Három fővároson át a Szent Imréből

2014. május 17-én, szombaton mindnyájan várakozással telve foglaltuk el helyünket a buszon. Ám a busz nem indult; mi és csomagjaink túl soknak bizonyultunk. Egy óra feszült bőröndtaszigálás, szülői jajveszékelés és főleg diákoktól eredő felháborodott értetlenkedés után végre elhaladtunk a Balassagyarmat végét jelző tábla mellett. Ha valaki nem kísérte figyelemmel az utat, akkor is könnyen megérezhette a megtett kilométereket, mely egyenesen arányos volt a levegőben terjedő hagymás-sajtos chips esszencia töménységével.

Alapvetően kétféle buszút létezik: amiről napokig lehetne beszélni, és amiről napokig lehetne beszélni, de a megérkezés utáni események miatt mégis háttérbe szorul. A miénk a második csoportba tartozik.

Utunk első állomása Brüsszel volt, ahol a Grand Place, Manneken Pis és az Atomium megtekintése után éppen csak annyi időnk maradt, hogy megízleljük a híres belga waffelt és vásároljunk egy üveg hűs ásványvizet.

A második állomás, azaz a fő úti célnak számító Nagy-Britannia következett. Első napunkat Canterbury-ben töltöttük, ahol ízelítőt kaphattunk az angol kisvárosi életből. Többen közülünk rögtön kipróbálták a helyi különlegességnek számító fish and chips-et, vagy ahogyan mi magyarok neveznénk: kirántott halat zsírban sült burgonyával. Mások inkább a benzinkúton beszerzett szendvicsüket majszolták a parkban, ahol olyan furcsaságoknak lehettek szemtanúi, mint egy nádszálkisasszonynak nem nevezhető hölgyemény kötéltáncos attrakciója vagy a patakból aprót szedegető korosabb fiatalok.

Az elkövetkezendő négy napban a tengerparti szállásunk és London között ingáztunk. A programunkban olyan álmok szerepeltek, mint a Madame Tussaud’s panoptikum, a London Eye, a British Múzeum, a National Gallery, a Természettudományi Múzeum, a Közlekedési Múzeum, a Victoria & Albert Múzeum, a Piccadilly, a China Town, a Tower of London, a Tower Bridge, a Westminster apátság és a Big Ben. Ahogyan a barátaim és én is, bizonyára mindenki talált magának kedvére való elfoglaltságot és látványosságot, mely mellett pózolhatott egy-egy gyors fénykép erejéig.

Ha azt kérdeznétek tőlem, milyen volt London, valószínűleg azt mondanám, hogy szabályos. Érdemes kiutazni, és saját szemmel megfigyelni a várost, mely pontosan ugyanolyan, akár egy képeskönyvben. Mint az összefűzött lapok, úgy követik egymást a nevezetességek is. Nincsenek elrejtett cirádák, nincsen különös, megkapó hangulat, minden egyes turistákkal tömött sarok nyomtatható, ha nem is feketén-fehéren, de színesben biztosan. Mi sem igazolja ezt jobban, mint az, ha a London Eye-ról nézünk lefelé, és rálátunk az egyenes utcákra és a szó szerint egymást érő nevezetességekre.

Úgy tapasztaltuk, hogy a távolságok Párizsban ennél sokkal nagyobbak. Csupán néhány látnivaló gyalogos megközelítéséhez is egy egész napra volt szükségünk. A kimerítő séta ellenére, azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, hogy végső úti célunk, Franciaország fővárosa bájos. Noha a turisták megjelenése nem egyeztethető össze a stílus és a divat kifejezésekkel, jóleső látványt nyújtottak a helyiek tetőtől talpig világmárkákba öltözködve.

Mi pedig a Champs-Élysées-n sétálva újra megbizonyosodhattunk róla, hogy magyar diákpénztárcából csak replikára telik. Sajnos az Eiffel-tornyot sem tudtuk megvenni kilóra, hiába próbáltuk meg összedobni rá megmaradt centjeinket, ám kárpótlásképp egy kedves négertől vettünk tíz kicsinyítettet "van juró"-ért. S mikor már azt mondhattuk: "nincs juró", megannyi szuvenírrel a táskánkban és még több emlékkel a szívünkben indultunk el hazafelé.

Lőrincz Anna

11.b osztály

2014. május