Szepes Erika

Ádám Tamás: Szomjas víztorony

– arról, ami hiányzik –

Ádám Tamás világa

Nem posztmodern játékot űz Ádám Tamás a címmel, nem is puszta antropomorfizáció, hanem egy hatalmasra növelt metafora: ahol a víztorony szomjas, ott szomjas mindenki, akit el kéne látnia vízzel. Köves István a kötet hátsó borítóján pontosan fogalmaz: ez egy boldogtalan kötet, amelyben a szomjas víztorony csak egyik megnyilvánulása a boldogtalanságnak. De nem maradnak rejtve a boldogtalanság többi megnyilvánulásai sem, s ezeknek oka közös: mindé a szabadság hiánya: „Muszáj, dönteni, így vagy úgy, / sérül a szabadakarat.” (12, az arab számok a kötet oldalszámát jelzik.) Ünneplő ruháink szorítanak, nem lehet bennük szabadon mozogni, az ünnepek zavaró kínok közt zajlanak, s a megoldás: „Valahogy mégiscsak szabadulunk a szorításból, s hagyjuk, hogy vállunkon / énekeljenek az estélyi ruhák fátylaiból / kiszökő madarak.” (14) Az Az lesz fontos című versben minden a rabságot sugallja: „Szükségszerűek a fejünk fölötti, / áramot hozó rácsok, amelyek könyörtelenül befogják a / meggondolatlanul röpködő kopasz / nyakú gatyás galambokat. Beszorult / fejükből könyörögve néz szemük.” (19) Ha minden rabságban van, és csőretöltve sorakoznak a dodzsemek, amik bármikor harckocsikká válhatnak, s belőlük éles lőszerek törhetnek ki, „Beragad a nyár is.” (19)

Ha úgy fogalmaz, hogy „Elnapolható az erőltetett boldogság”, akkor éppen azt tudatosítja, hogy szabadság nélkül nincs boldogság, s akkor ugyanazt mondja, amit kortársai közül sokan: „Ünnepi költők helyett / most majd a szél mond verseket // kerge port mond és vibráló hőt / a betontér felett. // Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen.” (Petri György: Ismeretlen kelet-európai költő verse…) Bella István, akinek Szeretkezéseink című ciklusában nincs boldog szeretkezés: „De nem kell szerelem se, ha börtön. / Ha nem vagyok szabad. / Fegyőr a vágy s az ölelés lötykölt / étel, mit egykedvűen hörböl a rab.” (Fény és levegő nélkül) A természet szabadságának ösztönzésére az ember is kivívja a maga szabadságát: „Mégis szabad légy, s fergeteges-szelíd/ e völgymenetben, gyermekiségedet / őrizd, hisz’ némi emberálom/ vár, meg a sors, ez a szolgalelkű…” ( Szarka István: A bíbor oroszlán)

Az Ádámnál évtizeddel idősebb Szarkánál még van erősebb, mint az ember: a természet, amely úgy úr az ember felett, hogy változásaival, szabad szellőivel magával ragadja. Ma már, Ádám Tamásnál, erről szó sincs. Nála csak szabadsághiány van, amelyből következik az élet legszörnyűbb érzése, a félelem, ezért üt olyan erősen, megválaszolhatatlanul ez a kérdés: „Ha gyógyíthatatlan félelmünk, a hazaszeretet hogyan értelmezhető?” (91) És még egy végletes ellentét a beszorítottság okozta félelem és a szabadság között: „téli szürkületben kidőlt szobám fala. Elhittem, hogy szabad vagyok.” És: „Zuhanás közben hagytam magam szeretni.” (97)

Szabadság híján a szerelem nélküli szeretkezés élménye riasztó (87), az egyoldalú szerelem nem szerelem: „olyan ez, mint a fáradt láb, amely / idő előtt elkopik, mégis elvisz az egyoldalú szerelemhez. Vissza már / nem hoz, hiába könyörgünk.” (95)

A mindentől való megfosztottság érzése a magány, ez is állandó kísérője a költőnek: „Mindig csak a várakozás. / Egy roncspadon összenő keresztbe tett lábam.” (18) A legpontosabban megfogalmazott magány-kép, benne a társ hiányával: „Magányos övezet ez, / romos gardenparti, / ahol bevarrt szájjal nem jutsz semmire.” (85)

Az önvizsgálat segít a magány átélésében: „Az ostorcsapások közti magányban felértékelődik az emlékezés.” (10) A magán-magányosságon túl a világra is rátelepszik a hiány, ami az egész-dolgok töredékességében jelentkezik:

Hang s fény megtörik, a búgócsigák

sem búgnak. Szétesik a szivárvány,

idén elmarad a tavasz.

Szomjas víztorony jajgat, bokánál

levágott szobor menekül. Szánkban

megfagy pár csepp gyenge alkohol.

Könnyzacskó alatt csikkek áznak,

nikotintól barnul az este. Áldozunk és

feláldozunk. Mérhető magányt rögzítünk.

(15)

Félelem, rabság és magány ellen ritka ellenszer a remény: „érdemes várni és kisimítani a zsebben maradt gyűrött képeslapokat. És hogy / húsunkból maguktól is kiszöknek a / tüskék. Ilyenkor elhisszük: / közelünkben bujkál a remény.” (20)

József Attila (csaknem) minden 20. századi és mai magyar költőnek ihletője, elérendő magaslata. Ádám Tamás József Attila élménye mélyebb, személyesebb, mint sokaké, nála jobban kevesen érzik a magára maradottságot.

Belekezdeni abba, ami nincs.

Beismerni, amit nem lehet.

Melegedni hideg tekintetben.

Mindig viszonzatlanul, hínárba

kapaszkodva, korommal leöntve.

Hideg hold árnyékában elesve.

Fejet lucskos párnára hajtva

megérteni, hogy senki sem

szerethet.

(51)

Ádám Tamás költészetének – sok más egyedisége mellett – van egy feltűnő sajátsága: két énje néz egymással szembe, néha egymás ellen fordulva: a vidéki és a városi. Ezt ennyire együtt létezőnek kevés költőnél találtam – talán Kormosnál és Bellánál. „gps-szel megy a Golgotáig” (36); „Bauhaus-alkonyat borul ránk” (68); „Szobrok ölelkeznek a Moszkva téren (71); Kőbányán jár (80), miközben az őt körülvevő világ, a természet empátiája megejtő: szinte magába öleli, magához hasonítja a költőt: „almafák nőnek tenyeremből, estére virágba borulnak”. (17) Ugyanezzel a szemlélettel „Mellkasomon fű nő, hátamon bogarak szaladgálnak.” (18) Ősszel „haldoklik a liget”, mint az emberek. Ádám természetfelfogásának sajátossága az illatok kedvelése, és többször említi kedvenc illatait, a rozmaringot, a borókát és az orgonát.

Költői eszközei

Ádámnak sok költői eszköze van. Jellemző az absztrakt fogalmak tárgyiasítása, sőt anyagivá tétele: „Pusztul a lópokrócba csavart lélek” (42); „masszává egyszerűsödik a múlt” (29); „emlékeim rongyaival takarom hátam” (34). Hasonlatai távolról összerántottak, ezért erősek, megrázóak: „A teknőc páncélja kemény, mint az elrejtett taposóaknák” (72). Él egy olyan stílussajátsággal, amit az irodalomtudomány mágikus realizmusnak nevez. Ennek eredetét Dél-Amerikából származtatják, ott figyelték meg az elbeszélő irodalomban: reális elemeket kevernek misztikusakkal, de nagyon fontos, hogy a misztikus elemek jelentését a befogadó közösség értse, mintegy „saját közös nyelvként” kezelje. A prózán kívül a festészetben is gyakori, a legjellemzőbbek talán Chagall korai korszakának képei, amelyeken a mátkapár a levegőben úszik, egy hegedűs hegedül a háztetőn (innen a musical témája és címe), de repül tehén, szamár és bármely más közönséges tárgy is. A szürrealizmussal nem összetéveszthető, mert annak a lényege éppen a meglepetés, a meghökkentés, ellentétben a mágikus realizmus felismerésre késztetésével.

Ádám képeinek szerkezete megfelel a mágikus realizmus követelményeinek. „Párizs fölött fürdőkád repül, Jim Morrison találkozott a faluorvos halott fiával, aki leérettségizett és megtanulta a bluest.” A kép elemei: Párizs, ahol Jim Morrisont eltemették a Pére Lachaise-i temetőben; a fürdőkád Marat fürdőkádja, amelyben merénylet érte. A halott fiút Morrisonnal a zene köti össze. Ezeket az elemeket csak „a művelt beavatottak” közössége ismerheti.

Ádám Tamás kötete még nagyon sok szépséget rejt, szépségeket és bánatokat. Azt kívánom a költőnek, hogy legyen lehetősége több boldogságra okot adó világban élnie. Ígérem, írok róla akkor is, keresve benne a boldog pillanatokat.