Az első
olvasó
Az én vagyok. Itt ülök a számítógépem
előtt, és olvasom Tarnóczi László könyvének egyelőre digitális változatát.
Olvasom és tetszik nagyon, de valami nem illik a képbe. Valami nem jó. Sokáig
törtem a fejem, amíg rájöttem, hogy ez a könyv nem gépbe, nem gépi olvasásra
való. Miként arra is rájöttem, hogy az ellenérzésem alap oka, miszerint ezek az
írások nem a hírlapokba zárva kell, hogy létezzenek.
Ez az ijesztően zavaros bekezdés egyet
takar. Annak kimondását: éppen itt volt az ideje, hogy a szerző hagyományos, papírlapokból
álló, borítófedéllel ellátott, kézbe vehető, un. Gutenberg féle könyvbe sorolja,
majd adja ki válogatott írásait. Mivel
ezek napilapokban jelentek meg, az eltelt két évtizedben (meg a tévében,
rádióban s itt-ott), egészen biztosan elfeledtük volna őket. Illetve az egyszerű
olvasóember annyit tud mondani az újságot kézbe véve: ez a Tarnóczi egészen jól
ír!, s majd tovább lapozza az újságot.
Miután ezt többször elmondja, rögződik benne ez a kijelentés. Majd ha megkérdezik,
miért ír jól, már nem emlékszik rá, csak annyira, hogy jókat olvasott tőle.
Ez az újságíró sorsa. Legyen bár a
legjobb témája s az rendkívül jól megírva, jön a következő nap és a következő írás,
s az előző már elfelejtődik. Vagy emlékképpé válik, (nehezen megfogalmazható.)
Nem lehet mindennap Watergate-t megírni! Persze, törekedni azért lehet rá...
Hogyan is írta Mikszáth valahol: "Az író a halhatatlanságnak dolgozik, a
hírlapíró a holnapi napnak, de a holnapi nap bizonyos, a halhatatlanság
bizonytalan."
Mindez akkor válik igazzá, amikor az
olvasó (én, az első!) átlapozza a könyvet, s megállapítja: ez rendkívül
érdekes! Nemcsak az író kétségtelen kvalitásai miatt, hanem az írások miatt. Két
évtizednyi magyar történelem, nevezzük azt bár nógrádi történelemnek is. Öt
nagy fejezetbe szorított, s ha tartalmilag nem, de koncepciójában s szellemében
mindenképpen összeillő írások. S a régi olvasó, ha ezt újra olvassa, akkor már
emlékszik rá - emiatt mondtam, hogy jól ír ez a fiú! - megelégedve dől hátra, milyen
biztos ítélete van neki. S persze rossz emlékezőtehetsége is.
Engem, mint első olvasót (mondjuk, Nógrádtól
már távol élő elsőt), határozottan leköt ez a könyv. Egy regiment ellentétes
érzés. A szerző sohasem akart dokumentálni, nem kacsingat az utókorra, nem néz
a Pulitzer-díjakra (kicsire se, nagyra se), egyszerűen végzi a munkáját. Lehet,
menet közben (ez éveket, évtizedeket jelent), fel sem tűnik neki, hogy a napi
robotként teljesítendő feladatokból egyszer csak összeáll egy magyar sors-darab.
Tizet (nem, húszat!) tennék rá, hogy erre ő maga sem gondolt. Meglepődve
láthatta, így témaciklusokba szerkesztve, valamilyen belső elrendező elv
alapján összekötve az írásokat, hogy ez egy lépés a történelem felé. Amúgy úgy
nem lehet hitelesen írni, ha az író félszemmel az ég felé néz: na, ma beírom
magam a történelembe!)
Nagyképűnek tűnnek a szavaim s tán az
aggodalmaskodó olvasó (a második!) azt hihetné, itt gazsulálok a Tarnóczinak,
mivel én is benne vagyok a kötetben. Egyfelől én kértem, hogy vegye ki ezt az írást
(kötelező álszerénység, reméltem, hogy nem teszi meg!), másfelől jó, ha egy
évben kétszer-háromszor találkozom vele, amit meg szintén bánok, mert olyankor
meglepően egyező véleményt formázunk a világról, a tágabbról és a szűkebbről.
Ez a világfelfogás köszön most vissza rám,
s mint előszót író abszolút szubjektív vagyok, s lehetek. Főleg, hogy el- s
megszökött nógrádinak mennyi ismerőse néz vissza a kötetből. Élő s holt egyaránt.
Az elsőknek örülök, az utóbbiakért fáj a szívem s meg is ijedek egy kicsit, a
magam sorsát érezve bennük. A portrék sorában is micsoda változatosság:
zeneszerző, festő, pap, bankár, nyomdász, geológus, labdarugó, cigányzenész - nem
a témasokaság vált ki örömet, hanem a tehetség-sokaság ami itt Nógrádban ki nem
fogyóan, megállapíthatatlanul újra megjelenik és gazdagszik.
Vagy annak észlelése, hogy miként csapódott
itt le az országos politika, hiszen Nógrád éppen határeset (Trianonban a
határra esett! De rossz szójáték...) mivel határmegyeként érezhetően éli át mindazt,
ami ebből a léthelyzetből adódott. A hidak, amelyek összekötöttek s felrobbantották,
majd újra próbáljuk(ják) felhúzni azokat,
a határnyitás körüli érdekes történetek, a palóc azonosság (a határ nem
vághat ketté egy nemzeti népi kultúrát!) megnyilvánulásai, egymást gazdagító,
egymást felerősítő jelenségei.
S mindeközben, amíg elragad a felhevülés
gyors taligálya (vajon kit idéztem), az olvasó észreveszi, hogy cseppet sem
idilli a kép. Majd egyszer megszámolom, hogy ebben a könyvben a szerző írásainak
hány százalékában mutatja fel ennek hányódó ezredvég-ezredkezdetnek a negatív
látleleteit. S ezekben semmi vigasz sincs, csak elolvasásuk után a fejem fogása
s a kiáltás: ez nem lehet igaz!! Pedig az: a gyárak felszámolása, a pénzügyi
zár alá vett rendőrség (örüljetek rablók, de ne sokáig!), iskolai mizériák,
elvesztett gyűjtemények, kótyavetyére tett kastélyok, elszürkülő megyeszékhely,
politikai kisszerűség, folyamatos fém-lopások és így tovább, és így tovább. Nem
mintha ez nógrádi sajátosság lenne.
Tarnóczi hűvös eleganciával fogalmaz, nem
tanít, nem oktat, nem jajgat (velem ellentétben) hanem egyszerűen állapotot rögzít.
Ez a kívül maradás a legjobb módszer, mert így döbbentet rá a valóságra a
legélesebben.
És persze az sem igaz (majd a százalék
kimutatja), hogy csak ez lenne a mai valóság. Mert látjuk, olvassuk, mennyi
alkotóerő, ötlet, eredetiség, kényszer szülte remek kitaláció van ezekben a
Mikszáth leírta mai furfangos palócokban, még ha tán Mikszáthot soha nem is
olvastak (vagy ritkán), ez a táj, ez az életlehetőség nem engedi ellustulni az
agyakat Nógrádban. Itt csak az az ember marad meg, akinek elég ereje van szembeszállni
a világgal, annak kezdetlegességével. Nem kell fegyver ahhoz, hogy győzzön az
ember a körülményein, elég a józan esze is.
Öt témakör, öt fejezet, sokszor öt emberi
sors. Mert minden történet mögött ott az ember. Az, aki elszenvedi, s az, aki megvalósítja
a sorsát és identitását. Nem érdemes elhagyni magunkat, sugallja Tarnóczi
ezekben az írásokban. Annyi mindent kínál ez a táj, ez a hagyomány, ez a
lehetőség, itt Nógrádban. Jól esik ezt olvasni odaát, túl a dunai
országrészben, Pannóniában, ahol élek. Ez a könyv hazavisz, még ha csak így, emlékekben
is. S ha Nógrádban olvasnám, talán kedvem sem lenne onnan elvándorolni. Ilyen
emberek között talán érdemes lenne ott élni.
Praznovszky
Mihály