Romhányi nosztalgia
"A nosztalgia: honvágy,
sóvárgás, vágyakozás távoli, elveszett, elmúlt dolog után"
Romhány szülőfalum.
Gyermekkoromban - a negyvenes
évek második fele, ötvenes évek eleje - az aratás és a betakarítás után
kihajtották a jószágot legelni a tarlókra.
Ilyenkor mindegy volt, hogy kinek
a földjére terelik az állatokat, a tarló közös volt, ott legeltetett mindenki,
ahol jól esett neki. Különösen sok liba lepte el a tarlókat. A libák szerettek
legelni a tarlón, mert megtalálták az elhullott kalászokat és a kipergett
búzaszemeket. Jó volt ez mindenkinek,
mivel nem veszett kárba a sok elhullott búzaszem, amelyeket az őszi szántás
alkalmával úgyis beszántottak volna.
A tájba illő megnyugtató idilli
képet mutatott a tarló, különösen kora reggel és késő délután. Mert legeltetni
naponta kétszer kellett, reggel és délután, amikor is a sok fehér liba ellepte
a mezőt, mögöttük az őket kísérgető, felügyelő gyerekekkel és felnőttekkel.
A libalegeltetés elsősorban a
gyerekek dolga volt. Szüleim is tartottak libákat, ketten voltunk testvérek, én
voltam a kisebbik, így hát a libalegeltetés gyakran az én feladatom volt. A
tarlókra való kihajtás úgy július végére, augusztus hónapra esett, az még a
boldog iskolai szünet időszaka volt.
Nem szerettem libákat legeltetni,
mégis nagyon jól éreztem magam, amikor már összeverődött a gyerekcsapat és
mindig kitaláltunk érdekes izgalmas játékokat, hogy jól teljen az idő. Bizony
itt kóstoltam meg az első cigarettát is. A nagyobb gyerekek - gyerekek névvel
egyes összefüggésekben csak a fiúkat illették mifelénk, ha lányokról volt szó
azt külön hangsúlyozták - nos, hát közöttük volt nem egy, aki illegálisan, de
esetenként legálisan, szülő tudta és engedélye mellett is dohányozhatott, én pedig
nagy irigységgel és vágyakozással néztem, amikor elővették a cigarettás dóznit
és többnyire vágott dohányból sodorták maguknak a cigarettát.
Ez a jelenség számomra az igazi
nagyfiúságot jelentette. Nekem természetesen nem volt szabad cigarettáznom,
szüleim nem engedték, 10 éves körül voltam akkortájt, így hát rendkívüli dolog
volt, ha valamelyik nagyfiú megkínált egy cigivel. Visszaemlékezve, akkoriban
sohasem esett jól a cigaretta, ha leszívtam a füstöt, ahogy az illett, szinte
mellbe vágott és szédülés fogott el, amit természetesen hősiesen próbáltam
titkolni, azonban sokszor hosszú percekig forgott velem a világ és gyorsan le
kellett telepedni feltűnés nélkül valahová.
Reggel korán, már 6 óra tájban
kellett kihajtani a libákat a tarlóra, mert a kánikulai napokon 8-9 órára már
olyan hőség lett, amely elviselhetetlen volt ember és állat számára egyaránt. A
libák mintha tudták volna ezt és úgy nyolc órára már akkora begyeket raktak,
hogy a melegtől meg a jóllakottságtól elpilledve szinte maguktól megindultak
hazafelé, hogy otthon nagyokat ihassanak a libaól mellé telepített vályúból,
majd a ház árnyékába - a ház mögé - vonulva békességesen nagyokat
szunyókálhassanak a délutáni kihajtásig.
A gyerekek számára a délutáni kihajtás volt a nagyobb szabású esemény. Ilyenkor 5 óra felé indultunk a tarlókra. Az augusztusi délutánok még igen melegek voltak. Ha sütött a nap, ugyancsak leizzadtunk, mire a tarlókra értünk. Akkor mintha mindig sütött volna a nap.
A falu határában a hatosokban
voltak a legközelebbi tarlók. A hatosok a Laszkári kastély és a park
mögötti részen, Szátok irányában elnyúlva a Szátokra vezető út bal oldalán
elterülő, abban az időben, jó minőségű szántó terület volt, ahol főleg gabonát
termeltek. A terület emlékezetem szerint a második világháború előtt Laszkári
birtok volt. Laszkári, a háború előtti Romhány egyik földbirtokosa volt. Az
uradalomnak a faluban volt egy kúriája gazdasági épületekkel, számomra
egzotikus angolparkkal és a falu határában jelentős földbirtokkal. A parkban
gyönyörűséges, hatalmas, több száz éves fák is lehettek, amint azt az akkor már
hiányos, de nagyrészt még meglévő kőkerítés felett, a mellette vezető
szekérútról nem egyszer megcsodálhattam. A reggeli libaterelés útvonala is ez
volt. A kora reggeli órákban a park hatalmas lombos fái kellemes árnyékot
vetettek az útra. A libák békességben totyogtak a hűvös úton, én pedig ilyenkor
a sarumat lecsatolva nagy élvezettel követtem őket mezítláb, lábaimat a
selymesen simogató hűvös porban fürösztve. A mezítláb járás nagy élvezet volt
számomra, bár szüleim nem mindig örültek ennek.
A Laszkári park mellett elhaladva
engem mindig lenyűgözött a hatalmas lombos fák látványa, a park növényzete, még
így elhanyagoltan is, hogy a kőkerítést sok helyütt lerombolták és magán
viselte a háború pusztításait. Elképzeltem milyen szép lehetett, mikor még a
kertészek gondozták és ápolták. Gyermekként csak ösztönösen éreztem, milyen jó
volna, ha eredeti gondozott, ápolt állapotát valahogyan vissza lehetne
állítani, mindannyiunk, a falu lakosságának számára, hogy használjuk és
élvezzük.
Nem így történt, a pusztítás, az
értelmetlen bosszú, az elszabadult indulatok és nem kevésbé a felülkerekedett
szörnyű politikai rövidlátás áldozata lett minden. A park fái még évtizedeken
keresztül küzdöttek az életben maradásért, kínálták hűsítő árnyékukat a
tikkasztó nyári délutánokon, azonban végül is győzött az emberi brutalitás, az
önzés és mára már jóformán semmi sem maradt az egykor volt gyönyörű lombos faóriásokból,
a virágos parkból, csak a kastély szörnyűségesen lepusztult maradványa árválkodik
a tájidegen környezetben.
Hát ez is elveszett, ahogy
elveszett, a másik, a Prónay kastély is, nem kevésbé gyönyörű angol kertjével,
ősfáival, épületeivel együtt. A kastélyba gyárat telepítettek, melléje
gyárépületet építettek. Elveszett a rét, a Lókos-menti rét, gyermekkorom kedves
játszótere, ahol a sarjúkaszálás után a késő augusztusi délutánokon hatalmas
foci csaták dúltak. Csempegyárat bővítettek a Lókos-patak völgyébe, amelynek
talán soha el nem bomló hulladékával töltötték fel kedves rétemet. A Lókos
menti rét örökre elpusztult, a csempegyárat pedig vegetáló darabokra zúzta a
bekövetkezett politikai - gazdasági változás.
Rákóczi utolsó csatájának
színhelyén emelt, most elhanyagolt, turulmadaras emlékművel szemben, az egykori
csatatér szélén, mintha csak a tudatos gonoszság szemelte volna ki a helyét,
ékeskedik a falu szemétlerakó helye. A Szirotákon
mindig fújdogáló szél a füstölgő szemétkupacokról betereli a kesernyés füstöt
és a papír hulladékot az egykori, a magyar függetlenségért és szabadságért
elesett hősök csatamezejére, bizonyára a hálás utókor megbecsülésének jeléül.
Szegényebbek lettünk, a falu, az
ország, a nemzet lett szegényebb.
Hát mi mindig szegényebbek
leszünk?
2003.03.15.
Írta: TERMAN BÉLA
P.S.: hír 2010-ből, a szemétlerakót megszüntette a
romhányi önkormányzat.