Városkép a múltból -

Szabó Zoltán szociográfus írása Balassagyarmatról

forrás: Városi Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény

A II. világháború előtti magyar szociográfia egyik legjelentősebb alakja volt Szabó Zoltán (1912-1984) aki falukutatóként, publicistaként, lap- és könyvszerkesztőként, íróként is maradandót alkotott. Szociográfiai munkásságát többek között A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság c. művei fémjelzik, utóbbi kötete, Cserhát, Mátra, Bükk földje és népe alcímmel jelent meg, benne a Balassagyarmatról készült alábbi leírása. A kötet a budapesti Cserépfalvi Könyvkiadónál 1938-ban jelent meg.

(a máig hatóan érvényes megállapítások mellett, az írást helyenként anekdotikus, szubjektív, elnagyolt gondolatok is jellemzik, mégis érdemes megismerkedni a korszak jelentős kutatójának tapasztalataival - szerk.)

Szabó Zoltán a II. vh. alatt a Magyar Nemzet munkatársaként szerkesztette a Szellemi honvédelem c. rovatot, a német befolyás elleni szellemi erők jelentős személyisége volt. Parasztpárti politikusként szerepet vállalt a háború utáni magyar közéletben, diplomáciai feladatokat is ellátott. 1949-ben angliai útjáról nem tért haza. Haláláig a magyar emigráció egyik meghatározó szereplője volt.

*

BALASSAGYARMAT

Nálunk van főváros, mezőváros és hivatalváros. Balassagyarmat hivatalváros.

Szelíd nógrádi halmok, fák közé bujt kastélyok között jut ide az ember, kanyargó sínen futó mellékvonalakon, vagy autóbuszon Pestről. Áldott, mesékben, színekben és szegénységben gazdag táj veszi körül a várost, Palócország fővárosát, állomásépületén unalom ül, csend és korom. Ide járnak ki a gyarmatiak közül a ráérőbbek esténkint, az esti vonatokhoz, mintha várnának valakit, vagy indulnának valahová, de alig-alig jön, amit várnak és alig-alig indulnak oda, ahova vágyakoznak. Az állomástól széles út visz a palócváros belseje felé, aszfaltos út és a járda szürkeségében kis kerek földszigetekből csenevész fák nőnek ki, kókadtak már a nyár közepén. Az uccán nyugtalan vonalú házak kísérik az utast, szeszélyes kiszögellések, tornyot utánzó csúcsok és ablakok, melyek nagyoknak látszanak, de nem engednek be sok fényt a szobákba. Ezekben a szobákban jobbára avult, idejét múlt és ügyetlen bútorok ácsorognak otromba csillárok alatt, festett csendéletek lógnak a falakon és némely lakók unalmukban estefelé az uccára könyökölve cigarettáznak.

Balassagyarmat fakó város. Kissé gondozatlan és elhanyagolt. Nem feltűnően az, hanem magától értetődően, mint az olyan városok, melyek nem tudják: tulajdonképpen miért is városok, mi a szerepük, mi a feladatuk, mi a céljuk? A tompa, súlyos és felhős nyári meleg illik hozzá, mikor aki teheti, behúzódik a szobákba, hogy ne kelljen éreznie a nehéz eget, mely ilyenkor bezárja a látóhatárt, nyomasztóan közel és szürkén. Szürkék itt Gyarmaton a házak is mind, amolyan halványszürkék, nem a gyárak korma, a munka és az élet füstje festette őket ilyenekre, csak az idő, mely elmegy fölötte tétlenül. Gyarmaton alighanem kevesen mondják, ha nem tettek aznap valamit, hogy „elvesztettem a napot, barátaim”. A város képében a „jóra való restséget” mondja minden: az ízlés és szeretet nélkül épült házak, melyeken több a cikornya, mint a szépség, az apró fák, melyek nyílnak ugyan, de ebben több a kényszeredettség, mint az öröm és az ucca, a hosszú ucca, mely a város közepébe visz.

A város közepe a vármegyeház, ennek szalad neki az állomásról vezető út és aztán nincs tovább. A vármegyeház keresztbe áll, mint egy hatalmas, szép neoklasszikus tilalomfa és a homlokán komoly betűk hirdetik: NÓGRÁD A KÖZÜGYÉRT. Lehet, hogy ezen az úton járt egyszer Prohászka, így érkezett meg ide és erre a megérkezésre, erre a szép, nagyon nyugodt, nagyon magabiztos és nagyon úri vármegyeházra gondolt, mikor leírta ezt a mondatot: "Milyen áldott jó magyar nép ez, milyen vallásos, derék, buzgó nép, csak ez a nógrádi vármegyeház ne volna."

Pedig ez a vármegyeház van, sőt legfőképpen ez van Gyarmaton. Ez a város értelme, dísze és dicsősége, hatalmának jele, a vármegyeház minden. Amíg ez nem volt, Balassagyarmat kicsiny volt és jelentéktelen, Balassák birtoka, várhely, civódó urak fészke, akik időnkint összevesztek és megostromolták egymást s ilyenkor az ország akkori közállapotai szerint vagy megjött, vagy elmaradt a büntetés. Nógrád székhelye csak 1791 óta Balassagyarmat, addig Szügy, ez a mostanra már közönséges falusorba hervadt kis község volt a megyeszékhely. A palócok piaca, ahová bejártak, Szécsényben volt, a megye akkori természetes középpontjában. A gyarmatiakról csak egy-két dicső tettet jegyez fel a történelem, annyit, hogy egy török nagyúr esküvőre induló lányát elfogták az országúton, minden kincsével, aranyával, hozományával beszállították Gyarmatra és aztán keményen védekeztek a bosszuló török ellen, s a nők is követték az egri nők példáját. A megyeházhoz véletlenül jutottak. Az urak Szécsényt akarták, de ott keményen és zsarnokul ült kastélyában az akkori főispán és főbirtokos Pongrácz gróf és nem akarván más urakat megtűrni maga mellett Szécsényben, Gyarmatra utasította a vármegyét. A megye ide is jött és 1843-ban megépült a szép vármegyeház, a kor divatja szerint klasszicizáló stílusban, a tizenkilencedik század nyugalmas és harmonikus modorában szélesen terülve el telkén, hosszú egyenletes ablaksorokkal, cifraság nélkül, de nem pompa híján.

Azok a megyei úri családok, melyek hozzájárultak az építés költségeihez, egyben szobát is kaptak a megyeházban. Így az nemcsak a vármegyeháza, hanem a vármegye urainak közös kastélya, vára is lett. Ma, bár ezeket a szobákat régen megváltották, még mindig az. Régi nógrádi családok fiai járnak a kapualj szép boltíve alatt, melyet kissé ferde oszlopok tartanak és a pirosszőnyeges lépcső végén Ferenc József üvegre festett alakja díszeleg, ezzel a felírással: "A királylátó Nógrád hódolata jeléül". A helyiségekben ma is jórészt ugyanazoknak a családoknak a fiai ülnek, akik régebben is szolgálatot teljesítettek, szolgálván a hazát: az országot, a szűkebb hazát: Nógrádot és a legszűkebb hazát: a dzsentrit.

A vármegyeház jobbján a törvényszék nagy és nemrég épült háza áll, háta mögött a börtön, mely régi, testes és magas, balján a városháza. Ez a városháza mostohagyereknek látszik, parvenünek és szegény rokonnak a vármegyeház patinás, szép öreg épülete mellett, melyben nehezen lehet másnak lenni, mint hagyományhűnek, a régi nemesi levegő őrzőjének. A két épület egymás mellett nagyszerűen szemlélteti, hogy itt Gyarmaton a vármegye fontosabb, mint a város, a dzsentri mindezideig fontosabb, mint a polgárság, mely nem igen van, s ami van: gyülevész, jöttment és címertelen. A városi hivatalba, vagy a városházi urak társaságába könnyebb is bejutni közönséges embernek, mint a megyeházba, ezek az urak a könnyebb tarokkot játsszák, nem a most előkelőbb és arisztokratikusabb bridzset és vadásztársaságuk sem olyan exkluzív, mint a megyeieké. A megyeiek társaságába tartoznak azok az urak is, akik közülük kerültek fel az országos politikába és ott nem kis szerepet visznek. A vármegyeház hivatal is, de amellett társaság, zárt kör. Családok valamikor nagyon szigorú, most már valamivel lazább közössége. A városház inkább csak hivatal. A vármegye házát virágok futják körül, elől piros muskátlik, oldalt sokszínű, lila-piros és rózsaszín virágok és szemben a kaszinó áll. Öreges, mohos, szürke előkelő villa, szép erkéllyel, kényelmes bőrfotelekkel, zöldposztós asztalokkal, kicsi könyvtárral. A város házát nem környékezi virág, csak négy oszlop tartja nehézkesen az erkélyét. És szemben vele nincs kertes úri kúria, hanem vén házak vannak és új házak, melyek idejüket múlták már akkor, amikor felépültek. És bizonytalanok. Ízlés, szemlélet, saját gondolkodásmód nélkül valók, mint az a magyar középréteg, mely felépítette őket.

Ez a középréteg mindig bízott abban, hogy bejuthat a másik világba, a szebbe, előkelőbbe. A városházáról a vármegyeházba, a hivatalnokok közül az urak közé, a maga stílustalan házából az úri stílusú kaszinóba. És nem kívánt polgár lenni, vagy várost építeni arra a rövid időre.

A társadalomra Gyarmaton ez az átmenetiség, ideiglenesség jellemző és az, hogy kevés az alkotás, kevés a tett és kevés az eredmény. Az emberek nem azzal törődnek, hogy a maguk rétegének keretén belül alkossanak, hanem azzal, hogy a fölöttük levő rétegbe eljussanak. Balassagyarmat nem mint város, mint közösség akar érvényesülni kifelé, hanem a gyarmatiak előbbre akarnak menni a gyarmati társadalomban benn. Gyarmaton mindenki más akar lenni, mint ami. A dzsentri arisztokrata akar lenni, a dzsentroid magyar nemes, a zsidó minél inkább dzsentri, az iparos középosztálybeli, a paraszt pedig altiszt vagy iparos. A társadalom egy lépcsőhöz hasonlít, melynek egyik fokáról a másikra feljutni nehéz, de nem lehetetlen. Az, hogy nem lehetetlen, annyit jelent, hogy senki sem szoríttatik mereven saját rétegébe és ezáltal senki sem kényszerül arra, hogy kényszerűen bár, de mégis e kereten belül akarjon lenni és tenni. Az, hogy nehéz, azt jelenti, hogy a társadalmi capillaritás kihasználásának becsvágya lefoglal minden erőt, fölemészt minden szándékot.

Gyarmat úgy él, mint középosztályunk általában: mindenkinek szeme fölfelé néz, keze lefelé taszít. A dzsentri jó része néhány arisztokrata példája után királypárti. Nem azért, mert valamely megfontolás után arra jutott, hogy e megoldás problémákat rendezne. Hanem kizárólag azért, mert néhány arisztokrata az és így előkelő. A dzsentroid elemekben találhatók legmegbízhatóbb lenézői osztályuknak, vagy fajtájuknak, a legturánibb németből jött magyarok, a legantiszemitább kitértek. Iparosokból lesznek a legszolgább hivatalnokok és az alsó szociális rétegekből a legantiszociálisabb emberek. E kapaszkodás nemcsak annyit jelent, hogy mindenki fölfelé akar jutni, hanem, hogy mindenki tele van gátlásokkal. Senki sem mer az lenni, ami, mindenkinek van letagadni, vagy eltüntetni valója, kicsiny belső titka, melyről tudja, hogy a többiek is tudják. Legfeljebb addig, amíg készséges szolga és engedelmes követő, jóindulatúan nem vesznek tudomást róla. Hisztérikus társadalom ez, különösen a felsőbb rétegekben, tele takargatni, titkolni valókkal, félelmekkel, rettegésekkel és vágyakkal. Ilyen bizonytalan, ingadozó, öntudat és önbizalom nélküli társadalmon, ilyen városiatlan, összevissza, stílusára és saját életformájára nem talált városon könnyen lehet teljhatalmú úr egy szép, nyugodt, tisztastílusú, mértékletes, de gőgös pompájú vármegyeház és az a szellem, amelyet megtestesít.

A nógrádi úrnép e jórészt középbirtokos dzsentri, mely kicsit a saját gyarmati kúriájának is építette a vármegyeházat, valamikor nem volt érték nélkül való. Szép kastélyaikban a festői dombok között még ma is sok helyütt gazdag könyvtárak pihennek régi polcokon, tanúsítván, hogy az egykori urak nemcsak erdei vadak húsával és gravámennel éltek, hanem kultúrával is. Nagy Iván közel 10.000 kötetes könyvtárat adományozott a Nógrád vármegyei Múzeumnak, melynek alapját ő vetette meg, és az utóbbi időkben is kerültek ki szép gyűjtemények úriházakból. Madách itt ismerkedett meg a gyarmati megyebálon Fráter Erzsikével, itt szolgálta a közügyet és ma már a vármegye büszke rá, hogy írt is. Ezt tábla tanúsítja, mely a vármegyeházon ékeskedik és szövege elmondja, hogy a vármegye ezzel "az emléktáblával örökíti meg azt a tényt", hogy Az ember tragédiája halhatatlan szerzője, Madách Imre itt hivatalnokoskodott. Ugyanilyen tábla tanúskodik arról, hogy Mikszáth, a Jó palócok írója is ette rövid ideig a vármegye kenyerét.

Madách kora óta ez a szent hevület erősen alábbhagyott Nógrádban és a kaszinóban sokkal fontosabb bútordarab a kártyaasztal, mint a könyvszekrény. A könyvtár bizony gyönge. Szép csak a múzeum könyvtára, de az halott. A vármegye egyik vezető tisztviselője, mikor javaslatot terjesztettek eléje, hogy e könyvanyagot cseréljék be olyan könyvekre, melyeket olvasnának is a gyarmatiak, lemondón legyintett. "Ugyan, minek", - volt a válasza - "hiszen a kaszinó könyvtárát sem olvassa senki." Ezzel aztán meg is szűnt a tusakodás azért, hogy Gyarmatnak jó és olvasott könyvtára legyen. A kultúra itt erősen mellékes ügy manapság és ami kevés van belőle, az is ötven évvel jár a kor mögött. A könyvkereskedések főként levélpapír és iskolai füzet árusításából élnek és csak karácsonykor adnak el többkötetes történelmi regényeket. Egy ilyen bolt kölcsönkönyvtárában nagy a csend: a tulajdonos szerint az emberek Gyarmaton harminc éves korukon felül nem olvasnak, csak ha megbetegednek. Addig a férfiak nyolcvan százalékban detektívregényt, a nők hatvan százalékban Courths-Mahler-műfajt, a fiatalok százszázalékban pikáns könyveket olvasnak. Bármilyen kis falu népkönyvtárának olvasási statisztikája vigasztalóbb, mint e gyarmati kölcsönkönyvtáré. A kultúrára kevesen szomjaznak a városban, mert az olvasottság nem képesít semmire. Nem képesít fölfeléjutásra, nem képesít a rosszabb vadásztársaságból a jobb vadásztársaságba való bejutásra. Még az asszimilánsabb zsidóság is inkább bridzsen ügyesen veszíteni tanul, semmint műveltségre törekszik. Mert ezáltal inkább juthat közel a dzsentrihez és jobban eltüntetheti ez eredendő különbségeket.

A középső rétegek végtelen sokféleségben és végtelenül atomizálódva, klikkekbe oszolva élnek, többé-kevésbé polgári módon, különféle városrészekben. Míg a részben dzsentrihez tartozó, részben annak közelébe feljutott tisztviselőréteg a Kaszinó mögötti negyedben él, a középosztály szegényebb része, afféle a budapesti tisztviselőtelepnek megfelelő, de sokkal egyszerűbb villaszerű házakban húzódik meg a város szegélyén. A zsidóság, e húsz százalékot kitevő külön sziget, zsinagógája mögött él egy hosszú uccasoron és a város főuccáján, ahol a boltok vannak. A sorvadó kisiparosság a város különböző külsőbb részein, szétszórva és tengődve a csempészek működése miatt. A középosztály rang, hivatal és hajlam szerint kisebb-nagyobb csoportokra tagolódik. A házaik beszélnek róluk. Jellegtelenek ezek a házak, tiszták, de nem kényelmesek, avultak, de nem régiek, értelmetlen kiugrókkal és néha németes formákkal „Palócország fővárosában”. A kertek előttük tarkák, sok díszvirággal, de ezek a díszvirágok különösebben ízléses összeállítás nélkül tengenek egymás mellett s mázolt törpék, meg színes üveggömbök vigyorognak a füvek zöldje és virágok tarkája között. A gyarmati városkép jellegtelen szomorúságát, átlagos szürkeségét, unalmas nyomottságát és egyhangú kis szenzációit ezek a házak adják. Csak itt-ott derül fel a sétáló azon, hogy némely helyen az Ipoly felé a házak előtti árkot teleültették elkerítetlen virágokkal és esténkint öntözik őket. Pedig ezek az uccák kívül a középponton, az aszfaltos főút mellett már cserepekkel és szeméttel teliszórtak, árkaikból szennyvíz szalad az Ipolyba és az úttesten vagy por van, vagy sár. Lehangoló vallomások ezek az uccák, arról beszélnek, hogy ez a tizenkétezer lakójú települőhely képtelen igazi várossá válni. A hiba valahol nagyon mélyen van, az ösztönök, szándékok és célok, a múlt és a társadalom mélységeiben.

A palócok Gyarmaton, Palócország fővárosában már eléggé kevesen vannak, akkor is a város szegélyére szorulva, közel a földekhez és távol a vármegyeháztól. Az utcákon néha hallani kissé selypítő, nyújtott beszédjüket, amint leginkább helyett "letinkábbat" mondanak és látni őket cifra viseletükben. Egyébként egyre fogyatkoznak, jelentős szerepük a város életében alig van. Ők a 13% őstermelő és a 3% napszámos egy részét teszik csak, több náluk a közalkalmazott és szabadfoglalkozású (14%) és csaknem eléri a földből élők számát a nyugdíjból élők száma (11%). A palóc élet leginkább a múzeumban szerepel, ahol az aulában a nógrádi nemesi családok címerei fogadják a látogatót és beljebb, szépen elrendezett fülkékben, mint muzeális tárgyak szerepelnek a palóc élet használati eszközei. Piros szőttes párnák tornyozódnak a régi mintákkal festett ágyakon, üveg alatt fából faragott ivóedények pihennek, melyekre Ádám és Éva figuráit véste a művészkedők keze, vagy a kétfejű sast, mely kedvelt motívuma volt ennek a népnek. A falak mentén faragott padok állnak, vadász veszi célba rajtuk a vadat, indák fognak körül egy harangszoknyájú karcsú menyecskét, vagy katonák vonulnak és az egyiken régimódi nagykerekű velocipéden halad egy férfi, bizonyítván, hogy a palócok nem idegenkedtek attól, hogy az egykori "modern idő" figuráit padjaikba véssék. Színes ruhákba öltözött viaszbabák ácsorognak üveg alatt és a falakon képek, fényképek a palócélet sokféle változatáról, az Ipolyban halászókról, akik bokrok alá szorítják a hálót, megzurbolják a pihenő halak rejtekét és kiemelik a hálóba akadt macskatestű, rosszképű csukákat és lusta pontyokat.

Ebben a Múzeumban inkább a régi Nógrád mutatkozik meg, mint a mai Balassagyarmat. A városban, ahol mindenki fölfelé és más rétegbe kívánkozik, a parasztság sem igen maradt ment ettől az igyekezettől. A paraszt itt már nem marad paraszt, a szegényebbjének nem a birtok a célja, hanem az, hogy fiát iparosnak, vagy altisztnek, vármegye szolgájának és nyugdíjas alkalmazottnak nevelhesse. Ez a szándék nemcsak a város levegőjéből, a kevés megmaradt földművelő szavaiból érződik, hanem a földárak eséséből is. Minthogy a föld árát nemcsak a minőség szabályozza, hanem a kereslet is, Gyarmaton félannyiba kerül a föld holdja, mint a szomszédos Szügyben, Őrhalomban. E szépviseletű palóc faluban négyszerese a föld ára a gyarmati föld árának. A felsorolást lehetne folytatni, de minden adatból egy derül ki, Gyarmaton a földművelés még van, de nem lesz. A város nem akar parasztváros lenni, nem törekszik arra, hogy speciális termékkel lássa el az országot, sem ha a föld gyümölcséről, sem ha egyébről van szó. Gyarmat ma a környéknek közigazgatási centruma és az új határ miatt nem lévén háttere, aligha is lesz más. Az iparosodás sem jelentékeny, csak éppen ennek a szegény vidéknek a fogyasztását látja el az az ezerpárszáz ipari munkával foglalkozó gyarmati, kik az összes keresőknek 27%-át teszik ki. Ők azok, akik fölkerültek a parasztságból.

Akik lesüllyedtek, azok a városon kívül találhatók pár hold bérelt föld közepén, az úgynevezett "fődi házakban". E földi házak néhány lépcső mélységű téglaalakú gödrök a gyarmati határban, föléjük rakják a háztetőt és beléjük kis előrész vezet. Itt laknak azok, akiknek feje fölül az adósság elvitte a falusi házat, a talpa alól a földet. Most Gyarmat határában kertészkednek, rendesen 10 holdon az uraság földjén. A kevésbé vállalkozó természetűek csak dinnyét termelnek, a vállalkozóbbak mindenféle kerti holmit, zöldséget, kalarábét. Házuk ott áll a bérelt föld közepén, ideiglenes fedél ez, alig készebb és alig masszívabb, mint a nomádok sátra. Ha a bérlet lejár, hurcolkodhatnak odébb, ha akarnak más határba, más földiházba, melynek felépítése összesen nyolcvan pengőbe kerül.

A fődiház belülről nem barátságtalan. Az ágyak a gödör oldalához állítva nyúlnak el és rajtuk nem ritkán kézimunkás terítő. Az egyik sarokban a tyúkok kotlanak, a másikban a tűzhely áll. A két kicsiny ablak gyatrán ereszti be a fényt és a ház lakói, e cifraságot és díszt szerető nép a legnagyobb bajban azzal van, hogy hová akassza képeit. Mert fal nincs ebben a házban, csak tető, és a háztetőt "tapétázzák" belülről. Csomagolópapírral. Ez azért jó, mert ha netán a tető beázna valahol, a csomagolópapír elfogja a csöppeket és levezeti a padló felé, ahol aztán vödörrel vagy egyéb edénnyel felfogható. E dinnyések, kertészkedők, saját hibájukon kívül alulra kerültek, akik elsősorban a föld bérét keresik meg a földből és csak másodsorban a maguk szükségletét, jórészt szégyellik is a házat. Azt állítják, hogy nem mindegyik nedves és különösen nyáron nem egészségtelen, télen pedig, ha körülbástyázza őket a hó, sokszor még melegebbek is, e házak, mint a szabadon állók, melyeket átfűteni nehéz és tüzelőbe kerül. Ha beszélgetni kezd velük az ember, szívesen kezdik azzal, hogy mijük volt azelőtt, milyen adósság miatt jutottak ide és hogy sokáig nem szeretnének itt maradni. De arra az időre, amíg itt kell maradniok, kiszépítik a házat, régi nyomatokat ragasztanak ki, melyeken Kossuth beszél a néphez, vagy rohamra indulnak a parasztok, vagy a nép fia, Petőfi „önerét mártja, s ujjal a hon nevét áldja.” A hősi képek mellett, legtöbbnyire szentképek csüggnek, alacsonyan, ahol még tart a földből emelt fal, vagy bonyolultan a ferde tetőre függesztve. Ezeken Krisztus fekszik kiterítve és meztelenül, lábánál pedig az egykori apostoli király látható díszes, zsinóros egyenruhában, ismert pofaszakállával külön kis keretbe foglalva.

Az időjárással és természettel való küzdelemnek ebben a fődi házban végtelen sok változata és rengeteg fortélya van. Például azokban, amelyek nedvesek, gödröt ásnak középre, hogy abban gyűljön össze a víz, a tepsik sütésen kívül vízfelfogásra is használtatnak. De emellett - a helybeli intelligencia szerint - nem élnek nyomorultul, némelyiknek tehene, disznaja is van, gyerekeik szépen nőnek, a szomszéd vágóhídon vett marhavéren. Derűsen és vidáman beszélnek a dolgaikról, mert inkább a fortélyt látják és élvezik, amellyel kibabrálnak a természettel, mint a sorsot, mely ide hozta őket. A bérelt föld megmunkálásán kívül rendesen rengeteg másféle munkát is vállalnak, az ember elmegy részesfavágónak az erdőbe és 280 pengőt keres egy télen, az asszony, ha nincs még gyerek, vagy el lehet helyezni a gyerekeket az öregeknél, cselédnek szegődik a városba. Értékes nép ez és nem hagyja magát, a veszély sokszor nem is a természet, a kiismert és ellenséges természet részéről, hanem a város részéről éri őket. Mert időnkint eszébe jut a városi uraknak, hogy ki kéne őket hajtani a fődiházból, ilyenkor végzést hoznak és e városszéli népek kétségbeesnek. Mert arról ugyan intézkednek, hogy menjenek ki, de arról nemigen, hogy hová menjenek. A városi zsúfolt, fél paraszti, fél proletár-lakóhelyek rosszabbak ennél is. Később valahogy mindig elsimul a dolog. A város inkább csak figyelmezteti őket, ritkán hajtják keresztül, amit akarnak, hogy beköltöztessék őket Gyarmatra. Persze ennek a beköltöztetési szándéknak alap oka nem az a felismerés, hogy a fődiháziak egészségtelenül laknak és szociális elesettségben élnek, hanem egyedül és kizárólag az, hogy: mit szólnak hozzá az idegenek, ha ilyesmit látnak az országút mellett. Az idegenek valóban Balkánt látnak ezekben a házakban, de talán még jobban elcsodálkoznának azon, ha hallanák, hogy ezeket az embereket azért akarják innen kitelepíteni, hogy ők ne lássák a házaikat. Nem pedig azért, hogy jobb házba költöztessék őket. E gondolkodás erősen jellemző arra a rétegre, melynek akkor van szeme a nép bajainak észrevevésére, ha átutazó úri vendégei meglátják. Akkor sem segíteni kíván rajtuk, hanem látható jeleket eltüntetni, mint a rossz gyerek, aki szőnyegre szórja az almacsutkát és aztán észrevevén illetlenségét, egy hirtelen rúgással a szekrény alá löki.

A városon csend ül és a gyarmatiakat nem bántják nagy lendületek, a közvélemény lusta és kialakulatlan és apró viták foglalják le, egy-egy leleplezés, egy-egy ünnepély alkalmából. Ha valaki miniszter lesz a város vagy a környék uraiból, uccát neveznek el róla, ha képviselőházi elnök, sétányt. Időnkint vínak a város vezető szellemei, kemény disputákat rendeznek azok, akik kis meztelen bronzgyerekektől védik a katolicizmust és harsányan követelik, hogy a szobor mellékamorettjét fel kell öltöztetni. Probléma volt az is, hogy az oroszlánt, melyet rossz nyelvek réz-sárkánynak neveztek el, mert műkőből készült és bronzot utánzott, úgy kell állítani, hogy északra nézzen, de akkor farral fordult volna a főuccának és orral a vármegyeháznak. Rosszmájú ember azt hihette volna, hogy a megyeházára vicsorog oly hevesen és bömbölni készen, fölhúzott ínnyel és tőle védi az ország címerpajzsát. A város legvigasztalóbb pontja a kórház. Számos épülettel, szép nagy kertben áll a város szélén és ezzel a kórházzal mégiscsak áldásosan központja Gyarmat a megyének. Nem az elhanyagolt vidéki kórházak közül való, melybe rosszérzéssel megy be az úr és nem megy be a paraszt. Gyógyítási statisztikája nagyon jó, elsőrangú orvosai vannak, akik nem hivatalnokok, hanem emberek, orvosok a javából. A kórház hatósugara nagyon kiterjedt és hosszú munkája nyomán már elérték azt, hogy a környékbeli parasztok már nemcsak meghalni jönnek be a kórházba, hanem gyógyulni is. A kórház leküzdött néhány előítéletet, alkotott, kapcsolatot jelent a néppel és ha Gyarmat olyan nagy gazdasági erőfeszítések városa lenne, amilyen nagy egészségügyi erőfeszítések városa, ha a kultúrának is annyira központja lenne, mint a betegápolásnak, meghatott sorokat lehetne szentelni neki.

Így él Balassagyarmat és hogy így él, annak, ha nem is teljes, de legfőbb oka a határ, mely lehetetlenné teszi fejlődését. A vezetők és tisztviselők, ha személy szerint igyekeznek is és próbálkoznak is, rendszerint kevés sikerrel teszik, a rossz rendszer megöli az egyének tehetségét és jószándékát. Sokat közülük igaz embernek láttam, mikor beszéltem velük, nyíltszeműnek és tárgyilagosnak, sőt sokszor népszeretőnek is, de gondolkodásmódjuk nem látszik meg a városon. A város fakó és szomorú, a megyeháza méltóságos és elzárkózott. Hogy talán nem lesz mindig ilyen, arra egy bizonyítékot találtam. Többször, mikor fenn jártam a város bizonytalan házai és fáradt fasorai között és bementem a megyeház oszlopos kapualja alá, ott szétszedett szövőszékeket láttam. Vármegyei hajdúk babráltak velük, csomagolták őket, szekérre rakták az alkatrészeket és mindezt néhány nógrádi paraszt szemlélte és a főispán titkára irányította. A főispán ugyanis megszervezte a palóc háziipart. Szövőszékeket kapnak az asszonyok Vadkerten és Kazáron, a főispáni hivatal rendeléseket vesz fel, Pekáryval csináltat szőnyegterveket és palócokkal készítteti el a szőnyegeket, vásznat szállít a rendőrségnek, régi mintájú szép és hamisítatlan palóc párnahajakat a nógrádi intelligenciának. Csak meghatottan lehetett látni azt, hogy a főispáni titkár szinte textilmérnökké képezte ki magát, hogy a vármegyeház egyik szobája kiállításnak van berendezve, hogy milyen ízléssel készülnek a holmik és hogy mennyi segítséget jelent egyes családoknak a szövőszék, mely ott áll Érsekvadkerten, vagy Bujákon a tiszta szobában és munkát ad nekik a munkátlan időkre. A főispáni hivatal vászonmintákkal, csillagos és kakasos párnahajakkal, üzleti számlákkal van tele, a háziipari akcióval lényegesen több dolog van, mint a hivatal teendőivel. Bizonyos, hogy a húszegynéhány szövőszék és a háziipar nem fogja megmenteni Nógrád szegényparasztságát. De ha az a középosztály, melynek mentalitásáról olyan szomorúan vall Balassagyarmat, e szellemhez alakulna a jövőben, másként lehetne szólni róla és a városról, melyben ma még csak halványan pislákol kevesek jószándéka és igyekezete.

Kívül a városon szép lankás halmok vannak, melyek úgy lapulnak, mint egy engedelmes kutya. Az egyik városszélen az Ipoly fut végig, kanyargó partok között, a mezők szélén szelíd elmebetegek legeltetik a libákat és ösztökélik a tehenet, másutt a fegyház már megszelídült gyilkosai művelik a földet. Az Ipoly szép nyugodtan folyik bonyolultvonalú medrében és kevés fürdőzőt fogad magába, mert a város fölött belefolyik a szennyvíz. Gyarmat másik szélén modern uszoda van, élénkszínű vidám kabinokkal és piszkos vízzel, mert vizét csak havonta cserélik, hiszen Gyarmaton nincsen vízvezeték. Köröskörül, közelebb, vagy távolabb szelíd hegyek kezdődnek, ritkás erdőkkel és oldalukra meredeken felfutó földekkel. Ott már palócok élnek, színes ruhákban pompázva, nyomorultan, vagy kevésbé nyomorultan, régi birtokok és öreg kastélyok szomszédságában, egymásmellé szorult házakban, mint nyájak, melyek félnek a viharoktól és pásztoraiktól.

*

Összeállította: Nagy László

2018. november