TERMAN BÉLA
TANZÁNIAI EMLÉKEK
(részlet)
INDULÁS
Meleg, verőfényes nyári nap volt
1983. június 24-én.
A MALÉV 400-as római járata 8 óra
35 perckor indult Ferihegyről. A Business Class-on a kellemesen hűtött kabinban
csak ketten, munkahelyi kollegámmal, foglaltunk helyet. Úti célunk Tanzánia,
Dar es Salaam volt. Munkahelyünk - TUNGSRAM Rt. - megbízásából, egyéves
kiküldetésre a Tanzániában építendő lámpa- és fénycsőgyár energetikai rendszere
szerelési munkáinak irányítására utaztunk.
Odakint már
Máris a Balaton felett repültünk,
jól éreztem magam.
Ábrándoztam.
Eszembe jutott az egészen fiatal
gyermekkorom, amikor az ember már sok mindenféléről álmodozik, de még minden
előtte van, még csak jövője van és ebbe a jövőképbe nagyon- nagyon sok minden,
nagyra törő álmok, vágyak, várakozások beleférnek. Ez az a kor, amikor az
ember, Isten adta képessége folytán úgy érzi, belőle még bárki, akár különleges
ember is lehet, ha a jó sorsa is úgy akarja. Most itt ülök ezen a gépen, útban
egy egzotikus ország felé, a stewardess a második jeges whisky-t hozza nekünk
és kedvesen érdeklődve úti tervünk felől, figyelmünkbe ajánlja, ha majd
kirándulunk, ugyan ki ne hagyjuk meglátogatni a Seychelle-szigeteket, mert az
maga a földi paradicsom. Kedves javaslatát megköszöntük és a második whisky
enyhe mámorában megígértük, hogy oda bizony ellátogatunk.
Lelki szemeimmel láttam azt a kis
gyermeket, aki egy Nógrád megyei faluból indult el a kisvárosi gimnáziumba
tanulni, nagy akarattal és erős elhatározással, a szüleinek mindenről lemondó
önzetlen támogatásával, hogy valóra váltsa a teljesen még ki sem alakult nagy
terveit, amely valamiféle jobb, teljesebb, szebb és gazdagabb életkörülményeket
jelent, amelyben szép, gondtalan életet biztosit majd öreg szüleinek, akik oly
sok áldozatot vállaltak, hogy tanulhasson.
Az életsors olykor bőkezűen
jutalmaz, máskor keményen fukar. Elutazásom előtt májusban, szülőfalumban,
eltemettük Apámat. Nem voltam ott az ágyánál, amikor meghalt, pedig ott
lehettem volna, nem fogtam a kezét utolsó percében, pedig megtehettem volna,
azóta sem tudtam ezt megbocsátani magamnak. Ezt a lelki terhet halálomig
cipelni fogom.
Apám, bocsáss meg nekem!
Akkor, Róma felé repülve a gép
fedélzetén ezt a rossz lelkiismereti érzést lefojtotta a nagy lehetőség, Afrika
megízlelése és az anyagi előbbre jutás lehetősége. Akkor, nem gondoltam, nem
gondolhattam, hogy körülöttem hamarosan nagyon tragikusra fordulnak az
események és majdnem egy hónappal később, egy újabb súlyos lelki teherrel
megrakottan kell helyet foglalnom a Dar es Salaamból hazafelé induló Lufthansa
gépen. Azonban ez egy későbbi történet lesz.
A római repülőtér légterébe
érkeztünk és a gép megkezdte a leszállást.
Róma átszállóhely volt számunkra
Nizza felé, majd Nizzában újabb átszállás az Air France járatára, amelynek
Jeddah és Dar es Salaam érintésével a Mauritius szigetek volt a végállomása.
Ki volt az az őrült és miért
választotta nekünk ezt a meglehetősen fárasztó útvonalat? -mondogattuk
egymásnak kollegámmal, amikor a hőségtől fél ájultan üdítő után néztünk a római
repülőtér várakozójában és kerestük a beszálló kaput a nizzai géphez. Legalább
három óra várakozási idő volt a nizzai gép indulásáig. Igazi kánikulai nap volt
Rómában is, a várakozóban hőség. Bágyadtan nézegettük egy darabig a repülőtéri
butikokat, vizsgálgattuk az árakat, a kollegám vett egy sztereó rádiós-magnót,
mivel hazulról nem hozott magával rádiót.
Végre elérkezett a beszállás ideje a Nizza felé induló Air France gépre, 13 óra 40 perc volt és pokoli hőség. Rövid volt az út Rómából Nizzába, csak italt szolgáltak fel a gépen.
Gyönyörűséges látvány volt, ahogy
a gép a tenger felől fordult rá a nizzai leszállópályára, az öbölben csónakok
és vitorlások sokasága, kissé távolabb a parttól egy-két bátor vitorlázó volt kinn
a vízen, óriási lehetett a hőség, ezt felülről is érzékeltük, tűzött a nap,
tükör sima volt a víz, az öbölben egy szellő sem mozdult. Sikeres földetérés
után hamarosan benn voltunk az utasváróban. A feltételezésünk, hogy nagyon
meleg lehet, igazolódott, ezért rögtön valami hűsítő ital után néztünk, a
pultnál egy magyar nő volt a kiszolgáló. Magyarok a világ minden zugában
megtalálhatók, ahogy azt egy későbbi afrikai történet is igazolja majd.
Rövid ismerkedés: hogy került ide?
mióta van itt? mi hová megyünk? kérdések pillanatokon belül elhangzottak, mi
meg csak annyit tudtunk meg, hogy valahonnan Franciaországból jöttek ide és itt
laknak. Többet nem sikerült megtudni, ő nem mondta, mi meg udvariasan nem kérdezgettük.
Nagyon meleg volt a váróban, csak
sétálgattunk le és fel, többször megvizsgálva a vámmentes bolt kínálatát,
amelyet még így is túlságosan drágának találtunk, így hát semmit se vettünk.
Lassan mégis csak elérkezett az izgalmas nagy pillanat, 17 óra 15 perckor startolt
velünk az Air France 489-es járata, irány: AFRIKA.
A betonon egy csinos, piros ruhás
légi kisasszony búcsúztatta a gépet. Miért is volt olyan érzésem mintha csakis
rám mosolygott volna? Bizony forró, fárasztó nap volt mögöttem.
MEGÉRKEZÉS
Afrika, gyermeki képzeletem fantáziadús világában rejtélyes, rémisztő történetek formájában élt. Ezek a történetek, emlékek, olvasmányaimban emberekről, állatokról, az őserdő veszélyeiről szóltak. Később, középiskolás koromból, Kittenberger kelet-afrikai utazásairól szóló kalandos vadásztörténetek kötötték le érdeklődésemet. Akkor még álmaimban sem gondolhattam, hogy valaha is eljutok Afrikába. Az életünk egy szeretni való különös történet.
Azt mondják, az Isten, a Csoda
bennünk lakozik. Én, akkor az Airbus fedélzetén egy különlegesen izgalmas világ
felé utaztam, amely mint uticél, villamosmérnökként bizony korábban nem
foglalkoztatott. A testvérbátyám erdőmérnök volt, magas beosztású vezető és
szenvedélyes vadász lett. Sokat vadászott és sok vadásztörténetet olvasott. Az
afrikai nagy vadak vadászata az álmok netovábbja lehetett volna számára. Soha
nem jutott el Afrikába, tragikus életsorsa időnek előtte a debreceni köztemető
egy árnyékos parcelláját jelölte ki számára, nyugodjon békében. Rendkívüli
hazautazásom azzal a bizonyos Lufthansa járattal az ő végtelenül tragikus
halálához kapcsolódik.
Az Airbus fedélzetén alapjában
véve egyhangúan telt az idő, engem mégis lekötött a szemlélődés a gép
ablakából, a mélykék ég felettünk, és az alattunk elhúzódó táj látványa.
Besötétedett, kilenc óra felé lehetett
a hazai időt mutató órám szerint, amikor egy megkapóan szép, világító
fénysorokból álló látvány tűnt fel alattunk. Mint hamarosan kiderült, ez a
jeddah-i repülőtér volt, ahol leszálltunk üzemanyagot felvenni, azonban ez nem
volt kiszálló hely.
A hangosbeszélőn tájékoztattak
bennünket, hogy ha esetleg szeszes ital van kinn a pultokon, tegyük el, mert
arab határőr vagy vámos feljöhet a gépre és talán probléma lehet belőle.
Valóban jött egy egyenruhás arab, azonban nem jött végig a gépen, egyszóval
semmi probléma nem volt, így hát békességben tovább indultunk Dar es Salaam
felé.
Dar es Salaam:
kikötőváros, egykor Tanzánia fővárosa volt, mint később megtudtam nem régen építettek
egy másik fővárost - Dodoma - több száz kilométerre a tengerparttól, a
kontinens belsejében.
Kora hajnalban, ottani idő
szerint három óra tájban szálltunk le a kifutóra. Nagyon sötét volt, sokat nem
láttam, azonban a gépből kilépve szinte mellbe vágott a több mint 90 %
nedvesség tartalmú forró afrikai levegő.
A vámvizsgálathoz egy
deszkapalánkkal határolt folyosón jutottunk el, amely engem a vadnyugati filmek
vasútállomásainak várakozójára emlékeztetett. Később megtudtuk, hogy építkeznek
és az építési terület volt lezárva.
A váróban várt ránk a létesítmény
magyar igazgatója, egykori évfolyamtársam még az egyetemről, és nagy
lelkesedéssel integettünk, amint felfedeztük egymást az ablakon keresztül.
Belépés előtt a szokásos kérdőíveket
kellett kitölteni, mindenféle kérdésre választ adva, majd az óriási méretű és
számú csomagjainkkal mehettünk a vámvizsgálathoz, azonban az első ízelítőt
Afrikából már itt megkaptuk, ugyanis mindkettőnknek egy-egy bőröndje nem került
elő. Hosszas vizsgálódás, jegyzőkönyvezés után megállapították, hogy nem
kerültek kirakásra a gépből és így tovább utaztak Mauritius felé. Onnan
visszafelé legkorábban egy hét múlva jön gép, azzal visszahozzák, ha még meglesznek.
Kollégámnak minden fehérneműje az elveszett csomagjában volt, nekem is az
ingeim, alsónadrágjaim egy része az elveszett csomagomban volt, azonban
szerencsére egy váltásra valót a másik bőröndömbe pakoltam.
Végül is kikeveredtünk az
épületből és bepakolhattunk a kocsiba, amellyel a magyar igazgató jött értünk.
Meglepetésként két fekete-afrikai
volt vele, mint kiderült, egyikük a gyár személyzeti vezetője, aki külön a mi
tiszteletünkre kelt fel ilyen korán, ezt vegyük nagy megtiszteltetésnek, mert
nem szoktak ilyet tenni. A másik a sofőr volt, mivel vállalati kocsival jöttek.
A
sötét, meleg, párás afrikai éjszakában mintegy 30 perces autóút után érkeztünk
meg szálláshelyünkre az NIC - National Insurance Corporation - épületébe, a tojásházba,
ahogy a kinti magyarok hívták - jellegzetes homlokzata miatt -, amint később
megtudtam.
A 3. emeleten lakott magyar
igazgatónk családostul két gyermekükkel, a mi jövendőbeli lakásunk kollégámmal
az 5.-en volt. Tágas, szép, nagy lakás volt, nagy nappalival, két hálószobával,
két fürdőszobával, tágas konyhával, trópusi viszonyoknak megfelelően építve,
két légkondival ellátva, árnyékolt terasszal.
Átmenetileg berendezkedtünk, a
további terv ugyanis az volt, hogy a család egy hónap múlva jön utánunk, mire
már kialakítjuk az emberi viszonyokat.
Az eltűnt csomagjaink hiánya
hamarosan érzékenyen érintett bennünket, mivel az egy‑két alsónadrágot és
a pár inget folyamatosan mosásban kellett tartanunk, ha azt akartuk, hogy
magunk és környezetünk számára elviselhetők legyünk a közel 100%‑os
páratartalom és a 34‑35 fokos meleg mellett. De azért minden nagyon
érdekes, izgalmas élmény volt.
Hamarosan megismerkedtünk
hívatlan vendégeinkkel, a hatalmas méretű csótányokkal, itteni nevükön "kokrocsok"-kal,
valamint a mennyezeten szaladgáló barátságos gekkókkal.
Voltak veszélyesebb látogatók is,
akik különösen este és éjszaka jöttek szívesen, ők voltak a szúnyogok vagy a
moszkitók. Különösen azért voltak veszélyesek, mert bizony hatékony terjesztői
a maláriának. Védekezni ellenük rendszeres gyógyszerszedéssel lehetett,
valamint szúnyoghálóval, amelyet az ágy fölé kellett szerkeszteni.
folyt. köv.