Megjelent:
www.valaszonline.hu Az Ipoly partján hallottuk a bejrúti robbanást –
rendhagyó útirajz Nógrádból Papp István·2020.08.14 A bejrúti robbanástól megrendült
libanoni vendéglátó a Civitas Fortissima
szívében, trianoni rekvizitum minden vasútállomáson, a Néphadsereg őrnagyának
szelleme és szerb ortodox hagyomány a panellakások árnyékában, megkövesedett
ősfenyvesek és a „drégeli rom” – Papp István
történész személyes hangú útirajza Nógrádból. Magyarország legkisebb és egyik
legszegényebb megyéjében jártunk. Nógrád legdélibb része az agglomerációs
hullám legészakibb gyűrűjével érintkezik. Ám a fővároshoz való relatív
közelsége, remek turisztikai adottságai, gazdag művelődési öröksége, a komoly
hagyománnyal bíró gyümölcstermesztés és az erdőgazdálkodás lehetőségei
ellenére bizonyos értelemben megállt az idő a palóc dombvidéken. Írásunkban
arra keressük a választ, hogy milyen apró ellentmondások és különös
történetek ismerhetők meg egy nyaralás idején. ××× „Felhívtuk a rokonokat, egy napja nem lehet kimenni
az utcára, olyan erős és átható a kikötőből jövő égett emberhús szaga.” A
felkavaró mondatot egy szőke fiatalember szájából hallom, miközben
okostelefonján a bejrúti kikötőben történt robbanás felvételeit játssza le.
„Apu is fegyvert fogott, 15-16 éves korában részt vett a polgárháborúban” –
teszi hozzá remegő hangon. Így jutott el hozzám a Libanonban történtek híre,
annak ellenére, hogy tudatosan nem hoztam magammal telefont, nem hallgattam
híreket, s nem vettem újságokat. Itt-ott egy-két foszlányt önkéntelenül is
elkaptam, és szállásadó gazdánk családjától tudakoltam, mi is történt messze
tőlünk, a Földközi-tenger keleti partvidékén. A másfél éve nyílt hotel ötven év körüli, barátságos
tulajdonosa maronita keresztény apa és zsidó anya
házasságából született, ám több, mint harminc éve Magyarországon él. Immár
négy, felnőtt gyermekével együtt látja vendégül a Balassagyarmatra látogatókat,
akik között szép számmal akadnak német és osztrák turisták. A libanoni férfit
sokan ismerik, bár származása felől bizonytalan találgatások látnak
napvilágot. Volt, aki albánnak, más arabnak tudta. A nyelvi és felekezeti
sokszínűség elvileg nem meglepő itt, Nógrád megye egykori székhelyén, a
nagyjából 15 ezer ember lakta Balassagyarmaton. A városban domináns római
katolikusok tekintélyes, a XVIII. századtól ereklyét őrző templomától nem
messze egy szerb ortodox templom húzódik meg panellakások tövében, és szolgál
alkalmi kiállítóhelyként. Az ötvenes évek elejéig evangélikus püspöki
székhely volt a város, szállásunk szomszédságában a szépen felújított
lutheránus közösségi ház udvarán reggelente táborozó gyerekek fociznak. A balassagyarmati
szerb ortodox templom tornya (fotó: Magyar Kaland blog) A Luther utca végén magasodik a hajdani Akasztó-domb
helyére felhúzott evangélikus templom. E felekezethez tartoztak a valaha itt
élő tót atyafaiak is, akiknek emlékét mára kevés dolog őrzi. Egy-egy régi
sírkő, esetleg a határhíd közvetlen közelében néhány bolton ékeskedő szlovák
nyelvű feliratok, illetve Janko Král
reformkori szlovák költő kétnyelvű emléktáblája a valamikori vármegyeháza
falán. A derék tót atyafi a szlovák nemzeti ébredés Petőfivel párhuzamba
állítható alakja, aki ugyancsak a népköltészetet tartotta egyik ihlető
forrásnak, eleinte rokonszenvezett a 48-as forradalommal, még börtönbe is
vetették emiatt, később mégis szembefordult a magyarokkal egy szabadcsapat
tagjaként. A radikális népbarát poéta végül elfeledve, szegényen halt meg,
valahol a két nemzeti mozgalom közé szorulva, s egyben jelezve, milyen
bonyolultak is a mi közép-európai történeteink. A reformátusok sokkal szerényebbek. Nem olyan régen
emlékeztek meg gyülekezetük újjáalapításának
centenáriumáról, ám történetük mégis bővelkedik formátumos emberekben. A
parókia falán emléktábla hirdeti a lelkipásztori hivatást a politikai pályára
váltó Tildy Zoltán egyéniségét, aki a közeli Losoncon született, s
gyermekéveit töltötte az Ipoly-parti városban. A helvét istenháza
szomszédságában található a Huszár-villa, amely ma a Civitas
Fortissima Múzeumnak ad helyet. Különleges épület,
amelyben Huszár Aladár Tormay Cécile
írónőt látta vendégül több hónapon keresztül. Tormay
itteni napjait a radikális jobboldal bibliájában, a Bujdosó könyvben
örökítette meg, s később is támogatta egykori segítője, Huszár Aladár
közéleti pályafutását, mint a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének sokfelé
bejáratos elnöke. Ám az egykori nógrádi alispán, majd budapesti
főpolgármester, s az Országos Társadalombiztosító Intézet elnökének élete
egészen másként alakult, mint azt gondolnánk. Huszár – németellenes, függetlenségi,
fajvédő nézetei jelentős részét megőrizve – a Magyar Nemzet ismert
publicistájaként kapcsolódott be a szellemi ellenállásba, így 1944 tavaszán
letartóztatták és 1945 februárjában a dachaui
koncentrációs táborban dúló tífusz oltotta ki életét. Tormay Cécile emléktáblája (a
szerző fotója) Balassagyarmat meghatározó történelmi eseménye az
1919 januárjában történt „csehkiverés”, amelyre több emléktábla, szobor és a
kis múzeum anyaga is emlékezetet. Minden jel szerint az Ipoly völgyét
Magyarországnak megtartó esemény aligha tekintető
pusztán fentről épített kultusznak: már 1994-ben emléktáblát állítottak a
vasútállomáson a harcok két áldozatának: Rózsa András kalauznak és Petrovics
József fűtőnek, 2005-ben adományozta az Országgyűlés a „legbátrabb város”
címet Balassagyarmatnak, mely latin nyelvű felirat a városháza homlokzatát
díszíti. Ugyanezen épület oldalsó falán pedig azon katonák, polgárok és
munkások neveit olvashatjuk, akik életüket adták, hogy a város és vidéke
magyar föld maradjon. Van az egésznek valami különös, 48-as íze, amikor a
társadalmi rétegek és osztályok feletti közös akarat éltette oly sokáig a
szabadság ügyét. Mintha ez a tényező lenne a legfontosabb közösségi ügyeink
diadalra viteléhez. A főtéren – a szintén ide valósi Markó Iván
balett-táncos 1970-es években lebontott szülőházának helyén – emelkedik a
Sárkányölő Szent Györgyre emlékeztető, ugyancsak a cseh csapatok
visszaszorítását megidéző szoborkompozíció. Igen rokonszenves, hogy a Civitas Fortissima Múzeumban
nem csupán magyar, hanem cseh, szlovák, sőt lovári
nyelvű összefoglaló is várja, minden jel szerint elsősorban a középiskolás
diákokat. Ugyancsak a múlttal való megbékélést szolgálja, hogy a vasút
melletti, szépen felújított I. világháborús emlékparkban helyezték el az
egykori szovjet katonák és az 1919-ben meghalt cseh bakák emlékét megörökítő
márványlapokat is. Valahogy az egész város levegőjében benne van, hogy
egykor jóval nagyobb közösségi élet lüktetett itt, mint manapság. Bár szombat
kora délután a műemléki főutcán meg lehet számolni az embereket, mégis a négy
középiskola, az öt pénzintézet, a bíróság, az ügyészség, a tekintélyes Palóc
Múzeum, a máig létező mozi, a börtön, a levéltár, a képtár mind
Balassagyarmat hajdan tekintélyes múltját hirdeti. Talán ezért sem tűnt ab
ovo légből kapottnak az a néhány évvel ezelőtti ötlet, hogy helyezzék vissza
ide Salgótarjánból a megye székhelyét, bár ez a felvetés a régmúlton kívül
mással nemigen lett volna indokolható. Mert hiába él itt mindmáig valami
Balassi, Madách, Mikszáth, Szabó Lőrinc, Komjáthy Jenő, Jobbágy Károly, a
legendás genealógus, a nemesi családok fáradhatatlan kutatója, Nagy Iván
szelleméből, mégis valahogy megállt az idő, nincs igazából kitalálva mi is az
a szerep, amelyet e formás, vonzó, nyugodt kisvárosnak be kellene töltenie.
Talán ezért van az, hogy az elégia és a nosztalgia kedves, de hosszú távon
mégsem túlságosan felemelő érzése lengi körül az Ipoly partján épült várost. Sokan, nagyon sokan eljöttek innét, akik bizonyára
szívesen hazalátogatnak és emlékeznek ifjúkorukra, mint ahogyan az egyik
legnagyobb párizsi revü, a legendás Folies Bergère tulajdonosa, Michel Gyarmathy
tette, aki Molnár Gál Péter néhány hónapja megjelent különös emlékiratának
tanúsága szerint így verselte meg szülőhelyét: „Rákóczi Fejedelem út /
Hetvenhét… volt számunk. /Balassagyarmaton, / Ott volt a házunk. / Most
Párizsban lakom. / Szép város az, kérem… / De hát, Balassagyarmat, Te… /
Sokkal szebb vagy nékem.” Mindehhez
csak annyit tehetünk hozzá, hogy az 1996-ban elhunyt, a francia fővárosban
járó magyarokat mindig örömmel fogadó Michel Gyarmathyt
végakarata szerint a helyi zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra. Abban a
néma hallgatagságában is felemelő sírkertben, amelyet a holokauszt ötvenedik
évfordulóján nyilvánították hazánk első műemléki védettséget élvező zsidó
temetőjévé. Zsidó temető (a
szerző fotója) Bár a lelakatolt kapu miatt csupán a fal fölött
nézhettem be a fekete és vörös márvány sírkövek acattól és folyófűtől
övezett, minden jel szerint kaszált és valamilyen mértékben karban tartott
sorába, mégis az egyszerre lezárt és lezáratlan múlt különös kettőssége járja
át a lelkemet. Hogy mindezt megértsük, érdemes felidézni, hogy a XIX. század
közepén a város lakosságának majdnem 40%-a tartozott az izraelita
felekezethez, amely nem csupán szép zsinagógát tartott fenn (ezt 1944
decemberében felrobbantották a távozóban lévő német csapatok), hanem saját
iskolával, sütődével, kóser vágóhíddal, jótékonysági alapítvánnyal és
segélyegylettel, s mindenekelőtt sok-sok ember áldásos tevékenységével volt
részese Gyarmat életének. A vészkorszak idején elhurcolt 2000 emberből 136-an
tértek haza, s ez nyilvánvalóan megpecsételte egy hajdan virágzó közösség
sorsát. Sajnos azonban nem csupán a zsidó közösségi élet
megszűnése az, ami szomorúsággal tölt el. Ugyanis a sírkert itt-ott omladozó
téglafalai mellett, a vasúti töltés tövében, egy mező szélén, igen messze az
evangélikusoknak és római katolikusoknak egyaránt helyet adó temetőtől pár
száz méterre húzódik egy különös temető. A lassan zakatoló vonatból lettem rá
figyelmes, majd közelebbről is szemügyre vettem. Először a szülővárosom,
Mezőtúr református temetőjében figyeltem fel ugyanerre a jelenségre. Ami ott
még csupán külön parcella, itt már markáns térbeli elkülönítés. Fejfákat
láthatunk, s apró földhalmokat. Nehezen olvasható nevek, miközben 2018/19-ben
elhantolt emberek földi maradványai nyugszanak itt.
Ők nem kapnak sírkövet, még szépen faragott, csónakos fejfákat sem, sőt
néhány év elteltével a gyenge minőségű táblákról nevüket is elmossa az eső és
a feledés. Alighanem szociális vagy köztemetés – nem is a név a lényeg –
során eltemetett emberekről van itt szó. Szegények temetője,
avagy ‘szociális sírok’ (a szerző fotója) Nem is önmagában ez a tény a megrendítő, hanem a gondos
és világos térbeli elhelyezés. A lehető legtávolabb kerültek ők a díszes
központi temetőtől, ahol békében megfér egymással a Néphadsereg őrnagya és a
Ferenc József-renddel kitüntetett esperes, ám nem jut hely a város
legszegényebb polgárainak. Ez a felismerés volt a Nógrádban töltött egy hét
legfelkavaróbb tapasztalata, közösségi összetartozásunk megrendülésének
nyilvánvaló tünete. ××× Ha már a vasút mellett járunk, üljünk fel az egyik
kis szerelvényre, amely Vác vagy Szécsény irányába döcög. A helybeliek által
hol Piroskának, hol parasztmetrónak becézett kis járgány két kocsival indul
nyugati, míg eggyel keleti irányba. Néhány hete nagy visszhangot váltott ki,
amikor maga Balassagyarmat kormánypárti polgármestere demonstrálta, milyen
értelmetlen döntés volt két szárnyvonalon is a vonatok buszokkal való
kiváltása. Persze a jelenség nem új, 2007 óta nem közlekedik Diósjenő és
Romhány között vonat, így a sínpárokon nem érhető el sem Rétság, sem a
népszerű üdülőhely Bánk, sem pedig az utolsó jelentős kuruc csata színhelye,
Romhány. A nógrádi vasutakon szerzett tapasztalatok látszólag igazolják az
íróasztalok mellett született döntések racionalitását, ám a kép csalóka. A
lassú, nem igazán tiszta, kevés járatot üzemeltető, a felfoghatatlan okokból
a közeli Losonc vagy Ipolyság elérését lehetetlenné tevő vasút természetesen
nem népszerű, s mivel kevés utas akad, ezért nem is ésszerű pénzt költeni rá.
Így még kevesebben választják, s innentől már csak a szokott circulus vitiosus. Próbáljuk kissé árnyalni a képet. Az utasok száma
tényleg kevés, megszámoltam: Ipolytarnócról visszajövet mi és egy másik
család adtunk 10 embert, ehhez jött egy Szécsényben felszálló házaspár, s egy
fiatal lány Ludányhalásziból. Amikor e 13 ember leszállt a gyarmati
állomáson, egy forgalmista felkiáltott: van itt utas kérem! Ám mindez azon
múlott, hogy két család éppen egyszerre akarta megnézni az ipolytarnóci ősmaradványokat. Másrészt e hányatott
vasútvonal, bármilyen abszurdnak tűnik is az érv, még mindig a Trianon okozta
kettévágottságot nyögi. Ahogyan a történészek közül
is egyre többen hangoztatják, a békeszerződés legfájóbb következményének az
eleven emberi-közösségi kapcsolatok brutális szétvágása tekinthető. Először
nem értettük, miért mondja a kalauz, hogy a vonat Drégelypalánknál fordul
vissza. Talán rossz járatra váltottunk jegyet? Nem, a vonat egyszerűen nem
tud továbbmenni természetesen adódó vonalán Ipolyság felé, hanem kényszerű gurflit ír le a Börzsöny keleti oldalán. Ugyanez a
helyzet Ipolytarnócon: a vonalak nyújtózkodnak Losonc felé, ám nincs ami a határ szlovák oldalán csatlakozna hozzájuk.
Így ahelyett, hogy az ország testét behálózó erekként
vinné a vasút az embert és az árút Ipolyság és
Losonc között, maradt két béna szárnyvonal, amelyek néhány év múlva alighanem
csak a múlt rekvizitumai lesznek. Skanzen (a szerző
fotója) Addig is marad a töméntelen akáclevél, amely
bevágódik a nyitott ablakon: nincs ember a sínek melletti fák és bokrok
irtására, ennélfogva sokszor tényleg szinte erdőben megy a szerelvény és a
nekicsapódó ágakról zúdul be a bogár, a levél, a virág s az apróbb
gallyacskák. Szécsényben kézzel tekerik a váltót, állítólag ez az utolsó
ilyen hely Magyarországon, igaz ennek nem jártam utána. Viszont mindezért
cserébe tényleg nyugodtan és alaposan szemügyre veheti az ember a körülötte
elterülő változatos tájat: láthatunk zsombékokról felszálló gólyákat, békésen
legelésző birkanyájakat, barnálló marhacsordákat, sőt egy tanya igen tág
udvarán egy csapat dámszarvas piheg a rekkenő hőségben. Mindebből adódik még egy fontos párhuzam: az okosan
felépített rét-, legelő- és erdőgazdálkodás lehetősége. Leginkább talán az
utóbbi látszik megvalósulni, ennek magunk is számos jelét láttuk szépen
kiépített turista- és tanösvényeken, legyen szó a Szendehely mellett
Katalinpusztáról, a drégelyi vár impozáns romjaihoz vezető csalános-szúnyogos
útról (bár családom tagjaitól hallható némi morgolódás a néhol meredek
kaptató és az aktív vérszívók miatt, én önző érdekből mindenképpen meg
akartam látni a várat; az érettségin a Szondi két apródját húztam, azt
hiszem, ez elegendő indok), vagy a megkövesedett ősfenyőt és hajdani emlősök
nyomait bemutató ipolytarnóci erdei sétáról. Ami viszont a nem is olyan régen még virágzó
bogyósgyümölcs-termelést és tejtermelő szarvasmarha tenyésztést illeti, az
bizony már a múlté. Az utóbbira a hétszáz éves falakat is őrző szécsényi
ferences kolostor közelében található raktárszerű épület utal, melynek
bejárata fölött máig olvasható a „Rákóczi Mgtsz, Szécsény” felirat. Mielőtt
könnyedén legyintenénk minderre, érdemes elmondani,
hogy a tág értelemben felfogott Kádár-korszak utolsó élelmezésügyi és
mezőgazdasági minisztere, Hütter Csaba e téesz
éléről került a miniszteri bársonyszékbe. Mint a szocialista agrárlobbi alsó
talapzatának egyik fontos figurája azzal érdemelte ki Németh Miklós bizalmát,
hogy jeles szarvasmarhatenyésztőként a szovjet elvtársakat is elkápráztatta
gazdálkodási eredményeivel. A szocialista téeszek világra régen elmúlt, a dús
füvű, nedves rétek és kaszálók viszont még mindig
jelen vannak, mégsem akar valahogy a virágzó mezőgazdaság kibontakozni. Sőt
még az a része is súlyos válságba került, amely nemzedékem számára evidens
iskolai tananyagnak számított: ha Nógrád, akkor málna, szamóca, szeder,
ribizli és egres. A zuhanás akkor félelmetes, ha felidézzük, hogy 2004-ben,
EU csatlakozásunk évében még közel 2000 hektáron folyt a termelés a megyében,
s ez hat év alatt alig negyedére csökkent, s napjaikra szinte családi házak
veteményeseire korlátozódik. Mi egy katolikus hálózaton keresztül szoktunk
vásárolni e finom gyümölcsökből, s akár Bernecebaráti, akár Drégelypalánk,
akár Varsány termi a mézédes málnát vagy a vassal teli szedret, ugyanazokat a
panaszokat halljuk: nincs, aki leszedje a termést, alacsony a felvásárlási
ár, nem tudják tárolni, hűteni, exportálni az árut. Mintha megint keserű
időutazást tettünk volna a magyar vidék
évtizedes problémáinak világában. ××× Akaratlanul is borúlátónak tűnhet e kis útirajz,
pedig tényleg e vidék sokszínűségét szerettem volna megmutatni. Persze
akadnak itt szigetek, Hollókőt nyilván fel fogják újra keresni a német
vendégek, megint lesz egyszer fesztivál Bánkon, s mindig akadnak majd
középiskolások, akik elszavalják a történelmi romokon, hogy „Felhőbe
hanyatlott a drégeli rom, / Rá visszasüt a nap,
ádáz tusa napja” – ahogyan 2008 őszén történt Jordán Tamás vezetésével. Ám
valahogy mégis mindez a szépség, örökség és emberi jó szándék nem áll össze
egy közös felemelő történetté. Valahogy jelképesnek tűnt, hogy egy hét alatt
egyetlen fejkendős nénit láttam, aki a szécsényi buszállomáson kapargatta
görbe botjával a betont, s szomorúan nézett maga elé. Az ő világa már
egyértelműen elmúlt, de mi az, amit a jelenvalóban ennek helyére állíthat
Nógrád megye sok-sok apró falva és néhány kisvárosa? A jövő nagy talánya
mindez. Én nagyon szurkolok nekik. |