azt üzeni nekünk, hogy ne féljünk! De 1919 azt is üzeni a XXI. század magyarságának, hogy szeresse - bárhol is él a világban -, hogy mindennél jobban szeresse a közös magyar hazát. Azt a hazát, amelynek megmaradásához mi, a Civitas Fortissima lakói is hozzájárultunk hősiességünkkel. Szeresse akkor is, ha mások csak akkor szeretik, amikor ahhoz jól kitapintható érdekük fűződik. Ennél fontosabb üzenetet nem hordozhat e nap ebben az önző és anyagias világban. Ez azt is jelenti, hogy többet kell tenni a közösségért amelyben élünk, hogy igaz magyarként kell élnünk, legalább a hazában, önmagunk és egymás felé kell igaznak lenni bármilyen nagy is a baj, mert hazug, megalkuvó gondolatokkal és cselekedetekkel csak rabszolgává válhat újra nemzetünk. Mi, balassagyarmatiak, történelmi tettünkre hivatkozva, feljogosítva érezzük magunkat, hogy e napon üzenjünk Európának, üzenjünk azoknak a magyar képviselőknek, akiket a jó sors olyan pozíciókba emelt, amelyekben különösen sokat tehetnének azért, hogy az európai közösség képviselőházában megismerjék történelmünket, megismerjék népünk áldozatvállalását, és döntéseiket ne az önzés, ne a gazdasági hatalom teljes mámora és az elnyomás mindent felülíró szándéka vezérelje.

Soha, egyetlen magyar generáció sem élt gondok nélkül az ezeréves hazában. Bőven volt alkalmunk olyan tapasztalásokra, amelyekre mindnyájunknak szükségünk volt ahhoz, hogy közel két éve önmagába nézzen a nemzet és belássa, hogy egy őszinte befelé fordulást, egy erős öntisztulási folyamatot követően van esélye a magyarságnak a túlélésre, van elhivatottsága a boldogabb jövőre, de ehhez, ahogyan Széchenyi mondta szem előtt kell tartanunk, hogy erkölcsben nincs alku! A mai viszonyokra lefordítva: elvi kérdésekben, tisztességben, nemzeti értékekben és nemzeti érdekek képviseletében nincs alku, sem határokon belül sem azokon túl. Sem a magyar országgyűlésben, sem az európai parlamentben.

Nem lehet úgy erős Európát építeni, hogy abban vannak egyenlők és egyenlőbbek. Nem élhet úgy együtt, egy közösségben közel félmilliárd ember az öreg kontinensen, hogy közben egyesektől mások elvárják, hogy soha többé ne tekintsenek hátra, töröljék ki történelmi emlékezetüket, adják föl nemzeti identitásukat és mindennemű függetlenségüket, pusztán azért, hogy azok a társnemzetek, akiket a történelem hozzánk közel sem foghatóan tett próbára, most is, mások nyomora és lelki áldozata árán, újra és újra a napos oldalon várhassák ki annak a gazdasági világégésnek a végét, amelynek előidézésében jócskán kivették részüket.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Ma, és az előző három napban, amikor végigjártuk a ’19-es hősök emléke által emelt stációkat, elmondhatjuk, hogy eleget tettünk Balassagyarmat „nagyközség” képviselőtestülete 1920. január 28-án hozott véghatározatának, melyben felszólította a kor és az utókor emberét, hogy a csehkiverés minden évfordulóján hazafias ünnepi megemlékezések legyenek, e nap emléke pedig márványtáblával és szoborral örökítessék meg.

Kérem Önöket, és kérlek Benneteket ifjú barátaim, hogy mindig legyenek és legyetek büszkék arra, hogy lakóhelyetek, iskolátok székhelye Balassagyarmat, amely város nevében és címerében érdemei szerint viseli a CIVITAS FORTISSIMA, azaz a legbátrabb, legvitézebb város címet.

Befejezésül engedjék meg, hogy a Kárpátia Együttes Civitas Fortissima című dalának felvezető szövegét idézzem:

Tudjátok meg, emberek, hogy jövőtök felől Ti magatok, nem pedig mások döntenek. S, hogy volt egy város, ki kezébe vette sorsát. Fegyverek ordító hangján szólt az igazság. Nem hajtott fejet a nagyhatalmak előtt. Saját földjéért vitézül küzdött. Hogy mi lehetett volna, ha követőkre talál, és minden város bátran sarkára áll! Hát csak szolgáljon példaként, hirdessük tettüket: hegyeket mozdít el a hazaszeretet! Letűnt idők beszédes tanúja, Civitas Fortissima!

Isten éltesse Balassagyarmatot, Isten éltesse szeretett Magyar hazánkat!

(összeállította: Selmeczi Zoltán)