...ÉS AKKOR MEGKONDULTAK A HARANGOK

1920 június 4.

-

2009. június 4.

A trianoni békediktátum 89. évfordulóján a város emlékező közössége az Ipolymenti Országzászló előtt gyűlt össze. Balassagyarmat város Önkormányzata és a Civitas Fortissima Kör mindenkit hívott az ökumenikus emlékezésre. Fél ötkor megkondultak a harangok.

1920. június 4-én Trianonban végleg megpecsételődött országunk, vele együtt városunk sorsa is. A "határhelyzet"-nek köszönhetően elődeink sok keserves napot, évet éltek meg. Bánatuk a mai napig kihat, máig érezhető a mindennapokban.

Trianon után mozgalom indult országzászlók felállítására. Megalakult az Országzászló Nagybizottság a munkák koordinálására. Az országzászlók különféle formában készültek, de jelképrendszerük megegyezett. Az árbócrúd csúcsán egy kéz az ég felé mutatott és a nemzeti színű zászló - angyalos nagy magyar címerrel - félárbócra volt eresztve. 1933-ban állították fel az Ipolymenti Országzászlót Balassagyarmaton a Nógrádvármegyei Múzeum épülete előtt az Erzsébet ligetben. Nem mindenhol bontották el az országban a zászlókat a világháború után, de Gyarmaton a helyi politikai túlbuzgóságnak köszönhetően eltüntették még a helyét is. A hatvanas években szökőkút épült az országzászló helyére, de nemsokára az is romba dőlt és eltűnt. 2004-ben a régi állapotnak közel megfelelően közadakozásból újjáépítették az Ipolymenti Országzászlót (a köveket összegyűjtötték a ligetből stb.). Azóta újra ezen a helyen emlékezik a város a trianoni eseményekre.

Június negyedikén az ünnepi megemlékező műsort Csábi István Madách-díjas előadóművész nyitotta meg és vezette. Elsőként Reményik Sándor A három szín című versét Csallóné Majoros Erzsébet adta elő.

Bevezető előadásában Molnár Zsigmond református lelkész az emlékező, szenvedő, de reménykedő magyarokhoz szólt. Dr. Stella Leontin kanonok, plébános, cimzetes prépost biztató szavakkal foglalta össze teendőinket: a múltra emlékezünk, a jelent erősítjük és hiszünk a jövőben. Az emlékező közönség együtt mondta a Hiszekegy-et.

Juhász Gyula Trianon című versét Bugyi Anna a Balassi Bálint Gimnázium tanulója mondta el. Lazsán Zsolt előadásában elhangzott Sillye Jenő Szállj dalom, szállj című szerzeménye. Ezután megemlékező beszédet tartott dr. Szakács Zoltán a Civitas Fortissima Kör elnöke.

Medvácz Lajos polgármester nagyívű megemlékező ünnepi beszédében felvázolta az ország területi-, gazdasági-, lakossági veszteségeit, mondván, olyan sebet ejtettek az ezer éves magyar állam testén, ami a mai napig, 89 év után is sajog. Utalt rá, hogy "...mi soha nem akartunk kicsik lenni! Erőszakkal elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat... Sajnálom! Sajnálom és fájón gondolok vissza a magyarság második trianonjára; 2004. december 5-ére, amikor kitaszítottuk őket, mérhetetlen, soha nem gyógyuló sebet ejtve lelkükben, kirekesztettük önnön magunkat, s azóta kénytelen-kelletlen kívülről szemléljük közös sorscsapásainkat."

"...Őseink, Balassagyarmat városa, történelmünk során többször is példát mutatott hazaszeretetből, önfeláldozásból. Erre legyünk büszkék, minden cselekedetünkkel hagyjunk jelet a jövő nemzedékének, őrizzük meg a nemzet méltóságát és erejét, a haza feltámadásába vetett hitünket.

Isten éltesse Magyarországot!"

Részlet Medvácz Lajos polgármester megemlékező beszédéből:

"...Engedjék meg, hogy az 1920. június 4-én a Nagy Trianon palotában a győztes hatalmak, és az egyik vesztes, Magyarország által aláírt békediktátum okozta honiak lelkiállapotáról, a döntés igazságtalanságáról egy pesti diák korabeli visszaemlékezését megidézve szóljak Önökhöz.

Idézem:"A békediktátum kitervelői az aláírás időpontját június 4-én délelőtt 10 órára tűzték ki. Az ország hangulata nyomasztó volt, a sajtó hangja levert, rezignált, drámai. A kormány június 4-én katonai készültséget rendelt el az összes csapattesteknél, csendőrösszpontosítások történtek és a városokban a rendőrőrszemeket megkettőzték.

Rádió akkor még nem volt. Párizzsal állandó telefonösszeköttetésben állt Budapest. A nagy lapok kiadóhivatalai előtt tömegek lesték a kirakatban időnként megjelenő hírközleményeket. Az utcák reggel óta valami furcsa nyugtalansággal voltak tele. Minden arcon szorongás, a tekintetek fáradtak, üresek, mint a halottasházaknál virrasztás után. Még a szokott utcazaj is tompább volt, mint máskor.

Tíz óra után egy-két perccel jött a végzetes hír, és akkor megkondultak a harangok, előbb Pesten, majd ahogy villámgyorsan szétfutott a hír, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két óra hosszat tartó harangozással temették múltjukat és jövőjüket.

Budapest percek alatt feketébe öltözött. Perceken belül fekete gyászlobogók lengtek mindenütt, az ablakokban fekete drapériák. Az utcák fekete gyászruhákkal teltek meg. Emberek, asszonyok, férfiak, gyerekek mentek az utcán patakzó könnyekkel, nem egyszer hangosan zokogva. Emberek rázták az öklüket az ég felé, hangosan átkozódva. Az Oktogon sarkán egy rokkant katona letépte zubbonyát és könyökben levágott csonka karját mutatva, őrjöngve kiabált.

Az utcákon ismeretlen, egymást soha nem látott emberek borultak egymás nyakába, a terek padjain zokogókat vettek körül vigasztaló emberek és az állandó és szakadatlan harangzúgásban rohant bele a gyászba és kétségbeesésbe ezer pesti rikkancs. A lapok gyászkeretben, mindenki mohón olvasta, amit úgyis tudott, mindenkiben fellángolt a tehetetlen düh, csoportokban vezércikkeket olvastak fel hangosan... A Múzeum-téren elkezdték a himnuszt énekelni... és a harangok kongtak, kongtak szakadatlanul, szinte elviselhetetlenül. A templomok gyorsan megteltek síró emberekkel, hisz a kétségbeesés mélyén mindnyájan Istenbe próbáltunk kapaszkodni, papok mentek fel a szószékre megkísérelni a lehetetlent, vigasztalni ott, ahol nem volt vigasztalás.

A vidéken ugyanez volt a kép. Harangkongás, gyász és kétségbeesés mindenütt. Néhány ökölcsapáson, kisebb verekedésen kívül rendzavarások nem fordultak elő, hiszen az összes italmérések zárva voltak és minden közbiztonsági intézkedés megtörtént. Csak a harangok kongtak 10 órától kezdve mindenütt, minden városban és minden faluban két órán keresztül.

Tíz órakor növénytan óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig.... és akkor megkondultak a harangok. Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában még ez a név állt: Nagymagyarország, és felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és örökké szilárd arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által méginkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: b e v é g e z t e t e t t !

Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok…. Nagymagyarország keresztre feszítésének napja volt: 1920. június 4., P é n t e k..."

E sorok írója a 14 éves Padányi Viktor volt, negyedikes gimnazista akkoriban."

A polgármester úr Reményik Sándor idézettel kezdte és Wass Albert gondolataival zárta beszédét.

"Fogcsikorgató türelemmel, / Összeszorított szájjal - / Krisztus-követő bús próbálkozással, / Majd daccal, lobbanóval, /Fojtott igével és visszanyelt szóval, / Tenyérrel, mely sima örökké, / Csak a zsebben szorul ököllé - / Keserű, tehetetlen nevetéssel / Békülve meg akármi rendeléssel - / Nem csodálkozva már - és csodálkozva mégis, / Hogy rajtunk ez is, az is megesett: / Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan, / Kínszenvedést virágzó életet. / Ahogy lehet..." (Reményik Sándor)

"Nemzetemet dúlta már tatár, / harácsolta török, / uralkodott fölötte osztrák, / lopta oláh, rabolta cseh. / Minden szomszédja irigyelte mégis, / mert keserű sorsa istenfélő nemzetté kovácsolta. / Becsület, tisztesség, emberszeretet példaképe volt / egy céda Európa közepén! / Mivé lett most? / Koldussá vált / felszabadult honában, / züllött idegen eszmék napszámosa! / Megtagadva dicső őseit, / idegen rongyokba öltözve / árulja magát minden utcasarkon / dollárért, frankért, márkáért, / amit idegen gazdái odalöknek neki! / Hát magyar földön már nem maradt magyar / ki ráncba szedné ezt az ősi portán tobzódó /sok-száz idegent? / Ébredj magyar! / Termőfölded másoknak terem! / Gonosz irányba sodor ez a megveszekedett új történelem!" (Wass Albert Ébredj Magyar)

Az emlékező ünnepi műsor végén Székely Dezső Magyar rapszódia című művét Tibay András Madách-díjas előadóművész adta elő.

Az emlékezés virágait helyezték el az országzászló talpazatánál Balassagyarmat város Önkormányzata nevében Medvácz Lajos polgármester és Balla Mihály országgyűlési képviselő. A Civitas Fortissima Kör nevében dr. Szakács Zoltán és Demus László, a Magyarok Világszövetsége balassagyarmati és salgótarjáni képviselői, a Rákóczi Városa Alapítvány (Szécsény) elnöke dr. Balla Tibor koszorúztak. Elhangzott Vörösmarty Mihály Szózata Csábi István előadásában. Az emlékező közönség mécseseket gyújtott.

A nagytemplomban folytatódott a program. Felvidéki, révkomáromi színészek előadásában A kő marad... címmel verses összeállítást hallhattunk Wass Albert műveiből. Potrubány Miklós a Magyarok Világszövetségének elnöke Honlevelet adott át az új tagoknak, majd ismertette az ENSz-hez felterjesztett petíciót, melyben a Magyarok Világszövetsége kéri a trianoni "békeszerződés" felülvizsgálatát Igazságot Európának! A magyar kérdés rendezése nem tűr halasztás címmel. A szöveg teljes terjedelmében itt vagy www.mvsz.hu olvasható.

Összeállította: Nagy Angela