Az első olvasó

 

Az én vagyok. Itt ülök a számítógépem előtt, és olvasom Tarnóczi László könyvének egyelőre digitális változatát. Olvasom és tetszik nagyon, de valami nem illik a képbe. Valami nem jó. Sokáig törtem a fejem, amíg rájöttem, hogy ez a könyv nem gépbe, nem gépi olvasásra való. Miként arra is rájöttem, hogy az ellenérzésem alap oka, miszerint ezek az írások nem a hírlapokba zárva kell, hogy létezzenek.

Ez az ijesztően zavaros bekezdés egyet takar. Annak kimondását: éppen itt volt az ideje, hogy a szerző hagyományos, papírlapokból álló, borítófedéllel ellátott, kézbe vehető, un. Gutenberg féle könyvbe sorolja, majd adja ki válogatott írásait.  Mivel ezek napilapokban jelentek meg, az eltelt két évtizedben (meg a tévében, rádióban s itt-ott), egészen biztosan elfeledtük volna őket. Illetve az egyszerű olvasóember annyit tud mondani az újságot kézbe véve: ez a Tarnóczi egészen jól ír!,  s majd tovább lapozza az újságot. Miután ezt többször elmondja, rögződik benne ez a kijelentés. Majd ha megkérdezik, miért ír jól, már nem emlékszik rá, csak annyira, hogy jókat olvasott tőle.

Ez az újságíró sorsa. Legyen bár a legjobb témája s az rendkívül jól megírva, jön a következő nap és a következő írás, s az előző már elfelejtődik. Vagy emlékképpé válik, (nehezen megfogalmazható.) Nem lehet mindennap Watergate-t megírni! Persze, törekedni azért lehet rá... Hogyan is írta Mikszáth valahol: "Az író a halhatatlanságnak dolgozik, a hírlapíró a holnapi napnak, de a holnapi nap bizonyos, a halhatatlanság bizonytalan."

Mindez akkor válik igazzá, amikor az olvasó (én, az első!) átlapozza a könyvet, s megállapítja: ez rendkívül érdekes! Nemcsak az író kétségtelen kvalitásai miatt, hanem az írások miatt. Két évtizednyi magyar történelem, nevezzük azt bár nógrádi történelemnek is. Öt nagy fejezetbe szorított, s ha tartalmilag nem, de koncepciójában s szellemében mindenképpen összeillő írások. S a régi olvasó, ha ezt újra olvassa, akkor már emlékszik rá - emiatt mondtam, hogy jól ír ez a fiú! - megelégedve dől hátra, milyen biztos ítélete van neki. S persze rossz emlékezőtehetsége is.

Engem, mint első olvasót (mondjuk, Nógrádtól már távol élő elsőt), határozottan leköt ez a könyv. Egy regiment ellentétes érzés. A szerző sohasem akart dokumentálni, nem kacsingat az utókorra, nem néz a Pulitzer-díjakra (kicsire se, nagyra se), egyszerűen végzi a munkáját. Lehet, menet közben (ez éveket, évtizedeket jelent), fel sem tűnik neki, hogy a napi robotként teljesítendő feladatokból egyszer csak összeáll egy magyar sors-darab. Tizet (nem, húszat!) tennék rá, hogy erre ő maga sem gondolt. Meglepődve láthatta, így témaciklusokba szerkesztve, valamilyen belső elrendező elv alapján összekötve az írásokat, hogy ez egy lépés a történelem felé. Amúgy úgy nem lehet hitelesen írni, ha az író félszemmel az ég felé néz: na, ma beírom magam a történelembe!)

Nagyképűnek tűnnek a szavaim s tán az aggodalmaskodó olvasó (a második!) azt hihetné, itt gazsulálok a Tarnóczinak, mivel én is benne vagyok a kötetben. Egyfelől én kértem, hogy vegye ki ezt az írást (kötelező álszerénység, reméltem, hogy nem teszi meg!), másfelől jó, ha egy évben kétszer-háromszor találkozom vele, amit meg szintén bánok, mert olyankor meglepően egyező véleményt formázunk a világról, a tágabbról és a szűkebbről.

Ez a világfelfogás köszön most vissza rám, s mint előszót író abszolút szubjektív vagyok, s lehetek. Főleg, hogy el- s megszökött nógrádinak mennyi ismerőse néz vissza a kötetből. Élő s holt egyaránt. Az elsőknek örülök, az utóbbiakért fáj a szívem s meg is ijedek egy kicsit, a magam sorsát érezve bennük. A portrék sorában is micsoda változatosság: zeneszerző, festő, pap, bankár, nyomdász, geológus, labdarugó, cigányzenész - nem a témasokaság vált ki örömet, hanem a tehetség-sokaság ami itt Nógrádban ki nem fogyóan, megállapíthatatlanul újra megjelenik és gazdagszik.

Vagy annak észlelése, hogy miként csapódott itt le az országos politika, hiszen Nógrád éppen határeset (Trianonban a határra esett! De rossz szójáték...) mivel határmegyeként érezhetően éli át mindazt, ami ebből a léthelyzetből adódott. A hidak, amelyek összekötöttek s felrobbantották, majd újra próbáljuk(ják) felhúzni azokat,  a határnyitás körüli érdekes történetek, a palóc azonosság (a határ nem vághat ketté egy nemzeti népi kultúrát!) megnyilvánulásai, egymást gazdagító, egymást felerősítő jelenségei.

S mindeközben, amíg elragad a felhevülés gyors taligálya (vajon kit idéztem), az olvasó észreveszi, hogy cseppet sem idilli a kép. Majd egyszer megszámolom, hogy ebben a könyvben a szerző írásainak hány százalékában mutatja fel ennek hányódó ezredvég-ezredkezdetnek a negatív látleleteit. S ezekben semmi vigasz sincs, csak elolvasásuk után a fejem fogása s a kiáltás: ez nem lehet igaz!! Pedig az: a gyárak felszámolása, a pénzügyi zár alá vett rendőrség (örüljetek rablók, de ne sokáig!), iskolai mizériák, elvesztett gyűjtemények, kótyavetyére tett kastélyok, elszürkülő megyeszékhely, politikai kisszerűség, folyamatos fém-lopások és így tovább, és így tovább. Nem mintha ez nógrádi sajátosság lenne.

Tarnóczi hűvös eleganciával fogalmaz, nem tanít, nem oktat, nem jajgat (velem ellentétben) hanem egyszerűen állapotot rögzít. Ez a kívül maradás a legjobb módszer, mert így döbbentet rá a valóságra a legélesebben.

És persze az sem igaz (majd a százalék kimutatja), hogy csak ez lenne a mai valóság. Mert látjuk, olvassuk, mennyi alkotóerő, ötlet, eredetiség, kényszer szülte remek kitaláció van ezekben a Mikszáth leírta mai furfangos palócokban, még ha tán Mikszáthot soha nem is olvastak (vagy ritkán), ez a táj, ez az életlehetőség nem engedi ellustulni az agyakat Nógrádban. Itt csak az az ember marad meg, akinek elég ereje van szembeszállni a világgal, annak kezdetlegességével. Nem kell fegyver ahhoz, hogy győzzön az ember a körülményein, elég a józan esze is.

Öt témakör, öt fejezet, sokszor öt emberi sors. Mert minden történet mögött ott az ember. Az, aki elszenvedi, s az, aki megvalósítja a sorsát és identitását. Nem érdemes elhagyni magunkat, sugallja Tarnóczi ezekben az írásokban. Annyi mindent kínál ez a táj, ez a hagyomány, ez a lehetőség, itt Nógrádban. Jól esik ezt olvasni odaát, túl a dunai országrészben, Pannóniában, ahol élek. Ez a könyv hazavisz, még ha csak így, emlékekben is. S ha Nógrádban olvasnám, talán kedvem sem lenne onnan elvándorolni. Ilyen emberek között talán érdemes lenne ott élni.

Praznovszky Mihály