Balassagyarmati Honismereti
Híradó 2006.
Elhangzott a Madách Imre
Városi Könyvtárban, 2006. szeptember 5-én.
Egy
titkolódzó kérdéssel kezdem ezt a megnyitót: ki a legismertebb magyar
képzőművész? Elgondolkoztunk-e már ezen a kérdésen? Az, akinek a munkáival nap mint nap kapcsolatba kerülünk, akinek a műveivel állandóan
foglalkozunk, és akinek a munkái birtoklására állandó, folyamatos vágyat
érzünk?
A
válasz az, hogy ilyen módon a legismertebb magyar képzőművész Vagyóczky Károly, hiszen az általa
tervezett bankjegyekkel valóban napi kapcsolatban vagyunk. Pontosabb persze, ha
úgy fogalmazunk, hogy művei által a legközismertebb, de mégsem a legismertebb,
hiszen ha az utcán kérdezősködnénk, biztos, hogy a nevét kevesen emlegetnék -
mégis, a tények azok tények. Naponta többször is látjuk ezeket a remekműveket,
de nem műalkotásként értékeljük őket, pedig ebbéli minőségükben is tehetnénk
ezt, s tesszük is ezt egy más kontextusban, a mai kiállításon.
Ha
kimondjuk a történelmi névsort - Károly Róbert, Rákóczi Ferenc, Mátyás király,
Bethlen Gábor, Széchenyi István, Szent István és Deák Ferenc - nem gondolunk
arra, hogy ez pénzsorozat is egyben, s hogy valamiféle történelmi ismeretet,
szellemet terjeszt és tudatosít bennünk. Hiszen ha megpróbáljuk nemzetünk egyik
nagyjának arcképét felidézni magunkban, sokan ma már ezt a pénzjegyek alapján
közzétett arcélek, profilok alapján tesszük, amelyekhez persze kapcsolódik
nagyon sok historikus ábrázolás.
De
ma elsősorban nem ezért vagyunk itt, a Madách Imre Városi Könyvtárban, hanem
hogy szélesebben kitáruljon előttünk a várossal oly régóta kapcsolatban álló
Vagyóczky Károly munkássága. Köztudott, hogy egyik elődje a Pénzjegynyomdában
Balassagyarmat jeles alkotója, Horváth Endre pénzjegytervező grafikusművész
volt, az ő életművét és műhelye tevékenységét megismerhetjük, ha ellátogatunk a
városi könyvtár Helytörténeti gyűjteményébe. Itt azonban most egy nagyon
izgalmas kiállítást tekinthetünk meg, amely Vagyóczky Károly grafikai és festői
panorámáját tárja mindannyiunk elé. Festőként ugyanis még igen ritkán állt a
nyilvánosság előtt, ritkán és szűk körben. Ez a tárlat a legutóbbi évek
műhelyébe enged bepillantást.
Vagyóczky
Károly nagyon korán elkötelezte magát a képzőművészetnek: a legendás budapesti
Török Pál utcai művészeti gimnáziumba járt festő szakra, majd tanulmányait
1959-ben folytatta a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Először
Hincz Gyula festőnövendéke volt. Hincz izgalmas személyisége a magyar művészeti
felsőoktatásnak, mert az ott tanító nagy öregek: Bernáth, Fónyi, Kmetty mellett
egyfajta frissebb szemléletet képviselt. Jeles növendéke volt többek között a
körünkben jelenlévő Fabók Gyula is, Vagyóczky Károly legjobb barátja. Három év
után Vagyóczky Károly grafika szakra jelentkezett át, ahol már egy ideje Ék
Sándor, Raszler Károly és a fiatal Rozanits Tibor részesítette fantasztikusan
erős képzésben a hallgatókat. Egy nagy generáció került ki a kezeik közül:
Maurer Dórától Gyulai Líviuszig, Pásztor Gábortól Bálványos Hubáig. Hét év tanulás után - ami csak a legjobbaknak adatott meg,
hiszen akkoriban vezették be a képzőművészeti főiskolán ezt a továbbképzést és
csak nagyon kevés, a nagyon jó növendéknek engedélyezték -, 1966-ban szerzett
diplomát, pontosan negyven éve. Már ekkor elmélyülten foglalkozott a nagy
hagyományú grafikai technikákkal, kitüntetetten a rézmetszéssel, ami a XV.
századtól az európai képzőművészet egyik nagyon különös grafikai eljárása lett.
Akkoriban elsősorban az ötvösséghez kapcsolódott. Ifj. Hans Holbein neve az
első csúcspont, amit említenünk kell, de ne felejtsük ki Albrecht Dürert sem,
aki a rézmetszés legnagyobb európai hírű mestere volt. A magyarok közül Varga
Nándor Lajost és természetesen Horváth Endrét kell említenünk.
Vagyóczky
Károly Derkovits-ösztöndíjas lett, majd 1970-ben a Pénzjegynyomdába került.
Részben egykori tanszékvezetője ajánlotta, de eleve nem volt idegen számára ez
a környezet, hiszen szülei nyomdászként dolgoztak. Mint mondta egy
interjújában: öt rokona dolgozott a Pénzjegynyomdában, hat az Állami Nyomdában,
tehát kifejezetten nyomdász családból származik. Rendkívül hamar beilleszkedett
munkahelyén, a Pénzjegynyomda grafikai műhelyében és hogy az elvárásoknak
megfeleljen, még hat évig tanult tovább a főiskola után.
Szimultán
lett képgrafikus és alkalmazott grafikus, amely két teljesen önálló
szakterület. Az alkalmazott grafikának - amely például a plakáttervezést, a
könyvtervezést jelenti - egy nagyon sajátos területét művelte: elsősorban a bélyeg-
és a pénzjegytervezéssel foglalkozott. A képgrafika és az alkalmazott grafika
között talán az a meghatározó különbség, hogy míg a képgrafikus saját művészi
ötletét, elképzelését, vízióját valósítja meg, az alkalmazott grafikusnak adva
van a téma, s ez határozza meg a munkáját. Gúzsba kötve kell táncolnia: a
megrendelő elvárásainak megfelelni, ugyanakkor belevinni az alkotásba a
tervezői személyességet, azt a sajátos szubjektív szemléletmódot, amit csak
nagyon kevés alkalmazott grafikusi munka sugároz.
Nos,
azt gondolom, hogy Vagyóczky Károlynak a sok évtizedes munka alatt sikerült
képességeit, kreativitását, fantáziáját igényesen elénk tárni munkáiban.
Sokszor megírták már, mégis fontos elmondani, hogy a hallatlan műgond, a
szisztematikus, precíz munkamódszer, a szakmai alázat, ami műveiben fellelhető,
ma már sajnos nem minősítő erejű a kortárs művészetben. Az az elmélyültség,
amivel a szakmájához viszonyul, egészen különleges. A legprofánabb műtárgyak
vagy tárgyak a pénzjegyek. Amellett, hogy használati eszközök, egyben
képgrafikák is. Bekeretezve, s falra kitéve például a jubileumi kétezer
forintost, eszünkbe nem jutna, hogy levegyük és fizessünk vele a boltban.
Ezekből a bravúros nyomatokból, képgrafikákból is láthatunk néhányat a mai
kiállításon, melyek még a hiperrealizmus felé is elviszik gondolatainkat.
Az
összetett képességek sugároznak ebből a mai kiállításból is. Szólni kell
rendkívüli rajztudásáról, amiről a gyönyörű ceruzarajzok - mint például a
Széchenyi István-portré - mindent elárulnak nekünk. A puha ceruza finomsága, a
grafitpornak a szépsége, ahogy a papíron szépen, foltszerűen eloszlik, a
vonalgazdagság hallatlan plaszticitása adja a rajz tökéletességét.
A
kiállításon szereplő művekből mindaz a szakmai biztonság és szakmaszeretet
leolvasható, amivel manapság szintén ritkán találkozhatunk. A rézmetszeteknél
és az aquatintáknál láthatjuk, hogy a pici méretekben is milyen nagy dimenziók
nyílnak ki, egy kisméretű grafikán lelátunk a Gellért-hegyről, hatalmas
dimenzió nyílik meg előttünk. Vagyóczky mindig a türelem, a kitartás, az elmélyültség
művésze volt. Ezeket a képességeit itt most hallatlan bravúrral mutatja be,
például a Holbein önarcképének továbbgondolásával készített rézmetszetein,
amelyek európai igényességű, míves munkái.
2000-ben,
amikor Ferenczy Noémi-díjat kapott - ez az iparművészet Munkácsy-díjának felel
meg -, egy interjú jelent meg vele a Magyar
Iparművészet című lapban, amelyben a riporter többek közt a következő kérdést
tette föl: - Foglalkozik festészettel? A mester ezt válaszolta: - A festészet az álmaim birodalmába tartozik,
nincs időm rá, pedig nagyon szeretném kipróbálni, mert a színek világa egészen
más terület. Talán, ha nyugdíjas leszek. Műtermemben ma is ott áll egy festéket
sosem látott festőállvány, mementóként.
Nos, mindez bekövetkezett, nyugdíjas lett, az álma
megvalósult. Egy olyan nyugdíjas időszakot tölt, amelyben kibontakoztathatja
fantasztikus kreativitását. Valóban, a mester most elsősorban fest: megjelennek
az utazási élmények, Hollókő, Visegrád, s az önökhöz is nagyon közel álló
csesztvei táj. Egészen különös a fény-árnyék alkalmazásának erőssége, a mester
nagyon jól érzi magát a plein air-ben, egyfajta "nagybányaiság"
érződik a képein.
A
színértékek harsogó fontossága, a felületkezelés különlegessége, a festőkés
szinte metszőeszközként való használata jelenik meg a míves képeken. A Vagyóczky-album* elején is ott
áll: del. et sc.: delineavit et sculpsit, azaz
rajzolta és metszette; s érvényes Apuleius Ars
naturae kifejezése, miszerint a művészet képes majdnem olyan szépet
alkotni, mint a természet. Ha ez cél! Márpedig van művész, akinél ez a cél. Úgy
gondolom, hogy ezek a képek valóban majdnem olyan szépet mutatnak számunkra az
emberi kéz nyomán, mint a természet.
Nagy
szeretettel nyitom meg ezt a kiállítást, és egyben köszöntsük együtt a mestert,
aki 2006. szeptember 21-én ünnepli 65. születésnapját! További sikereket,
festői sikereket is kívánva az alkotónak, örömmel ajánlom műveit a közönség
figyelmébe!